Kalász Márton

Égalj

Végzett most a történelem
s annyit a város: úgy lett téli fűtés ez évben fönt a toronyban,
hogy a tavaszi máglyára szánt vénasszony fon, az őr a szép fonalat
árulja contra a polgárnak – a piacon ismerik
a kezet, amely alól az áru kikerül.
Amíg nem odafönt ült, szökésben járó madár-őr lányai miatt –
s majd végettük égetik el, mihelyt kikormozódik az idő a város körül.
Visszatetszőbb volna, fanos boszorkány veti fontra: égaljon, fönt, s a szívó göcs-ág –
ahogyan egy börtönőr fölsurranni még nappal se mer
(bár ha a gyapjával csúszkál le-le pőcködni, elnézik neki).
Minek futtatni, véli a boszorkány, közben fönt akkora parázs a becsület?
Csak ne illetlenkedjék egy szerény vénasszony – s épp, míg a fát,
amit ítélő máglyára tisztes rápazarolni, hordhatnák ide,
elpislogni egyben böjtvégig. “S füst örvén máris a téren lent te fojtanál.”

Látható, láthatatlan

“része van abban a magában véve szépben”
Platón

Harapva reggel az almába, halljuk, egy mag leesik
a szoba padlatára. Ha keresnéd,
nem találod; mi nem keresünk – emlékszünk. Ilyen csöpp mag, akár a
félretolt kőé, akkora árnya lehet. Létünk feszül mézgás magvára.
Én idő után érzem, nem a gondolatom, ezt a csúf törpét görgetem
magam előtt. Verítéket gyöngyözne homlokom –
belül; mi harmatozza be jótékonyan,
frissen sajgó plántát, hogy havon nyílt eszme legyen,
kinyíljék, virágozzék, estig dús, ékes, érett legyen: ha nyers –
ha titkon alma. Hanyatt fekszem, érzem, les valahonnan a szép almamag.
Mert tudom, úgysem találnám, nem keresem –
ma elrejtem. (Ráeszmélek, rég kéne jönnöd, késő délután van.
Mindnek gyönyöre világgá – megejt. Elfelejti az ember, lopva, amit ügyefogyottan addig leejt.
Almát ettél?, szólsz ki a szomszéd szobából. Tenyeredről, kis eredő mag, tűz

át: napmente – képlékenyen?)