Alföldy Jenő

Kemsei István:
Levelek Pontusba

Orpheus, 1998

Kemsei István Levelek Pontusba cmű kötetéhez Publius Ovidius Naso Levelek a száműzetésből című versei adták az alapötletet. Hogy pontosabb legyek, az a tény adta neki az indíttatást, hogy ő is, mint Ovidius, száműzöttnek érzi magát – igaz, anélkül, hogy őt lakóhelyének elhagyására kényszerítették volna. Egy régebbi kritikámban (az Ovidius-levelek egy részének ismeretében) ezt úgy értelmeztem, hogy a szellemi emigráció állapotában érzi magát, az irodalmi életből nagyrészt kirekesztve, pályatársak, szerkesztők, hivatásos irodalomértők által is elfeledve. Belső emigrációba vonult, méghozzá önkéntesen. Nemcsak az bántja, hogy jó negyed évszázada megmutatkozó költői törekvéseit nem méltányolják. Az is kivonulásra készteti, hogy idegen tőle a fórumok lármája, az irodalmi kardcsörtetés, az értelmetlen kordivatok talmisága és a lesipuskások ízléstelensége.

Inkább önkéntelen, mint drámaian megrendezett exodusához Kemsei többféle szerepet is kipróbált és kidolgozott már, úgy, ahogy azt életrajzi körülményei előírták neki. Bölcsészeti tanulmányainak elvégzése közben villanyszerelősködött, éjjeliőrködött, majd az irodalmi szakmában elhelyezkedvén, Huckleberry Finn nyomába lépett, hogy nyaranta végigcsurogjon – ha nem is a Mississippin – a Tiszán vagy a Dunán, önfeláldozón kitanulva a hazai szúnyogfajok táplálkozási szokásait. Újabban irodalomra oktatja a serdültebb ifjúságot, gondosan kimutatva Toldi Miklós mélységes antiintellektualizmusát, melyről nemrég a Kortárs olvasóit is felvilágosította egy szellemes tanulmányában. (Annyit jegyeznék meg erről, hogy Arany így fejezte ki saját magasrendű intellektusát: Miklós ereje az ő költői erejét jelképezi, maflasága, baleksége pedig az ő tisztességét.) Nem óhajtott elvegyülni az irodalmi életben, mely nem is nyúlt utána – ezért a belső emigráció.

Ami Ovidius emigrációját illeti, az is szomorkás történet, ám mégsem annyira tragikus, mint ahogy a romantikus irodalomszemlélet hajlamos beállítani. A sikeres költőt Augustus császár Krisztus születése után 8-ban a Fekete-tenger mellékére küldte Rómából, hogy megszabaduljon tőle. Pontosan nem tudhatjuk, miért. Az imperátorok kiszámíthatatlanok, még a felvilágosultabbja is. Lehet, hogy a laurusszal övezett homlokú poéta túl büszke volt ahhoz, hogy hízelegjen az uralkodónak (az iskolában így tanítják), de az is lehetséges, hogy túlkínálat volt a költőkből, és Vergiliust, Horatiust vagy a hisztériáig enervált Propertiust többre becsülték Maecenasék. A császár olykor azt mellőzi vagy csapja el környezetéből, aki legjobban hízeleg neki, vagy azért, mert megérzi rajta a félelemszagot (én bizony már láttam ilyesmit a hetvenes vagy a nyolcvanas évek hazai gyakorlatában), vagy mert elfogulatlanságát óhajtja ilyen faramuci módon bizonyítani udvara népének (erre is láttam már példát). Szeget szeggel, ahogy a nagy brit mondja. Katonás modorukra büszke fejedelmek ritkán kedvelik a dekadenciát – Ovidius pedig dekadens jelensége a túlérettségbe hajló római kultúrának; talán ezért szúrt szemet a császárnak. De isten őrizz, hogy belelássak a diktátorok lelkivilágába; ahogy Kemsei érezteti, nagy ívben érdemes elkerülni őket. Õ meg is tette ezt – annak hitelességéhez nem fér kétség, hogy az effajta kísértéseket jó előre kivédte.

A kötet címe nem egészen fedi a verseskönyv tartalmát. Nemcsak Pontusba írt epistolák vannak benne. Tizennyolc levéltöredék szól a száműzött római költőnek, aki hat elkallódott levélben válaszolna Kemseinek, ha nem volna köztük kevéske híján kétezer év, és persze ha el nem kallódtak volna válaszlevelei. Az elkallódott levelek, versek, drámamonológok és más írások egyébként sokszor érdekesebbek, mint azok, amelyek rendes úton-módon nyilvánosságra jutnak. Kemsei egyik kedves mestere, Kálnoky László Hamlet elkallódott monológja című költeménye tanúskodik erről.

Egyszóval a kötet huszonnégy költői leveléből hat nem Pontusba megy, hanem Pontusból jön.

Ez korántsem helyreigazítás akar lenni. Eléggé lényeges esztétikai vetülete van annak, hogy hat vers fiktív Ovidius-epistula. Egyértelműen kiderül ebből éppen az, hogy Kemsei nem akart apokrif Ovidius-műveket írni. Nem követi tehát azt a (tőlem ugyan csöppet sem idegen) hellenisztikus-manierisztikus kordivatot, hogy a költők (sőt, olykor kritikusok is) minél tökéletesebb stílusimitációkkal, versutánzatokkal szeretnék bizonyítani költészetszakmai hozzáértésüket. A jó költők alighanem éppen így képesek legjobban kifejezni önnön egyéniségüket. A jó utánzat ugyanis nemhogy eltünteti, éppen hogy kiemeli az utánzó sajátosságait azokkal a finom stiláris eltérésekkel, amelyek a legélethűbb utánzatban is megmutatkoznak utánzó és utánzott között. (A kritikus utánzata nem a kritikus egyéniségét fejezi ki, hanem az utánzottról alkotott véleményét – igaz, nemcsak stílusa, hanem véleménye is csak egyéniségnek lehet.)

Kemsei ugyanolyan stílusban beszélteti Ovidiust, mint ahogy ő ír Ovidius szelleméhez: a maga külön bejáratú, egyéni stílusában. Ovidius robusztusabb kortársaihoz képest kifinomult, cizelláló formaművész, néha majdhogynem finomkodó. Disztichonjaiban aggályosan betartja az olyan – egyébként általánosan érvényes – szabályokat, mint például azt, hogy a pentameter sormetszete után csak két daktilus és egy csonka versláb szerepelhet. Kemsei ezen könnyedén túlteszi magát, és élve a költői szabadság jogával, olykor csupa spondeuszból építi fel számos pentameterét. Ezenkívül még sok más poetica licentiával él, ütemelőzőkkel, rendhagyó szótagszámmal, és így tovább.

Ennél jóval jelentősebb stilisztikai eszközökkel is jelzi, hogy nem Ovidius-imitációkkal szándékozik gyarapítani stílusnosztalgiákkal áthatott korunknak azt a gyakorlatát, melynek követői a régiekbe kapaszkodva kívánják jóvátenni saját karakterhiányukat, hogy stílustalanságot ne mondjak. (Ezzel a posztavantgárdnak szánt minősítéssel inkább az önmagát korszerűnek feltüntető költői halandzsát illetném. Nem posztmodernet mondtam, hanem posztavantgárdot; ilyen utóelőőrsi fából vaskarika is van, bár be nem vallottan.) Kemsei Ovidiusa mai, budapesti nyelven beszél, és nem is akar választékos római költőnek, előkelő patríciusnak látszani. A mai argónyelv fordulatait szövi bele költői leveleibe, a saját nevében írottakba csakúgy, mint az ovidiusi válaszlevelekbe. Így kezeskedik arról, hogy nem akar versenyre kelni a római mester formaművészetével. Ez a kötet nem verstani gyakorlatozás, nem stílusgyakorlat, nem klasszika-filológiai stúdium (legalábbis nem elsősorban, legfeljebb hatod- vagy tizenkettedsorban), hanem költői önkifejezés.

Ámde akkor miért éppen Ovidiusra volt szüksége? Egy elfeledett, sok éve meghalt közös nemzedéktársunk, Novotny Vilmos a Kiküldött munkatársunk kötetcímmel jellemezte fanyarul-szellemesen költői mellőzöttségét, a pálya szélére utaltságát. Itt is főképpen erről van szó: Ovidius mint Tomiba kiküldött munkatársunk írja jelentéseit, és Kemsei ugyanígy válaszolgat neki, noha sokkal több utalással, szerepjátékkal fűszerezi verseit, mint cinikust játszó, tizennyolc éve a másvilágra emigrált nemzedéktársa. Kemsei nem akar klasszikusok bőrébe bújni, és nem álcázza magát sem Ovidiusnak, sem Ovidius-kortársnak: eléggé nyíltan játszatja egybe a mai Budapest és az ókori Róma, illetve Tomi és a tágabban vett fekete-tengeri provincia, Pontus világát. Gyakran emleget különféle barbár törzseket, getákat, szarmatákat, besszusokat, de nyilvánvalóan a pesti aszfalt, a különféle szerkesztőségek, irodalmi kocsmák és más vegyes társaságok gyermekeire gondol. Fesztelenül közlekedik a két világ között, aggálytalan átjárhatóságot teremtett közöttük, miközben kötetének egyik legfőbb mondandója éppen az átjárhatatlanságra, a rejtélyes, mégis átlátható és leleplezhető irodalmi-szellemi kasztrendszer láthatatlan falaira vonatkozik. Megszerezte a háttérműveltséget ahhoz, hogy szabadon és természetesen mozogjon korunk és az ókor között, de kevés filológiával terheli teljességgel mai és személyes érdekű verseit.

Egyik-másik levelében megvallja, hogy nincs jó véleménye a versnek írt szövegért semmiféle költői felelősséget nem vállaló szabadvers-gyártókról: “Mert ma mi van? Kopogós, tördelt próza rögén / botlik a vers, és nincs, aki értse, szeresse, idézze.” Ugyanakkor nem akar formaművészként csillogni. Sokszor látom, egy-egy szinonim raggal, egy-egy semleges kötőszó, utalószó, névmás elhagyásával (esetleg beszúrásával) tökéletesre simíthatná a disztichont, mégsem teszi, hagyja, sőt megkívánja, hogy verse kissé lompos legyen, majdnem annyira, mint ahogy kitűnő elődje, Berda József verselt gyakorta. Annyira azért betartja a disztichon játékszabályait, hogy a műformát elfogadtassa velünk. (Egy-két helyen örültem volna a szerkesztői beavatkozásnak, hogy a költői szabadság ne a nyelvi szabatosság rovására érvényesüljön.)

Legjobban a fesztelen költői beszéd ragadott meg a költői levelekben. Az, hogy Kemsei – néhány könnyen javítható részlettől eltekintve – egyéni ízekkel fűszerezve, gyűlölködés nélkül tud ógni-mógni a mai élet visszásságain. A kétezer évnyi távolságot nem a versek önszemélytelenítésére használja, hanem arra, hogy túllépjen a mai kocsmán, “szebben” mondva, hogy distanciát teremtsen önmaga és a testközelből már alig elviselhető irodalmi élet között. S nem csak az irodalmi tenyészet foglalkoztatja. Jó szavai vannak a korosodó férfiember szerelméről, epikureus életformájáról, tartalmassá tett szegénységről, barátságról, a természet és a nagyváros kiáltó ellentétéről és jótékony kölcsönösségéről is – arról, hogy az egyikből ki kell vonulni ahhoz, hogy a másikban ideig-óráig otthon érezzük magunkat. Pontusból és Pontusba egyaránt vigaszért és vigaszul jönnek-mennek ezek a rezignált hangú, de a humort sem nélkülöző verses levelek.