Tõkéczki László

Mi volt a baj a dualizmusban? A “feudalizmus” vagy a “liberalizmus”?

A dualizmusra vonatkozó ítélkezõ típusú szakirodalomban régóta két alapvetõ irányzat alakult ki. Az egyik, amelyet a marxista irányzat aztán teljesen elnémított, azt állította, hogy a korabeli magyar társadalom bajait alapvetõen az “importált” liberalizmus, illetve annak doktriner alkalmazása okozta (leghíresebb képviselõje talán Szekfû Gyula volt), míg a másik, máig virágzó klisérendszer szerint minden magyar(országi) baj egyetemes forrása – tulajdonképpen korszakot túlélõen és sokak szerint szinte napjainkig – a “feudalizmus” volt. Nagyon érdekes, hogy a két teljesen eltérõ diagnózis ugyanazon bajok magyarázatára született, s ugyanakkor a baj forrását – avagy a vírushordozókat – a politikai hatalomért vetélkedõ magyar vezetõ csoportok ellentétes irányzataiban lelték fel. Azt is lehet mondani, hogy – keveseket leszámítva – szinte monomániás egytényezõs oksági magyarázatokról van itt szó, amelyeket az tesz lehetõvé, hogy mindkét – többnyire sohasem definiált – fogalom elég átfogó és sokértelmû ahhoz, hogy látszólag értelmesen pótolja a logikai konstrukciók hiányzó láncszemeit. S mivel e fogalmakban kimondatlanul is világnézeti-ideológiai tartalmak rejlenek, alkalmasak (voltak) arra, hogy aktuális politikai irányzatok legitimációját is szolgálják.

Elsõ látásra persze bárki azt mondhatja, hogy a címbéli két fogalom heterogén, hiszen a “liberalizmus” eszmei-ideologikus struktúrát jelent, míg a “feudalizmus” – úgymond – “formációtörténeti” rendszert. Elvileg ez igaz, csakhogy a századfordulós nagy politikai vitákban mindkettõ olyan általánosítássá lett, hogy – mintegy a szembenállások teljes frontvonalán – látszólag ezek a fogalmak fogták keretbe az eltérõ harci táborokat. Persze csak látszólag, hiszen a “liberális” oldalon vitézkedtek például a szociáldemokraták, akiknek kollektivisztikus nézetei tulajdonképpen antiliberálisok voltak, míg a klisék szerint a “feudalizmus” frontján verekedtek azok a nemzeti liberálisok vagy helyesebben liberálkonzervatívok, akik a szó szoros értelmében felszámolták a feudalizmust mint politikai-gazdasági rendszert. Teljesen világos tehát, hogy a fenti két fogalom kapcsán ideológiai küzdelem zajlik, amelyben – mindkét oldalon – gyakran másodlagossá válnak azok a konkrét tények és sajátosságok, amelyek a dualizmus valóságát jelentik. Hiszen az sem nem hanyatlástörténet, sem nem a “felemásságok” eleve bukásra ítélt rendszere. (Ez utóbbi álláspont egyébként tipikusan a “végeredmény” felõl konstruált történetírói gondolkodás terméke, amely akármilyen hosszú történeti idõszaknak már az elején okosan “tudja” és fel is mutatja a “szükségszerû” vagy “törvényszerû” végzet jegyeit!)

Mindezek miatt ez az esszé nem vállalkozhat olyan, csak egy óriásmonográfiában elvégezhetõ feladatra, hogy konkrét példák felsorakoztatásával mutassa be a kétféle “rövidre zárás”, illetve ideologikus konstrukció ellentmondásait. Csak arra vállalkozhat, hogy a hamis eszmei elõfeltevések abszurditásaira felhívja a figyelmet. A szerzõ azt is bevallja, hogy kevésbé akar polemizálni a mindenért a “liberalizmust” okoló nézetekkel, mivel ezeket ma már tudatosan és aktívan alig képviseli valaki, legfeljebb a politikai jobboldal szélein, illetve bizonyos népi (szocialista) körökben õrzik ennek emlékét. Ez nem jelenti azt, hogy a “liberalizmussal” nem foglalkozunk, csupán azt, hogy a liberalizmust konkrét magyar történeti (társadalmi) problémaként kezeljük, s így sem nem démonizáljuk, sem nem megdicsõítve, mindenek “megoldásaként” gondoljuk el.

Véleményünk szerint ugyanis a dualizmus magyar liberalizmusa – mint eszmei irányzat és politikai gyakorlat egyaránt – importáruként is az akkori magyar szükségleteket fejezte ki, s ennek köszönhetõ, hogy sajátossá szervesült, s olyan önkifejezéssé lett, amelyet sem az egykori eszmei forrásvidékkel önmagában, sem az ellenfelek “számonkéréseit” tekintve nem lehet méltányosan megérteni. A dualizmus “liberalizmusa” ugyanis olyan általános “modernizációs” és kormányzati “filozófia” lett nálunk, amely – messzemenõen alkalmazkodva a befogadó közeghez – lehetõvé tette egy hatalmas átalakulás rugalmas irányítását. Ez volt az a bûn, amelyet minden ellenfele a fejére olvasott, de ez volt az az erény is, amellyel semmilyen más eszmekör akkor nem rendelkezett.

A kor magyar liberalizmusa ugyanis folyamatosan abban a helyzetben valósult meg, amelyet lényegében kompromisszumos reálpolitikának nevezhetünk, s amelynek szinte mindig volt legalább egy szegmense, ahol szegre kellett akasztani az elveket, vagy ahol az elvek fenntartásával kellett nem elvi politikát folytatni. S ennek oka igen egyszerû volt: a magyar nemzeti politika más hatalmi erõviszonyok és társadalmi meghatározottságok között mûködött, mint az a nyugati világ, ahonnan az egyéni szabadság elvét minden területen hirdetõ liberalizmust nemességünk óriási erkölcsi lelkesedéssel importálta. Nemcsak belsõ struktúrájában és létviszonyaiban különbözött tehát, de politikai-hatalmi rendszerében is, amennyiben egy soknemzetiségû birodalom részeként élt, s maga is soknemzetiségû volt. Ennek alapján írja le a dualista kor magyar politikai gyakorlatának tojástáncát Réz Mihály, az illúziótlan elemzõ: “Sem az állam betetõzése [uralkodó – TL], sem az állam alapeleme [társadalom – TL] nem lévén tisztán magyar, úgy az államhatalom túlságos erõsítése, mint annak túlságos gyöngítése érdekeinkbe ütközik… Ha uralkodónk nemzeti uralkodó volna… könnyû volna akkor a belpolitika minden kérdése, mert csupán a nemzetiségi kérdést kellene tekintenünk. Akkor erõsítenénk az államhatalmat, s az egyénnek, a társadalomnak, az egyháznak, az autonómiának megszorítanók a jogait. Az államban lenne a nemzet s annak erõsítése a nemzet ereje… [mármint ha a teljes társadalom magyar volna – TL] Végletekig terjesztenõk az egyéni jogokat, a társadalmi jogokat, kiszélesítenõk a lehetõségig az egyházak s az autonómiák jogkörét, mert a tiszta magyar társadalomnak ez az erõssége a nemzet ereje lenne” (Réz Mihály: Magyarság és demokrácia. Bp., 1906. 12. és 15–16. o.).

Réz Mihály elemzése itt csak a nemzetiségi és dinasztikus (“összbirodalmi”) aspektusokra tért ki, de nem kevésbé bonyolult a szociális rétegzõdés, illetve a felekezeti összetétel kérdése sem. S mindezek miatt az õ véleménye szerint a korabeli Magyarországon csak egy mérsékelt elitizmus kiegyenlítõ, vagy ha úgy tetszik: kompromisszumos, más szempontokból akár megalkuvónak-elvtelennek nevezhetõ uralmi gyakorlata ajánlható. (“Ezért szükséges a mérséklet és ezért szükséges az erõs vezetés… hogy az ügyek vezetésében az értelmiségnek mindig kellõ súlya legyen.” – I. m. 17. o.) A klasszikus liberalizmus viszont – lényegét tekintve – nem volt más, mint a vagyoni és/vagy értelmi/iskolázottsági elit cenzussal védett hatalmának rendszere. Ez a rendszer tehát eredetileg jól illeszthetõ volt ahhoz a magyarországi helyzethez, ahol a vezetõ csoportok úgy voltak érdekeltek a korszerûsítésben, a nemzeti versenyképesség modern termelési és mûvelõdési szféráinak kiépítésében, hogy közben a régi társadalmi hierarchiában alapvetõ változások ne történjenek.

Ebben a törekvésben nem volt semmi különös, s egyáltalán nem volt “feudális”, netán antiliberális, hiszen az angol vagy a porosz modell is így mûködött, igen nagy hatékonysággal. A klasszikus liberalizmus politikát és gazdaságot átalakító jogállami rendje és egyéni szabadságjogai egyébként sem mondtak többet egy fiktív-formális emberi jogegyenlõségnél, amelyben természetesen kevés kivétellel mindenki a korábbi társadalmi-gazdasági helyzete szerint indult. Az induló helyzeteket viszont a “feudalizmus” határozta meg, s így tulajdonképpen értelmetlen a két fogalomkört szembeállítani, mert hiszen minden európai társadalomnak volt “feudális” öröksége. Magától értetõdik, hogy a szinte tisztán agrártársadalmat jelentõ magyarországinak több, mint a már feudális keretekben is erõsen iparos-kereskedõ jellegû nyugati “piaci társadalmaknak”.

Viszont egy társadalom politikai-gazdasági és mûvelõdési erõviszonyait sohasem lehet deklarációkkal vagy éppen alkotmányokkal – sõt, törvényekkel sem – rövid távon alapvetõen megváltoztatni, s így a múlt sok eleme – persze nevezhetjük ezt éppen “feudalizmusnak” is – mindig jelen lesz az új struktúrákban is.

A liberalizmus mint a több számmal nagyobb kabát

Aligha vitathatja bárki, hogy a reformkor magyar nemesi elitjének liberális célkitûzései sokkal inkább fakadtak európai tájékozottságából és erkölcsi idealizmustól áthatott szellemébõl, mint az akkori magyar társadalom alsó rétegeinek ilyen irányú – valójában nem létezõ – nyomásából. Európai mintákat követõ nemesi-rendi törekvések feltûntek már a felvilágosodás égisze alatt is, ahogyan az akkori uralkodói abszolutizmus hasznossági-hatékonysági elképzelései is onnan táplálkoztak. (A francia forradalom radikalizálódása mindkét irányt elfojtotta.) A magyar nemesi reformkori “ébredést” sem nyelvi-kulturális, sem politikai-gazdasági téren nem tömegelégedetlenség szülte. Természetesen a késõ feudális magyar társadalomnak voltak feszültségei, volt sok igazságtalansága, de nem volt “népi robbanásveszélye”, polgári pedig – jelentéktelen lévén e társadalmi kör – még kevésbé.

Tehát 1848–49-ben, majd 1867 után is olyan liberális jogállam született meg Magyarországon, amelyre az önellátó agrárvilág piactalan és tõke-, valamint információdeficites közegében élõ tömegek, de maguk a reformerek sem voltak igazán felkészülve. Ez a jogi-politikai és gazdasági modell messzemenõen különbözött az akkori élet valóságától, vagyis megakotói mintegy optimistán megelõlegezték a nyugati “normák” alapján azt, hogy milyenné kell lennie majd a magyarországi társadalomnak. Olyan “európai színvonalú” liberalizmusnak megfelelõ törvények és szabályozások születtek ekkor, amelyek csodálatos alapokat vetettek meg egy távlatos látomás jegyében, de a magyarországi társadalom – képletesen – “kicsi volt” az európai társadalomszabászat termékéhez. S ahogyan nem tudunk túl kicsi ruhában mozogni, mert elõbb-utóbb szétfeslik rajtunk, úgy nem lehet ilyen vagy olyan korrekciók nélkül használni egy több számmal nagyobb ruhát sem.

S annyit józanul be kell látnia bárkinek, hogy a helyzet megoldását nem a még nagyobb, tágasabb ruházat, vagyis az újabb és az ún. “következetes” liberális reformok kialakítása jelentheti. Hanem természetes az, hogy legalább átmeneti jelleggel szûkítéseket, elvarrásokat, a valódi méretekhez és “fejlettséghez” szabott formákat kell kialakítani. Lehet ezt a reálpolitikát “feudalizmusnak” nevezni, lehet “reakciós osztályérdekekrõl” is beszélni, de ezek az ítéletek igen erõsen doktriner és/vagy koncepciós jellegûek, olyasmit kérnek számon a magyar politikától és társadalomtól, amit – más oldalról – éppen a materialista szemlélet nem követelhet, vagyis hogy nyugati típusú világ legyen az, ami egyébként ugyanezen szerzõk és nézetek szerint “elmaradott”.

A dualizmus magyar liberális politikai elitje persze hatalmi okokból vezetett be stabilizáló hatású szabályozásokat (pl. virilizmus), és ragaszkodott például a szûk választójoghoz. De ha végiggondoljuk, hogy országunk esetében akkor nem egy jelentéktelen európai független állam, hanem egy, az európai nagyhatalmi egyensúlyban rendkívül fontos szerepet betöltõ birodalom kulcsfontosságú részének egyensúlyáról és kockázatmentes kormányzatáról volt szó, akkor teljesen érthetetlen, hogy ezzel kapcsolatban sokan máig valami szimpla, önzõ “osztályérdekekrõl” beszélnek! Egy soknemzetiségû és sokfelekezetû társadalomnak a gyors kapitalizálódás közepette kiélezõdõ szociális feszültségei és átrétegzõdése a be nem avatkozó liberális állammal és a korlátlan, egyéni szabadságjogokkal – ez elég könnyen belátható – sem a demokráciához, sem pedig az állami integráció fokozódásához vagy egy minõségi társadalmi kiválasztódáshoz nem vezethettek. Máshol, kedvezõbb s egységesebb elõfeltételek esetén sem ez történt – tudniillik ott legalábbis a szociális békének vége lett. De nem csak annak. A magyar liberális reformerek egykor úgy döntöttek a nyugati modell követése mellett, hogy nagyrészt tisztában voltak hibáival és hiányaival is – sok külföldet megjárt hazánkfia figyelmeztetett ezekre! –, a késõbbi saját gyakorlat pedig jóval ijesztõbben mutatta az adott struktúra ellentmondásait. Teljesen megalapozottak tehát a konzervatívba forduló elemzõ szavai: “Azt hitték, hogy ha a gazdasági életet teljesen magára hagyják, abban majd a derekabb érvényesül, hogy ha a vallási kérdésbe az állam nem avatkozik, abban a felvilágosodás érvényesül; ha a természeti állapothoz visszatérünk, akkor az emberi temészetben a szeretet érvényesül [kiemelés a szerzõtõl], hogy ha a democratiát megalapítják, a kiválóság érvényesül. Tévedés mindez; régen bebizonyult tévedés. Nem elég a negatio. Positiv szervezés szükséges.” (Réz Mihály: Szabadság és egyenlõség. Bp., 1907. 52. o.)

Az adott körülmények között, amikor a példaként tekintett Nyugaton is a szociális feszültségek állami kezelése került elõtérbe, a sokféle ellentéttõl szaggatott Magyarországon sem a divergáló centrifugális erõket erõsítõ, illetve felszabadító “liberális” politikai reformok vagy törvények voltak szükségesek. A magyar liberálkonzervativizmus, miközben mereven ellenállt például a szavazati jog kiterjesztésének, legfontosabb képviselõi – s nem csak a neokatolicizmuséi – elindultak a szociális konzervativizmus felé. Ennek summáját így adja a már idézett Réz Mihály: “Nem a politikai vezetés elvételében kell a magyar demokráciának jövõ feladatát keresnie… hanem abban, hogy az uralkodó osztályt kényszerítse a nép sorsán segíteni. Ne jogot követeljen a népnek, hanem kenyeret… Mi a népfenség varázsigéiben nem hiszünk, mi a tömeg uralkodásáért nem lelkesedünk. Óhajtjuk, hogy mindenki becsültessék értéke szerint… de… a tömeg, mint uralkodó igen kevés becsülést érdemel. Mélyen érintenek az egyesek szenvedései, segítséget parancsol egész osztályok súlyos helyzete: de mint csalhatatlan szuverént nem tudjuk elképzelni.” (Magyarság és demokrácia. Bp., 1906. 7–8. o.)

A fenti gondolatok nem a megátalkodott “reakciót” hirdetik, hanem az adott feltételek közötti reálpolitikai változások “közmegegyezéses” lehetõségeit keresik. Tehát nem a “feudalizmus”, hanem a késõbb felvett és importáruként nagynak bizonyult liberális doktrína korrekciójának az igénye szólal meg itt. Csakhogy ebben a korban a forradalmas gondolkodók újra mindent a politikai hatalom megszerzésétõl, illetve a megszerzett hatalom alkalmazásától vártak. Azt hitték, hogy azon keresztül “helyes” struktúrákkal és törvényekkel gyorsan és radikálisan (erõs akarattal és “tudományos” alapon) tökéletesíthetõ az egész társadalom.

A magyar liberalizmusnak mindig voltak “saját ötletei” a nagyhatalmi stabilitásigény és a belsõ egyensúlyok õrzésére. Ilyen volt például a virilizmus is, amely – ellentétben a hitbizomány nem “piackonform”, tehát akár “feudálisnak” is nyilvánítható intézményével – nem volt antiliberális, hiszen csak a “szigorító” cenzus logikáját alkalmazta. A cenzusról viszont senki sem állíthatja, hogy ne volna liberális. A liberális “teljességet” egy ennyire heterogén országban és társadalomban tehát alkalmanként nem a “feudalizmus” akadályozta, hanem a társadalom “liberális alapjainak” szûk, csökevényes s gazdaságilag-társadalmilag csak nagyon lassan kibontakozható állapota. A reformkor magyar liberálisai optimistán hittek abban, hogy a társadalom a jogi-politikai infrastruktúra változása nyomán szinte pillanatok alatt belenõ az új keretbe. Természetesen nem így történt. Nem nehéz elképzelni, hogy mi következhetett egy “még liberálisabb” vagy a “folyamatos” liberális reformokat megvalósító kurzusból: körülbelül az, ami Ausztriát csak a császári tekintélyen alapuló szükségállapoti paragrafus révén tette kormányozhatóvá. (Egyetlen óriási különbség persze volt: Magyarországon nem akadt olyan tekintély, amely ezt az antiliberális megoldást alá tudta volna támasztani.)

Erõsödött-e a “feudalizmus” a dualizmus idején?

Ha valaki az agrárvilágban a “feudalizmus” legfõbb képviselõjének tekintett nagy- és középbirtokot vizsgálja, akkor azt látja, hogy fõleg az utóbbi gyorsuló ütemben ment tönkre, de a legfontosabb változást az jelentette, hogy a tulajdonosok mindkét kategóriában jelentékeny mértékben kicserélõdtek. Tehát a nagybirtok mint kategória maradt – a középbirtokok nagyobb részét inkább parcellázták –, de az új tulajdonosokat leggyakrabban a magyar nagytõke vagy a forgalmi szféra újgazdagjai tették ki. Országrészenként változó arányokban: a “legcserélõdésesebb” területeken a mérték egynegyed-egyharmadot is elérhetett – vagyis a nagy földtulajdonlást a szabad versenyes gazdasági élet “legkapitalistább” vonásai jellemezték. S igen jelentõs volt a bérletek aránya is, fõleg a gazdálkodásban élen járó területeken.

Tehát nemhogy a “feudalizmus” növekedését nem látjuk, hanem éppenséggel az agrárszféra képviselõinek panaszait halljuk folyamatosan, miszerint semmi sem történik a gazdavédelem érdekében, s így óriási a földforgalom, a “régiek” közül egyre többen mennek tönkre. S “kicsiben” ugyanez zajlott a paraszti birtokok körül is. A tõke- és információhiányos, a piaci körülmények között tájékozatlan kisgazdák tömegei szegényedtek el, miközben mások, “újak” kezén koncentrálódtak a földek. A hitbizományt leszámítva éppen hogy a teljes liberalizmus uralkodott az agrárszférában, s legfeljebb egyes “piackonform” lépések (pl. hitelezés, jelzálog) történtek a földbirtokosok megsegítésére, ezek azonban a fõ tendenciákat tekintve inkább a bomlást erõsítették.

A kor körülményei között az agrárnagyüzemek zömét a hatékonyság “igazolta” – másrészt sok nagybirtok például célvagyon (iskolákhoz) volt, s a fenntartásukat szolgáló politikai akarat csak ezek figyelembevételével értelmezhetõ. Azok közül, akik földosztásra törekedtek, az õszintébbek késõbb be is vallották, hogy számukra a kisbirtokos struktúra politikai kérdés, vagyis a politikai elitváltás legfontosabb eszköze. A magyar agrárvilág nagy részének szegénységét egyébként sem a birtokstruktúra okozta csupán, hanem annak az európai munkamegosztásban betöltött helye (piacgondok), illetve még inkább az, hogy jórészt a parasztság, a mezõgazdaság fizette a magyar “modernizáció” (iparosítás, urbanizálódás és állami infrastrukturális fejlesztések) költségeit. (Megjegyzés: a kommunista nehéziparosítás és fegyverkezés esetén is így történt ez. Vajon ez is “feudalizmus” volt?)

A mezõgazdasági népesség nehéz helyzete eléggé általánosan ismert volt a dualizmus idején, annak javítását viszont éppen a liberális be nem avatkozó állam doktrínája akadályozta: az ún. hegyvidéki akció a ruténok megsegítésére vagy néhány, magyar népességet telepítõ állami vállalkozás tulajdonképpen antiliberális, “nacionalista”, illetve némelyek szerint egyenesen “antiszemita” lépés volt. Ahogyan ilyennek minõsíthetõ máig sokak szemében az agrárius irányzatú (nagy)birtokosok által elindított és vezetett szövetkezeti mozgalom, amely a termelõk számára kívánta biztosítani a közvetítõ kereskedelem hasznának nagyobb részét.

Nos, a fenti politikai mozgalmak lényegében valóban antiliberálisak voltak, csakhogy egyáltalán nem “feudális”, hanem szociális célokkal és módszerekkel dolgoztak. E területen sem kellett a magyar liberálkonzervativizmusnak mindent önállóan feltalálnia, hiszen a bismarcki Németországban is a “szociális olajcseppek” politikája volt a leghatékonyabb antiliberális politika (sõt, ott még az általános választójogot is így használták!). A magyar történelmi elit jelentõs része éppen hogy nem a további “liberális reformokkal” folytathatta reformkori hagyományait, hanem a szociálpolitikai lépésekkel. S ez még akkor is így van, ha Darányi Ignácnak a mezõgazdasági munkaviszonyokra vonatkozó törvényeit (az ún. rabszolgatörvényt és derestörvényt) máig tulajdonképpen “lefeudálisozzák”. Ezek a törvények ugyan tényleg súlyosak voltak a munkavállalókra nézve, de a korábbi teljes szabályozatlanság, vagyis az erõsebb önkénye szerint alakítható helyzethez képest – ami talán inkább volt “feudális”, azaz “elmaradott” – valóban szociálpolitikai kezdetnek is vehetõ.

Igazán annál kevésbé érthetõ a liberálkonzervatívok “lefeudálisozása”, mivel például az állami ipartámogatás gyakorlatával – egy teljesen antiliberális beavatkozási módszerrel – is valójában az iparosodást, Budapest hatalmas kormányzati segítségével pedig – szintén antiliberális módon – a városiasodást erõltették. De miért lenne “feudális” akár Károlyi Sándor szövetkezetesítõ tevékenysége – csak azért netán, mert gróf volt? Mi volt a “feudális” egyébként az állami kórházépítésekben vagy az állami iskolai hálózat fokozatos fejlesztésében, esetleg a miniszteriális szakbürokrácia kiépítésében?

Hol volt ott a “feudalizmus” a magyar sajtóban? Netán azt értsük a “feudalizmuson”, hogy volt sajtójuk a liberálkonzervatív vagy katolikus erõknek is? Mi jelentette a “feudalizmust” az iskolákban? Talán az, hogy sok szegény gyerek nem járt oda? De ez – szerintem – anyagi kérdés, és bármikor, bárhol elõfordul. Az volt a “feudalizmus”, hogy az egyházaknak volt iskolafenntartási joguk, vagy netán maga a hittan iskolai léte? Ilyen alapon a legtöbb nyugati ország ma is “feudális” volna. Vagy talán a tagadhatatlan szegénység szinonimája volna a “feudalizmus”? Erõsen kétlem, hiszen a liberális szabadversenyes iparosodás nyomorúságait aligha múlja felül bármely más idõszak pauperizmusa. Esetleg az államosított vasutak vagy a lassan kialakuló szakmai kamarák voltak a “feudalizmus” tünetei?

A kérdések bizonyára még hosszan folytathatók, de talán ennyi is elég annak igazolására, hogy az oly cáfolhatatlanul állított “feudalizmus” nincsen jelen sehol ebben az idõszakban. De próbáljuk meg más oldalról rajtakapni azt az ördögi “feudalizmust”! Nézzük például a máig használt buta vádat: azt a bizonyos “úri gõgöt”. Ez a személyközi viszonyokra nézve annyit jelent, hogy vannak olyan egyének és csoportok, akik és amelyek származási, családi alapon még akkor is különbnek tartják magukat, amikor az úri életvitel anyagi alapjai eltûntek, és ez a magatartás a nem nemesek “megalázó” kezelésében nyilvánul meg. Azt hiszem, részletes bizonyítás nélkül is evidens, hogy ez a jelenség máshol és máskor is, vagyis mindig létezik. A vagyonos polgárnak nem kellenek hõsies elõdök ahhoz, hogy lenézze a nincstelent, s hogy – például – erkölcsi hiányosságnak tekintse a szegénységet. A demokratikus Amerikában “az elsõ hajóval” jöttek utódai, a kommunizmusban pedig a “nagy forradalmárok” leszármazottai voltak, lehettek társasági-társadalmi többletpresztízs birtokában. Vajon ez is “feudalizmus”-e, vagy csupán egy megszüntethetetlen antropológiai jellemzõrõl van szó? Exkluzivitás és elit minden társadalomban volt, van és lesz, s ugyanakkor ez részben mindig is vitatott lehet, mivelhogy a “tekintélyi alapot” sokan és sokszor nem “igazolják” életükkel, teljesítménnyel és minõséggel.

A dualizmus kori magyar társadalomban némely feltörekvõ egyének és csoportok azért érezték elégtelennek a “liberalizmust”, mert társasági integrációjuk, illetve vagyoni-mûveltségi helyzetüknek megfelelõ presztízsük sokszor alacsonyabb volt, mint immáron szegényebb, de “tõsgyökeres” honfitársaiké. E tekintélyhiányt – összekapcsolva más társadalmi csoportok (például a parasztság) helyzetének és mûveltségébõl adódó illeszkedési problémáinak realitásaival – kezdték aztán a “feudalizmusnak” tulajdonítani, noha itt sajátos, ám nem éppen egyedi jellegzetességrõl volt szó. Arról volt szó csupán, hogy a magyar társadalomban a hagyományos, nem piaci értékrend továbbra is uralkodó maradt, bár viszonylag gyorsan nõtt az urbanitás és a “modernség” “pénzes világa” is.

Soha és sehol sem kötelezõ egyébként, hogy homogén értékrend létezzen egy – különben is rendkívül tagolt – társadalomban. A falunak és általában az agrárvilágnak még a “modern” tömegkommunikációs manipuláció idején is sok tekintetben másféle az élete, a rendje (egyhangúbb, személyesebb, hagyománytisztelõbb stb.), semmi sem indokolja ennek “elmaradottá” (“feudálissá”) nyilvánítását. Különösképp a dualizmus kori Magyarországon, ahol a “modern” (“liberális”) termelési és forgalmi szektorok jelentõs számban zsidó származású résztvevõi körében az ortodox zsidóság is fenntartja a “feudális” (itt: vallási) múltból táplálkozó értékvilágát, s a neológoktól sem idegen a testületi összetartás “feudális” jellemzõje.

Nagy valószínûséggel persze az is kijelenthetõ, hogy semmilyen társadalom nem mûködik ilyen vagy olyan alapon szervezett és összetartozó csoportok – társaságilag is presztízshierarchiai hálózatban elhelyezkedõ – létezése nélkül. Itt tisztán “érdekalapú” helyzeteket kár feltételezni, s aszerint ítélkezni. Nincs ugyanis tisztán “érdemalapú” társadalom sem, s ha e két “modern elv” így kiesik, máris kimondható, hogy a “feudalizmus” mindenhol él és virul.

Mi volt az a valóban mûködõ korlátozás, amelyet nevezhetnénk akár feudalizmusnak is?

Nos, ezt – röviden szólva – olyan nacionalizmusnak/hazafiságnak is nevezhetjük, amely egy zömmel még mozaikszerû, soknemzetiségû agrárvilágban magyar nemzetiségû integrációra, asszimilációra tört. Nálunk ugyanis nem volt korábban olyan nemzeti királyi abszolutizmus, mint a nyugati államokban, amely adminisztratív úton s az udvar kulturális “felsõbbrendûségét” is használva (mint pl. Franciaországban) királyi/uralkodói s nem nemzeti alapon, a vallási egységet is erõltetve, nagyrészt homogenizálta volna a feudális sokféleségben és önellátó “pontszerûségekben” élõ társadalmat. Így majd az egyéni szabadságjogokat és a gazdasági szabadversenyt hirdetõ és megvalósító magyar liberális nemzetállamnak kellett az etnikai integrációt erõsíteni, sõt erõltetni. S minthogy a felülrõl való “modernizációt” nálunk – erõs polgárság és “önmûködõen” hatékony tõkés gazdaság híján – az állam és annak hivatalai képviselték, teljesen természetes volt, hogy az integrációs mozgások stabilitását és jellegét a politikai, “infrastrukturális” hatalmat birtokló magyar “történelmi” csoportokhoz kössék.

Hiszen kezdetben nem is volt más vagyonos és mûvelt réteg, késõbb pedig a frissen asszimilált és integrált csoportok egy kisebbsége lényegében elutasította azt a magyar nemzeti-polgári integrációt, amely számára az egyenjogúsítást, az országnak pedig az európai színvonalú jogállamiságot biztosította. Ilyen körülmények között mind a birodalmi-nagyhatalmi érdekek (biztonság és hatékonyság), mind a magyar birodalomrész magyar nemzeti integrációs-asszimilációs szükségletei a strukturális változatlanság, illetve az igen lassú módosulások mellett szóltak. Ez a strukturális változatlanság egyébként egyáltalán nem akadályozta a gazdaság, a társadalom és a mûveltség átalakulását, hiszen lényegében csak kevés ponton cövekelte ki a “tilalmi zónákat”. S valójában a gazdaság – világgazdasági “illeszkedési”, vagyis piaci és tõkeproblémákkal küzdve is – dinamikusan növekedett, aminthogy a városiasodás, az infrastruktúra s a mûveltség is. Egyáltalán nem volt igaz itt a régi marxista klisé arról, hogy a “termelõerõk” beleütköztek volna a “termelési viszonyokba”. (A szegénység vagy az alsó társadalmi rétegek kiszolgáltatottsága pedig máshol is az ilyen változások kísérõjelensége volt. Ami pedig a paraszti nincstelenségnek állítólag fokozottan “megalázó” jellegét illeti, a falusi szegénység mindenhol egyszerre volt megalázóbb, mert személyes, s egyszersmind elviselhetõbb a társadalmi integráltság miatt, aminek a hiánya a nagyvárosban a nem szervezett munkavállalóknak és munkanélkülieknek az életét nagyon keservessé tette.)

A liberalizmus körülményei között a nemzeti integrációra törekvõ magyar államban tehát nem a végig liberális állami törvények jelölték ki az integrálandók/asszimilálandók számára az alkalmazkodási feltételeket, hanem azok társadalmi-társasági-mûveltségi szinten fogalmazódtak meg, s jól-rosszul a “történelmi” magyar elit által képviseltettek. Vagyis az integrációs-asszimilációs mozgások mentális-mûveltségi-világnézeti sarokpontjait a feudalizmusban is, majd az annak polgári felszámolásában is vezetõ szerepet betöltõ “történelmi osztályok” jelölhették ki. S ez a modell természetesen eltért az ipari-kereskedelmi-pénzügyi szférák dominanciáját megvalósító nyugatitól, itt – az erõviszonyoknak megfelelõen – a Nyugaton domináns csoportok asszimilálódtak, hiszen egyrészt “hálából”, másrészt reálpolitikai belátásból elfogadták az altruistán európai polgári rendet teremtõ egykori magyar nemesség vezetõ szerepét. Mindenesetre a mindenhol elitista liberális elvekkel nem ellenkezett a magyar hegemónia, amelyet Concha Gyõzõ így fogalmazott meg: “A magyar nemzet hegemóniája ellen, a magyar állam ellen sem az egyéni szabadság, sem a jogegyenlõség nevében nem lehet támadni… Mert a magyar hegemónia, s ennek külsõ teste, a magyar állam egy évezredes erkölcsi tény és érték. Erkölcsi érték, mert az emberiség haladásának kipróbált tényezõje.” (A választójog reformja. Bp., 1907. 14. o.)

Ez az Európával lépést tartó – nem alaptalan – öntudat nem szégyenlette kimondani az ebben a korszakban mindenhol érvényesülõ nemzeti imperializmusnak megfelelõen a történelmi országra vonatkozó igényét: “Etnikus állapotainkból levont erõs meggyõzõdésem, hogy politikánknak, ha magyar akar maradni s mint ilyen hódítani, a liberális elvet csakis a nemzeti iránynak alárendelve szabad zászlajára írnia” (Concha Gyõzõ: i. m. 43. o.). Hasonló véleményeket sorozatban lehetne idézni. S ebbõl teljesen világos az, hogy az akkori magyar “történelmi” elit nem a “feudalizmust” óvta – legfeljebb néhány abból származó és nem is minden “elittag” számára létezõ elõnyt –, hanem azt a nemzetállami struktúrát, amely minden demokratizálási lépésnél veszélybe került, mivel annak alulról felépült gazdasági-társadalmi és etnikai integráltsága törékeny volt. Hiszen Magyarországon évszázadokon át nem folyhatott a nyugat-európaihoz hasonló, lassan összekapcsoló békés élet, amely ott mind a népesség változatlanságát, mind a folyamatos és nem idegen vezetésû állam iránti lojalitást kialakította. Úgy, hogy közben a mindennapi és állami élet technostruktúráinak hatékonysága lehetõvé tette az életminõség egyre többek számára érezhetõ javulását.

A Magyarországon 1867-ben elindult polgári nemzetállam “összetettségi” problémáját éppen viszonylag gyors sikerei erõsítették fel, s így válik tisztán megfogalmazhatóvá az alapprobléma is. Réz Mihály Ignotus egyik Budapestet “védõ” támadására ekképpen válaszolt: “Nem tagadom én meg az elmúlt ötven év dicsõségét, amelyre Ignotus hivatkozik; csak constatálom, hogy e dicsõség még csak félszázados, a nemzet pedig évezredes.” (Réz Mihály: Magyar fajpolitika. Bp., 1905. 19. o. – Megjegyzendõ, hogy ekkor a faj általában nemzetet jelentett.) S ez a kipróbálatlanságot elutasító, a változásokban a kiszámíthatatlan kockázatokat látó gondolkodásmód éppen hogy nem “feudális”, hanem modern reálpolitikai gyökérzetû, mivel a magyar történelmi elit pontosan érzékelte a tömegnek, az új típusú, még integrálatlan sokaságnak a problémáit. S fõleg azért lett itt a tudatos status quo-politika mindennek alfájává és ómegájává, mivel a radikalizálódó nemzetiségi értelmiség nacionalista s a gyarapodó szociáldemokrácia nemzetköziséget hirdetõ politikája az integrálatlan tömegnek nagyon sokat és gyorsan ígérhetett. Tegyük hozzá, hogy mindkettõ a máséból.

S ebbõl a harapófogóból éppen hogy nem a “feudalizmust” választották kiútként a magyar történelmi elit mértékadó csoportjai – természetesen, mint mindig és mindenhol, itt is voltak ókonzervatívok –, hanem a szociálpolitikát, amelyhez viszont meglehetõsen szerény eszközök álltal rendelkezésre: “Az uralkodó osztály feladata [tehát] az, hogy tagadja meg a néptõl a jogot – és erre legyen ereje –, de könnyítse meg neki a megélhetést – és erre legyen benne elég önzetlenség… A nemzeti politika érdeke az, hogy az alsóbb néposztály csak akkor bocsáttassék be az alkotmány sáncaiba, midõn elveszítette minden nemzetellenes tendentiáját annak minden rétege. Hogy ezt a tendentiát elveszítse, arra való minden socialis politika… A socialismust oly mederbe kell kényszerítenünk, hogy a nemzetköziség olvasztó eleme olvassza össze a nép minden nemzetiségû rétegét; ne pedig a magyar elemet bontsa fel osztályokra.” (Réz Mihály: i. m. 60–61. o.)

A fenti álláspont lényege tehát éppen az, hogy a magyar elitnek a politikai jogkiterjesztést ellenzõ “óliberális” irányvonalát többlettermelésbõl fedezendõ szociálpolitikával (szociális biztosítással is) akarták korszerûsíteni. Tisza István és köre éppen ezért leginkább arra törekedett, hogy depolitizálja a magyar világot, s a hatékonyság/szervezettség jegyében elérje, hogy mihamarabb anyagi elégedettség jellemezze a hazai tömegeket. S éppen ezt veszélyeztette a szélsõliberális individualizmus: “Az egyéni szabadság elve ethikai dogmává és kötelezõvé tétetett. Az egyéni szabadságnak az elve kivonja az egyént az eszme uralma alól, kivonja a kötelesség uralma alól, s jogot ad neki, hogy minden kötelesség és minden eszme nélkül (vagy ellenére is) csupán egoizmusától vezetve érvényesítse akaratát. És ezt az elvet, az egyéni szabadságnak ezen egoista elvét kötelességgé tették s az ahhoz való ragaszkodást az emberi méltóságból szükségképp folyóvá.” (Réz Mihály: Szabadság és egyenlõség. Bp., 1907. 88–89. o.)

Valójában tehát szó sincs arról, hogy a történelmi magyar elit pusztán önzõ “feudális” osztálypolitikát folytatna, hiszen az állítólagos “feudalizmust” sokak szerint megtestesítõ Nemzeti Munkapártról írja például a “progresszió” egyik képviselõje: “A munkapárt teljesen át van itatva kapitalizmussal. Nemcsak feudálisok, de kapitalisták is ennek a pártnak a képviselõi, akiknél tipikusabb üzletes politikusokat nem termelnek még a hírhedt amerikai pártszervezetek sem.” (Pogány József: A munkapárt és az uzsora. Huszadik Század, 1912. II. k. 118. o.) Talán ezek a szavak árulják el leginkább, hogy ahogyan nincs “feudalizmus”, nincs természetesen “normaliberalizmus” sem, hanem van egy konkrét politikai-hatalmi és gazdasági rend, amelynek – fõleg utólag nézve – sok hibája volt. Viszont alighanem igaza van Réz Mihálynak, aki a szabadságot hirdetõ “tiszta liberalizmussal” polemizálva így írt: “a mai gazdasági rend alapján nem a szabadság terem, hanem az uralom – de nem a kiválóbb, hanem az erõsebb uralma –, úgy a demokrácia alapján is az erõsebb – a tõke vagy a tömeg – uralma nyilatkozik meg.” (Uo. 63. o.)

Az öntudatos történelmi magyar elitnek az állandóan “feudálist” kiáltó radikális liberalizmussal szembeni kritikája egyébként olyan mély, hogy – minden szocializmusellenesség mellett is! – rá tud mutatni annak alapvetõ elvi gyengeségeire: “A laissez fair elve nem a derekabb, hanem az erõsebb érvényesülését jelenti. Az erõsebb pedig nem mindig a derekabb… Az a gazdasági rendszer, mely az öröklött vagyon jogosultságát elismeri, mely úgy megbecsüli a holtak munkáját, hogy az élõkét érvényesülni nem engedi, nem beszélhet szabad versenyrõl joggal és igazsággal… a tulajdon a mai állam egyik alapját képezi. De ha ez igaz, akkor a szabad verseny elve a mai állam egyik alapjával ellenkezik.” (Uo. 55–56. o.) Aligha véletlen, hogy az egykori magyarországi radikális “liberalizmus” sok képviselõje kacérkodott állandóan a szocializmussal – s nem csak azért, mert attól kölcsönözte a tömegeket –, hiszen a nagy “népfrontos” összígéretek nélkül puszta elitcserés törekvésre redukálódott volna mozgalmuk.

Több “liberalizmus” vagy több “demokrácia” stabilizálhatta volna-e a történelmi Magyarországot?

Fel kell tenni ezt a kérdést akkor is, ha tudjuk, hogy a “mi lett volna, ha…?” típusú kérdések haszontalanok. A határozott válasz nemleges. Ezzel viszont “igazolni” látszunk egyes 1867-ben képviselt nézeteket vagy olyan történészeket, akik évtizedeken át a bekövetkezett véghez konstruálták a késõbbi korok történetírását. Pedig álláspontunknak semmi köze hozzájuk, csupán azt a meggyõzõdést fejezi ki, hogy a történelmi Magyarországot (és a Monarchiát) nem a belsõ ellentmondások és belsõ ellenérdekelt erõk semmisítették meg. Tudniillik a külsõ nagyhatalmi érdekek szerint – bizonyos ponton túl – egy “liberális” Magyarország is a szétdarabolás sorsára jutott volna, mert ennek során olyan erõk, elképzelések és megfontolások mûködtek, amelyek érvényesítéséhez elegendõ volt nagyon kevés aktív ember döntésközeli helyzete, s közrejátszottak olyan potenciális tömegérzelmek – hovatartozandósági érzések a nemzetiségi vidékeken –, amelyek lehetõséget nyújtottak arra, hogy egy kimerítõ háborúban megrendült állami szerkezetet szétverjenek. Azt is lehet mondani persze, hogy a térségben csak az folytatódott, ami évszázadok óta mindig történt: a hatalmi döntéseket az itt élõ népeken végrehajtották.

Ez természetesen nem ment fel senkit a hibás lépések, téves helyzetértékelések felelõssége alól, de teljesen felesleges a külsõ nagyhatalmi ítéleteket utólag belsõ folyamatokkal erõltetetten összekapcsolni. Mivel a történelmi Magyarország etnikailag még nem volt homogenizálva, ezért azt – a nemzetállamok igényének feltétlensége idején – szét lehetett darabolni. Nagyon jellemzõnek érzem viszont, hogy a diktáló gyõztesek még ott sem merték népszavazásra bocsátani a területi megosztás ügyét, ahol a magyar népszámlálások is nem-magyar többséget mutattak ki. A világháború ugyanis jól megmutatta, hogy a nem-magyar népek elsöprõ többségének nincs aktív államellenessége, sõt megfelelõ lojalitása is van. S még a nem-magyar nemzetiségek elitjének jelentõs része is tisztában volt azzal, hogy civilizációs, sõt jogi-politikai helyzete is jobb, mint például a balkáni “anyaországokban” lehetne.

Mindezek miatt arról beszélni, hogy a történelmi Magyarországot a “feudalizmusa”, illetve “liberalizmusának” elégtelensége tette volna tönkre, igazolhatatlan. Fel lehet természetesen vázolni bizonyos oksági láncokat, de determinációt, “szükségszerûséget” feltételezni nem lehet. Ugyancsak megengedhetetlen hitszerûséget fejez ki csupán az a hipotézis, hogy egy heterogén etnikai összetételû országban, amelyben e heterogenitáson túl még óriási szellemi-civilizációs egyenlõtlenség is jelen van, a “liberalizmus” vagy a korlátlan “demokrácia” egyesítõ erejû és hatású lehetett volna. A tömegek körében rendkívül könnyû az érzelmi politizálás, a tisztán racionalista érdekpolitikának pedig nincs esélye. Az akkori magyarországi nemzetiségi elitek többségét nem lehetett kielégíteni semmiféle “demokráciával”, mivel annak legszélesebb formája is legfeljebb “társvezetõi” státust kínált, szemben azzal, hogy szuverén, “versenytárs nélküli” helyzetbe kerülhetnek! (Az már más kérdés, hogy a késõbbi “anyaországi” elitben hol lett a helyük!) Vagyis igaz volt – ismét – Réz Mihály figyelmeztetése arról, hogy a magyar politika nem tudhat annyit ígérni, amelyet “belülrõl” például Ferenc Ferdinánd – a magyarok kárára – túl ne licitálhatna, a kívülrõl ajánlott önállósági helyzet uralmi elõnyeirõl már nem is szólva.

Ha azonban ilyen összefüggésbe helyezve látjuk a dualizmus korát, akkor az a lényegében status quo-politika, amelyet akkor folytatott a magyar politikai elit, legfeljebb annyiban volt “feudális”, amennyiben felhasznált néhány olyan elemet is, amely a megelõzõ kor világában is stabilizációs, hatalombiztosító jellegû volt. Ilyen alapon azonban le lehet “feudálisozni” az USA választási rendszerének elektori intézményét is, hiszen elvileg lehetõvé teszi a számszerû többség döntésének megmásítását. A dualista Magyarország egy rendkívül érzékeny helyzetû és struktúrájú világ volt, amelynek dinamizmusa, sikerei önmagukban cáfolnak minden olyan kritikát, amelyek – kockázatokkal nem törõdve – ismételten csak mechanikus nyugati utánzások receptjeit kínálták egy másféle országnak.