Tábori Zoltán

Csibész

Az egész egy apró véletlennel kezdődött. Az egyik tanársegéd karján váratlanul kibomlott a bandázs, a támadó pitbull pont odakapott, és csontig átharapta a húst.

A kutyaiskola tulajdonosa, Garai úr fogta a telefont, és felhívta Sebestyén doktort. Nem kellett a noteszét sem elővennie hozzá, a készülékbe be volt programozva a szám.

– Nézd, doki, nem szívesen kérlek meg rá, de te is tudod, milyen manapság a közhangulat: ha most kórházba vitetem a fiút, beindulnak a médiák.

A doktor félórán belül kint termett, ellátta a fiatal tanársegéd sérülését, és ha már ott volt, megvizsgálta a lányokat is a manzárdban.

– Össze fog jönni a dolog, ez már egészen biztos, és akkor magammal viszlek. Az lesz a dolgod, hogy nappal kifőzöd a műszereimet, este meg gumi nélkül szeretkezel velem – búcsúzott kedvencétől, egy vörös hajú, zöld szemű, fiatal ukrán lánytól.

– Én már kofferból öltözöm, hogy csak egy szavadba kerüljön, és már indulhassunk is – nevetett a lány.

– Te azt hiszed, hogy viccelek – mondta szomorúan a doktor.

Boltozatos koponyájú, kissé már kopaszodó, alacsony, szemüveges férfi volt Sebestyén doktor, még jóval innen a negyvenen. A szája körül furcsán megvastagodott a hús, messziről úgy tűnt, mintha az ajkát biggyesztené, de aki ismerte, inkább melankóliát olvasott ki belőle.

– Nem lesz különösebb baj, csak sokat kell pihenni vele – mondta Garai úrnak, aki egészen idáig az épületben bujkált, és csak akkor került elő, amikor azt látta, hogy a zömök kis doktor be se akar nézni hozzá, lesiet a lépcsőn, beül, és már indítja is a Golfját. – A kutyaharapás olyan, mint az üveg vágta seb: nehezen gyógyul.

– Az baj – ráncolta magas, elegáns homlokát Garai úr, aki még a doktornál is fiatalabb volt. – Itt most sztrájkhangulat van, senki nem akar csibészelni. Doki, nem tudsz valakit?

– Majd utánanézek – mondta Sebestyén doktor, és elhajtott.

Már a belső részeken járt, amikor egyszer csak meggondolta magát, teljesen szabálytalanul megfordult, lehajtott a Dunához, hosszan zötykölődott, majd a part mellett megállt a kocsijával. Kiszállt, pár száz métert sétált, aztán megtorpant egy harcsabajuszos, lóképű, vele egyidős horgász mellett.

– Jó napot, fiatalember! – kiáltotta, látszólag meglepetten. – Mondja, nem futottunk mi együtt egy olyan nagy nevű sportklubban, mint a Vörös Meteor Egyetértés?

A horgász felnézett, és Sebestyén doktor ugyanazt a fojtott örömöt vélte felvillanni abban a barna szempárban, mint amikor mondjuk tizenvalahány évvel ezelőtt a legnagyobb ítéletidőben nyitotta rá az öltözőajtót, nem kellett egyedül nekiindulnia a távnak.

– Attól tartok, ön téved – mondta a horgász kaffogó orrhangon. – Én a Magyar Testgyakorlók Körében voltam atlétaválogatott.

Sebestyén doktor a férfi mellett heverő botot nézte. Hórihorgas gazdájához képest ócska kis bambusznád volt, szerelvényeiről lepattogzott a króm.

– Megnyerted a rendszerváltást, Péter? – kérdezte a doktor.

– Az valami nagydíj? Vagy kupaverseny? Még nem hallottam róla.

Február volt, barátságtalan, komor idő. Odébb, fönn a töltésen száraz kórókat zörgetett a szél. A doktor egy másodpercre újra érezte a régi idők hangulatát, amikor még együtt futott a kopár mezőkön az ötfős kis csapat, Péter a legszélen, néha leszakadófélben, valami egészen furcsa, merev tartásban, s mintha így is fegyelmezni akarná magát, összeharapott szájjal, orron át igyekezett lélegezni, tömött fekete bajusza ősz volt a ráfújt dértől.

– Mi van veled? – A doktor a folyóparti köveket vette szemügyre, nem tudna-e leülni valamelyikre, de nyálkás volt mind a ki-kicsapó, zavaros hullámoktól. – Kiszaladtak alólad a téeszek, mi?

– Nyáron van munkám – mondta Péter. – Hajnalban a szúnyogokat irtom, délelőtt reklámot húzok, délután meg sétahelikopterezek. Lenn a Balatonon. Jön a család is, legalább a nyaralás megvan. Õk mondták, hol találsz?

– Nem is tudtam, hogy családos vagy.

Egy darabig csönd volt, csak a Duna, ez a lomha, vak folyó tapogatta cuppogva-szörcsögve-kotyogva a kavicsos fövenyt, mint egy hatalmas, kagylóktól érdes hajópalánkot.

– Na jó, elismerem, megbuktam a helikopterpilótaságommal – szólalt meg végül Péter újra. – Ha tudsz valami jobbat, látatlanban elvállalom.

– Azt hiszem, tudok – mondta Sebestyén doktor.

 

Péter, a helikopterpilóta már másnap munkába állt Garai úr kutyaiskolájában. Csaknem húsz évvel volt idősebb az ott dolgozó tanársegédeknél, akik nem tudták mire vélni a dolgot.

– Magának tényleg helikopterpilóta a szakmája?

– Az, de attól még nem kell magáznotok!

– Hú, hát az baró! És most mi van? Elvették a jogosítványod?

– Nem elvették, lejárt. Kinek kell ma egy mezőgazdasági helikopterpilóta? A téeszeknek bim-bam! Vegyszeres permetezésnek bim-bam! Hallottatok ti egyáltalán olyan márkanévről, hogy Kamov? Egy traktorszerelő-bizonyítvánnyal jobban jártam volna.

– Ugyan már! Egy helikopterpilóta! Mér nem mész el maszekba? Ráveszel egy gazdag palit, hogy vegyen helikoptert, pilótája már van!

– Fiúk, menjetek ti a jó büdös francba. Kétszáz munka nélküli helikopterpilóta kavar a városban.

– Akkor is! Ha én helikopterpilóta lennék, hú, hát valamit biztos kitalálnék.

– Nagy dolog. Ti meg tanársegédek vagytok. Az sokkal jobb.

– Mire?

– Ja, akkor mégiscsak egy cipőben járunk.

A tanársegédek öten-hatan voltak, csupa jó családból való, felvételin elhasalt diák, sőt olyan is volt, aki még addig se jutott el, de legalább el lehetett mondani róluk, ha rákérdeztek a rokonok, ismerősök, hogy a fiuk tanársegéd egy magániskolában. Tanársegédségük a kutyák egzecíroztatásából állt, egész nap botokat hajigáltak, parancsszavakat kiabáltak, dunsztosüvegbe dugott zsebkendőket szagoltattak, az egyetlen kemény, már-már büntetésszámba menő feladat a csibészelés volt, de arra a posztra, úgy tűnt, most állandó ember akadt.

– Ki ez az ember? – kérdezte Garai úr Sebestyén doktort. – Tényleg válogatott atléta volt?

– Egyszer a büfében háromhavi kalóriapénzért vett egy címeres melegítőt, aztán addig hordta, amíg le nem szakadt róla. – A doktor elmerengve nézte a szabályos gömb alakra nyírt bokrokat, mintha valami távoli anekdotát mesélne, nem is a kérdésre válaszolna. – Azt mondta, nem akarja, hogy hülye amatőrnek nézzék, amikor egymagában fut az országúton. Akkor még diákok voltunk.

– Szóval egy kis Napóleon?

– Nem, éppen hogy nem! Nagyon keményen edzett, volt idő, amikor ólombéklyókkal a lábán futott. Azt a melegítőt csak megelőlegezte magának.

– Ahogy a nagy suskát is a helikoptereken?

– Nincs abban semmi rossz, ha az embernek vannak ambíciói. – Sebestyén doktor már bánta, hogy így kiadta azt, akivel éveken át hőségben-fagyban együtt futott.

– Ki ez az ember? – kérdezte ugyanúgy Péter is, amikor a két egykori klubtárs a parkban egymásba botlott. – Tudod, kire emlékeztet? A Ferenczy Imire! Megfürdött, felvette a jakót és a krokodilbőr cipőt, és mint aki tojásokon lépdel, ellibegett! Honnan a francból van ennek kutyázdája és kuplerája?!

– Nem mindegy? Vedd már észre, hogy ide nem újsághirdetésből szedik össze az embereket.

– Látom, téged csak az érdekel, hogy honnan van az Olgának szifilisze.

Péter nem ismert se istent, se embert, odament magához Garai úrhoz is.

– Főnök! Volna egy javaslatom! Van az a hosszú szőke gyerek meg az a kis kaporszakállú, azok egész nap csak a kutyákat verik orrba, egyszer azért, mert esznek, egyszer meg azért, mert nem esznek! Szerintem erre egy is elég, a másikat ki lehetne rúgni.

– És akkor mi van?

– Az így megtakarított pénzt oda lehetne adni nekem.

– Mért pont neked?

– Mert a meló oroszlánrésze az enyém.

– Azt te csak hiszed!

– Ezek itt tehetségtelenek, és nem értenek semmihez!

– Mondok én neked valamit. A jól idomított kutyánál csak egy van félelmetesebb: a rosszul idomított. Elég világosan beszéltem?

Garai úr a távfutó ötletéből valamit kiszivárogtathatott, mert a tanársegédek egyik napról a másikra kezdték levegőnek nézni Pétert, és nemsokára eltűnt az öltözőszekrényéből a vadonatúj poliészter vállbandázsa is. A hosszútávfutó egy darabig válogatott a régi holmik között, aztán felegyenesedett, bevágta a szekrényajtót, és döngő léptekkel elindult ki, az akadálypálya felé.

– Na mi van, feladtad? – érdeklődött a rágógumit az egyik pofazacskójából a másikba tolva a hosszú szőke. – Vagy így akarsz kiállni a kutyák elé?

– Eszem ágában sincs állni! – nevetett Péter. – Ezentúl futni fogok!

És megtette. Ami eddig csak munka volt, harc lett. Kutyatulajdonosok, vásárolni szándékozók, tanársegédek és a bentlakó lányok az ablakban döbbenten nézték, ahogy a nehéz vattagubóba öltözött, medveszerű alak a csibész, fogd! kiáltásra sarkon fordul, és esetlenül, botladozva futni kezd, a kutya pár másodperc alatt utoléri, aztán üldöző és üldözött egymásba gabalyodva, vicsorogva és üvöltve hempereg a füvön, amíg valaki oda nem ér, meg nem markolja a kutya szöges nyakörvét.

És a csibész vigyorogva állt fel mindig, vigyorogva bogozgatta-kötözgette lassan szétfoszló bandázsait. Garai úrhoz be se ment, megvárta, amíg ő jön ki hozzá.

– Nem tudom, mire megy ki a játék, de a kutyák komálják – állt meg fölötte egy olyan napon, amikor egészen fekete felhők gyűltek az ég alján, és a vihar előtti csend messze vitte a hangot.

– Szeretek örömet okozni ezeknek a dögöknek. – Péter a bandázst oldozgatta a torkán, alig tudta kipréselni magából a szavakat. – Mit szólnál, főnök, ha átállnánk teljesítménybérre?

– Teljesítménybérre?

– Húzunk egy vonalat. Ha azon túljutok, prémiumot kapok.

– Fizetésemelés nuku.

– Csak akkor kapjak fizetést, ha a vonalon túljutok.

– Így már jobban hangzik. És mi ebben a ráció?

– Kell egy kis izgalom. Nekem, neked meg a kutyáknak.

Garai úr elnevette magát. Finom vonalú állkapcsa nevetés közben szájvíz- és aftershave-illatot árasztott.

– Á, ez nekem csak akkor buli, ha valahogy túl tudok járni az eszeden.

– Próbáljuk ki! – Péter végre kiszabadította a nyakát a védőkötés szorítása alól, de már köthette is vissza: a tanársegédek meghozták a soron következő kutyát.

Az akadálypálya az épület mögött volt, tulajdonképpen egy téglakerítéssel övezett hosszú-hosszú kertben, amelyből az örökös gyakorlatozás kiölt mindent, épp csak a sarjú maradt meg a kitaposott, kiszáradt tövekben. Oldalt autógumik voltak félig beleásva a földbe, a közönség többnyire azokon ült. Garai úr félreállt, és az arcokat figyelte.

– Csibész, fogd!

Negyedóra múlva megjött az eső, az első nagy, kövér cseppek apró felhőkben verték fel a port, aztán már látni se lehetett, úgy zuhogott.

– A vonalat én húzom meg – mondta Garai úr, már a hallban, ahová a társaság az eső elől bemenekült.

– Ez természetes – mondta Péter.

– És mi volna, ha nem pénzben állapodnánk meg? Az a prémium lehetne valamelyik lány fenn a manzárdban.

– Azokat anélkül is megkapom! – nevetett Péter, majd a káeftéigazgató elsötétülő arcát látva gyorsan hozzátette: – Ez csak vicc volt.

Az üzlet végül is megköttetett. Amíg a tanársegédek különböző hangeffektusokkal riogatták a kutyákat, vezényszavakat üvöltöztek a fülükbe, mindenféle büntetéseket mértek az orrukra, a fejükre vagy a tomporukra, apportírozták, pórázon vezették vagy tejbe-vajba fürösztötték őket, a hajdan volt helikopterpilóta megpróbált elfutni előlük, de egyszer sem sikerült. A vonal messze volt. Garai úr eleinte ott a helyszínen felügyelte az elfogásokat, aztán már csak az irodája ablakából, majd – mert egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Péter és a tanársegédek között semmiféle összejátszás nem lehetséges – később már onnan se.

A hosszútávfutó az egyezség utáni héten egy fillér fizetést sem kapott.

– Péter, mi ez a szarság? – támadt rá Sebestyén doktor. – Ülj be a kocsiba, visszaviszlek horgászni a Duna-partra.

– Nyugi, ki van ez sakkozva. Kilóra megveszlek benneteket.

– Elárulnád, miért csinálod?

– A pofátok miatt. Fene jól szórakoztok, de azért én látom a frászt rajtatok, hogy mi van, ha egyszer tényleg bankot robbantok.

– Engem ne számíts közéjük.

– Ugyan miért ne?

Sebestyén doktor sértődötten hátat fordított, elhajtott. A rendelőjében már ott várt rá Péter felesége, egy magas, karcsú, igazi szépasszony.

– Tényleg nem kapott fizetést? – kérdezte.

– Tényleg – mondta kelletlenül Sebestyén doktor.

– Legalább a minimálbért oda kellett volna adniuk.

– Ez feketemeló. Mi odakinn mindig aznap látjuk először egymást. Bárkit bármikor megtagadunk.

– Ez szép. És mért áll még szóba veletek?

– Mert nincs más választása.

– Eltartom! Amíg nem talál valamit, bármeddig eltartom!

– Azt hiszem, épp ezt nem akarja.

Rövid ideig csönd volt a szobában. Az asszony rágyújtott, időnként kivette a cigarettát a szájából, s rosszkedvűen nézte a parazsát. Így, összeszűkült szemmel kancsalnak látszott.

– Panaszkodott rám?

– Csak annyit mondott, hogy amíg ő a Pepsi-érzést húzza, te félmeztelenül napozol a strandon.

– Nem is láthatta!

– Ez talán csak metafora.

Az asszony kinyitotta a száját, aztán meggondolta magát, becsukta. Hallgatott.

Péter a fehérre meszelt csíkot két hét múlva lépte át először, aztán a rákövetkező napokban egyre többször. A fizetése nagyjából visszaállt a régi szintre, ennek azonban ára volt.

– Nem értem, hogy tudta így átharapni a bandázst! – csóválta a fejét Sebestyén doktor.

A nagy fejű, zömök kis orvos a seb környékét kente jóddal. A hosszútávfutó sziszegett.

– Ne bohóckodj, doki, mint aki semmiről se tud! Ott lógtok az ablakban, tetszik a cirkusz?

Péter mostanában ugyanúgy, ugyanolyan hangsúllyal dokizta Sebestyén doktort, mint Garai úr. Ez rosszulesett Sebestyén doktornak, de nem szólt érte.

– Szerintem te élvezed – mondta. – Ha nem volna közönséged, a fejed búbjáig befásliznád magad.

– Hülyeség! Én nyerni akarok. Mindig is nyerni akartam. Most is nyernék, csak az a sok cucc visszahúz.

Péter egyre kevesebb, egyre vékonyabb bandázzsal állt fel a rajthoz. Hideg fejjel átgondolta, melyek azok a pontok, ahol a legkisebb valószínűséggel ragadja meg, rántja le az üldöző. A felsőtestéről rövidesen eltűnt minden vattapáncél, és a volt hosszútávfutó lassan hasonlítani kezdett önmagára. Kétségtelenül gyorsabb lett, de a kutyák is belejöttek az újfajta játékba, és nem hagyták, hogy túl messzire jusson. Néha belemartak a fedetlenül hagyott felületbe, olyankor pár órára vagy akár egy teljes napra szünetelt a csibészelés, de aztán Péter, ha vállát, kezét, lábát húzva is, összeszorított fogakkal újra és újra rajthoz állt.

– Olyan, mint egy bokszoló, akinek én tűzöm össze a szemöldökét, hogy visszamehessen a ringbe. – Sebestyén doktor és Péter felesége most egy kis belvárosi kávézó szeparéjában ültek, a fény, ami bevonta őket, piros és lágy volt, mint a pipacsszirom. A doktor kesernyésen mosolygott. – Nem tudom, jól teszem-e.

– Garai Pista pénzéből iszunk – emelte szép vörös ajkához a konyakospoharat az asszony.

– Becstelenség – mormolta a doktor. – Erre nincs jobb szó.

– Megcsal! – mondta az asszony. – Kurvákkal hentereg, a kutyákat csak azért engedi magára, hogy ne legyen feltűnő az összeharapdált válla.

– Szeret téged. Neki te vagy az ő olimpiai aranyérme.

– Sokra megyek vele! Már nincs kocsink se, a mikrosütőt is el kellett adnunk, olyanok vagyunk, mint egy léghajó, mindent le kell vágni, ki kell dobni, hogy fenn maradhassunk!

– Ezt ő mondta? – kérdezett közbe hirtelen a doktor.

– Jár a szája, hogy csak egyszer fusson el a pálya végéig, az egy teljes évi fizetése. Szerinted a Pista kifizetné neki?

– Velem szemben Garai úr mindig korrekt volt.

Az asszony az üres poharat forgatta az ujjai között, aranygyűrűk apró kalapácsai kocogtak az üvegen.

– Sose fogja végigfutni – mondta hidegen, tárgyilagosan. – A kutyák mindig utolérik.

Pétert a kutyák valóban mindig utolérték, de a volt hosszútávfutó folyton újabb és újabb bandázstrükköket talált ki, hogy a térde, a csípője, a válla szabadon mozoghasson, miáltal a fizetése is kezdett lépést tartani az inflációval. Garai úr megint megjelent az elfogásokon, faarccal figyelte a párharcot, és ha a hosszútávfutó túljutott a vonalon, maga húzta el a földön fekvő alakig a mérőszalagot.

– Vegyétek le rólam – nyögte a futó.

– Mindjárt jönnek a fiúk, és leveszik. – A káeftéigazgató zsebkendőt vett elő, finoman végighúzta az acél mérőszalagon, letörölte a port. – Tizenegy és fél méter, gratulálok.

– Vegyétek le, vegyétek már le – nyögte a hosszútávfutó.

Garai úr résen volt: Péter egyetlen csibészelés erejéig se tudta hordani a szöges cipőt, amivel egy nap beállított.

– Na nem! Hát ezt hogy képzeled? Véletlenül orrba rúgod a kutyát, annak annyi!

– Főnök, ez így nem fair! Én elengedem neki a szájkosarat, ő elnézhetné nekem a futócipőt!

– Szó se lehet róla. Valóságosdit játszunk: itt ezen a kutyán sose lesz szájkosár, és akire majd ráuszítják, azon sose lesz szöges cipő.

Péter magányos, örökké vesztes párviadalainak azért voltak jó oldalai is. Például amikor a tanársegédeket kertrendezésre vezényelték, le kellett nyírniuk a füvet, vagy ki kellett pucolniuk a szökőkutat az épület túloldalán, meg voltak még egyéb mocskos munkák. Ilyenkor a csibészelés szünetelt, Péter nyugágyat ütött fel a cserépkeményre égett, agyagos talajon, és süttette az arcát a nappal, vagy fölmászott az épület tetejére, végigfeküdt a meleg cserepeken, és flörtölt a manzárdablakból kikönyöklő fiatal lányokkal. Oda nem látott fel Garai úr.

– Én azt szeretem benne, hogy mindig mást ígér. – Olga ki szokott ülni a párkányra, háttal a kertnek, hogy beszélgetés közben lássa a férfi arcát, le tudja olvasni az idegen szavakat a szájáról. – Hol azt mondja, hogy Londonba visz el, és akkor a londoni emberekről mesél, hol Párizsba, és akkor a párizsi csodákról. Vagy hogy briliánsgyűrűt vesz nekem, másnap meg fülbevalókkal traktál. Megtanít zongorázni, aztán mintha elvágták volna, jön a sí. Ezt szeretem benne, mert ha mindig ugyanazt mondaná, az olyan lenne, mintha csak ígérgetne.

– Jó srác – bólogatott a hosszútávfutó. – Kicsit bolondja a nőknek, de azért jó srác.

– És te? Te mért nem beszélsz soha magadról?

– Mit mondjak? Este nézem a tévét, velem semmi se történik.

Amikor pedig ott maradt kilihegni magát a pályán, feje alá gyűrt karvédő muffokkal, rendszerint Sebestyén doktor látogatta meg.

– Veszed a lapot? – bökdöste meg gurigába csavart Expressz hirdetési újságjával.

– Minek? – Péter, mint aki mély álomból ébred, nagyokat pislogott.

– Tele van álláshirdetéssel.

– Milyenekkel?

– Igazad van – és zsebre vágta az újságot.

Péter tovább feküdt, a doktor ült, körülöttük az akadálypálya mesterséges romjai düledeztek, mint egy bizarr, elhagyott temető kövei.

– Az úgy lenne stílusos, ha Garai úr nem építkezik, hanem mindjárt megvesz egy kastélyt – mondta Péter. – Egy kastélyparkban, platánok között, szívesen futottam volna.

– Hát ez nem az – mondta a doktor.

Túloldalt, az ágaskodó, csupa üveg, csupa beton főépület mögött halkan berregtek a fűnyírók, s odafönn sípoló-vinnyogó hangok lebegtek a magasban, mintha egy önfeledt kántor fújtatná a vén harmóniumot.

– Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte Péter.

– Mást se teszek, mint szívességeket – Sebestyén doktor körülnézett, mintha attól félne, ezt a nagy titkot más is meghallja –, ez a világon a legjövedelmezőbb dolog.

– Van a kert végében egy ajtó – folytatta a hosszútávfutó. – Megnéznéd nekem, nyitva van-e?

– Miért, még nem nézted meg?

– Babonás vagyok.

– Oké – mondta a doktor, és felállt. – Megnézem.

A gyakorlópálya göröngyös, kiégett agyagszőnyege a fehérre meszelt vonal után nem sokkal kizöldült, kákics és murok nőtte be, aztán bokrokban csalán és szamárkóró, épp csak egy bakancs taposta keskeny ösvény vezetett keresztül rajtuk a kert távoli végében nyíló ajtóhoz, a biztonsági őrök útvonala.

A fal itt már egészen öreg volt, átütött rajta a salétrom, a vakolat táskákban lógott, a csupasz téglákból vörös púdert morzsolt ki a fagy. A doktor egészen a zöldre mázolt ajtóig sétált, és lenyomta a kilincset. Valahol a távolban egy madár rikoltott.

– Na, nyitva volt? – kérdezte Péter, miután a doktor visszaérkezett.

– Nyitva.

A hosszútávfutó kicsit habozott, aztán tovább kérdezett.

– És mi van az ajtó mögött?

Kicsit a doktor is habozott, aztán azt mondta:

– Semmi. Egy újabb fal kezdődik.

Hetek teltek el, és semmi sem változott. Garai úr fényes szőrű, acélos izmú, magabiztos tekintetű kutyákat adott ki a keze alól, akik már többszörösen megízlelhették a győzelem zamatát. Péter konokul tovább vetkőzött, de a kert végébe, ahol taposatlanul állt a gaz, egyetlenegyszer sem jutott el.

– Semmi baj – vigasztalta a sebeit egyre komorabban kötözgető doktort. – Azért a kilométerpénzem megvan.

– Ha ezt így folytatod – mondta a doktor –, ezek szétszednek darabokra. Te megdöglesz, Garai úrhoz meg vihetik be a csajok a bablevest.

– Magadra nem is gondolsz, doki?

– Ne dokizz! Szólni fogok, hogy állítson le.

– Nem fog. Én vagyok neki az üzlet. Én vagyok az iskola szimbóluma!

– Majd mindjárt megmondom, mi vagy! Egy hülye seggfej, az!

Sebestyén doktor egészen felpaprikázódott. A hosszútávfutó vigyorgott.

– Itt a nyár, remélem, megvan még a helikopteres kapcsolatod! – kiabált tovább a doktor.

– Eredetileg, ezt azért ismerd be – mondta halkan a hosszútávfutó –, én tettem a pénzesebb lóra.

– Csak azt tudnám, honnan a fenéből gondoltátok egy pillanatig is, hogy tiétek marad a hatalom! – kiáltotta Sebestyén doktor, azzal összecsapta orvosi táskáját, és elviharzott.

Lehet, hogy figyelmeztette a veszélyre Garai urat Sebestyén doktor, az is lehet, hogy nem, de az biztos, hogy a káeftéigazgató azon túl, hogy Péterrel mindenféle papírokat aláíratott, semmit sem tett. Péter egyre inkább belelovalta magát a csibészelésbe, rájött, hogy melyik kutyával szemben mire számítson, a végén már épp csak a lábszárára és a védekező karjára tett fel bandázst, de így se nyert többet, csak métereket. Az a kert végi ajtó a csalán és a szamárkóró között elérhetetlen távolban maradt.

Aztán egy nap hihetetlen dolog történt. Amikor már a sarkában érezte a kutyát, hirtelen megfordult, és ráüvöltött. Abba a hangba beleadta minden dühét, keserűségét: ilyen tébolyult ordítás ember torkát talán még soha el nem hagyta. A kutya megtorpant, hátsó lábára ült, bámult. Mintha megcserélődtek volna a szerepek: most emennek a foga fénylett, nyála fröcsögött, kivörösödött képén pattanásig dagadtak az erek, amannak a szemében pedig nem volt más, csak a végtelen szürke ég rettenete.

A futó akkor lassan, kimért mozdulatokkal megfordult, és futott tovább. A kutya ülve maradt: nagy, lompos farkát csóválta.

Garai úr azonban nem lett volna káeftéigazgató, ha abban a pillanatban fel nem találja magát. Odaugrott egy másik német juhászhoz, lecsatolta róla a pórázt, és a fülébe sziszegte:

– Csibész, fogd!

Péter nem számított erre a másik kutyára. Féloldalas védőöltözetéhez képest egyenletes, nyugodt tempóban szaladt a kertajtó, a szabadság felé. A fejét leszegte: kerti zsombor, pipitér, vérehulló fecskefű színpompás kaleidoszkópja pörgött végig a lába alatt. Aztán egy hirtelen roppanást érzett, a világ kimerevült, mint egy hatalmas, szárnyát táró madár, és a következő pillanat már a zuhanás sötétjéé volt. De valami emberfeletti erővel még legalább öt méteren át tovább vonszolta támadóját.

Garai úr a szokottnál gyorsabban ért oda. Saját kezűleg húzta félre a kutyát, adta át a tanársegédeknek, majd fél térdre ereszkedett. Pár másodpercig farkasszemet néztek egymással.

Végül a káeftéigazgató szólalt meg.

– Száz méter – mondta. Mérőszalag nem volt nála, de ha lett volna, a legnagyobb se volt hosszabb ötvenméteresnél.

– Százötven – mondta Péter.

Garai úr elnevette magát. Felállt, leporolta a térdét. Péter is tápászkodni kezdett, de Garai úr visszanyomta.

– Maradj csak ott. Mindjárt lemérjük.

Másnap a káeftéigazgató az átlagos összegnek durván két és félszeresét fizette ki a hosszútávfutónak. Harmadnap Péter vadonatúj, élénkpiros autóval állított be.

– Ezt nézzétek meg! – mutogatta az ablakból mindenkinek. – Most vettem.

– Hú, ilyet már én is láttam a tévében! – nevetgéltek a tanársegédek. – Ez nem abban a reklámban van, amikor a sündisznó rámászik a súrolókefére?

– Te hülye! – Sebestyén doktor levette a szemüvegét, majd visszatette, mint aki nem lát jól. – Miből fogod fizetni a részleteket?

– Személyigazolványt kértek, és már vihettem is! – harsogott Péter. – És Shell-kútnál ötször tankolhatok ingyen!

– Újra megkérdezem. – A doktor most az orrát dörgölte, nagyon idegesnek látszott. – Miből fogod fizetni a részleteket?

– Ó, hát ez csak egy Suzuki – duruzsolta egyszerre fitymálva és élvezettel Olga, aki imádta az idegen szavakat.

A második meglepetés maga Péter volt. Úgy jött elő az öltözőből, hogy nem volt rajta bandázs abszolút semmi, csak egy kopott, meggypiros, címeres melegítő.

Sebestyén doktor valószínűleg látta valamelyik manzárdszoba ablakából, mert azonnal lejött, nem szólt senkihez, beült a kocsijába, és csikorgó gumikkal elsöpört.

– Te így akarsz csibészelni? – kanyarodott oda Péterhez egy kis kerti traktoron a magas szőke tanársegéd és a kaporszakállú. Egy utánfutót húztak maguk után, ami vörös kohósalakkal volt megrakva, és a púpba két szívlapát volt beleszúrva.

– Úgy értitek, hogy ez a címer már lejárt? – nevetett Péter.

– A nyakadat – mondta a kaporszakállú –, legalább a nyakadat körbe kéne tekerned.

A hosszútávfutó tovább nevetett.

– Nem, fiúk, ma nagy időt futok, érzem! Maradjatok itt, megnézhetitek.

– Inkább te gyere velünk. – A kaporszakállú a kerti traktor kormányát babrálta, az ujjai vörösek voltak a salaktól. – Hagyd ezt a francba, gyere, felszórjuk a teniszpályát, aztán elhúzunk innen, beülünk két-három sörre.

– Kösz, tényleg kösz – mondta Péter –, de most nem lehet. Halljátok? Megjött az ellenfelem.

Odébb, a földbe ásott gumik között már valóban ott állt Garai úr egy tüsire nyírt hajú, fiatal ügyféllel és annak kutyájával, egy vadul vicsorgó bull-terrierrel.

– A kurva életbe – szólalt meg most a hosszú szőke tanársegéd. – Gyere velünk, fizetem a sörödet.

– Esetleg várjatok meg – mondta Péter, és elindult az akadálypálya felé. – A hátsó kapunál találkozunk.

A tanársegédek újra beindították a kistraktort, vadul bőgették a motort, le se állították, ott hörgött-pöfögött végig mellettük, amíg széles, kimért mozdulatokkal szórták a teniszpályán a salakot.