Széles Klára

Egy költő “agymosott világunkban”

Lászlóffy Aladár: Felhősödik a mondatokban

A Lászlóffy Aladár-költészetnek mindig megvolt a maga rejtélyes időjárása. Az évszakok, esők, havazások, naplementék voltaképpen minden művében különös jelentésekkel telítettek. Legutóbbi versgyűjteménye már címével erre irányíthatja a figyelmet. Felhősödik… Lírikusi meteorológia? Történelmi prognózis a 2000. év közeledtén?

Bármelyik versbéli esőhöz, téli képhez persze idézőjelet kell értenünk. De vajon miként lehet – lehet-e? – ezeket az idézőjeleket feloldani?

“Hogy felfoghassuk esőcseppjeid” – olvashatjuk mindjárt az első költői darab címét, talányos mondatát. Ez a versegésznek s egyben valamiképpen az egész költészetnek is egyik zárja-nyitja. Miféle “esőcseppek” ezek? S miért, hogyan kell, lehet ezeket “felfogni”? S kinek az esőcseppjeiről (“esőcseppjeid”) van szó? Csupán a hangvétel sugallhat választ, de igen halkan, derengésszerűen. Ha a négyszer négy sor végére érünk, akkor világítódhatnak át az egyszerű szavak, ragok. Például a címbéli óhajtó ige értelme: “Hogy felfoghassuk esőcseppjeid”. Kikre gondol a költő?

Már rács se őriz, szerte mégse széled
e társaság, ismeri jól a széled
és hosszad is, ó maradék hazám –
és ezt már fegyelemnek mondanám.

– hallhatjuk a befejező szakaszt. Az “e társaság” lenne ez a “mi”, akikkel azonosságot vállal a költő; s akik azonosságot vállalhatnak a költővel; s akiknek nevében sóhajt? Az a társaság, amely “szerte” nem “széled” – pedig már tehetné, mert megszűnt a “rács”. Az a társaság, amely “ismeri jól a széled / és hosszad is, ó maradék hazám”. A sor- és mondatfűzés számos asszociációt rejt magában. “Szerte mégse széled” e társaság, holott “ismeri jól a széled / és hosszad is, ó maradék hazám”: ismeri jól a haza kicsiségét, szűkös lehetőségeit – egyben tágasságát, mélységeit. “Ismeri jól”: felméri, számol vele. Nem öntudatlan beleszületettség, hanem vállalt felelősség a hűség, amelyet már “fegyelem”-nek mondana a költő. Kikből áll “e társaság”? Kikre gondolunk? Önmagunkat beleértjük-e?… A vers sugárzása körében azokra gondolhatunk, akik olyanféle bizalmas tegezéssel szólítják, szólíthatják – mert valóban féltik – e “maradék” hazát, mint szülőiket vagy más legközelibb szeretteiket. Úgy, mint a költő: “ó maradék hazám”.

Ez a “mi”, “e társaság” az, akiknek nevében hangzik a vers. A bensőséges közegben lesz a nyelvi, képi, ritmikai intonáció, maga a hangütés is költői jelentésű. A fohász emelkedettségét átélő olvasó számára válik természetessé, hogy ez a “mi” “áhítja”, “hogy felfoghassuk esőcseppjeid”. Az esőcseppeket, amelyek miért is olyan fontosak? Az esőcsepp “mint harmat száll le naponta”; mint “régi / … kipróbált, … megtanult zene”; mint “egy agymosott világkor mindene”. A naponta ránk zúduló “agymosó” információ-, benyomásözön ellentettjéről van szó? A földkéregre hulló eső, harmat ősi állandóságáról? Az emberi folytonosságunkra emlékeztető, természeti, mindig új ritmusról, ennek “a régi / a kipróbált, megtanult” zenéjéről? Erről is. “És benne járunk – hallhatjuk a folytatást – mint a méla szentek, / kik pendelyesen Betlehembe mentek.” Miben járunk így “benne”? Oly jámborul belékerülve, mint hajdan a “méla szentek”? Harmatban, esőben – akár egy “agymosott világkor”-ban? A bibliai időkből a vers hirtelen visszaránt saját korunkba, s nem azon meditálunk örvendő előérzettel, hogy hol üdvözölhetjük a Messiást, hanem azt találgatjuk: “vajon mi vár / az elmegyógyintézet udvarán?” Tehát “elmegyógyintézetben” élünk? Vagy valami ehhez hasonlóban? Hogy lehet itt, így élni, hűnek lenni – mihez?

“Ha megvagyunk, mert megvagyunk” – véli a költő, “te érted”. Az egyszerű szóban benne a cél (“te érted”) és a cinkos összenézés: “te érted”. Ki ez a “te”? A “maradék haza”? Vagy a mindezekkel hasonlóan vívódó társ? Vagy az a nagy megnevezhetetlen, akit magasságos Úristennek is hívhatunk? A fohászhangvétel azt sugallja: igen. Ismétlődik, most már egyetlen szóként: “teérted”. Érte(d) “ápoltuk végig, fejlesztettük itt” – “hallásunk”. Megint megtorpanhatunk. Hogyhogy “hallásunk”-at ápoltuk, fejlesztettük? Mit akarunk, mit kell, mit lehet meghallani? Az első sorok elárulják: “… az égi / orcheszterekből fülünkbe” leszálló “zenét”. Mennyei zenekarokból leszálló hangokat, netán magát az esőcseppek zenéjét? S mint hordóban felfogott esővíz, fülben megragadó, zeneként “felfogott” hangvízcseppek meghallása az, amiről szó van? A szinesztézia rejtett, sokféle. A legmindennapibb, leglapidárisabb “eső”-zés kapcsán. Hallható zene ez, amely égi és múltbéli egyben (“égi”, “régi”). Saját “fülünkbe” száll le, de “benne” is járunk – mondhatnánk: gázolunk – taktilikusan, bőrünk átnedvesedésével érezhetően. De hallásunk egyben agyunk, tudatunk az, amely – ha ápoltuk, fejlesztettük – alkalmas arra, hogy “számolhassuk”: pontosan tudomásul vegyük ezeket, a “te”, illetve az “égi” “esőcsepp”-jeidet. Mi ez a “számolhatás”? Meghallás, odafigyelés, éber figyelem? Az ősök “régi, kipróbált” zenéje és a “megtanult” zene ismerete, nem-feledése? Az “agymosott világkor”-ral való szembeszegülés? S a számolás, a meghallás, akár a “mégse” szerteszéledés, miként a pendelyes Betlehembe-menés – egyféle attitűd. A költő azt mondja: “ezt már fegyelemnek mondanám”. Mivé lesz az esőcsepphullás, esőcsepp-felfogás szinesztéziája? Történelmi magatartásminta költői óhajává – vallomásává.

A racionális “lefordítás” nem több gyarló közelítésnél, szegényíti, kevesbíti, éppen költőiségét csorbítja az idézett soroknak. Azt a lírai holdudvart homályosítja el, amely ezt az elsőként kiemelt verset bizonyos közvetlenséggel társítja – akár e köteten belül – más darabokkal. Például ilyeneknek vélem az Ad notam Bogáti Fazekas, Fohász az emberért, Pontos idő címűeket. “Uram, ha hosszú is a tél, / ha fehér mennykővel havaz, / annak ki már nem félve fél / megadatik még a tavasz” – hallhatjuk az először említett műben. S az emberért mondott “fohász”-ban mintha ennek a szelíden bizakodó hangnak az éles ellentétével találkoznánk. Hiszen már a kezdet magáért beszél. Konkrét, fejbe vágó, vészterhes, mint napjaink hírei. Mindennapi újságjainkból jellemző kivonat:

Megint robbantottak a baszkok,
tovább is lángol Vukovár…
…Csernobil süllyed, mint az ágytál,
Noét várja a vízfenék.

A folytatás csak tovább fokozza, terjeszti a világméretű feldúltság képeit. (“Pekingi utcán hulla fekszik / s a palesztin se aluszik.” Elébb: “diplomatát rabol a szikh”.) A lelki béke megnyugvása helyett Istennel perlő a hang:

Uram, vigyázz a táborodra,
te tudod, melyik a tiéd,
ki jár véredre-borodra
s kinek a béke semmiség.

Mégis, a költői szó visszatér fohász-medrébe:

Karácsonyt küldj a nemzetekre,
sebeink kösse be a hó.
…Uram, jöjjön megint a gyermek,
vagy lassan végleg megfagyunk.

A hívő könyörgés ismét a kezdő sóhaj “méla” “pendelyes” szentjeit idézi, az ő Betlehem-áhításukat.

A pontos idő mintha mindhárom eddig említett költői vallomást megcáfolná. A bizakodni igyekvő belső szorongását tárja fel. Elfojthatatlan, tagadhatatlan a végső reményvesztettség?

…holnap se jön, amire várunk,
csak aki nagyon elvakult
láthat olyant, hogy hóban járunk,
a játék végleg elvadult,
kifordult tojás már a bolygó,
vigyázzatok, jóemberek:
kinn téli táj, a jég mosolygó,
de benn folyton remeg és reped.

Nem “hóban”, nem szent, téli, karácsonyi úton járunk, amely Betlehembe vezet. Az elébb oly vágyakozva idézett ősi hang: a Bogáti Fazekasé, saját halk, forró sóhajtása (“Uram, jöjjön megint a gyermek”) és a “jóemberek” jámborsága itt már mind együgyűségnek minősülhet – akár a kötetkezdő vers “méla”, “pendelyes” szentjeié.

Ha egymás mellé illesztjük az idézett versek jelzett, rejtelmes sorait, szavait, kinagyítódhat előttünk egy ködszerűen sokat sejtető, költői közeg. S ezen a közegen belül, ezzel együtt lesznek érvényesek s válnak felfoghatóakká a poétikailag átminősült szavak és jelentésköreik. Harmatként leszálló esőben, égi… zenében járunk – miközben egy agymosott világkorban. Zuzmarás, bántó, hosszú télben, fehér mennykővel havazásban – de ahol a tiszta szó mégis megél. Robbantások, lángoló városok, hullák, Csernobilek közt – de sebeinket borogató hóért esdekelve; látva, hogy még a hó alatt is vétkezünk – és tudva: lesznek akik ünnepelnek, / királyok s pásztorok vagyunk. Aztán “elszabadul a havazás / az éjfél földet hint a hóra / holnap sem látszik semmi más” – nincs jel. A hajdani, a várakozó hóban járás káprázat, elvakultak képzelődése.

Honnan tudhatjuk, hogy ez a “harmat”, “eső”, “tél”, “havazás”, “hó” éppen költői lényegében hasonló természetű? Milyen alapon tételezem fel, hogy a líra világában ezek a legköznapibb, évente, naponta ismétlődő jelenségek egyedi ihletalkalmak tanúságai? Emlékezők és emlékeztetők. A mögötte, mögöttünk – előtte, előttünk – álló végtelent felidézőek. Miből gondolom? A költészet újra meg újra felbukkanó, a poézis eredendő varázsát hordozó alakzataiból.

A teljes csendben, a száraz kertben
a sötétből valaki szórja.
Hallgasd csak gyermekkori füllel:
…ráhull az este-eltakarta
egész világnyi téli képre.
És ettől lesz a tél talányos;
tapintható a selyme, bolyha,
mintha egy roppant skatulyának
gyöngéden bélelt mélye volna…

– olvashatjuk például e legutóbbi kötetben. S ha az idézett sorokban még el sem hangzik, akkor is tudjuk: a hóról van szó, a gyermekkori hangokat, képeket, sejtelmeket felelevenítő havazásról. De nem csak ezt idézi.

…csak hó hull, ám e zizegésben
az idő társalog magával –
ábécéskönyveit lapozza
és százados tékák susognak…

A “hóval, mint a jóval” hozzák “őseink”, “szokásaink” “e lelket”:

a hóban só, az élet sója
hull reá e békebeli képre

– tér vissza a bibliás kapcsolat, az “ilyen tiszta szépre” áhítozás. S lesz helyén, a vers közepén a költői vágy, mint teljesülő lehetőség: “Készül az éj, az élet készül / itt rászületni önmagára.” A sorok képzet-hátterében akár a téli Betlehem is felsejlődhet. A kulcs egyszerű:

Felérni gyermekképzelettel,
világteremtő logikával…

A “pendelyes” szentek, a Messiás-várók igaza ez – a tiszta hó igézetében? Gyermekkori “füllel” kell hallgatni a hóhullás zizegését, amint “valaki szórja”? Ez a fülelést kihívó nesz is az “égi orcheszterekből” fülünkbe leszálló “zené”-hez hasonló. S ezt a mennyei eredetet, inherens transzcendenciát hordozza a jég, a víz, a hó, a patak a nagy, mély szerelmi vallomások közé tartozó Nem kutatom tovább a titkát című versben is:

Hegyipatak vagy, égi jégből
engedett ki egy kikelet.
…Úgy érzem, megtaláltam abban
közegem, mint az angyalok.
Se mélyebben, se magasabban
nem lakom, amíg meghalok.

Mert eközben tudja (s ezt is így tudja):

az embert végül elborítják
felülről érkező havak.

Ezek a havak, mint a harmatok, esők, gyógyítóak, jóvátevőek, mint az “égi könny, eső, patak” az Ó, iskoláim, drága iskolák!-ban, de próbáratevőek, “fehér mennykővel” “elszabadult” havazások is, mint a kötet két nagy versében (Fehér kakas a hóhullásban, Menni a havazással szemben). Betakar, elfed ez a hó, akár a múltat elfedi (Múzeum-város téli alkonyatban), de meg is őriz, mint a dal, mint az írás (Kodály, Tibeti kantáta, Szilágyi Domokos képe alá).

E legutóbb említett versben – ahol költő a költőről, barát a barátról, az eltávozott társról szól – hó és szó közvetlenül asszociálódik:

A könyveink ha idő betemette,
hogy alóla már nem is hallik más,
csak szó-sorok, a hó-sorok befedte
üzenet ritmusa – a kopogás,…

De ez a betemetettség az elvenen-megtartás módja a művészetben: “így dobogás az, holtan is valóság”, “az olvasott szó csendben is kiált”. A megmaradó, mindig újra feltámadható poétahang, a holtan is élő írás pedig az újraszülető élet, tisztaság hitéhez – közvetve a Betlehem-váráshoz – fűződik: “Világ pora a szépség és a jóság, / amellyé minden költő visszavált.” (Ismét az “ilyen tiszta szép”, a “tiszta hó” varázsa bukkan fel.)

Ám a költő egy pillanatra sem feledheti a “jelent”, a “különös, aggodalmas árnyakat” és a kíméletlen, iszonyatos napi tényeket.

…a hóból vérbe lépek,
Radetzky-marsot hallani.
Európában melyik népnek
vannak még ép ablakai?

Hó és szó, hómezők és papírlapok fehérsége, hópelyhek és betűket közvetítő levelek biztató egymást felidézése jelenik meg most fenyegető látomásként. Amikor “a város felett / már csak a széttépett térképek” pilinkéznek.

Vajon ebben a költészetben akár már a hópelyhek szállongásának kettős képeiben is az ősi, szétfeszítő, feloldhatatlan alternatíva vibrál? A jövőt, ezt a “testszerint talány”-t kutatva – akár az elsőként idézett versre utalva – az elmegyógyintézet vagy a Messiás-várás végletes esélyei közt feszülhetünk csupán, soha nem “véglegesen”? Így szól, amikor a Megfeszítve című versével vall (önmegszólításként is felfoghatóan):

Tudtad-e valaha véglegesen,
hogy nem véglegesen tudhatod,
amit tudnod adatik? Tudtad-e,
hogy hinni és tudni: megfeszíti
az embert, s a tévedés sosem
levétel erről a keresztről,
tudtad-e? Viszont véglegesen
csak várni valami véglegesre,
hitre, tudásra, ez a lelki
pártábanmaradás, a szellem
özvegysége az ember számára
elviselhetetlen, hogy inkább
vállalja a tévedések rövid
érdekházasságait. Örökre
hinni fogod, amit megtudtál? és
aztán megtudod, mit hittél el?
A tévedés sosem levétel
erről a keresztről.

Ezt a legutóbbi gondolatot nemigen lehetett egy-egy verssorral jelezni, csupán a mű első betűtől utolsóig szorosan összefonódó egésze képviselheti híven a költő szavában megképződő korpuszt.

Látszólag egyszerű lenne a Megfeszítve soraiból kimagozni a gondolati vázat. Mégis, akár “a lelki pártában maradás”, “a szellem özvegysége”, akár a “tévedések… érdekházasságai” fordulatokat lehet-e szellemes hasonlatokként felfogni? Részben igen, mégis téved, aki itt megáll. Példa lehet arra, hogy a Lászlóffy Aladár-versek javában az értelem elemi szereplő, de nem főszereplő. Még akkor sem, ha egy-egy mesteri költemény középpontjában áll maga az agy, a szürkeállomány (Dióbél, A test edénye).

E két utóbb említett mű - akárcsak a korábban egymás mellé állított három vers – jócskán eltérő hullámhosszokon sugározza adásait. Mintegy jelképezheti azt, hogy ez a költő nem riad vissza a mai, uralkodó lírai irányoktól messze eső, hangsúlyozottan hagyományos, a konzervativizmus vádját mintegy provokáló, rímes-ritmikus kifejezési módtól: a gyermekversszerűségtől, mondókától, szavak, képek játékaitól (Karafilmharmónia, Volna, Klasszikus, Szóról szóra, Tengerészgyalogos, Tibeti kantáta). Tolla alól kihívóan könnyed rímpárok futnak elő: “Kölcseyk – költse itt”, “alkudta – Kalkutta” stb. Igen, a nyelv kezelése lehet nála virtuóz, de sohasem virtuózkodó. Melléktermék? A nagy műhely forgácsai? Ugyanakkor más-más olvasóhoz szól, szólhat, más-más nyelven. De az, ami akár legkülönbözőbb verseinek is középpontjában áll, ami formálja, ami létrehozza: egyetlen, egységes alkotói áram, folyam. A megszólalás regisztereinek tágasságát, gazdagságát nem a lírikus időnkénti igénytelensége hívja életre, hanem valamifajta nagyvonalúság. Alázatnak is gondolom ezt: mintegy alárendeli önmagát mint eszközt az önmagában hordozott, kikívánkozó üzenetnek, a közvetítés feladatának. Nézhetjük, hallhatjuk ilyen szemmel-füllel például a Dióbélbe öltöztetett vallomást:

Így kuksolok a tények, tájak odvas
nagy tenyerében, s várom, hogy ki lesz,
ki megtalál és feltör és elolvas,
és meg sem ért vagy megért, de megesz.

A sorok mintha ismét és főként az értelemről, az értelemhez szólnának. Hiszen a szellemes önmetafora az agy képét, gazdagságát nagyítja fel a diópéldában: “Parányi agyként, kettős féltekében / tárolt a nap fontos kódexeket”, “Van bennem ókor, vannak bennem népek; / bús lovagok s ármányos asszonyok.” Miért állítom, hogy e költőiség lényege nemcsak magában hordja az emberi tudás, a közös emlékezet, könyvtárak, hagyományok, történelmek bizonyos üzeneteit, hanem mindezeken túl is lép? Úgy él a logikával, hogy messze el is rugaszkodik tőle, fittyet hány a rációnak?

Ismét a visszatérő lírai elemekre emlékeztetnék. A lényegében hasonló természetűnek, a költészet lényegét hordozónak tételezett lírai molekulákra – nevezhetjük szavaknak, képzeteknek, motívumoknak. Az eddig kiemelt példákat (hó, eső, harmat, tél stb.) bővítve, e kör belső összefüggéseit tágítva – azaz jelezve, körvonalazva ezeket.

E legutolsó kötet már említett nagy versét olvasva például (Menni a havazással szemben) már az intonáció, a ritmus, a rég készülgető nekiszánás mögött felderenghet egy évtizedekkel korábbi, emlékezetes Lászlóffy-vers, egy különös lírai álom: Az első hó éjszakáján. Mindkét helyen régi, nagyon egyedi vágyról van szó (“…mindig készülök… évről évre”; itt: “Melengetek még néhány tervet, / tartogatom nehéz napokra”). Mindkét vágy abszurdnak tűnhet, értelemmel nehezen vagy sehogy sem felfoghatónak. “…meglepni… / mikor is virradunk a mély, a tiszta télre”; “titkolt álmok nyomába járván / menni egy havazással szembe”. Mindkettő a különös természetű “tél”-hez, “hó”-hoz kötődik; ez bizonyul alkalmasnak a megjelenítéshez. Egy-egy régen “vágyott perc” áll középpontban, elmondhatatlan “eszmény”. A hetvenes évekből való műben így jelenik meg:

Valahol van egy táj, valahol látható lesz,
amint a legutolsó esőből első hó lesz.

S e legutóbbi kötet darabjában:

…itt ez a szép fehér megoldás,
e szűzhóként taposott kása,
hogy végig mennyei esélynek
gondoltam szándékot és terhet

Más a vágy, más a “csalódás”, de az “eszmények végső bukása” az, amit mindkét vers tragikumában katartikus látomásként idéz meg.

A korábbi mű világméretű rettegést vetít fel látomásként. Azt, amikor az “idő ősze” jön egy “lelki Ázsiából”, s a szokott lombhullás írott lapjaink, könyvtáraink végleges lehullása lehet “a fáról”, s így már

…tovább a szó, a szó sem ad hatalmat.
S az eső halkan veri a világirodalmat.

A párhuzamok, eltérések végtelene kínálkozik. Itt, most, akár a bűvös-fontos “szó” s az “ősz” (“lelki ősz”) asszociálódásait, ezek költészetbeli visszatéréseit említem. (A tárgyalt kötetben: Az alexandriai lombtár, Múzeum-város téli alkonyatban, “Egy vers egyedül jár az utcán” stb.) De hasonlóan járnánk a már említett, a versvilágban átminősülő szavakkal, motívumokkal. Például az évszakokkal, napszakokkal, délutánokkal, alkonyatokkal, falevelekkel, papírlapokkal, könyvlapokkal. Akár ha csak az “eső” verseire pillantunk vissza, a felidézett párhuzamhoz hasonlóan bőven akadnak efféle, akart-akaratlan versrokonok (Novemberi eső, Európai esők, Eső-orgonák stb.).

Lászlóffy Aladár legutóbbi kötete (amely ugyanakkor nem a legutóbbi verseinek a gyűjteménye, azok ugyanis sajnos 1990-től várnak megjelenésre) arról tanúskodhat, hogy ez a líra megrázó történelmi fordulatok között, alatt és ellenükre, sodrásukban – a maga egyedi módján és egyedi meglepetéseivel építi tovább saját világát. Vállat von a konzervativizmus lehetséges vádjaira. Más szelek, más, mélyebbről támadó erők hajtják versei “időhajóit”, “csipkevitorláit” – akár a felhőkét.

Olyan áramok, melyek életre hívják a verseket, a lírai részleteket, egységbe foglalva az életmű egészét. Amelyek megnyilvánulnak minden versbéli “hó”-ban, “eső”-ben, amint új és új változatban visszatérnek ismételhetetlenségre valló közegeiben. Ezt a teremtett atmoszférát neveztem lírai holdudvarnak, szavak poétikai átminősüléseinek. A kiemelt versek, költői elemek példák csupán. Megjelenítői egy belső törvényt hordozó, világra hozó alkotás folyamatának. Elég egy esőcsepp, egy hópehely ahhoz, hogy magába rejtse versvilágbéli előzményeit, de ennél többet is. Úgy viselkedik, mint egy mag, mint egy csíra. Elevenen egyszeri s egyben folyamatszerű (folyamatot rejtő) e líra születésétől mindaddig, míg él, s továbbszületik. Tragédiák fenyegetését, kataklizmák állandó szorongatását sohasem tagadva vallja és állítja önmaga létével az írás, a “szó” – az ember – “mennyei esélyét”. Kezdettől abban bízván, hogy:

“a szürkeállomány rózsaszíneres márványa mint valami feliratot, megőrzi, fenntartja egyetlen lehetséges intézményét, az embert, a különben korahalottat, a törékeny testűt is, élve, mint az ügyesen faragott fát, jól szőtt szövetet, teleírt papirost s forgó korongon szépen megmunkált edényeket.” (A test edénye)

(Kortárs Kiadó, 1998)