Őrültek

Ez a cím nem diagnózis, nem minősítés, még kevésbé becsmérlés, egyszerűen emlékeztető arra, hogy Németh László ötven éve ezt a címet szánta a később Égető Eszterként megjelent nagyregényének. Az “őrültek” szerinte (s e regényben) azok, akik többé-kevésbé rokonszenves eszméik s más megszállottságuk miatt egy lépésnyire megrekednek a létrehozható Paradicsom kapujában: az egyszerű emberség helyett valami más magasztosért harcolnak, persze hiába. Ez a cím szépen kapcsolódott volna a Bűn, Gyász, Iszony regények megnevezéséhez, de a hivatalos bíráló, Király István ragaszkodott a címváltoztatáshoz.

Mindezt az juttatja most eszembe, hogy az Égető Eszternek Hintsch György-féle tévéfeldolgozását újból láthattuk, s mind a rendezői szándékban, mind a forgatókönyvben, minden képben s részletében meg az egyes alakításokban gyönyörködhettünk – épp csak a főszereplő, a tehetséges művésznek mondott Csurikova kiválasztásával nem tudtunk megbékélni. De ha egyszer ez a nő volt a rendező művészi vágyálma…

*

Különben is a rendezők rémuralmát tapasztalhatjuk. Caragiale Az elveszett levél című zseniális drámáját Bodor Ádám ragyogó új fordításában élvezhettük a Katona József Színházban. Nem kissé csodálható ez a román darab, melyhez még csak hasonlót sem produkált a múlt század nyolcvanas éveiben a magyar drámaírás. Nem mindenben a magyarok voltak a vezetők Kelet-Közép-Európában…

Hanem a rendezés, a nagyon elismert Zsámbéki Gábor műve elképesztő – és talán el is akart képeszteni: a múlt századi igazi kritikai realista vígjátékból húszas évekbeli amerikai burleszket formált, a mélyértelmű politikai komédia helyett olcsó helyzetkomikummal, bukfencekkel s más cirkuszi trükkökkel dúsított heccet, amelyen nyerítve mulatott mögöttem egy élvezetre vágyó hölgyike. Szóval siker volt – épp csak minek?

*

És a kritika? Nehéz megbízni benne, mikor például Jancsó új filmje kapcsán ilyesmit olvashatunk az ÉS-ben a forgatókönyvíró Hernádiról: “Szerintem kevés olyan személyiség élt a magyar kultúrában, akinek ennyire káros hatása lett volna” – s még folytatja is a szellemesnek szánt írói nevű Bakács Tibor Settenkedő. Ismerős volt a szöveg, aztán ráeszméltem: boldogult lektorkoromban ugyanezt hallottam a Magvető akkori balos bandájától, mikor Hernádi Kiáltás és kiáltás című regényéért harcoltam, hosszú évekig hiába. Az a könyv a szocialista időszak rettentő fizikai terrorjának Szolzsenyicinéval vetekedő ábrázolata. No de rég volt…

*

Lektori múltamat juttatták eszembe Tóth Gyula “adalékai” is Füst Milán esztétikájának új kiadása kapcsán, mikor is Pilátusként aposztrofál, mint aki e mű felelős szerkesztője voltam. Pilátus nem akadályozta Jézus Krisztus keresztre feszítését, én azonban elősegítettem Füst Milán e művének megjelenését. Mint ahogy ez épp az idézett Tóth-féle kiadványban újraközölt szerkesztői jelentésemből is kiderülne, ha Tóth nem azt idézné, ami koncepciójába beleillik, hanem például az elejéről ezt: “A szép, a művészet rajongó szeretete árad minden sorából, mikor magyaráz, okít, agitál, szinte az élőszó hevességével. Öröm olvasni, amit a szépség, a mű élvezetéről ír, s persze nemcsak öröm: tanulság is.” Vagy ugyane hivatalos irat végéről azt, ami perdöntő állásfoglalás volt a mű megjelentetése mellett.

A Magvetőnél hozzám a külföldi könyvek megjelentetése tartozott. (Különösen büszke vagyok a Világkönyvtár mintegy száz kötetére.) Mivel azonban a hatvanas évek elején nem volt, aki vállalta s vállalhatta a Krúdy-, Móra-, Füst-, Kassák-, Németh-, Veres Péter-életmű gondozását, ezért nekem kellett foglalkozni velük. Mert nem igaz, amit Tóth ír, hogy ti.: “Füst Milán művei zökkenő nélkül, a kiadókkal való megállapodás szerint jelentek meg.” Az összes életműkiadás akadozott, s én nem csak e kötetet szerkesztettem, korántsem “gátőrként”. A lektori jelentésekben persze nem lehetett hazudni: nem mondhattam mást, mint hogy egy idealista szemléletű alkotásról van szó, amit azonban ki kell adni. Tóth Gyula, aki (okosan) ellopta és közreadta hivatalos iratait, ezt jól tudhatja. Mint ahogy azt is, hogy nem volt az Akadémiai Kiadó kizárólagos monopóliuma a tudományos művek megjelentetése. És a Gondolat? Vagy a Lukács-életmű megjelentetése a Magvetőnél? Az viszont példátlan, hogy egy, az Akadémiai emblémájával megjelent művet más kiadónál szerkesztettek, sőt e kiadó lektora szerepeljen a kolofonban. Miért állítja Tóth harminchét év után (!), hogy akadályoztam Füst műveinek megjelenését? Hiszen felelős szerkesztőnek lenni mindig személyes vállalás volt.

A lektori mesterség (ma is!) elsősorban művek elbírálása. Javaslat, a megjelentetésre vagy elutasításra. Ez minden politikai rendszerben, máig így van. Mindent megjelentetni legföljebb a szerző költségén lehet, nem kiadói pénzen.

Mért akkor Tóth Gyula “leleplezése”? Ő maga emlékeztetett rá pár hete, mikor a Nagy Lajos Társaság heti összejövetelére elhozta egy regényének kéziratát, amelynek megjelentetését szerinte én akadályoztam meg. Nem emlékszem rá, nyilván így volt – innen tehát a gyűlölködés. Nem csak az övé – őrzöm például Kovai Lőrinc hozzám írt egypár sorát, amely így kezdődik: “Engesztelhetetlen gyűlölettel…” Mert neki sem javasoltam valami fércművét. Mellesleg Tóth Gyula nagyon vegyes értékű, de kiadható tanulmányainak kötetét épp én segítettem megjelenéshez, még a címét is én adtam: Hadak, hitek, históriák. Csakhogy az irodalmi élet perifériáin éldegélő szerzők, ha végre egy-egy művük megjelenik, ezt természetesnek találják. Nemhogy hálásak lennének érte, vérszemet kapnak, s ha újabb gyatra művüket nem sikerül kiharcolni: meggyűlölik ugyanazt a lektort. Ma is ez a helyzet, azért adom elő.

*

A Nyugat címmel megjelentetni szándékozott új folyóirat ÉS-beli vitájában mulatságos volt az a levél, amelyben Fenyő Jean-Pierre Ady, az irodalmi élet nagy többségével ellentétben, nemcsak helyeselte a Nyugat “újraindítását”, hanem – engedélyezte azt. “Ha mi nem kaptuk volna meg az egyenes válaszokat és biztosítékokat… akkor sem apám, sem én nem adtuk volna jóváhagyásunkat…” No de mi címen adnák ezt az engedélyt? Ami pedig az Ady nevet illeti, Fenyő úrnak körülbelül annyi köze lehet ehhez, mint az “új” Nyugatnak az Ady-kori Nyugathoz.

*

Isten bocsássa meg: több mint hatvan évig, a Márciusi Front idejétől működtem együtt – tudatlanul vagy tudatosan – a kommunistákkal. Nem volt és ma sem könnyű. Legutóbb például olyan baromságokat olvastam az ún. Munkáspárt (gyakorlatilag idős balos polgárok) lapjában, a Szabadságban, hogy megpróbáltam hozzászólni. Imigyen:

“Az építőipari beruházások 2 ezrelékét, amit műalkotásokra kellett fordítani, nem a szocializmus időszakában vezették be, hanem még a Horthy-korszakban, s épp az ötvenes években szüntették meg. Ami pedig az elrettentőként említett szegedi Aba Novák-freskót, az ottani Hősök kapujában illeti – azt nyilvánvalóan nem látta a szerző, Nagy Veronika. A szocialista művelődéspolitika idején egyetlen ilyen színvonalú falfestmény nem jött létre, még Bernáth, Domanovszky vagy Szőnyi részéről sem! Az elítélőleg említett Krisztus-alak döbbenetes Pantokrátor volt: mintegy a régi bizánci s orosz hagyományokhoz kapcsolódva egy olyan Megváltó, aki maga is elszörnyed a háború szörnyűségein. És ezek a szörnyűségek Aba Nováknál ábrázolva voltak: a rájuk mért keresztet roskadozva cipelő (tán halott?) katonák vagy a kifolyt véres szemmel velünk szembeforduló arcok! Nem festettek ennél riasztóbb emlékezést az oktalan, gyilkos háborúról! De a második világháborút követőleg eltüntették az egészet.”

Nem közölték, ehelyett a Nagy Lajos Társaság antológiáit bájos félpornó novellákkal színező Mikes Tamás, aki közben a kommunista lapocska vezércikkírója lett, ilyesmiket írt Makovecz Imre épületeiről: “nemzetiszínű giccs”, “vitézkötéses borzadály”. Merthogy a Nemzeti Színházat Makovecz tervezné (?), s “az épület homlokzatán állítólag Attilától Szálasi-Szalosján Ferencig minden kő tortadísz ott áll majd…”. Hogy ez büntethető rágalom? Oda se neki. Vettem a bátorságot, s magának a pártvezérnek, Thürmer Gyulának írtam a helyreigazítás érdekében. Nem is válaszolt. Ez is hozzátartozik a kommunista szabadsághoz.

Kristó Nagy István