Szepesi Attila

Pókdémonok, vízikígyók

Kalmár György megsebzett planétája

Furcsa szerzet volt Kalmár György, elfelejtett XVIII. századi poétánk. Életéről alig valamit tudunk. Ködbe vész alakja és ténykedése éppúgy, mint gigászi műve. Világcsavargó volt, aki állítólag Sárospatakon tanult, bejárta az akkori elérhető glóbusz jelentős részét, főképp a neki oly kedves és rejtelmes Keletet. Nyelvtudósként Európa-szerte becsülték, ám – ahogy az már lenni szokott – idehaza fütyültek rá. Csak futóbolondnak tartották, igaz, nem egészen alaptalanul, hisz megalo- és gigantomániás különc volt, paranoiás eszelős, mániás-depressziós próféta és nagyálmú tudós, aki mindent és mindenkit gyűlölt, akinek testi valója van, hisz ő csak az illúziók és ideák világában volt otthon. Főképp poétának tudta magát, s e minőségében olyan monumentális, valós körvonalak nélkül is gazdag és szinte feldolgozhatatlan építményt hagyott az utókorra, mely – nem csoda – a maga patriarkális és minden szellemi teljesítménytől idegenkedő korában idegen test volt, s idegen test maradt félbalkáni égtájunkon mind a mai napig.

Kazinczy, aki ismerte, vagy legalábbis találkozott vele, hüledezve ír róla. Csimbókokban lógó hajáról, koszlott kabátjáról, madárijesztőszerű alakjáról, mely a maga idegenségében ékelődött a hol napsütötte, hol borús korabeli világba. Érződött e furcsa szerzeten, hogy nincsen köze családhoz, szerelemhez, mindennapokhoz, csak a szellem ismeretlen tartományaiban van otthon, azt pedig, hogy esendő test is tartozik emez éteri magasságokat rovó lényhez, maga sem volt igazán képes tudomásul venni. Cipője sárkolonca és mosatlan ruhájának bűze hozzátartozott ugyan, ám maga sem értette egészen, ki az a nyaklott figura, köznevetség tárgyává kitett pojáca, aki nyelvek tucatjait érti, ám belekövül a mániákus gyűlöletbe, hisz az emberek elkerülik, lefitymálják, miközben ő a megsebzett édent álmodja újjá, világokat táncoltat ujja hegyén, s egyetemes látomásokat vetít lehunyt szempilláira.

Rokontalan lélek volt, ahogy a műve is rokontalan. Talán Hieronymus Bosch hatalmas tablóképei állnak hozzá a legközelebb, amelyeket nem ismerhetett. Ám a burjánzó tenyészet, a végtelen démoni színjátékának borzongató évszakai, a mindent átható hemzsegés és kórság, mely a glóbuszt elborítja, a lények örök átváltozásának és törékeny pillanatainak színjátéka, a pusztulás és iránytalan sokasodás, mely mögött a teremtő szándék komiszul rejtve marad, alapélménye volt. Művei, melyeknek vezérfonala szinte követhetetlen, hisz minden gondolatát körülgomolyogja a tenyészet–enyészet élménye és mitikus rémülete, nehezen meghatározható témákról, eldönthetetlenül valós vagy álomi utazásokról, reformátori dörgedelmű tanításokról szólnak, ám ahogy a cselekmény megfoghatatlan, s a benne megfogalmazott – és gyakran hangsúlyozott – erkölcsi tanulság csak erőltetett, a tanító szándék is csak ballaszt, hisz valójában minden víziója egy, az őrület és a démoni valóság határmezsgyéjén egyensúlyozó látomás szolgálatában áll.

Nem kétséges, hogy egy önmagát örökösen regulázni próbáló, valójában elszabadult fantázia birkózik itt a renddel, a világ imaginárius szerkezetével, melyet meglelnie sosem sikerül, s talán azért nem, mert – ezt akkor nemigen tudhatta, csak sejtelmeiben élhette át – a világ körvonalai mérhetetlenül és hasonlíthatatlanul nagyobbak és kegyetlenebbek, mint hitték és hihető, s a végtelenség a benti mikrokozmoszban is folytatódik.

Kalmár György nem ismer önkorlátozást, poétai ökonómiát, szerkesztést, netán a szólás gráciáját. Ezért minden – mégoly nagy terjedelmű – műve is csak szándékainak töredékét foglalja magában. Mondatai elindulnak valamerre, ám az elszabadult fantázia, a képzelet burjánzása viszi őket a maguk tehetetlensége útján tovább. Hiába az olykor fel-felrémlő önregulázó szándék és az odabiggyesztett erkölcsi tanulság, a képek, mint egy tükörteremben, annak belső, változó fényeiben egymáson áttűnnek, sokasodnak, a végtelenségig variálódnak, és burjánzásuknak nem állhat elébe semmilyen alkotói szándék.

Hatalmas hexameteres versfolyama, a Summa, mely csekély töredéke csak a szándéka szerint megírandó, ám el sosem készült teljes műnek, több ezer soron át indázik és habzik, burjánzik és terebélyesül. Ember legyen a talpán, aki e műkolosszusból kihallja a vezérszólamot. Ám az olvasó (ha sikerül megbirkóznia nyelvi modorosságaival és olykor nyakatekert kifejezésmódjával) így is bele-belefeledkezhet a futó és váltakozó képekbe, a borzongató tenyészet látomásába, az egymáson áttűnő helyszínek, keleti városok és viharzó tengerek, mesebeli kertek és napfény verte pusztaságok félálomi ragyogásába. Mert a vers ködéből itt-ott előtűnik egy erős kép. A burjánzás váltakozásában egy lélegzetvételnyi sziget. Kemény kontúrral karéjozva és a szellem rejtett sugarával megvilágítva. Emlékezetesen és a mikroszkópi lények hemzsegéséből kinagyítva. Például egy mandulafa képe. Mintha Janus Pannonius télben kivirágzó, törékeny fája élne tovább e barokk látomásban. Felragyog, és azonnal el is sötétül. Olyan, akár egy fametszet. “Híre csak és árnyéka maradt a mandula-fának: / még soha csak levelét sem hányja ki: szárazon ott áll! / nem terem immáron kedves, jó, drága gyümölcse; / melynek volt ételre való kívánatos íze, / óh mely hasznos, egészséges volt légyen olajja!”

Ám ezek a kontúros képek ritkák. Körülöttük ott hemzseg-röpdös a bogárság, a dögre szálldosó szúnyogok, a ganéjon megülő legyek, a mézet gyűjtő méhek, a zabra-kölesre járó ludak és tyúkok, az elvadult emberiségnél szelídebb juhok és ökrök, az eledelt szedegető gólyák. És így tovább, véget nem érően. A forrás vizében víziborjú és vidra lakik, mellettük kígyó “fajzik a kő közt”. A fákat férgek emésztik. Csivogva szálldos a fecske, a poszáta, a harkály, a pacsirta, a “szomorító” szarka meg a rigó. Az ember háza telides-teli van pókkal, hangyanéppel. Örökké hálóját szövögeti a vérivó pók. Senkinek sincsen nyugovása a bolhák és a tetvek éjjeli-nappali rohamaitól. Az ember belét (!) ellepik a bélférgek, melyektől képtelen megszabadulni. Fajtalan disznó járja a kertet. Patkány és egér lepi el a csűrt, rájuk a borz leselkedik. Buja ebek és kényes macskaünők hízelkednek a gyanútlannak. A vipera meg az áspiskígyó titkon incselkedik ellenünk “hasadt nyelvével”. Némiképp ártalmatlanabb náluk a gyík. A magát ezermód változtató kaméleon viszont olyan, mint a kettős szívű, gonosz ember. Szemünkbe legyek és bogarak hullnak, míg végtagjainkat méhek és darazsak csipdesik. A húsevő ember valójában földdel-szennyel töltekező állatok dögtetemét falja. A kertet járó pedig, miközben mérges kígyó elől menekülne, hangyabolyba lép, ahol a fullánkosok ezrei összemarják. Körül a bokrok-fák levelét hernyók és sáskák tömege falja. Ha pedig nem e férgek emésztik meg, akkor a jégeső veri el a termést. S ha a termés elpusztul, hiányában nemcsak a jámbor barom, de a “dohos ember” is rakásra pusztul.

Felsorolásul ennyi rémség a kevéske nyugalomhoz tán elég is. És akkor még nem szóltunk tűzvészről és pestisről, földrengésről és hegyomlásról, árvízről és mennykövekről, himlőről és lábtörésről, a fekélyek és sebek, derék- és bokatörés, epe- és vesekövek, a megrothadó tüdő és a szegett nyak, a kólika, a rút bujakórságok és egyéb, válogatott s egyértelműen a Nyájas Olvasónak címzett nyavalyák mindenféle nemeiről. A részegeskedésről, tobzódásról, nyalánkságról és fecsegőkórról. Hogy aztán kétség se férjen hozzá, honnan fúj a szél, az ördög itt is, ott is felüti a fejét – olykor a sajátját, másszor viszont, hogy a jámbor balekot megtévessze, valamilyen állat, csábos szépasszony – Kalmárunk nem tartozik a szépnem imádói közé! – vagy mézes szavú gazfickó álarcát magára öltve kísért. Megbéklyóz, méreggel kábít, megokádtat, és közben megjelöl a pokol fekete bélyegével. Mit tehetnél ezek után? Nos, “nincsen egyéb más hátra, csak egy rövidecske lehellés, / Mellyel ugyan lelked kiadod, mint egy buborékot…”

Szép perspektíva. És mindez csak hasonlat, valami erkölcsi summa megvilágítása végett, ám az eredeti szándék elsikkad. Ahogy az olvasó a ködben, körvonalak nélkül hömpölygő hexameterekre visszaemlékezik, nem a fennkölt erkölcsi summázat rémlik fel az emlékezetében, hanem a végtelenség borzadása, az elmúlás közelsége és a tenyészet falánk misztériuma.

Kalmár költői univerzuma csupa rontás, burjánzó hemzsegés. Csupa kórság, torz figura és hasadt elme. Csupa utálkozás és rákmenet. Csupa hőkölés a teremtés abszurd színjátéka előtt. Nem csoda, hogy az idillre, önimádatra és prófétai nagyotmondásra berendezkedett magyar poézis panteonjában nem kapott helyet ez a minden morbiditásra fogékony csodabogár. A világból csak a borzongató képeket érzékeli, a félálomi szörnyeket, melyek – ha a dolgokat a fonákjuk felől fürkésszük – nagyon is valóságosak.

Ez a hatalmas látomás, apokaliptikus tablókép ezredvégi szemléletünkkel rokon. Az elrondított, összemocskolt és akarnoksággal összekaszabolt édenkertről beszél. Egy sebzett poéta, világidegen és túlérzékeny látnok mondja el eme formátlan, paranoiás, se-vége-se-hossza versekben a maga rémületét és beteges vízióját. Mintha előrefutott volna az időben. Olykor egészen mai, meghökkentő kérdések formálódnak benne: “… Ma divatja van a tudománynak. / Mondhatnád inkább: az ördögi rossz adománynak.” A mi századunk tradicionalista gondolkodói, René Guénon és Julius Evola pengettek rokon húrokat.

Egy megsebzett planétáról szól ez a hóbortos verselő. Egy elszabadult égitestről, melyen a lelket is fekélyek borítják. És ma már nem tudható, a lélek sebei vetültek-e ki a fogyatkozó világra, vagy az ember által megsebzett planéta tükrében válik-e a jótét lélek is a melankólia foglyává.