Író a piacon

Tudvalévően a Petőfi Csarnok nem a parnasszus (népiesen éppenséggel Pecsa), s vasárnapi bolhapiaca sem Árkádia. Inkább amolyan árutőzsde. Külön termékkatalógust nem ad ki, s bár a kínálat felsorolása kötetnyi lehetne, így csak annyit érdemes elmondani, hogy a jó könyvtől a rossz cipőig, a giccstől a pusztuló régiségig minden kapható.

Sodródik az ember a tömeggel, s akkor egy ismerős hangra felfigyel: “No, ott még nem tartunk!” Ez válasz volna egy potenciális vevő árleszorító kísérletére. Az árus magas, cserzett arcú ember, jambósapkáját mélyen a szemébe húzza, s amikor találkozik a tekintetünk, elkapja a fejét. Csakhogy én nem vásárolni, hanem az ismerőst üdvözölni akarom, így aztán odanyomakodom. Elvégre pár évtizede ismerjük egymást, s ugyanannak az írószövetségnek vagyunk a tagjai. A kézszorítás után a lesütött szem magyarázatául annyit mond: “Mindenkinek megadom az esélyt, hogy ne kelljen köszönnie.” A lépcsőkre kiterített holmikra mutat: “Itt tartok. Túl egy műtéten, állás nélkül. Először a gyűjteményeim mentek el, most már magam vásárolok itt-ott, olcsóbban, s ráteszek az árra, így hozok össze hetente néhány ezer forintot. Hogy ne kelljen a feleségem előtt szégyenkeznem.” “És dolgozol?” – a kérdés obligátan bárgyú. “Az utolsó könyvem ott áll glédában a tönkrement kiadónál. Most írtam két rövidebb munkát, az egyikre van kiadó. Sőt, még honoráriumot is ígérnek.” Értjük egymást, az elmúlt években a honorárium nélküli kiadás rabszolga-szabadalma terjedt el Magyarhonban. Közben – oldva a beszélgetés komor alaptónusát – ezerötért elkel a bevezetőben említett bélyegalbum.

Szabó Dezsőről legendaként terjedt, hogy előadásainak honoráriumát természetben, pár kiló húsban szabta meg. Kissé habókosnak tekintették a korpulens, prófétahajlamú írót, akinek az oktatásügy (és a tanárok) helyzetét jellemző klasszikus szállóigéje szerint “Éhes hassal nem lehet a Himnuszt énekelni”. (Tempora non mutantur – A szerző.)

Hát milyen alapon merném én tollbeli társamat itt bármiként is megítélni? Hiszen még innen van a nyugdíjon, de már túl azon az életkoron, amikor bármiféle állásajánlatot is tesznek az embernek.

Kedves Kartársaim (nem tantestületileg, hanem illyésileg forgatva a szót), biztosan lehetne elmélkedni a magyar írók ázsiójáról a világban, suhanásáról az Interneten, árfolyamáról (feljövőben?) Frankfurtra készülődve, de én most megragadnék a Petőfi Csarnok bolhapiacának “parkettjén” (állítólag így hívják a tőzsdén a placcot, ahol üzletek köttetnek). Szóval itt a magyar író birtokában levő rézkarcot háromezren jegyzik, egy gázlámparózsa kétezer (kellhet ez az emberfiának, ha egy elegáns úr soknak tartja), egy üres öngyújtó ötszáz. A rá alkudó lepusztult alak reklamál: “Nem ad szikrát!”

Az író szeme még igen.

Marafkó László