Bella István

Virágrög Kalász László sírjába

Perkupa, Szalonna, Perkupa,
máshova soha, sehova,
nem is jutottál messzire,
csak a végtelen végire.

Minek is? Csillagmiriád
volt minden szalonnai virág,
s ha kinyitottad verskapud,
udvarodba tért a Tejút.

Az egész világegyetem
fénylett szavadon, szíveden,
és annyi, annyi emberi gond,
amennyi nap, amennyi hold.

Most földbe vet, le is arat,
fénnyé őröl, zsákjába rak
a Gazda: ami vagy, az legyél.
Kalász voltál. Most már kenyér.

Zokszófejtés

“Ittenem, Én-Ittenem!”
– szólongattalak, Istenem,
pösze- és pöttöm-évesen.

(Mert nem figyelt rám senki sem.)

Tán megszomorult szívem
dobbant: toppantott mérgiben,
hüppögés helyett dühiben.

(Mulandósága medriben.)

Most göröngy- s gödör-évesen,
bevont zokszó tüskéiben
hömbölödik eléd, hiszen:

(Egyedül volt. Mindenkiben.)

Te Oltalom és Intelem,
Onnan még innen, Innenen
már túl: figyelmezz. Ints nekem.

(Simogasd meg a semmiben.)

Minden Ottanon, Ittenen
légy otthonom, légy ittenem,
ottanomban is ittenem,

(ittenem, én-ittenem.)

Zoknipofájú vers

Különös állat.
A vége a feje.
A dereka a sarka.
A teteje
az eleje.

Sose bírtam vele.

Pedig a nagymama hogy tanított!
“A szája szélét meglazintod,
széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!”

Sose került
helyére a helye.
Sose sikerült
semmi se.

Ma se.
Na de:

annyi harc után, bölcső
és sír közt, meg lehet szokni.
S mit várhatni egy bölcstől,
ha agyilag zokni.

Dorombszó

Ki tudja, miket gondol
egy macska, ha dorombol.
Ki se látszik a gondból.
Kiugrana karomból.
Élete kész karambol.
Szőrből van és koromból,
sok völgyből, kis halomból,
két ég-pupillagombból,
mit – bárki bármit gondol –
ha a lét begorombol,
mindig magára gombol.
S bár a világ künn tombol,
halál csahol a lombból,
úgy néz az álomalomból,
tudatalatti limlomból,
létanalízis-akolból,
mint fény egy csillagatomból.
Messze-magában barangol.
S egy kicsit elborongón
igazít a dorombon,
halálból hangokat hangol,
és dorombol és dorombol.