Gángoly Attila

Áradat

1.

A Reichenberg-birtokon történt, 1938 tavaszán.

A főszereplő egy orvostanhallgató, Szentmarjay Kristóf, aki távoli atyafiságban állott a vértanúhalált halt nevezetes jakobinussal. Bevezetésül elegendő, ha annyit mondunk róla, hogy olyan volt, mint a vele egyívású fiatalemberek bármelyike. Legföljebb versmondó képességével tűnt ki közülük – több szavalatát díjjal jutalmazták az egyetemi önképzőkörben – és, már-már megmosolyogni való szívjóságával. Kerülte a vitát: különös módon sokkalta jobban szerette, ha a másik félnek van igaza. Bár vonzotta a játék izgalma, s a sakktól a lovaspólóig végigpróbált úgyszólván mindent, mégis csapnivaló játékosnak bizonyult, mert a nyerés gondolatánál mi sem állt távolabb tőle. Éles eszű volt, csak lusta, vagy legalábbis kényelmes. Harmincesztendősen még hiányzott egy vizsgája antropológiából, épp abból a tárgyból, mely a legszenvedélyesebben érdekelte.

Apja, aki szabadgondolkodó hírébe keveredett, mint akkoriban jószerével valamennyi úriember, Nietzsche tanaival itatta át. Anyja viszont egy római utazás előtt szavát vette, hogy minden este elmondja a Miatyánkot. Jellemszilárdságára vall, hogy ezt az ígéretét később se szegte meg. Nem volt híján a bátorságnak sem: egy alkalommal a kollégium udvarán – inkább szenvtelenül, mint dühösen – ökölpárbajba gabalyodott néhány forrófejű, istentagadó társával, akik arra akarták kényszeríteni, hogy törjön össze egy Krisztus-szobrot…

Minthogy fárasztónak, értelmetlennek és csüggesztőnek találta a hosszadalmas ellenkezést, számos vitatható nézet ragadt rá. Példának okáért alig törődött a hazájával, de azért megorrolt volna arra az idegenre, aki szerint ázsiai barbárok vagyunk. Továbbá: tisztelte a Harmadik Birodalmat, ám lenézte a nácikat, bohóc módra ágáló führerükkel együtt. Nem tartotta bámulatosnak Amerikát sem, de azért Pesten épüljenek csak a jövőben felhőkarcolók. Mi több, megingathatatlanul hitt benne, hogy a hortobágyi csikósok a földkerekség legkülönb lovasai.

Amikor unokafivére, Reichenberg Dániel meghívta nyaralni a szóban forgó birtokra, egykettőre igent mondott, nem mintha szerette volna a vidéket, csak természetes engedékenységből, és mert kedve se volt nyomós érveket keresni, hogy nemet mondhasson.

Szombati nap érkezett meg…

Egy héttel később már halálosan unta magát az udvarház és a sivár lapályon találomra elszórt gazdasági épületek között, de szorult belé annyi tapintat, hogy ezt óvakodott kimutatni. Újabb hét múlva azonban furcsa mód kezdte otthonosan érezni magát. Mikor pedig unokafivérének váratlanul a megyeszékhelyen akadt dolga, mely több napra is elszólította, azt mondta neki, hogy inkább a birtokon marad a személyzettel. Dániel meglepett főbiccentéssel búcsúzott valamennyiüktől, s egymaga porzott el homokfutóján…

A személyzet egyébiránt az intézőből és annak családjából állt. Az intéző magas, hajlott hátú, végtelenül szikár ember volt; lengyel hangzású neve ellenére jórészt magyar tőmondatokban beszélt, ha hébe-hóba kinyitotta a száját. Felesége nála is szófukarabb volt. A sihederforma gyerekeknek pedig maga a családfő tiltotta meg, hogy fölöslegesen fecsegjenek, legkivált a fehér asztalnál. Márpedig Szentmarjay nagyobbára déltájt találkozott velük, hogy az ebédet unokafivére távollétében az intézőékkel költse el.

Azon a napon, amelyen Dánielt várta vissza, már hajnalban dobhártyaszaggató mennydörgés reszkettette meg az ablakokat, majd egynéhány villámcsapás el-ellobbanó fényénél megeredt a zápor. Szentmarjay lassú mozdulattal gyújtotta meg ágya fölött a petróleumlámpát. Darabig fülelte, miképp zúg a szél és kopog az eső, majd befejezte annak a spanyolból nemrégiben németre fordított Borges-elbeszélésnek az olvasását, melyhez még az előző nap fogott hozzá.

Az elbeszélés egy fiatalemberről szólt, aki tősgyökeres Buenos Aires-i aranyifjú létére a pampák zavarba ejtően vad rónaságára utazott. A birtok, ahová vendégségbe hívták – noha a földgolyó túlsó féltekéjén terült el, s roppant, tengerészmarasztaló óceán választotta el Európától és Afrikától egyaránt –, szakasztott olyan volt, mint a Reichenberg-birtok… Nos, egy ízben a fiatalember – mellesleg Espinosának nevezték –, mikor már napok óta szakadt az eső, Márk evangéliumából olvasta föl zengő hangon Jézus szenvedéstörténetét a házba szorult, írástudatlan gauchóknak. A gauchók áhítattal hallgatták. S hogy mennyire megértették minden szavát, bizonyítja, hogyan feszítették azután keresztre Espinosát az utolsó nap alkonyóráján…

Mire az elbeszélés végére ért, tetőtől talpig különös gyöngeség zsibbasztotta el Szentmarjayt. Magának sem akarta bevallani, hogy jelleme szinte az azonosságig hasonlít a légből kapott Baltasar Espinosáéhoz. Sietve összecsapta a kötetet, és visszagyömöszölte a falon roskadozó polcra. Ekkor akadt meg tekintete egy oldalvást sötétlő, hatalmas könyvön; két kézzel emelte le, s már a súlyából, formájából is gyanította, hogy eredeti Károli-biblia, egyenest Vizsolyból, 1590-ből. Az ágyra téve csodálatosképpen épp az özönvíz leírásánál nyílt ki. Hallva a felhőszakadás erősbödő moraját, egy pillanatra megborzongott e furcsa egybeeséstől, ámde a reggelinél ülve már csak mosolygott babonás ijedelmén.

Egész délelőtt szakadt az eső. Ebéd után Szentmarjay, látván, hogy az intéző amúgy se teheti ki lábát a förgetegbe, s a dologhoz szokott ember tétovaságával gubbaszkodik a kényszerű dologtalanságban, már azt is határozottan kitűnő gondolatnak találta, hogy unaloműzésül fölolvassa a családnak a vízözön történetét. Hadd nyújtson számukra vigaszt, mennyivel nagyobb nyomorúság is érheti az ember fiát egy kisebbfajta pusztai viharnál…

2.

Így ment ez három hét minden kora délutánján, mert az eső három héten keresztül ömlött szakadatlan a felbolygatott egekből. Az intézőék eleinte egykedvűen hallgatták a felolvasást. A férfi maga elé bámult, az asszony ruhát foldozott, s csak a gyerekek mocorogtak néha a sarokban, de ők se zavarón, úgyhogy Szentmarjay sokáig képtelen volt eldönteni, figyelnek-e egyáltalán. Ám amikor először ért odáig, hogy Noé bárkája megfeneklett az Ararát hegyén, s tovább akart olvasni, az intéző, aki mindaddig szinte teljes mozdulatlanságba dermedt, váratlanul megszólalt:

– Inkább a bárkaácsolást megint, fiatalúr… ha szabadna kérni…!

Szentmarjay Kristóf annyiszor ismételte el az özönvíz történetét a három hét alatt, ahányszor hallgatói kívánták. Végül már unni kezdte az egész képtelen históriát, amelyet ő maga, mióta csak az eszét tudta, mindig is a mózesi könyvek legvalószínűtlenebb elbeszélésének tartott. Az intéző azonban egyre sűrűbben szakította félbe kérdésekkel a felolvasást. Szemlátomást lázba hozta Noénak az elemekkel vívott hősies küzdelme, s az is, hogy kiválasztott ember volt, akinek küldetése, hogy a teremtés elérhető közelségben lévő részét biztos zugba menekítse, és örökül hagyja az utána következőknek.

Szentmarjay talán elcsodálkozott volna e fölébredő szenvedélyes kíváncsiságon, ha nem zavarja meg őt is a végenincs esőzés, amelyhez foghatót még sohasem tapasztalt.

Habár az éléskamra teli volt, balszerencséjükre a rádió már az első nap tönkrement. Az ítéletidőben Dániel sem térhetett vissza. Így sejtelmük sem volt arról, mi folyhat a lapályon túl, melyen olyannyira felgyülemlett és megduzzadt az alászakadó víz, hogy hovatovább tengerként hömpölygött, egészen a láthatárig nyúlva.

Attól fogva, hogy egyszer kitekintett az ablakon, s megértette, holmi szigeten van – ezer szerencse, hogy az udvarházat és a hozzá ragasztott személyzeti bungalót egy dombháton emelték –, Szentmarjayt mindjobban gyötörte a nyugtalanság. Annál halvérűbbnek tűntek a többiek. Őket látnivalóan az a megmagyarázhatatlan kopácsolás sem ejtette gondolkodóba, mely éjszakánként hangzott föl, s eltartott jóformán egész pirkadatig. Mikor a fiatalember végül nem bírta tovább, s a zörejek eredete felől kezdte faggatni az intézőt, az büszkeséggel vegyes zavarral bökte ki:

– Már csak néhány kalapácsütés hibádzik…

Rés támadt az időben.

– Miről beszél, jóember?

– A bárka – magyarázta az intéző, ácsmunkától fölsebzett tenyerét mutatva. – Egykettőre kész…

– A bárka? – Szentmarjay percekig nem jutott szóhoz, s halántékára szorított ujjakkal bámult maga elé. Ezért volt hát unalomig a sok felolvasás. Az istenverte kérdések. – No és… azután?… – hebegte nyilalló koponyával.

– Útra kelünk!

A már-már kevélynek rémlő felelet hallatán Szentmarjay Kristóf fölordított, s félretaszítva a másikat, rohant ki az ebédlőből.

– Maguk megbolondultak! – kiáltott még vissza, azzal döngve csapódott be mögötte az ajtó.

3.

Hajnalra elállt a zápor.

A kelő nap foltokban tükröződött vissza az újdonsült tenger hullámain. Élénk szél fütyült északnyugat felől. Az intézőék már mindent lecipeltek az udvarháztól alig kőhajításra horgonyzó bárka gyomrába: valahány még föllelhető négylábúból, csúszómászóból és szárnyasból hajszálpontosan annyit, amennyit a Biblia előírt.

– Nem tart velünk a fiatalúr? – kérdezte utoljára a férfi a vendégszoba nyitott ablakában fejét fogó Szentmarjaytól. Felesége és gyerekei már a fedélzeten álltak, kifehéredett ujjakkal szorítva a mellvéd peremét. A fiatalember csak hitetlenkedve motyogott maga elé:

– Őrültek… őrültek…

Az intéző sarkon fordult, s nehézkesen, kissé rogyadozó térdekkel megindult a bárka irányába. Görnyedt háta azonban mintha kiegyenesedett volna.

– Ember! – kiáltott utána Szentmarjay. – A víz néhány nap múlva leapad… újra járhatók lesznek az utak… és akkor…

Amaz némán fölkapaszkodott a fedélzetre. A házi készítésű vasmacskát ügygyel-bajjal fölhúzták, s rövidesen egy póznával ellökték a parttól az ijesztően recsegő lélekvesztőt is. Valamennyien istenhozzádot intettek a hideglelősen megborzongó Szentmarjaynak.

Különös, fülzúgásszerű csönd borult a tájra, amint a bárka lassan távolodott a szigettől, mely három héttel azelőtt még a Reichenberg-birtok része volt. A senkiföldjén rekedt Szentmarjay Kristóf elméjében hol Jónás próféta alakja merült fel, hol a számkivetett Robinsoné. Torkát fojtogatta a visszanyelt keserűség. Szívszorító magány vette körül. Végezetül nem bírta tovább, kiugrott az ablakon, lélekszakadva rohanni kezdett, futás közben lehányta magáról lobogó fehér ingét, a partra érve lerúgta fekete lakkcipőjét, s belegázolt a vízbe.

– Az ég szerelmére – vonította rémülten –, várjanak meg!

Pazarló erőfeszítéssel kezdett úszni, ám mivel a bárka még nem járt messze, néhány karcsapással elérte. Miután besegítették, jó pár pillanatig nem kapott levegőt, s csuromvizesen reszketve, hal módra, ostobán tátogott, amíg az intéző felesége vastag gyapjútakaróba bugyolálta.

– Köszönöm – sóhajtotta végül, kilehelve az első lélegzetet.