Sturm László

Ágh István: Mivé lettél

(Nap Kiadó, 1998)

Ágh Istvánt Bella Istvánnal, Buda Ferenccel, Csoóri Sándorral, Ratkó Józseffel, Tandorival szokták egy nemzedékbe sorolni. Bár a köztudatban nem mint nemzedék tűntek fel, utólagos besorolásukat indokolja világképük és gyakran poétikájuk, témáik hasonlósága. Mindegyikük alapélménye a válság, méghozzá a hétköznapiként, állandóként megélt válság. Ez különíti el őket Nagy László nemzedékétől, amely a mitikus távlatot, a váteszi felfokozottságot hozta vissza a magyar költészetbe, és amelynek hatásáról az ifjabb, “csendesebb” korosztály – talán az egy Tandorit kivéve – sokáig nem tudta függetleníteni magát. Viszonylag kései indulásuk okát a “költőietlen” hétköznapokhoz illő poétika kimunkálásának nehézségeiben kereshetjük: nem könnyű megtalálni a szürkeség és a hamis felfokozottság közti utat. Ehhez mindenekelőtt a költőszerep átértelmezése, az igazoló hagyományok megtalálása és a rokon törekvések bátorító hatása volt szükséges. Az elődök és a társak fontossága a versekből is egyértelműen kiolvasható. Ágh István az utóbbiak közül bátyját: Nagy Lászlót, Csoórit, Buda Ferencet, Bella Istvánt, Latinovits Zoltánt, Huszárik Zoltánt, Kondor Bélát, Sarkadi Imrét, Erdély Miklóst, Tandorit, Weörest, Pilinszkyt, Kormost, Zelket, Jékelyt idézi meg többek között (szinte teljes névsort ad a Gyászinduló az Új-Hungáriában, 1987 című versében). Az elődök névsora legalább ilyen hosszú és változatos. Érdekes, hogy míg az eddigi kötetekben szinte kizárólag a magyar szellemi hagyományra támaszkodott (Balassitól Radnótiig), legújabb, 1994 és 1998 közt írt verseiben a latin térség nagy, öszszegző alakjai tűnnek föl: Dante, Michelangelo, Szent Teréz, Giordano Bruno.

Ágh István válogatott versei hatvanadik születésnapjára jelentek meg. Dupla alkalom a számvetésre – és a kötetcím is ez irányba terel. Akkor is jogos ez a törekvés, ha a szerző életműve az utóbbi években inkább kiteljesedni, mint lezárulni látszik, tehát az összegzés ideje még messze van. Azt sem állíthatjuk, hogy az életműben a költészet szerepét átvenné a széppróza. Bár a szépprózai alkotások száma az utóbbi tíz évben egyre inkább felülmúlja a versekét – míg ez korábban épp fordítva volt –, és a legutóbbi négy év termése jóval kevesebb, mint az eddigi hasonló időszakoké, semmiképpen sem beszélhetünk a költői ihlet kifáradásáról. Sőt, inkább megerősödéséről, tisztulásáról van szó! Hiszen az igazán jelentős költemények aránya nőtt a korábbiakhoz képest: Ágh István már szinte csak válogatott verseket ír. Tehát nem az ihlet csökkent, hanem a saját műveivel szembeni engedékenység és a “költészetkényszer”.

Számomra több korábbi kötete egyenetlen, még a mostani, válogatott formájában is kicsit testesebb a kelleténél. Némelyik verse csak a költőszerep, az írás fenntartása végett született – így inkább egyéni menedék, önigazolás, feladat, öngyógyítás, rutin, mint a kiválasztottság ajándéka. Ezt neveztem költészetkényszernek. Hasznát nem vitatom, hisz Kosztolányi előtt és után is számosan elmondták, hogy mindennap kell írni, de ha a négyszáz oldalnyi vers nem tűnik is túl soknak ahhoz képest, hogy a Szabad-e énekelni című első kötet 1965-ben, tehát harminchárom éve jelent meg, és azóta rendszeresen, három-négy évenként újabbak követték, valójában Ágh Istvánt igazán jelentős költővé – mert az! – ennek negyede? fele? kétharmada? teszi. Nos, ehhez a költői gyakorlathoz képest látok feltűnő változást az utolsó kötetben: semmi erőlködés, de nagy versek. A költészetkényszer elmúlásának az is egyik oka lehet, hogy az erre a célra jobban megfelelő próza vette át a mindennapi penzum szerepét, de a versekből kiolvasható még egy fontos, beállítottságbeli változás. A megtett kötelesség, a kiérdemelt “nyugdíj”: a hátralévő időnek mint ráadásnak az érzékelése. A kötet utolsó verse, az Újesztendei várakozás fogalmazza meg ezt a legnyíltabban: “túljutottam a dátumokon, ahogy / a toroklobos aggastyán Babitsot / olvasgatva nyúltam a könyvespolcra / s nemcsak évekre, hónapra, napra is / kiszámoltam, melyikünk mennyit élt, / közben különleges, sajnálattal vegyes / elégültség fogott el, ha már őt is túléltem”. Felfoghatjuk ezt saját Őszikék-korszakának bejelentéseként? Mindenesetre egy életműre elég vers már megszületett – a jövő találgatása helyett vizsgáljuk egyelőre azt, ami már megvan.

Az 1965-ös első kötet már előlegezi a továbbiak sok fontos témáját, életérzését és módszerét. A Nyári vásár a jelenségek középpont nélküli kavargását, a világ szétesettségét érzékelteti a sokszoros mellérendelésekkel. A Reggeltől estig a később is keresett, de csak ritkán megtalált idillt fogalmazza meg sikeresen: “Ébredek csikónyerítésre, / szobámba tipeg a jérce, / piros bot a napfény, / gyenge még ütése / (…) Reggeltől estig kaszáltam, / derékig aranyban álltam, / harmatra, verejtékre nőtt / az én árnyam, szakállam.” A gyermekkori világ teljességét és pusztulását egyszerre érezzük át az egész életmű egyik nagy versében: “Bárányarcú sárga házunk / pléh-csizmád az esőcsatorna. / Paprikafüzér: a nyár vérlakkos / mellénye kampódra dobva. / Vörös cserépkorsó / a padlás, emlékek tára. / Gyerekcipők, százéves csizmák, / a régi testet visszasírják, / várnak a föltámadásra. / Apám, te sárga kukoricaszár, istállófalhoz döntve. / Deres címered: kopár / fejed figyel a földbe. Csikorog mozduló karod, / már csak önmagad hallgatod” (Bárányarcú sárga házunk). A főleg metaforákon alapuló képiségnek ez a zsúfoltsága sok későbbi verset is meghatároz – bár egyes esetekben modorossá, túlzsúfolttá válik. A Szívem alatt a teljes világkép széteséséről, a világban és önmagában való csalódásról, a kiábrándulásról tudósít. Míg a kötet első részében a szülőfalu az otthont jelenti, a továbbiakban mindez múlttá válik. A szökevények és az Utószó az elszakadásról, a kiválás elkerülhetetlenségéről szól: “Laktam már, ismerem természetét, / három napra jöttem, éppen elég, / jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem, / meglógni lehet csak, búcsúzni nem” (Utószó). Az otthontalanság, a hűség és hűtlenség kérdése (a szülőföld lett hűtlen, vagy az elszakadó?) sokféle variációban Ágh István költészetének mindmáig egyik alaptémája. Ebbe a vonulatba sorolható az egyik legnagyobb visszhangot kiváltott és talán legnagyobb hatású későbbi verse, a Harangszó a tengerészért, amely Ágh István szerint mintegy fordulatot jelentett pályáján. A Szereleműző ráolvasásjellege (“Ezt a szerelmet / szívem kivesse / zuhanjon messze / oda aki adta / a nő álmába” stb.) ilyen intenzitással sokszor nem ismételhető meg ugyan, de a későbbi versek egyes részeiben gyakran visszatér. A Másnap az esendőség, a hiábavalóság érzését szólaltatja meg. A Halottak napja a halál, a Kőbánya a városi otthontalanság (“Errefelé a villamos elárvul. / Padjaiból az emberi meleg / elpárolog. Áthűl széltől, magánytól.”), a Szabad-e énekelni a költészet, a költőszerep, az Ifjúságom, az Éjjel a Bükkben és az 55 napja az ifjúság, a teljes élet, a szerelem és a szerelemhiány témáját pendíti meg.

Az első kötet érdeme nem csupán abban áll, hogy előlegezi a következőket. Egyáltalán nemcsak zsengéket tartalmaz, hanem több kiváló művet is! A továbbiakban az itt megtalált témákat viszi tovább a költő hangsúlyeltolódásokkal és kibővítve. Mi az, ami változik? Az élet egyre kevésbé látszik összefoghatónak, értelemtelinek. Ezt az elbizonytalanodást nem csak az jelzi, hogy a kötött versformákat szinte teljesen kiszorítja a szabad vers. Ugyanakkor a népiség poétikája ötvöződik olyan újabb avantgárd módszerekkel, amelyek alkalmasak a jelenségek szervetlen egymásmellettiségének kifejezésére: a szimultanizmussal és az igen távoli képzettársításokkal. Mindez sokáig Ágh költészetét legalább annyira hátráltatta, mint amennyire gazdagította. A képek zsúfoltsága gyakran nehézkessé, az összefüggések homályossága pedig mesterkéltté tette versei egy részét. Képzettársításai néha sablonosak, néha túlfeszítettek, hiteltelenek. Másrészt éppen eme zsúfoltság miatt sokszor az egészként sikerületlen versekben is feltűnnek érdekes megoldások, emlékezetes sorok. Ami azonban a lényeg: a megérzékítés maximumára való törekvés is meghozta a maga nagy verseit. Ilyenek például az Elégia a hegyi házból vagy a Mit kívánjak neked?.

Ugyanakkor számos sokat ígérő új módszer is jelentkezik. Igen korán be is váltja az ígéretet a leírásjellegű vers és a dramatizálás. Az általam leírónak nevezett versfajta elsősorban ténymegállapításokból építkezik, a visszafogottság, a fegyelmezettség hatását erősíti fel. Első nagy verse ennek a típusnak a Dolgozat; Éjszaka: “Elmúltak az ünnepek / vágyom már a köznapokra / lustálkodtam eleget / hasam ágyamat megunta / volt békesség bor kenyér / láthattam a délutáni / napot ahogy félretért / nagy ebédje után hányni / (…) Egyedül alszom el hosszú haldoklással / lábam – itt föld amott ég falában / karomat mellemre fektetem keresztnek / a zsákszájú négy saroktól mentsen meg / (…) Aki az éjszakától retteg / asztalra hajlik kérdőjelnek / púpos marad fölállva is / hordja aláztatásait / kifőzdék főzelékszagán át / magánya orrfacsaró dühét / szesszel kúrálja mint náthát”. A másik típus, a dramatizálás különböző szólamokra osztja a témát. Szintén a második kötet (Rézerdő, 1968) hozza meg ennek első nagy versét, a Harangszó a tengerészért címűt. A továbbiakban ezt követi pl. a Családi csonka-kör, az Interjú Kondor Bélával, de ide sorolhatjuk a Nászinduló az Ó-Hungáriában, 1968 és a Gyászinduló az Új-Hungáriában, 1987 egymást értelmező páros költeményt, az ifjúkori önmagát felelevenítő Békességet! címűt vagy a szövegek belső párbeszédére épülő verseket, mint a Velünk az angyal.

A meditáló hangvétel különösen a költőpéldákról szólva erősödik fel. A mű és a műre áldozott élet kérdései már a 2. kötetben nagy versekben szólalnak meg (Szülőhazámra vall, Ember a kövön), és ez a verscsoport mindmáig erőteljesen jelen van Ágh István költészetében. És talán ez a legegyenletesebben magas színvonalú. Három alapformája a kívülálló elmélkedés, a drámai monológ és a stilizálás. Az utóbbihoz az Évfordulók kötet (1994) Apokrifák ciklusát sorolom, amely olyan remekműveket is tartalmaz, mint a “Csokonai Vitéz Mihály: Feredés” című vers. Az előbbiek legsikerültebb verseit is hosszan lehetne sorolni a Balassitól, a Költözködőtől, pl. a Halljuk! miket mond a lekötött kalózon, az Ó-Kisfaludy Sándor!-on, az Idézem Alekszandr Blokot címűn, a Korong utca 6.-on át a Casa di Dantéig vagy a Konkrét álomig.

A leíró versekhez igen közel állnak az epikus jellegűek, amelyek egy történet köré épülnek, és általában hangsúlyozottan dísztelenek, “prózaiak”. Különösen az utóbbi kötetekben dominálnak. Jellemző darabjai A Nyugati pályaudvar éje, a Pedig csak árkot ások, a Vers egy korsó sör mellől, az utolsó versekből több más mellett elsősorban a Menyegző a magasban. Nem a legjobb, de talán a legtanulságosabb a Pedig csak árkot ások. A szándékoltan köznapi, de követhetően zsúfolt verset a költő elrontja az utolsó két sor szükségtelen “megemelésével”, erőltetett csattanójával. Ilyen indokolatlanul (és hatástalanul) rémisztgető a Talány című kétsoros is: “Mint egy haldokló nevetése olyan / rettenetes az őszi naplemente.” A kései művekben viszont már ez jelenti a kivételt. A Valami előszobája (1994–1998) költeményei már letisztult, nagy művekként szólnak emberi esendőségről, gyászról és öregségről. Saját korábbi túlzásaival is leszámol a szerző, mikor azt írja: “Végtére egy jelentése van a tortaszeletnek, / s a bornak a szájban, kézben az öngyújtónak, / aki hasonlatokba téved, nevetségessé válik.”

Ha életérzésében és tematikájában Ágh István költészete nem változott is alapvetően, mégis sokat gazdagodott, míg eljutott legújabb művei bölcs rezignációjához és érett arányérzékéhez.

A versek világszemléleti alapjai két sarkpont köré csoportosíthatóak. Az egyik az ember helye a világban, a másik a költő és a költészet szerepe az emberiségen belül. A költő nem hisz már abban, hogy az ember a világ középpontja, az emberrel legalább egyenrangúnak mutatja a környező természetet és a feltételezett kozmikus rendet. Tehát ha a világ értelmességét többször kétségbe vonja is, azt nem tagadja, csak a középpontot csúsztatja el. A természet és a kozmosz lehetséges rendje azonban az ember számára is reményt nyújthat, a természet kapcsán erre a reményre utal a zöld szín motívumként való gyakori használata, ami különösen a pálya első felében jellemző: “Kizöldelltek új játékok” (Szívem alatt), “Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább” (Halottak napjára), “a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő / ének mögött a veszendő ember arca” (Új év), a Zöld szoba egésze, “csak átveszem a túlélő levél / ajándékát mert ajándék magának is / zöldellni egyedül” (Téli zöld). “Ott tanulni az életre valót, / hogy ne vénüljön meg bennem a zöld” (Fohász öregkorért). A későbbi versekben inkább a kozmikus motívumok kerültek előtérbe (hold, csillagok), bár a Valami előszobájában mintha ezzel a reménnyel is leszámolna félig-meddig: “amit nem akarok tudni / meg kéne mégis tanulni / hogy az ittlét / vége nagy sárga legyintés / hát akkor mivégre mégis / annyi elszánt csakazértis / mutatványa / Isten csillagtávolába”.