Sneé Péter

Bálint Péter: Búvópatak

Seneca Könyvkiadó, 1998

A legjobb első kötetes írónak járó díjat kiérdemelt Örvény és Fúga után nyolc esztendővel Bálint Péter második regénye is megjelent. Tisztes munka ez a levélformát öltött elmélkedés, emlékezés és pastiche, méltó a figyelemre és a szigorú bírálatra. Egyedüli gyöngéje a minduntalan tolakvó magyarázkodási kényszer. Merőben haszontalanok, néha egyenesen zavaróak például a függelék értelmezési kísérletei, amikor a művön belül (második fejezetének élén, illetve a kilencedikben) eleget tesz a korszellem parancsának, vagyis pedánsan megadja saját olvasatát, és utal a lehetséges irodalmi hatásokra. Mi szükség van egy utólagos eligazításra, miért nem bízik közönségében? Ez igencsak fölös aggodalmakra vall, s legföljebb azt szemléltetheti, mennyire túlnő ennen látkörén a tehetséges alkotó műve. Többnek, szebbnek, dúsabban rétegzettnek látjuk, mintsem remélné. Szűkítési törekvéseivel szemben elfogadhatónak véljük a kettős fikció párhuzamát is, eszünkben sincs kételkedni a narrátor által idézett XVI. századbeli feljegyzések valódiságában. A néhai festőnövendék és követője sorsbéli hasonlóságai, az élmények, tapasztalatok, tények – akár névazonosságig terjedő – egyezése emberi tartásuk rokonságára emlékeztet, esetenként a mesés véletlen szorgalmára figyelmeztet, semmi okunk tépelődni a fikció a fikcióban tételén, vagyis azon, hogy a legációban járó, majd saját szakállára fél Európát bebarangoló derék piktor ős csupán a képzelet szülötte-e. Mesehős, mi más lehetne, de ennyi elég is nekünk.

Bálint Péter ügyesebben szövi elbeszélésének szálait annál, hogysem egy kulcsregény hitelesítő eszköztárát kérjük számon alkotásán. Ősi alaphelyzetekben formálódik a mester és tanítványa, illetve a kontrasztként megjelenő barátok, vetélytárs asszonyok sorsa, kapcsolata. Akár elárulják társukat, akár hívek maradnak hozzá, az eshetőségek tömegében válogathatnak, abból pedig teljes világkép sejlik elő. Az univerzum tarkasága, áttekinthetetlen, nemegyszer zavaros bősége egyik legfontosabb élménye korunknak, és tájékozódási pontjaink elvesztésével együtt szinte lebírhatatlan akadályt emel a kortárs regényíró elé. Ha ennyire bonyolult, mi több, rafinált kreatúrák vagyunk, nemigen vehető számba cselekedeteink és gondolataink, magatartásunk és pillanatnyi viselkedésünk, jellemünk és érzelmi beállítódásaink valamennyi érdemleges lehetősége. Hol van már a naiv ítélkező magabiztossága! Fonalai annyira összegubancolódtak, hogy szétszálazásuk meghaladná erejét, és még ha kísérleteznék is vele – amiként rendre teszi –, vajon elég merész volna-e ahhoz, hogy – dacolva a köznevetséggel – elibénk bocsássa ezerféleképpen támadható próbálkozásait? Áldozati feladat ez, talán szégyenletes, talán mulatságos, de az író dolga.

Amint meseszó mézeli fülünket, elsőként dallamának édességére figyelünk. Tónusát, hanghordozását mérlegeljük, mekkora a telítettsége, mennyire kitartó, s hogyan modulál. Bálint Péter azon kevesek egyike, akik ismerik még az írói beszédet, és teljes egészében birtokolják eszközeit. Búvópatakja kedvesen csobog, szólásmódja olajosan sima. Kesernyés, ironikusan száraz pályatársánál, Krasznahorkai Lászlónál gördülékenyebben fogalmaz, ugyanakkor Nádas Péterhez viszonyítva kevésbé áradó és indulatoktól átfűlt. Hibátlan könnyedséggel használja a legnehezebb szerkezeteket, élvezetét leli nyelvünk hajlékony kifejezési formáiban. Gyakori hangnemváltásait olykor már nehezményezzük: fölösleges kiénekelnie teljes regiszterét egyetlen művön belül. Regényének mind a tizenkét tétele más és más fekvésben szól, hol confessiót idéz, hol meg históriás éneket. Néha a kópéregények vérbő mesélőjére, máskor a szív érzékeny történetmondójára, egyszer-egyszer a mocskos világ naturalista krónikásáéra emlékeztet, míg a végső harmadot kitevő epizódokban szinte jelenetről jelenetre változik, mintha bravúros képességeiről akarna számot adni, jóllehet okos mérséklettel erőteljesebb hatást érhetne el.

Az ezerötszázas évek vallási megosztottság dúlta, keleti végein töröktől sanyargatott Európájának poklában századunkra ismerünk. Múlt és jelen reménykedő, mégis szüntelenül csalódásra ítélt hőseinek gyónniuk sem kellene, mégis kiviláglana élethelyzetük és dilemmáik hasonlósága. Szerencsésebb időkben ellentétes nézetek, szemben álló érdekek képviselői csatáznak, és belátásuk, hajlamuk, ízlésük szerint választhatnak az egyénben, illetve csoportokban testet öltött jó és gonosz között. Bizarr korokban viszont megbomlik a világ szigorú rendje, összekuszálódnak az értékek, és a sorsok, szerepek kínálata áttekinthetetlen. Mintha senki sem képviselhetne többé semmit; ami károsnak látszik például, arról egyhamar kiderül: hasznos, és fordítva. A viszonylagosság e tombolásában nincs, nem lehet elfogadható életajánlat. Amennyiben nem akar erőszakot tenni világán, kihátrál belőle a regényíró, és visszahúzódik a lélek köreibe. Belülről ábrázol csupán, vivőerejétől, a cselekményességtől megválik. A Búvópatak jellemeit nem tetteik bizonyítják, főbb vonásaikra sem az egymással vívott szócsatákból ismerünk, rekonstruáló képzeletünk jobbára csak a narrátor monológjában foglalt tényekre, állításokra hagyatkozhat. Nem válnak szét a szerepek, áldozat vagy áruló bármelyikükből lehet. Amint a sors kereke fordul, egyszer lent, másszor fent tanyáznak, a szorongásélmény e tanúsága azonban a mű ellen dolgozik, sápasztja indítékait. Theodorus, a mester rezignált szemlélődő, mai nevén: filosz, kalauzunk pedig kereső, gyötrődő, indulatos művész. Pozitív figurák mindketten, a gonosz viszont megoszlik a társadalomban, nekik vajmi csekély jut belőle (e jelentéktelen negatívum legföljebb az isteni tökélyhez képest észlelhető, emberi mértékkel nem), mégis részese az eseményeknek, hiszen a korral és a miliővel szemben tehetetlenek vagyunk. Az egymás közti viták helyét belső tusakodás foglalja el, a lehetőségek kitárulkozásának, megfogalmazódásának helyébe töprengés lép.

Akárcsak napjaink, kalandos a XVI. század is, s kivált a kéziratos hagyaték fennmaradt leveleiben se szeri, se száma a véres, brutális, máskor meg szórakoztató eseményeknek, ám mindezekről beszámolót hallunk csupán, a cselekményt nem élénkítik. Hírük a mesélő emlékezetének szűrőjén át jut el hozzánk, a jelenetek nem dramatizáltak, kíváncsi szem- és fültanúként nem léphetünk közelebb hozzájuk. Ritka a párbeszéd, s az sem igazi. Amikor például a mester barátainak társaságában vendégül látja tanítványát és a hozzácsapódott rendezőpalántát, inkább monológok sorát élvezhetjük. Korunk egyik jellemzője a szót nem értés, viták nélkül viszont nincs, ami élénkítené a leírást

Fenntartásaink a regény második felében enyhülnek, amikor a gueuse-ök sorába lépett elbeszélő hirtelen olyan dimenziókra ismer, amelyek eladdig észrevétlenek voltak számára. Kiderül, hogy a környülállók korántsem sorsverte kiszolgáltatottak, tehetetlen sodródás helyett maguk vennék kezükbe a kormányrudat. Hirtelenjében testet ölt a jó meg a rossz, és mindjárt cáfolja is a kor sugallatát, hogy tudniillik ezerféleképpen láthatjuk a dolgokat, és nézőpontunk egyenértékű. Igenis létezik kitüntetett hely, tetszőleges ítéleteink pedig helyességük szerint megoszlanak . Az elbeszélés szövetén mégsem üt át a vér.

“Nem épp azáltal birtokolunk-e többet az Istenből, hogy az általa teremtett lények maszkokkal fedettségét és chaosba merült lelkük zavarodottságát: másként életkáprázatját láthatóvá tesszük?” – bölcselkedik a lélekvezető. De megrekedhetünk-e az egyén bensőjénél, vagy inkább – prózai elbeszélő forma választása esetén, lett légyen az napló-, levél-, esetleg filozofikus regény – törekedjünk hősünk cselekvő lényének bemutatására? “Aki ennen magában halad a láthatatlan mélység felé: ez a theologia és artes embere” – állapítja meg Valentinus gyámolítója, a művelt anvers-i doktor. Ő pedig talán kevéssé alkalmas médiuma az ábrázolásnak, vívódásai bármennyire ismertek legyenek is a mesélő előtt. Benső rokonságuk mintha rontana a megjelenítés esélyein, még kalauzunk hivatását sem tisztázhatjuk pontosan. Mind ó, mind új alakjában képzőművésznek: festőnek és betűmetszőnek vallja magát, ám literátor módjára gondolkodik, szól és idéz, precízen megjelölve gyakori hivatkozásainak lelőhelyeit (amire mainapság egy buzgó filosz sem mindig képes). Ekként tartja számon jobbára környezete is, s aligha véletlenül! Amikor úgy érzi, veszély leselkedik rá, inkább rajzol, mintsem jegyzetelne, holott az anvers-i poroszlók bizonyára könynyebben fejtik meg egy kép üzenetét, mint a magyar nyelven rótt sorokat.

“A nyomtatott betű szüntelen keresésre ösztönöz” – állítja festő létére, ama képzeletére hagyatkozó beszédművészhez hasonlatosan, aki azt mondja: “a költészet oly erővel vonja magához a lét kibírhatatlanságától szenvedőket, akár ópium a szüntelenül látomásokat keresőket.” Egy hivatásáért egyházi kötelezettségeit is félretevő, alkalmanként hitbéli reguláinak megsértésétől sem visszarettenő karakteres művész figurája miként oldódhat örök értelmiségivé (vagyis az elvont társadalmi kategória szinte karikaturisztikus fogalmává)? Azáltal, hogy értékei gondolataiban rejlenek, virtusai helyett inkább műveltségével kérkedhet. Elbeszélése bámulatos tudásanyagot görget, vagy fél tucat nyelven idéz, és árnyaltan fogalmaz. Tévedhetetlen az író arányérzéke, úgy emlékeztet az elmúlt korokra, hogy egyetlen pillanatra sem teszi kérdésessé szövegének mai olvasatát (néhány anakronisztikus kifejezése miatt pedig sietve elnézést kér). Gyakorta él a református vitairatok ismerős fordulataival, hibátlanul intonálja az emelkedett méltóságú szónoklatokat. Hivatkozásainak burjánzása már-már zavaró, erőltetettnek viszont csak akkor érezzük, amikor mottó gyanánt egy-egy szövegtest hangulatát adná meg velük. A fogyatékos (újabban “eszköztelennek” mondott) kortárs prózával szemben legföljebb túlzásaiért marasztalható el. Nemegyszer körülményes, és igencsak megterheli mondandóját. Amikor mesélőjének elméjén átvillan valamilyen ötlet vagy benyomás, nem adja alább fél tucat sornál akkor sem, ha azzal csupán cifrázza mondandóját.

Bálint Péter gondos szerkesztő. Párhuzamokat állít föl, és sűrűn ellenpontoz. A zenei kompozíció szigorát azonban nem igazolja feltétlenül irodalmi szükség, korántsem tiszta például a feljegyzések megglosszázásának dramaturgiai indoka. Az egybevágó vagy legalábbis hasonló szituációk és alakok tömegével vajon nem hangsúlyoz-e a kelleténél is jobban valamit? Jóllehet tudatában vagyunk szerencsénk forgandóságának, miként annak is, hogy látszólagos vagy valóságos ismétlődések sorába botlunk minduntalan, a fejlődéselv szemléleti torzításain aligha segít merev elutasítása. Még a szerelem édességei meg a halál dühös aratása, vagy a liberális polgári öntudat bátor megnyilvánulásai (“nagyokat kortyolván a tudás kimeríthetetlen kútjából, ma már nem elégszünk meg az őseinktől hallott közmondások sekélyes bölcseletével, még ha azok egy közösség gondolkodására világítanak is”) és az eksztatikus megtérésélmény sem ellensúlyai egymásnak. A létről alkotott képünk nem válik harmonikusabbá némely oldalainak megerősítésétől, valamint emlékezetünkbe vésésétől. Valaminek össze kellene terelnie e különféle benyomásokat és képzeteket ahhoz, hogy közös élménnyé forrjanak. A Búvópatak második felében mintha kevésbé ügyelne erre a szerző (bár még kritikusairól sem feledkezik meg, holott a – mai szóval élve – percepció-központúság vajmi ritkán eredményes, inainak erősítése helyett kívülről fonja körül a művét), korábbi benyomásainktól elütő, szokatlan élményben részeltet bennünket mégis: az írói akarat kohéziós erejének csökkenésével mintha addig rejtőző tartalmak is felszínre bukkannának.

Helye lehet az antropologikus gondolkodásnak és kifejezéseinek, mivel e próteuszi világot, illetve a hozzá simuló alakokat megidéző Búvópatak maga is egy élőlényre emlékeztet. Amint követjük a képek változását és az elbeszélő figyelmének alakulását, lassanként eszmélünk a trouvaille-ra. Csillapul a szertelenség, a tobzódó kíváncsiságot felváltja az érett férfi elszánt érteni akarása, amit csak az árulás és a halál törhet meg, a földi porsátor összeomlása pedig egyszeriben megnyitja az utat az e világban létező más nézetek, tervek, életstílusok előtt. A mesélő, akinek a szerelem sem volt egyéb a bensejéből előhívott lehetőségnél, felnőtt emberként szembesítené elképzeléseit a tényekkel. Jó pillanatban tér haza bolyongásából, hogy Misztótfalusi Kis Miklóshoz hasonlóan tudását és képességeit szűkebb pátriájának, ez esetben Debrecen városának javára kamatoztassa. Az idő és a tér szakadéka azonban áthidalhatatlan: míg a nagy tervekkel betoppanó férfiú szemlélete, észjárása a Nyugat téres viszonyaihoz igazodott, az otthon maradottak szűkös körülményeik foglyai. Eltérő világlátásukat súlyos érdekellentétek motiválják, és megesik az elképzelhetetlen: elárulja tanítványát a mester. Új eshetőségek tárulnak föl tehát, Valentinus csalódása, félresodródása, majd vélhető pusztulása pedig megroppantja az elbeszélés szigorú szerkezetét. Epizódokra esik szét, és új figurák kerülnek rivaldafénybe. Eluralkodnak az addig glosszaként felbukkanó “idegen” szövegek, a Lépcsőház című színdarab jegyzetfüzete és hasonlók. Korábban egy lélek tükrében láttuk a világot, a tükör most cserepeire tört, és a rideg valóság néz ránk szinte mindenünnen. Életképekben gyönyörködhetünk, és előkerül egy alternáns életvitel rajza is a valamikori diáktárs, Nagy Gábor tolla alól. Az ő életútja már a körülmények figyelembevételére emlékeztet. Kilépünk önös énünkből, s felnőtt módra, szabad választással egy lelki közösséghez csatlakozunk. E krédó szerint egyedülvalóságunk feladása – vagy ha úgy jobban tetszik: testünk megtöretése – az ára annak, hogy egy másik, nagyobb képzetes test részei lehessünk. A zsidó-keresztény gondolatkörhöz igazodóan így vezeti el a templomba saját, gyermekkori énje a confessiót tévőt (találkozásuk karinthys reminiszcenciáját enyhíti az itt ugyancsak helyénvaló pátosz).

A káoszból felötlik egy magasabb rend ideája, amit csak a szálak elvarrásának dramaturgiailag kötelező művelete zavar meg. Hogy végképp összebogozhassa a múlt tanúságait a jelen tapasztalataival, a kényszerű áldozatot éppen Szent Bertalan éjjelén hozatja meg hősével az elbeszélő, így némi teoretikus előkészítés után kapcsolja egybe az első(nek vélt) nagy vallásüldözés emlékét a holocaustéval. Utólag ily módon kölcsönözne tétet az időben szétterülő élet döntéseinek. Mint a kínálkozó párhuzamok általában, ez is sántít ugyan némiképp, mégis szívből ajánlható e nagy ívű, érdekfeszítő, tanulságos mű a híg semmitmondástól már elundorult és nemcsak okuláréját vagy zsebkendőjét, hanem olykor agyát is használni szerető olvasónak.