TŐZSÉR ÁRPÁD

Tőzsér Árpád

Hol van Vesztfália?

Avagy találkozások Lászlóffy Aladárral

Lászlóffy Aladár költészetével és magával a költővel három emlékezetes találkozásom volt eddig (volt persze több is, de itt csak háromról óhajtok szólni), s úgy érzem, ez a költészet minden alkalommal más arcát fordította felém. Pedig vannak, akik azt állítják, hogy Lászlóffy költészete egyhangú, témái, formái kevéssé változatosak. Ez valószínűleg nézőpont kérdése, én mindenesetre mikor a 60-as évek elején Lászlóffy Aladár költészetével megismerkedtem (akkor a költőt személyesen még nem ismertem), az avantgárd prizmáján át néztem a verseit, s mint avantgárd szövegek jelentettek újat a számomra.

Akkoriban az avantgárd költészetről persze még meglehetősen pontatlan képünk volt, a magyarországi hivatalos kánon valahol a Tűz-táncnál tartott, aztán volt a népi irodalom s a félhivatalos Nagy László-, Juhász-féle népi szürrealizmus, s az egykori Újhold éppen csak megtűrt tagjai, s mi mindent, ami ezen túl volt, az avantgárdba soroltunk, elsősorban a jugoszláviai Új Symposion anarchista jellegű szabadverseit (vagy ahogy Szabolcsi Miklós mondja: kiáltásszerű avantgárdját), a párizsi Magyar Műhely szövegkísérleteit s az erdélyi Forrás-könyvek néhány költőjét, elsősorban Lászlóffy Aladárt és Szilágyi Domokost. Most viszont, hogy újraolvasom például az 1964-es Sermo super sepulchrumot vagy mondjuk az 1967-es Hogyan festett Jákob vagy Ludwig mester című Lászlóffy-szöveget, csodálkozom, hogy e művek legalább két avantgárdidegen vonása miért nem tűnt föl már akkor is.

Az egyik az a valami, amit Széles Klára, a Lászlóffy-költészet egyik legjobb ismerője és értelmezője “növényi életet élő eszméletnek” nevez, s amin azt kell értenünk, hogy a Sermóból (mint ahogy az egész későbbi Lászlóffy-életműből is) hiányzik a vég (az ember vonatkozásában a halál) tragédiája. Lászlóffy költészete nem ismeri a metafizikai legyőzettetés drámáját, csak az ismétlődés újraeszmélkedését, ezért az avantgárd előretörő aktivizmusa helyett inkább az “észre szerelt ablak” (ez az ő kifejezése), azaz a közvetlen részvételből kikapcsolt sztoicizmus szemlélődése a jellemző rá. (Persze feltűnhetett volna már az a tény is e versben, hogy költője az akkoriban még egyáltalán nem népszerű s egy cseppet sem avantgárd Szabó Lőrincnek ajánlja művét, s nem, mondjuk, Kassáknak.)

De – mai szemmel olvasva – a Hogyan festett Jákob vagy Ludwig mesterben sem találunk sok avantgárd vonást. Az avantgárd tárgyakat megszólító objektivizmusa helyett olyasmivel találkozunk itt, amit a mai irodalomtudomány intertextualitásnak nevezne: a középkor és reneszánsz határán egy festményen (vagy festményeken) “felcsapó szép” ma egy versben csap újra föl; nem a látás és az ún. valóság találkozik tehát itt, hanem valami megnevezhetetlen Egynek a kétfajta értelmezése, a súly a “valóságábrázolásról” vagy “valóság-újrateremtésről” átcsúszik a kifejezhetőség problémájára, a jelekben nem a jelzett a mérvadó, hanem a jelek viszonya, amely viszonyrendben végső soron az önmagával ismerkedő szubjektum, az olvasó a főszereplő.

Az irodalomtörténeti áttekintésekben a ’60-as évek Lászlóffy Aladárja mégis sokáig (például még Pomogáts Béla 1982-es irodalomtörténetében is) az avantgárd költészet példája volt. S bevallom, mikor 1967-ben (először életemben) Erdélybe utaztam, én is egy Tristan Tzara-féle Lászlóffyval való találkozásra készültem föl. S milyen nagy volt a meglepetésem, mikor az avantgárd provokátor helyett egy jól fésült történelemtanárral találkoztam! Igaz, Kolozsvárott nem lehet nem a történelemről beszélni, két hétig, míg ott tartózkodtam, este a történelemből feküdtem le, s reggel a történelembe keltem föl, de azért Lászlóffy Ali barátomtól egy kicsit másfajta történelmet hallottam és olvastam, mint az idegenvezetőimtől vagy akár a vendéglátóimtól, a Korunk lelkes szerkesztőitől. Lászlóffy Aladár szájában és verseiben a történelem nem tárgy volt, hanem alany, nem a költő beszélt a történelemről, hanem a történelem beszélt őróla meg énrólam, az olvasóról.

Cs. Gyímesi Éva írja Lászlóffy Aladár verseiről, hogy bennük nem a múlt, jelen és jövő időszerkezete működik, hanem egyfajta “örök idő”. Én azt mondanám, hogy Lászlóffy Aladár fölfedezte – vagy jobban mondva: kikísérletezte – a versbéli Krúdy-időt. Ahogyan Krúdy a jelent álommá, ködbe vesző múlttá éli-meséli, úgy szünteti meg Lászlóffy Aladár is a verseiben a jelent. A kolozsvári élményeim, beszélgetéseink hatása alatt olvastam az olyan, mai értékrendünk szerint is nagy verseit, mint a Mona Lisa, A rotterdami bírák, a Monológ s mindenekelőtt A költő, s kezdtem megérteni a Lászlóffy-poétika lényegét. S talán az anakronizmus bűnébe esem, ha ezt a lényeget egy új keletű szóval fogalmazom meg, de akkor is azt kell mondanom: Lászlóffy Aladár már ezekben a korai nagy verseiben is a lírai én radikális átépítésén, a személyiség decentralizálásán dolgozik. Figyeljük meg csak ilyen szempontból A költő című vers három, nem egészen találomra kiragadott strófáját:

(Szegény Walter Vogelweide, Goethe!
Kezdő hangunk, gyanútlan napok.
Múltunk ágán függnek. Mint a körte.
Én is még: a nullapont vagyok.)

Szép csendesen elszéled, mi épül,
saját felsőbb szándéka szerint:
kiérnek a végtelenbe végül
személytelen képességeink.

Átellenben természet lesz, tiszta
s – ember nélkül – bamba akkor is.
S két irányból elindulnak vissza
ezredszer is, mindig. Mint az X.

E vers legáltalánosabb foglalata az énforma, de a hagyományos én kikerül a középpontból, a “nullapontra” helyezkedik, a személyiségnek nincsen kitüntetett helye, “képességei” “személytelenül” vannak jelen a “végtelenben”, s az időből “visszaindulva” már egységes ismeretlenné (“X”-szé) állnak össze e végtelennel.

S ennek a “kétirányú X-nek” itt nagyobb a jelentősége és súlya, mint amilyet esetleg első olvasásra tulajdoníthatunk neki. Ez fejezi ki ugyanis a személyiségnek azt az átrendeződését, amelyben az ismeretlen világ már nem rendelődik alá az ismert (mindenható) személyiségnek vagy valamilyen metafizikai rendnek, hanem a két ismeretlen (a világ és a személy) ki van szolgáltatva egymásnak, és egymásban létezik. A lírai önprezentáció adja át itt a helyét a világ és a sokféleség befoghatatlanságának és tudatának. S meg kell jegyeznünk, hogy ez a lírai alapállás Lászlóffy Aladár későbbi verseiben sem nagyon változik már, csak módosul, mélyül, gazdagodik.

A husáki normalizáció húsz éve alatt nemigen utazgattunk Romániába, és sajnos, a romániai magyar szerzők könyvei is csak rendszertelenül “utazgattak” hozzánk, de amennyire figyelemmel tudtam kísérni Lászlóffy Aladár költészetét, láttam, a lírai racionalizmus továbbra sem a személyiség egyetlenségén át értelmezte benne magát és a világot, hanem annak éppen mintegy kikapcsolásával, a nyelvben és egyéb jelrendszerekben adott “képek” (valóságértelmezések) kibontásával és állandó konfrontálásával, azaz a költő mintegy objektív dialógusban próbálta megteremteni az én és a világ lírai modelljét.

A ’70-es évek egyik legnagyobb lélegzetű és legjelentősebb Lászlóffy-kompozíciójából idézek:

A való világ s a művek világa közt
ott hever minden veszteségem.

Vállaltam önként, hogy távoli színhelyek, idegen
nők, lehetetlen időpontok helyett képet, képet,
képet kapjak.
De ha élni már szédülök – a hősöket is
alkotásnak látom.

(És tapsolt az ideges ipszilon)

A metafizikai omnipotencia elvesztése után a személyiség a képek sokaságát kapja a világról, s e képek között ő maga is csak egy kép a sok közül. S a képekből összeálló költői világmodellnek nem a személyiség a demiurgosza, hanem a “képek”, világértelmezések személytelen viszonyrendje, végső célja pedig semmiképpen sem az én önkivetítése, nem az önvallomás, hanem az olvasónak e modell segítségével történő önértelmezése.

*

A ’70-es és ’80-as években írott Lászlóffy-versek kulcsszava minden bizonnyal a “könyvtár”. A költő metaforáiról fokozatosan áttolódik a súly a mondatra, a szópoétikáról a mondatpoétikára, de mindez mintha egy monumentális képnek, a könyvtár metaforájának a termeiben történne: a Lászlóffy-dialógus egy hatalmas bibliotékába raktározott, a “múltunk ágán függő” mérhetetlen mennyiségű szellemi érték, a Goethék, Vivaldik, Danték, flamand festők és német zeneszerzők művei között folyik.

Apollinaire-ről mondta valaki: mikor múzsája a Montparnasse-ra megy, akkor ő maga épp a Bibliothčque Nationale-ból lép ki. S ezen természetesen azt értették, hogy Apollinaire költészete erősen könyvízű, nagyrészt irodalom az irodalomról. Lászlóffy úgy teremt költészetet, hogy ki sem lép a bibliotékából, sőt: számára a könyvtár a világ pandanja, s ebben a világban “könyv könyvet ér”, s közvetlenül semmit sem tudhatunk meg róla, csak azt, amit a benne szorongó könyvek egymásról fecsegnek, ahogyan egymáshoz szorulnak, egymáshoz viszonyulnak. S a költő ebben a világnagy könyvtárban mint valami félálomban utazgat, mint a Megérkezés Vesztfáliába című versében, ahol:

az a szent,
időben való elmozdulás is
térképen történik, ideges utazás,
valami olyan megérkezéssel,
mint zuhogó esőben kinézni
könyvekből ismert kisállomáson,
és nem látod, nem érted, nem
érzed sehogy, nem érzed elég
ünnepélyesen azt, hogy íme,
hát itt vagy Vesztfáliában.

S Lászlóffy Aladár világnagy könyvtárában vagy talán inkább könyvtárnagy világában mi is együtt utazunk a költővel, s könyvben utazva könyvet olvasunk, künn zuhog az eső, s ha felnézünk a térdünkön fekvő könyvből, csak elsuhanó városokat, álomszerű, valószínűtlen színhelyeket látunk (a költő egyik korai verskötetének talán nem véletlenül Színhelyek a címe), mint Krúdy regényeiben, s neki, Lászlóffynak sem a színhelyek a fontosak, az ő térképén talán nincs is Vesztfália, az ő sajátos téridejében nem lehet megérkezni, csak utazni, semmit sem lehet befejezni, csak folytatni, az örök természeti és történelmi cirkuláció törvényei szerint, örök sztoikus-elégikus mosollyal az arcunkon.

De itt, a Lászlóffyval való harmadik emlékezetes találkozásom élményeit, felismeréseit bevezetendő, meg kell állnunk egy pillanatra: mintha a ’90-es évek Lászlóffyjának az arcán, verseiben egyre kevesebb lenne az elégikus mosoly, s egyre több a keserű-ironikus grimasz, mintha a költőnk néha már megérkezne Vesztfáliába!

Egyre gyakoribb a költészetében a kötött forma, egyre gyakrabban hajlik ki idővonatának (hogy ne mondjam: vörös postakocsijának) az ablakán egy-egy jóízű káromkodásra vagy sercintésre, s egyre gyakrabban ír le olyan konkrét, mai jelentésű toposzokat, mint a “haza”, a “magyar” vagy az “Erdély” (legutóbb az Épületes hármas s a Holdóra-számlap című verseiben találkoztam e kifejezésekkel, a Kortársban, tehát kötetbe még nem begyűjtve), jelezve, hogy körülbelül hol fekszik az a Vesztfália, amely őt ilyen személyes indulatokra ragadtatja. S a “személyes képességeknek” ez a direkt megjelenése a Lászlóffy-téridőben, anélküli versbe állásuk, hogy a “végtelent” megjárták volna, meglehetősen szokatlan, sőt az életmű egészét tekintve diszkontinuális.

Vagy csak egyszerűen nem ismerjük föl a költő művészi tervét? A Lászlóffy Aladárral és költészetével való harmadik találkozásom kapcsán menjünk közelebb az inkriminált versekhez!

1998 áprilisában, tehát mintegy fél éve az obligát budapesti költészetnap alkalmából a Rádió és az Élet és Irodalom tizennégy költőt szonettkoszorú írására kért föl, s a tizennégy között Lászlóffy Aladár is ott volt, s véletlenül jómagam is ott voltam. Weöres Sándornak egy korai s meglehetősen hagyományos és magas pátoszú szonettjének a soraira kellett újabb szonetteket kreálnunk, s meg kell vallanom, a pesti nyilvános feljátszáson, mikor a kész tizennégy szonettet sorra meghallgattuk/meghallgathattuk, nekem a Parti Nagy Lajosé és Lászlóffy Aladáré tetszett a leginkább. Ők ketten tudták úgy megtartani az eredeti szonett reáliáit, hogy közben azok bejárták azt a bizonyos “végtelent” is, s “visszatérve” belőle Weöres már csak úgy lebegett saját szonettje fölött, mint a Szentlélek az ősvizek fölött. Azaz Lászlóffy Aladár és Parti Nagy Lajos a szemünk láttára, fülünk hallatára játszotta el azt a versmisztériumot, azt az egyébként a beszélt nyelvben is folyó oda-vissza játékot, amelynek során a jelentés szakadatlanul puszta jellé (ha úgy tetszik: szöveggé), a jel pedig (egy más) jelentéssé próbál visszaválni. (Ezt a folyamatot nevezi egyébként Gadamer “a szöveg visszatérésének a nyelvbe”.) S most, hogy a ’90-es évek Lászlóffy-verseinek a direkt történelmi-társadalmi aktualitásait akarom értelmezni magamnak, azon muszáj elmerengnem, hogy nem valami nagyvonalú kísérletnek vagyunk-e itt tanúi, nem azt a jelentést akarja-e verseiben a költő éppen jellé és más jelentéssé szublimálni, amelyet mi, közönséges halandók álatlánosságban nemzetiségi létnek szoktunk nevezni.

Nincs olyan jelentés, amely a jó költő kezén jellé ne válhatna, de az ún. nemzetiségi vagy kisebbségi lét esztétikai érvényű jelét, szimbólumát bizony többé-kevésbé még hiába keressük a világirodalomban. Én legalábbis e létnek még csak direkt jelentésű leképzéseivel találkoztam, de olyanfajta mítoszáról, mint mondjuk – teljesen véletlenül jut eszembe a példa – Amfortas sosem gyógyuló sebe, amelyet Wolfram von Eschenbach Parsifalja, azaz a 13. század óta, az eredeti helyzettől elvonatkoztatva, napjában számtalan más jelentésben is használunk, használhatunk, nos ilyenfajta kisebbségi mítoszról nemigen tudok sem a magyar, sem a világirodalomban. S hátha éppen ilyesvalami készül Lászlóffy Aladár műhelyében, s az inkriminált versek ennek a kísérletnek a forgácsai.

Az írásom más helyén már idézett és nagyra értékelt És tapsolt az ideges ipszilon című opusz makacsul vissza-visszatérő mondata, ha úgy tetszik, központi motívuma a következő sor:

Könyvtárat gyűjtök.

De hogy világos legyen mindenki számára, milyen könyvtárat gyűjt Lászlóffy, idemásolom a motívum egyik kifejtését is:

Könyvtárat gyűjtök
meglátni: ki győzi oly régóta értelemmel?
Vannak benne holt halhatatlanok s testvérem könyvei.
A bölcsebb jóság óriás képletei itt zakatolnak a fal
mögött, mint elhagyott malom.

Álljunk ellent a csábításnak, s ne induljunk el abba a végtelenbe, amelybe a vers minden sora, minden mozzanata, tárgya és jelzője invitált bennünket, ne vizsgálgassuk, hogy vajon a Kalevala szampója volt-e Lászlóffy “elhagyott malmának” az előképe vagy Vörösmarty “pokolban zokogó” masinája, csak arra figyeljünk: a költő tudatosan “gyűjti” a különböző jelentéseket, hogy azok aztán “óriási képletekként” valami fal mögött, tehát inkább csak sejtetve, mint megmutatkozva, “zakatolják” az örök emberi tartalmakat. Elképzelhető, hogy ha Lászlóffy Aladár “Erdély-versei” (Bertha Zoltán fogta össze ebben a fogalomban nemrég a költőnk szülőföldről, hazáról, nemzetről szóló újabb költeményeit) bekerülnek abba a bizonyos “könyvtárba”, az eddigi életmű kontextusába, összefüggésrendjébe, akkor elvesztik az egyszeri és személyes jelentésüket, s miután jelként megjárják a világ és a világirodalom végtelenjét, úgy gazdagodnak, dúsulnak föl más jelentésekkel, hogy azért az eredeti jelentésükből is megőriznek majd egy-egy foszlányt.

Bízzunk a költő lenyűgöző, roppant műveltségi anyagot mozgató művészi terveiben, világirodalmat és világokat nyelvbe, szövegbe kebelező nemes gyűjtőszenvedélyében!