N

N. Pál József

A létöröm írója

Szabó Pál: Lakodalom; Keresztelő; Bölcső

Szabó Pált, a népi irodalom klasszikusát életében nagyon sokan szerették, többen mint valami lobogóról is beszéltek róla, de halála után kivéve lelkes és egyre idősödő tisztelőit igen gyorsan elfelejtették. Segíthette e burjánzó amnéziát az a tény is, hogy 1970 őszén ment el ő, s távozásának ideje nagyjából egybeesett az irodalomról, az irodalom szerepéről való honi fölfogás radikális átalakulásával. Tagadhatatlan persze, hogy ez a magyar literatúra funkciózavarát újra fölszámolni óhajtó külhoni mintákat is követő poétikai és szemléleti forduló a szellemi élet demokratizálásáért folytatott csendes szabadságharc része is volt egyben, akárcsak az Osvát Ernő vezérelte Nyugat annak idején. Az irodalom irodalom legyen csupán, és ne politikapótlék, mondta joggal e szándék a hatvanas évektől egyre hangosabban, a baj csupán az lett, hogy a korábban torz módon, olykor stiláris és tematikai javallatokkal is mintává erőszakolt, átpolitizáltan realista hagyományok elleni hadakozás közepette az ingamozgás logikájának megfelelően számos érték is pórul járt az újmódi megmérettetéskor. Korszerű-e még Móricz Zsigmond, kérdezték többen akkortájt az irodalmi modernizáció parancsára és szirénhangjaira figyelők közül; rohamosan csökkent a hagyományőrző, közösségi, növekedett a formabontó, személyiség-központú irodalom ázsiója, Ady és Nagy László csillaga szép lassan elkezdett lefelé menni, Kosztolányié és Pilinszkyé az övék persze méltán! fölfelé. Úgy tűnhetett föl, akad esetleg egy másik fővonal (ez aztán sokak tudatában pillanatok alatt gyökeret is vert), s bizony az átformált-átformálódó ízlés egyik következményeképp például Szabó Pál neve még az új középiskolai tankönyvekből is kihullott. Azt nem mondhatnám, hogy művét és emlékét méltatlan, otromba támadások érték volna, úgy igaz inkább, hogy a kutya sem törődött vele többé. Nagy néha egy-egy film emlékezetbe idézhette még a lényét, de könyveinek újabb kiadását keresni egyre reménytelenebb vállalkozás lett volna, nevét ha szóba került egyáltalán inkább gúnyos félmosoly kísérte az önbizalomhiányban soha nem szenvedő ízlésformálók részéről. Szabó Pál? Igen, igen. Aranyos, kedélyes, de nagyon buta ember volt, parasztíró, sőt írónak is paraszt a leginkább. Egy letűnt világhoz tartozott, írói eszköztárának rekvizitumait elmosta már az idő, s egyébként is, mit tudott (tud) ő mondani a lét meg a filozófia nagy kérdéseiről ennek a kételyektől szabdalt, mindenestül modern világnak?

Szó, mi szó, Szabó Pál számára az élet nem filozófiai probléma, hanem kérdőjelekkel teli vaskos realitás volt. Írói magatartásának alapvetése nem bölcseleti, hanem tapasztalati, s egy kétely nélküli bizalom abban, hogy élni érdemes, mert a körülmények megváltoztathatóak, igazságosabbá tehetőek, s ez csupán jóakarat kérdése. Nevét a Talpalatnyi föld címmel megismert trilógia őrizhetné meg a leginkább ma is, az a regény, amely az extenzív közösségábrázolást és a létezés spontaneitásának tenyészetszerű harmóniáját a magyar irodalomban talán soha meg nem haladott színvonalon mutatta föl inkább az eredeti formájában persze. Tragikomikus ugyanis, hogy ezt a könyvet maga a szerző rontotta el később, valószínűleg a teljes jó szándék jegyében. Az a szöveg, amit mi ötven éven át olvashattunk, nem azonos az eredetivel, s muszáj kimondani azt is, hogy még a legendássá vált cím is alighanem tévedés volt. Az 194243-ban írt trilógia (Lakodalom; Keresztelő; Bölcső) históriája szétszálazhatatlanul összefonódott az 1948-ban elkészült amúgy okkal nagy sikerű film történetével, noha amint majd látni fogjuk két olyan remekműről van szó, amelynek a morális és az esztétikai alapszerkezetet tekintve alig-alig van közük egymáshoz. A talpalatnyi föld szókapcsolat 1945 után emocionális és indulati tartalmat idézett elsősorban, a letűnt világ szegényparaszti nyomorúságára utalt teljes egyértelműséggel, de a regény eredeti szövegében mindössze egyszer bukkant föl ártatlan jelzős szerkezetként , stilárisan, szerkezetileg és kompozicionálisan is semleges helyzetben. Ha az új lelemény Szabó Páltól eredt egyáltalán, akkor az ötletet esetleg Móricz Zsigmond még 1931 januárjában a Nyugatban megjelent ismert köszöntőjének (Új nagy írót küldött a falu) fordulata adhatta (Van neki egy holdja! Van neki egy talpalatnyi földje! És azon a földön úgy meg tudta vetni a lábát, hogy övé az egész falu. Övé minden embere, férfiak és nők és gyermekek, és az övé minden hangulata.), tény, hogy a film drámai tónusa már pontosan fedte le az új cím sugallta jelentésmezőt, miként az is, hogy az átírt változat első kiadásának a borítóján is a film utolsó jelenete volt látható (Piros Gózt megbilincselve kísérik a csendőrök). Meglehet, a nagyközönség tudatában az új s még inkább a filmes változat lecsupaszított és osztályharcosra fordított meséje rögzült törvényszerűen nyilván sokkal többen látták a mozit, mint ahányan a könyvet olvasták , s talán igen keveseknek juthatott az eszébe, hogy nem az eredeti semmi mással össze nem téveszthető Szabó Pál-i világgal találkozik. A Talpalatnyi föld csak a gyötrő magyar paraszttörténelem eposzává lett az emlékezetben, amelynek hatása így aztán csupán addig tarthatott, amíg annak a világnak az emlékezete elevenen élt, tárgyi és szemléleti rekvizitumai ismerőseknek tűnhettek, s amíg az emlegetett poétikai, szemléleti forduló nem száműzte sikeresen az irodalom morális és történeti tartalmait s a valóság művészettel való megszólíthatóságának a hitelét. A nagyszerű film és az idő kedvéért átdolgozott regényváltozat így könnyen válhatott csak egy történelmi kor lenyomatává, s az esztétikai teljesség igézetét ma is megadni képes legszebb magyar faluregény áldozatául eshetett az időnek és a felejtésnek.

Akik a trilógia keletkezésének történetét korábban szóba hozták, szinte mindig fölemlegették, hogy a politikai iszapbirkózásba belefáradt író, hazatérvén a falujába, még egyszer széjjelnézett a tájon a dübörögve közeledő nagy történelem előtt, hogy aztán készülődve a nagy korfordulóra betűbe metssze, amit látott, s formába öntse mindazt a problémát, amit a már régóta élesedő osztályharcon túl az eltűnő paraszti élet jelentett egykoron. Ezek a fordulatok azonban a hatvanas évekből valók, az önéletírás Minden kör bezárul címmel megjelent ötödik kötetéből, s nyilvánvalóan az életútjára visszatekintő alkotó megváltozott látószögéről tanúskodtak. Tudhatta persze Szabó Pál már 1941-ben is, hogy hamarosan változhat a történelem, az sem lehet vitás, hogy a régi paraszti életforma és a megkövesedett társadalmi hierarchia nyomorba szorító módozatainak tovatűnését remélte akkor a jövendőtől, de legalább ennyire biztos, hogy a múlt említett megidézésének líráján átütött az a hegeliánus gyökerű gondolat is, amely az új korszakot mindenáron és majd minden elemében fejlettebbnek akarta látni a megelőzőnél. Az életére visszaemlékező Szabó Pál bizony historizált egy kissé, s noha őszinte hittel és jó szándékkal egészen bizonyosan egyensúlyba akarta hozni a történelmi folyamatossággal ha tetszik, igazolni akarta utólag azt a koncepcionális módosulást is, amiről többek között a trilógia 194849-ben átírt változata s kivált a film tanúskodott. A regény keletkezésének idejébe muszáj volt hát belelátni azokat a tudatos ideológiai-politikai tendenciákat is, amiket csak az 1945-ös korforduló erősíthetett föl a visszatekintő emberben, noha az eredeti szövegben szó sem esett még róluk, főleg oly radikalizmussal nem, ahogyan azokat a film sugallta.

Tagadhatatlan, hogy Szabó Pál a régi világ társadalmi alapszerkezetével semminemű sorsközösséget nem vállalt, ezért rövid ideig úgy láthatta, hogy emberi és írói szereptudata végre harmóniába kerülhet a históriai szándékokkal. Számára a földosztás meg a kavarogva születő új rend első cselekedetei a régen várt igazságtétel evidenciájával hatottak, s hitte is, amíg hihette, hogy a parasztság végleg lekerül a történelmi szégyenpadról. A maga személyes felszabadulásának története hiába kezdődött azzal, hogy a szovjet hadsereg egy éber alakulata sürgősnek gondolta őt lecsukni néhány hónapra puszta félreértésből (több íróval együtt az ostrom alatt igazoló iratokat kapott a magyar ellenállás tisztjétől, Mikó Zoltán századostól, akiről az oroszok úgy tudták vagy úgy akarták tudni , hogy a németeknek dolgozik), s hiába történt meg, hogy amikorra kiszabadult, a Szabad Szó főszerkesztői székében már Darvas József ült, így aztán neki csak a Paraszt Újság jutott, munkakedvén és aktivitásán később sem látszott, hogy megsértődött volna. A Nemzeti Parasztpártban is mások kerültek az előtérbe, a ma már illúzióktól is terheltnek tetsző regényéről az Isten malmairól meg azt a följelentéssel fölérő bolondságot írta a Szabad Nép, hogy a reakciót szolgálja, ő fölülemelkedve a bántásokon mégis mindenbe belevágott, s ment, ha segítségül hívták. Jónak hitt ügyek istápolója volt mindig, s olykor ugyan nagyon is bevitték az erdőbe, emberi hitelét osztályos társai előtt mindvégig megőrizte. Írt egy ma már mosolyt fakasztóan naiv könyvet Rákosi Mátyásnak dedikálva (Három hét a Szovjetunióban, 1950), s az irodalomra kirótt új követelményrendszer is erősen nyomot hagyott néhány korabeli munkáján (Új föld, 1953; Hajdú Klári, 1953), de a porig alázott parasztságnak is reményt ígérő Nagy Imre mégis őt látta leginkább alkalmasnak 1954-ben a megújuló Hazafias Népfront Országos Tanácsának az elnöki tisztére. Szabó Pál és az ötvenes évek ambivalens viszonya a világképének alapeleméhez tartozó, legyűrhetetlen életigenlésből és a százados idők kényszerű tapasztalatát őrző paraszti életstratégiából együttesen következett. Az élet minden körülmények között való átörökítésének (a megmaradásnak) morális parancsa és a naivitás elemei keveredtek össze ebben a magatartásban, s így az is nyilvánvaló lehet, hogy a trilógiát sem kérésre vagy parancsra írta át, s még ennél is biztosabb, hogy élete végéig nem hitte volna el: elrontotta a regényt.

A könyv befogadásának története persze az új változathoz kapcsolódott. Az életművet méltató, nemegyszer kiváló tanulmányok mint például Juhász Béláé szerint az új befejezés erősebb eszmei távlatot adott a történéseknek, jobban érvényesült benne (még inkább a filmben!) az osztályharc szemlélete, holott a cselekmény és a tónus éppen hogy logikátlan fordulatot vett az átírt két utolsó fejezetben, s a létezés harmonikus igézetének az a derűje maszatolódott össze, ami a trilógia varázsát adta. (Czine Mihály volt az egyetlen, aki csak a régi változatról beszélt, s monográfiájában szóba sem hozta az átírt formát.) Megemlíteni általában csak a két utolsó fejezetet szokás, valójában a korábbi részek is több apró, de beszédes változtatáson estek át, amelynek csak a kisebb része lehetett a politikai vagy az ideológiai belátás következménye, inkább volt szó az új koncepció végkifejletének tervszerű előkészítéséről. A javítások némelyike persze javára vált a szövegnek, Szabó Pál törölt néhány olyan stiláris sajátosságot, amely túlságosan kötődvén a bihari tájszólás akkori fordulataihoz ma már talán modorosságnak tetszenék, s az ellen sem nagyon lehet kifogásunk, hogy az etnikai megjelölésként többször is előforduló egyébként sehol sem megbélyegző zsidó szó hol kereskedőre, hol bérlőre változott (nem minden esetben). Jellemzőbb lehet a múltat a megváltozott körülményekhez igazító igyekezetre, hogy például Vad Imrének, az oroszországi hadifogolyból idővel vöröskatonává avanzsált parasztembernek az elbeszélésében a randalírozó csehek fehérekké vedlettek, másutt pedig a nép nyelvén csak muszkákként emlegetett 1849-es győzőkből lettek oroszok. Az csak mosolyogtató, hogy a gyermekáldás elé néző Tarcali házaspárnak az új változatban föltéve, ha hármas ikrek születnének! már eszébe sem juthatott a kormányzó úr őfőméltóságát meghívni keresztapának, az azonban már tetten érhetően osztályharcos tendencia volt, hogy a Talpalatnyi földből nyomtalanul eltűnt a főszolgabírónak az a korábban derűvel fölemlegetett hajlama, miszerint időnként a szegények pártjára állt, s az idő előrehaladtával a csendőrök is elfelejtettek mosolyogni a népre (ennek nyilván így kellett történnie, másképp hogyan tartóztatták volna le a gátat átvágó Senye Bikait az új változat utolsó lapjain). Kimaradt minden olyan sikamlósabb rész is, amelyben a templomi áhítatba túlságosan belefeledkezett Góz Jóskának olyan gondolatok jutottak eszébe, hogy mindaz benne van a gyülekezetben, amit hiába keresett az apja annak idején a szakszervezetben és ő is hiába keresett a bandában. Amúgy Piros Góz 1943-ban még nem valami nagy rokonszenvvel nézett a szervezett kubikosok messziről jött seregére indulatosak és követelőzők voltak, majd kibontották a kocsma falát, s a feleségének is disznó dolgokat mondtak a kútnál , öntudatosabbá válván azonban már merőben más gondolatok is megfordultak a fejében. Ilyenféléken meditált: Beszélt Angyal elvtárs tervgazdálkodásról, szövetkezeti vagy nagyüzemi gazdálkodásról Pár sorral alább aztán amikor saját magában már egy új Angyal elvtársra vélt ismerni megszületett a konklúzió is: Nem segít itt más, csak az azonnali szervezkedés [] szervezkedni azonnal az úri rend ellen, szervezkedni az úri rend állama ellen, mert az Állam ebben a formában ádáz ellenségünk. Ez már az új időknek az új hangja volt, méghozzá eléggé szájbarágós. Nem arról van szó természetesen, hogy a régi paraszti világban és a korábbi társadalomban ne lettek volna meg azok a feszültségek, amelyekről az író itt utólag beszélt, hanem arról, hogy az újraírt két utolsó fejezet minden összeillesztő törekvés ellenére teljesen logikátlanul következett a megelőzőekre, s úgy hatott szinte, akár egy szimfonikus nagyzenekar muzsikájának utolsó tételébe kevert csasztuska. Erőltetettnek tetszett a cselekmény fordulása is, a lebírhatatlan életerejű Piros Góz egy pillanat alatt jött rá, hogy ő eddig hiába küszködött, a nagy hirtelen kitörő osztályharc az életelvűen érzéki vitalizmus tenyészetszerű csodáját elsöpörte, s a jövő felé mutató utólagos igyekezetben szétrobbant a művészi világteremtés harmóniájának az az egyedi igézete is, amelyet az alkat, az anyag, a stílus és a szereptudat (!) összhangja jellemzett korábban. A paraszti világ nyomora és kényszerei, az életforma folytathatatlanságának sugallata ugyanis tökéletesen benne volt már a trilógiában is méghozzá művészi hitellel , kár volt még egy lapáttal rádobni az egészre.

Bán Frigyes az átírás során fölerősített tendenciákat immár a középpontba emelte, azzal a lényeges eltéréssel, hogy egy másik műfaj törvényszerűségeit követve máig megnézhető remekművet alkotott. A Talpalatnyi föld című film hiteles emberi és történelmi dráma lett valójában, ám néhány szereplő azonosságán (Góz Jóska és Juhos Marika itt abszolút főhősökké váltak) és egynémely cselekménymozzanat (például a menyasszonyszöktetés) átvételén túl semmi köze sincs az eredeti trilógiához. E filmtörténeti becsű alkotás drámáját olyan konfliktuselemek hordozzák, amelyeket hiába is keresnénk a regény bármelyik változatában. Például a könyvben csak egy sunyi, rosszindulatú, de vértelenül alamuszi számtartóval találkozhatunk, aki minden nekiszánása ellenére inkább meghunyászkodik Góz Jóska előtt, itt pedig egy bővérű, ellentmondást nem tűrő gőgös úrral, aki meg akarja erőszakolni Marikát. A regényben a váltó sorsa mosolyt előcsalóan derűs körülményektől kísérve rendeződik, itt elárverezik az öreg Juhos házát, s csendőrök vonszolják el a kétségbeesetten könyörgő nincstelen parasztembert. Ezt a jelenetet, s egy másikat, amelyben az öreg kubikos (Makláry Zoltán játszotta) elszoruló torokkal adja oda sovány ebédjét két éhes kisfiának: egyetek, én már jóllaktam, korábban a Horthy-kor nyomoráról beszélő néhány dokumentumfilmbe is rendre bevágták illusztrációként, azt meg szűkös történelmi ismeretek birtokában is bárki észreveheti, hogy a könyvben nevetségesen együgyű, mondhatnám, teszetosza Tót Ferke és zsugorian spórolós apjának a figuráját a filmben bizony nagyon is könyörtelenre és egy kissé kulákosra vették. Amíg a regényben mindenki kicsattanóan egészséges (egyedül Zsíros Tót felesége görbül meg vénségére), Góz Jóska ikerleányai is, addig a film második felében Jóska egyetlen, beteg kicsi fiának a sírását halljuk folyvást, aki azért biztosan meg fog gyógyulni, hiszen a csendőrgolyó által leterített barátja halálán elégtételt vett főhős megbilincselt kézzel nyújtja át Marikának az orvosságot a film végén, majd kivonul a képből, s még azt is megtudhatjuk a föliratból, hogy 1945-ben fog szabadulni. Ezek a jelenetek és cselekménymozzanatok a forgatókönyv leleményei voltak természetesen, a filmben szerencsésen simultak a kivételes láttatóerővel fölmutatott történelmi dráma követelményeihez; mint már említettem: ezek rögzíthették leginkább a Talpalatnyi földről az idő folyamán kialakult képet, de ezzel sajnos el is fedték a regényt (még az osztályharcos változatát is), holott másról szólt a film és másról a könyv.

Szabó Pál trilógiája az európai és a magyar regénytörténetnek egy szinte páratlan darabja, több okból is. Rokonaként a Szabó Pál-i regények mellett természetesen leginkább Nagy Lajos Kiskunhalomját vagy a Puszták népét lehetne fölemlegetni, azzal a lényeges különbséggel, hogy szociografikus rétege és szándéka minden látszat ellenére egyáltalában nincsen (egy népszokás etnográfiailag pontos fölidézése még nem szociografikus elem). Formájára és szerkezetére nézvést a metonimikus megoldásmódhoz van közelebb, ahogy azt Kenyeres Zoltán már 1968-ban leírta, s ez valójában annyit tesz, hogy a prózapoétika szabályai szerint nincs is rekonstruálható szerkezete. Az embereket, a tájat és a történetet az idő és a tér azonossága köti össze, a cselekménymozzanatok esetleg csak a mindent tudó írói látásmód következményeként érintkeznek egymással, a történet fokozatosan kifejlő struktúrája egy organikus formában létező és lélegző életkeret szerkezetét imitálja. Egy szabálytalan szervességgel fölépült, a végtelenből végtelenbe tartó idő által az alkotóelemeket egymáshoz csiszolt tenyészet az, ami itt a regénybe szökken, Szabó Pál munkájának a szerkezete pontosan olyan, amilyen az 1945 előtti bihari falu szerkezete volt. Az író nemcsak tudósítója, de része is ennek az életegységnek, művi rendezésre nincsen tehát semmi szüksége, módszere nem a fegyelmezett elbeszélőé, inkább a dolgokat átélt és folyamatosan átélő , áradó kedvű mesélőé. (Talán nem véletlen, hogy hangulatos kísérletei ellenére sem vált igazán jó novellistává.) Az ide-oda kanyargó, kényelmesen tempós históriákat a szerző mindent egybeölelő időélménye fogja össze, a természetelv mintájára munkáló örök körforgás az állandóság és a folytonosság tudatát csakúgy megadja, mint az organikus életfelfogás azonosságtudatát. Nincs és nem is lehet a regénynek kiemelt főhőse valójában még Góz Jóska és Juhos Marika sem az (a második részben hosszú időre el-eltűnnek) , hiszen a főhős maga a falu, illetve egy tenyészetszerű életközösség.

Ebben a lehatárolt végtelen illúzióját megteremtő keretben az érzéki és a biológiai vitalizmusnak olyan formájával találkozhatunk, ami már igencsak régen kiveszett az irodalomból. Szabó Pál regényében minden, ami élő, az élet csodáját hirdeti, az emberek éppúgy, mint a növény- és az állatvilág. Ebben a fölfogásban a halál és a pusztulás nem más, mint elrendelt visszatérés a mindenség örök körforgásába (haláleset kettő van a regényben, azok is szinte az anekdoták derűjébe oldódnak), itt senki sem beteg, senkinek a sorsa nem reménytelen, az életakarat mindenkire (és mindenre) vonatkozó megmásíthatatlan törvénye előbb vagy utóbb mindent elrendez. A világ érzéki és szemléleti egységének harmóniáját őrzi ez az írói világkép, ahol a szépség és a szerelem vitális értékei mindig áttörik a nyomorúságot és a hierarchia parancsait is oly módon, hogy nem sértik, inkább megerősítik a harmónia rendjét. Egyén és közösség egymásrautaltsága ez, itt a konfliktusok sohasem torkollnak tragédiába; az élet mint érték mindenkor fölébe nő a történelem és a sors kényszereinek. Olyan létezési modellt mutat föl ez a regény, amely megőrizte és át tudja örökíteni az emberarcú élet s az otthonteremtésre való folyamatos képesség ősidőkből ismerős alapszerkezetét. Ez az a pont, ami aztán szembeállítja ezt a prózaírói világot a század értékrelativizmussal bajlódó filozófiáival, meglehet, lelegyintői is ezért vélik idejétmúltnak és egysíkúan problémamentesnek az egészet.

Századunk a szétzüllött biztonság, az elveszett otthonok idejének indult, már a klasszikus modernség is a minden egész eltörött riadalmára való rádöbbenés jegyében fogant, úgy látszhatott, a mindent legyűrő ismeretelméleti kétely horizontján kívül újabb kori tanácstalanságunkról érvényesen szólni nem lehet. Szabó Pál abban egyedi, hogy hiába élt sokáig nyomorúságos körülményektől is szorítva, őt ez az életérzés meg sem érintette, s aligha csupán ama könnyeden felületes magyarázat okán, hogy kellő iskolázottság híján az erről beszélő filozófiákat nem is ismerte. Fölfogása alkatából és az őt körülfonó világból szerzett tapasztalatából fakadt, létezésélménye ösztönös volt, világérzékelése pedig eredendően lírára hajló, soha nem csábította a szárazon részletező dokumentarizmus (ő volt az egyetlen ismertebb népi író, aki nem próbálkozott meg a szociográfiával). Kételynélkülisége nem a dolgok felületes szemléletéből, hanem éppen hogy mély átéléséből következett, hite nem kiküzdött, hanem megőrzött hit volt, ahogy azt már Juhász Béla is fejtegette; a politika zegzugos útjain emberként olykor naiv, de romolhatatlanul szabad lélek volt ő, aki még a zsigereiben őrizte a világ egységének azt a misztériumát, amit mi már hasztalanul keresünk. Világképének alapszerkezete pontosan onnét eredt, ahonnét az epika, a mese ősi formája, vagy ahonnét a század összes problémáját fölfogó Weöres Sándor-i világ derűje. Tudta azonban azt is, hogy az a világ, amely neki és sorstársainak a történelemben kiszabatott, az élet csodájában való bizodalmat csak fölnevelni és megőrizni képes, de annak alkotó módon teret nyitni nemigen, munkái egy részének lappangó feszültsége s a sorokon át-átütő morális indulata ezzel magyarázható. Az embert körülölelő világban való otthonosság és ismerősség eszménye, valamint a birtokonbelüliség tudatából fakadt szólásra való illetékesség erkölcsi gondolata ezért együtt vonult végig írásain, de java szépirodalmi műveiben (publicisztikája sokkal esendőbb volt!) szinte soha nem tévedt didaktikusságba. Szabó Pál született szépíró volt, olyan esztétikai világlátással megáldott alkotó, akinél a morális gondolat mindig az esztétikum sugárzásán át érvényesült (írótársa, Veres Péter, akivel gyakran párban emlegetik, pontosan az ellenkezője volt ennek, nála mindig az a kérdés, hogy a morális üzenet képes lesz-e esztétikummá válni).

Történelmünk és az életmű sorsának tragédiája, hogy az a világ, amelytől Szabó Pál is reményei beteljesülését várta, a paraszti léttel együtt a világérzékelés organikus formáit is széjjelzúzta, így aztán nemcsak az író lába alól csúszott ki a talaj, a felnövő fiatalabb olvasóközönség is szép lassan elveszítette azokat az esztétikai és morális kapaszkodókat, amelyek megadhatnák még a Szabó Pál-i világképre való ráismerés intimitását. A korábban oly öntörvényű írói eszköztár működésének és az életmű befogadásának az esélye talán egy-másfél évtizedes időeltolódással szinte törvényszerűen kezdett el sorvadni, amihez aztán a nacionalizmustól és a narodnyikságtól rettegő hatalmi szemlélet meg a hagyományokat megvető, csak a személyes sikerességet hajszoló kádáros polgárosodás bőven hozzátette a magáét. Az idővel kifejlődő irodalmi szemléletváltás szinte már csak ráadás volt, az író halála után elburjánzó, értékrelativizmusra hivatkozó fölfogás pedig az eredeti ihletforrás és az életmű leginkább karakteres értékeinek az alapelemeit is megtagadta. Nincs hát azon csodálkoznivaló, hogy Szabó Pál 1948 után elbizonytalanodott, és regényeivel soha többé nem tudta elérni megközelíteni is legföljebb az Ahogy lehet című világképösszegző írói testamentumában a trilógia színvonalát.

Szabó Pál, aki egy volt hőseivel, személyében is szeretett élni. Nem habzsolta ugyan, de soha nem vetette meg az élet örömeit, lévén nem rigorózusan puritán alkat, életbizalma kifogyhatatlan volt, akik ismerhették, úgy emlékeznek, hogy még borúsabb korszakaiban is igyekezett derűsnek mutatkozni, és mindig rengeteg barát vette körül. Úgy gondolta, száz évig él majd, de a halált bölcs nyugalommal fogadta. Érzem, tudom, hogy az én életem ma vagy holnap, de holnapután egészen bizonyosan belélobban a végtelenbe írta nem sokkal a távozása előtt, azt is gondosan meghagyván, hogy Biharugrán temessék el. Nem élt száz évet, régen nincs már közöttünk, de munkáit azért jó lenne kézbe venni, hiszen ez az abszolút hallással megáldott író az egyéniség és a közösség, ember és az őt körülölelő világ harmóniájának olyan igézetét tudta megteremteni trilógiájában (és több könyve egyes részleteiben), hogy a lapokat forgatva szinte a Weöres Sándor-i értelemben vett teremtő derűre ismerhetünk. Nem volt ő teoretikus tehetség, sőt még csak elemző alkat sem, ha politikáról esett szó, akkor látása sem volt mindig mentes az illúzióktól, de e letűntnek hitt írói világgal való találkozás a még emberarcú létezés ama csodájára döbbenthet rá bennünket, aminek mi úgy vagyunk a híján, hogy már keresni is elfelejtettük. Tőle leginkább az ötvenkét esztendő után újra az eredeti szöveggel megjelent könyvből szinte minden megtudható egy már valóban elmúlt korszak és életforma tárgyi, szellemi, emocionális és érzéki valóságáról, azt meg állítom, hogy olvasása akár még a gyengébb műveinek olvasása is kedvet adhat az élethez. (Püski, 1998)