Reményi József Tamás

Balázs Attila: Király-album

Seneca Kiadó, 1998

Az Én már nem utazom Argentínába című kötet kapcsán Tarján Tamás itt, a Kortárs hasábjain fejtegette (1996. 11. szám), hogy Balázs Attila pályáján a jugoszláv háború s az exodus új időszámítás kezdetét jelenti: “A remegő hajdan…-t váltja föl a drasztikus már nem. (…) Ez a zene már más.” A fordulatot Tarján nem pusztán magánemberi-egzisztenciális s nem is csupán alkotáslélektani fejleményként jelzi – rezignáltan szólván: ebben nem volna semmi nóvum. A változás, az újabb könyv kapcsán már fogalmazhatunk egészen határozottan: létfilozófiai és poétikai jellegű, amelynek nyomán azt a figurát, akit az író egész eddigi epikáján végigbeszéltet, többé nem lehet egy folyamatosan bővülő legendakör részének tekinteni, immár “kívül esett”, általa menthetetlenül kívülről kell látni és komponálni. Gyorsan hozzáteszem – ismerve bizonyos közvélekedések rosszízű-rosszindulatú hajlandóságait –: ha Balázs Attilának nem kellett volna az elől menekülnie, hogy szerb katonaként gyilkossá váljék, és újvidéki író maradhat, e folyamat akkor is visszavonhatatlan.

Az utóbbi évek elbeszéléseiben Balázs nem Pestre távolodik hajdani világától, hanem a védtelenség és hontalanság metaközegébe, amely hasonlóképpen alakul belső emigrációkban is (Bulgakov Hontalan Ivánjától Kertész Imre Sorstalanságának főhőséig számtalan változat van). A mostani kötet olvastával az első, meghatározó benyomás éppen ez: a mesélő nem érkezett meg a pesti Király utcába, nem is fog soha, s ezt azzal a – fölismert, fölhasznált (!) – paradoxonnal teszi nyilvánvalóvá, hogy itt, a Lövölde tér környékén is működtetni kezdi legendagyártó gépezetét, amelynek a helyszín s benne a jövevény új helyzete ellenáll. Nem azért, mert idegen a pálya, amely nem rejtegethet annyi elementáris élményanyagot, mint az újvidéki (ahogy A nagy szökés című írásban a gyerekkori futballpálya képzete az átmenekülés pillanataiban erről nemes egyszerűséggel vall), hanem mert az otthoni katasztrófa, egy egész addigi világ, élet összeomlása mindennemű mesét – értsd: irodalmat, művészetet – megkérdőjelez. Ez az a “drasztikus már nem”, amelyre Tarján Tamás utal.

Balázs Attila tehetségének erejét vizsgáztatja, hogy miközben elkerülhetetlenül megőriz számos elemet, emblematikussá vált motívumot, technikai fogást korábbi epikájából, érvényesíteni tudja-e a nagy váltás teljes művészi konzekvenciáját. Ha már Kertész Imrét említettem: mélyen egyetérthetünk vele abban, hogy az “Auschwitz után nem lehet verset írni” közhelyével szemben épp a legújabb kor kataklizmáiból kell új európai kultúrát sarjasztanunk. Balázs Attilára is e megváltás-kultúra esélye-terhe hárul (amely – ismét közkeletű félreértést elhárítandó mondom – nem ünnepélyes, komor gyászmunkát, nem stílust és hangvételt jelent, hanem változatos formákban kiteljesedő gondolkodásmódot).

“Magyarország rabja vagyok” – hangzik egy helyütt a vallomásos szófordulatot gúnyosan átállító megállapítás: az okmányok híján helyhez kötött menekült valóságos, térbeli rácsok közé kerülve az idő rácsai közül-között tekint-bújik visszafelé. Az időutazás természetszerűleg a saját könyvekben korábban megrajzolt világ segítségével kínálkoznék, ám ez a szövegvilág szinte pillanatok alatt elgémberedett ízületekkel működik. Könyveinek “szélvészgyors öregedését” konstatálva a beszélő egyet tehet: immár a katasztrófa látványát-tudatát belekomponálva újraírja őket. Napjaink úgynevezett szövegirodalmában lépten-nyomon belebotlunk a palimpszeszt, a letörölt szövegek helyén születő kézirat metaforikus fogalmába – nos, Balázs Attila ezt az irodalomfelfogást korábban az ideológiák utáni szecessziós, most pedig egyfajta történelem utáni tragikus változatában éli meg.

Történetek könyve. A kötet alcíme azt a ciklikus építkezést, kváziregényt ígéri, amely Bodor Ádám Sinistrája óta különösen megbecsült szerkezet nálunk. A Királyok könyve beváltja az alcím ígéretét, s keresztbe játszatott figurák, kölcsönösen át- meg átértelmezett motívumok, egymást kiegészítő mozaikok révén s mindenekelőtt a szövegeit (újra) birtokba venni igyekvő krónikás folyamatos jelenlétével kialakul az elveszett teremtés közös aurája.

A prológus (Ajánlás, Feleségem története) különös erővel tölti be funkcióját. A feleség országhatárok szabta értelemben odaátra, a Vajdaságba készül koszorúival az otthon hagyott halottak sírjához, a háborús időszámítás szerint pedig odaátra, a múltba kirándulna, az érzelmek, a tudat, egyáltalán: a személyiség folytonosságát fenntartandó. Nem rendkívüli esemény, csupán egy banális, koccanásos baleset hiúsítja meg ezt a tervet, semmi leküzdhetetlen, “csak” az élet maga. A koszorúk a Terézvárosi-templomban kötnek ki. Idegen kegyhelyen? Nem egészen, hisz az aszszony “a mi templomunkként” emlegeti, itt is épült már valamennyicske személyes múlt (a gyerek énekelt a kórusban). A túlélés történései tehát kínálnak folytatást, ez azonban egy valaha lehetségeshez képest mindössze a rezignált tudomásulvételre elég.

Önmagában a Feleségem története e tudomásulvétel pillanatát rögzíti, mesterien. Mesterien, mert az előadásmód inkább nyűgösen csöndes, mintsem drámai, és a történet ontologikus riadtságát az asszony gyöngéd portréja, egy naiv akarat és elszántság finoman ironikus rajza közvetíti. A kötet egészére tekintve azonban ez az írás még többet mond. Azt előlegzi, hogy a Király-albumban a “valamennyicske új múlt” és a határtalanul tágas régi külön-külön mesélhető, de egymással nem tudnak mit kezdeni, egymástól elforognak, noha az előtérben álló narrátornak együtt kell érzékelnie őket. A Lövölde téri kínai bódé lángjaiban a meglátogatott otthon enyészik el (A negyvenedik nyár); a Belgrádban árván maradt Begónia úgy bukkan elő, “mint egy kicsikét csámpás, picikét rossz tartású, előredőlt, szórakozott emlék” (Történet Begóniával); a Konecsni Rihárd esete Melia nimfával már alig faggatható – “míg végérvényesen el nem felejtem” –; s egy sivatagi éjszakán a nagyapák, a legendateremtő héroszok, akik nélkül nincs (Balázs Attila-i) epika, ÁTOLVASSÁK MAGUKAT EGYMÁSHOZ, így, nagybetűsen hírlelve, hogy a Király utcában nem “teremnek” többé, csak fázósan, reménytelenül melengetik egymást (Megyen ez, mint a sivatag!).

A többi, ami a szembesítés zsibbadó feszültségén kívül marad, csupa vér, vér és takony (hogy a kihagyhatatlan Sziverivel szóljunk, aki pedig a háborút már meg sem érte), roncsok és pusztulás. Rémálmok sora. (E rémálmokban a sivatag is visszatér annak rendje szerint, s természetesen tevehajcsárok verik “csontos ökleikkel” elbeszélőnk fejét, hogy majd beszakad, “amitől kénytelen lesz visszamenekülni a valóságba”. Hová?!) A délvidéki kataklizmát feldolgozni képtelen lélek állapotát a legpontosabban a Mukkholc kapitány és Gordonka jeleníti meg. Itt a többszörös, többszintű veszteség érzetét már a kompozíció eleve fölkelti: a múltbéli utazás Újvidékről Szabadkára, tehát az emlékezés belső köre maga is vereségről tudósít, szétszórt – például az Új Symposion szerkesztőségéből elűzött – fiatalemberek egzisztenciális válságáról, s e kör tágul időben a szereplők eltűnésének, hiányának teljességéig. Ez az írás búcsú a művészetektől (a szabadkai vonatút Esti Kornél-reminiszcenciákat idéz, a címszereplők egyike zenész, másika statiszta egy Shakespeare-előadásban, a többiek tagjai egy már vihar előtti fásultságban élő értelmiségi kompániának), búcsú még a reménytelen szerelmektől is, búcsú mindattól, ami váratlan és titokzatos dolgokat ígérhetne.

Azaz egy titok, talán a legfontosabb, mégis makacskodik. Mukkholc kapitány, a százszor eltemetett emlék mása egyszer csak felbukkan egy troli ablakán át. Igaz, kicsit föntebb, valahol a Nagymező és a Mozsár utca kereszteződésén is túl. De előbb-utóbb a Király utcában is látni fogjuk.