Thassy Jenő

Özönvíz

Idegen helyen ébredve az ember föltérképezi környezetét: itt a fal, amott az ablak, a kinti sötétet időnként villámok fénye töri meg. Fontos felismerés: tűz duruzsol a kis vaskályhában, ami szokatlan a hosszú hetek nyirkos, hideg lehelete után. Ami nem szokatlan, az a dörgés. Háború van, Pest elesett, de Budát bombázzák. Onnan jönnek a villanások. Mivel látom őket, ebből következik, hogy többé nem vagyok a pincében, hanem valahol az emeleten; ablak is van, ami csodaszámba megy többhetes ostrom után. A pincerekeszben, ahol Pest elestéig átvészeltem az ostromot, vagy tízen aludtunk matracokon a kőpadlón. Én a fal mellett, szokásom szerint, gyerekkori barátom és osztálytársam, Görgey Guido a másik fekhelyen.

Most viszont ágyban vagyok, lepedők között, takaró alatt, fejem a párnán, nem az összegyűrt köpenyen. De a szomszédom most nem Guido, hanem egy nagy, behemót ember. Zseblámpája világít, olvas az ágyban. A breviáriumot. Báró Biedermann Imre nagybirtokos, tartalékos huszár százados. Amikor látja, hogy figyelem, int, hogy jó reggelt, és ujját vastag ajkára illeszti: csönd! A többiek még alszanak.

A többiek! Lassan minden dereng előttem. A jezsuiták rendházában vagyunk, a klauzúrában, az atyák elzárt lakóhelyén, egy nagyobb cellában, ahová öt ágyat, azaz inkább priccset préseltek be. Imre szomszédja Görgey Guido, utána a két leány, egy spanyol diplomata két leánya, akiken az oroszok a pincében keresztülmentek. Szerencsénkre Guido és én nem voltunk jelen, mert ha ott lettünk volna, Guido nekik rohan menyasszonya védelmében. Tulajdonképpen jegyességről eddig nem volt szó, de amióta a tragédiáról értesült, választ sem várva, gyűrű nélkül eljegyezte Beát, a nagyobbik leányt. Megszokott, visszahúzódó, szófukar természetén erőt véve a bennünket befogadó jezsuita atyáknak drámaian ecsetelte, hogy mi történt a Vörösmarty téri pincében a két fiatal leánnyal a málnaszörp tócsájában. Részeg oroszok verték szét dühükben a hordókat, amikor szesz helyett szörpöt találtak. De mert a szomszédban szerencsésebben jártak, volt már bennük elég nyomás. Raile atya, az embermentő hős bólintott, és ezennel besorolta a két kisasszonykát, a budapesti “magasabb körök” debütánsait védencei légiójába. A jó másfél száz zsidó, akiket elbújtatott a vészkorszak elől, kevés kivétellel még mindig a rendházban rostokolt, nem siettek megismerkedni a “felszabadult” Pesttel. Guidóval együtt én is osztottam véleményüket. A jezsuitáktól kölcsönzött targoncával költöztettük a bábuskáknak maszkírozott lányokat és Imrét a Horánszky utcai rendházba. Bőröndje csak a két lánynak volt, mi hárman, férfiak, megmaradt motyónkat batyukba csomagoltuk, mindből málnaszörp csepegett, és mint vérnyomok jelezték lassú, kínos utunkat a romos házak mellett a felszaggatott kövezeten, lótetemek, autóroncsok között, kerülve a járókelőket gyűjtő és menetelő szovjet katonákat és a Budáról érkező belövéseket. Csoda-e hát, ha az ember nem kívánkozott ki ebbe a városba?

Naplót rendszertelen természetem miatt soha nem vezettem, leszámítva a pár napos felbuzdulásokat, amelyeket évtizedek választottak el egymástól, de a jezsuitáknál töltött talán két hónap lett volna erre a legalkalmasabb. Egyetlen villanykörte szolgáltatta a szeszélyes fényt, ágyamtól elég messze, közbül Bea ruhaszárító köteleket feszített ki, azokra akasztotta kevés megmaradt blúzát, kombinéját és a bugyikat, amelyeket az ágyam mellett lévő csapnál szüntelenül mosott. Imre párszor megrótta, hogy talán mégsem illő az atyák klauzúráját ilyen intim női ruhadarabokkal teleaggatni.

– “J’ai besoin de tout cela”… mindre szükségem van – torkolta le Bea: ha már a csapnál kell tisztálkodnia, legyen meg az az elégtétele, hogy patyolattiszta fehérneműt hord.

A muszkák Beát kevésbé viselték meg, mint a húgát, Juditot, aki napokig sírdogált. Bea hamarosan kimosta magából a rossz emléket, basáskodó természete már másnap visszatért, noha kiélésére nem volt sok alkalma. Rántott leves és kenyér reggelink után lovagja, Guido velem együtt munkába ment, este tértünk csak haza, elcsigázva, Guidónak jó, ha annyi energiája maradt, hogy két-három órát pusmogjon vele, de Imre, breviáriumából fel-felpillantva, rajtuk tartotta szemét. Erénycsősz szerepét halálosan komolyan vette, amint azt a rendházba való befogadásunkkor ünnepélyesen megígérte a szent életű rendfőnöknek. Tiszti uniformisát levetve, fura darócnadrágjában és magas nyakú pulóverében Biedermann Imre bátran beillett volna barátnak. A Gestapo fogságából való szabadulása óta hite valóságos szenvedéllyé növekedett. Minden reggel misére járt, a harmadik emeleti kápolnában ministrált, és a két leánykát is kizavarta priccsükről, hogy magával vigye őket, Bea gyakori tiltakozása ellenére. Később együttesen mosták fel a folyosót és a lépcsőházat, amelyet a kívülről jött hívek havas, sáros bakancsaikkal bemocskoltak.

A rendházban töltött hetek alatt a szexnek még a gondolata is száműzetett, de hát ez nagy általánosságban így lehetett a rommá lőtt Pesten is, a sok éhezés, fagyoskodás és az általános legyengülés nem éppen a kéjvágy melegágya. Később, amikor a feketézők a kapualjakban Hershey csokoládét árultak – melyet aki csak tehette, mértéktelenül falt –, a babona elhitette a pestiekkel, hogy az amerikai csokoládé ásta alá a város potenciáját.

Kevéske megmaradt erőnket a munkára tartalékoltuk. Guido és én minden reggel felöltöttük “uniformisunkat” – ez egy nemzetiszínű karszalag volt Magyar Rendőrség felírással, felette cirill betűkkel ugyanaz. Hozzá személyi igazolványt is kaptunk, szintén két nyelven, ez némi bátorságot kölcsönzött, amikor munkába menet először kiléptünk a Józsefvárosba. Ez már a Rákóczi útnál elpárolgott, amikor is egy muszka ránk parancsolt: “rabotaty”, álljunk be a csoportjába. Orra alá dugtuk igazolványunkat. Megvető pillantással mért végig minket, az igazolványokat pedig cafatokra tépte. Két óra törmelékeltakarítás után egy utcasaroknál sikeresen leléptünk, és cikcakkban közlekedve, jó másfél órás késéssel érkeztünk a Városházára, ahová új parancsnokunk, Sólyom László, Budapest frissen kinevezett rendőrfőkapitánya rendelt be bennünket. Ő is ugyanezt az uniformist viselte: karszalagot elegáns, sötétkék felöltője karján. Szerencsénkre őt is besorozták “rabotaty”-ra, de az ő igazolványát nem tépték össze, és egy oroszul tudó elvtársa hamarosan kiszabadította. Még aznap este géppisztolyos, orosz testőrt kapott kísérőnek. A mi összetépett igazolványainkat estére újabb kétnyelvű dokumentummal pótolták.

Első találkozásunk az újjáalakuló “demokratikus rendőrség” vezetőivel ugyanolyan vegyes érzelmeket keltett, mint amilyen vegyes volt a társaság, amely reánk várt a Városháza egyik aránylag ép termében. Sólyom Laci elnökölt, de már nem az óvatos, háttérbe húzódó ellenálló volt. Rövid mondatokban beszélt a rend helyreállításának szükségességéről; mondatai pattogtak, és Guidóval nyomban fölismertük, hogy a benne eltemetett vezérkari tiszt kelt újra életre. Talán társának, Kádár Jánosnak is ez lehetett a benyomása, mert kopott átmeneti kabátjába burkolózva ült oldalán, szemét le nem véve róla, mintha most látta volna először. A többiek, lehettek harmincan-negyvenen, munkásoknak, diákoknak, partizánoknak tűntek, de eljöttek jólöltözöttek is. Többükről kiderült később, hogy régi rendőrtisztek, akik kiállták az “új demokrácia” első próbáját: igazolni tudták, hogy ők nem voltak fasiszták. Sólyom rendőrfőkapitány egy listáról neveket olvasott fel, és kinevezéseket osztogatott, azzal a megkötéssel, hogy ezek ideiglenesek, véglegessé csakis megerősítésük után válnak.

Az egyik ilyen, látásból ismert “ideiglenes” vezető, akiről később kiderült, hogy nagyon is “véglegessé” vált, az Államvédelmi Hatóság vezetője, Péter Gábor volt. Ha Görgey István velünk lett volna – és nem tűnik el a vad Bulgáriában, ahova diplomatatojásként küldték –, Guidóval azt súgtuk volna a fülébe:

– Te, ez is törpe, de még nálad is jóval kisebb!

Péter Gábor szúrós bajuszkájával és szemével nem keltette a kedélyes törpe benyomását. Ezt élénken észleltem, amikor a közfigyelem reánk terelődött: Sólyom, talán a névsort betartva, előbb Görgey, majd Thassy főhadnagyokat szólította meg, hozzátéve, hogy ez a két hajdani tiszt részese volt az ellenállási mozgalomnak, és ebben szerzett érdemeikért határozta el Kádár főkapitány-helyettessel együtt, hogy katonai tapasztalataikat hasznosítani fogja a demokratikus rendőrség.

– Mit szólna hozzá, Görgey, ha a főkapitányságra beosztott rendőrosztag megszervezésével és parancsnokságával bíznám meg?

– Vállalom a feladatot – pattogta Guido is katonásan, mellőzve a megszólítást, mert a “főkapitány úr” fogalom még csak homályosan derengett előttünk.

Tekintetem találkozott Péter Gáboréval, amint a szőke hajú, toprongyos öltözékű, de így is úrifiús és délceg Guidót mustrálta, nem sok jót ígérőn. Ezután reám került a sor. Tőlem Sólyom megkérdezte:

– Mihez lenne kedve a rendőrség kötelékében?

Erre már kész válaszom volt:

– Egész katonai múltam rövid ideje alatt arra vágytam, hogy írással kapcsolatos szolgálatra osszanak be. Ha ilyesmi lehetséges volna a rendőrségnél, azt szeretném.

– Rendben van. Szervezze meg az új sajtóosztályt, és átveszi annak vezetését.

Péter Gábor engem is alaposan végigmért, amikor visszaültem székemre.

A babgulyásvacsora után – amely a jezsuitáknál ízletesebb volt, mint másutt, de az is meglehet, hogy a nap izgalmai éheztettek ki bennünket – Imre a leányokat saját sarkukba száműzte:

– Megbeszélést kell tartanunk, mely benneteket nem érdekel.

Ezt már ismerték, Imre szeretett konferenciázni, talán képviselői múltjának hagyatékaként. Ilyenkor ő elnökölt, és mi szívesen alávetettük magunkat, mert többnyire tanultunk tőle valami hasznosat. Elmeséltük Imrének a rendőrségnél töltött első napunk tapasztalatait. Guido megkérdezte a Nagy Krokodiltól – ahogy egymás között Imrét becéztük –, hogy vajon nem volt-e hiba részünkről a rendőrséghez csatlakozni.

– Micsoda buta kérdés – kommentálta Imre –, a fuldokló belekapaszkodik egy gerendába, ki hibáztatná azért, hogy nem ladik vagy óceánjáró menti meg?

– Igen, de… – okoskodott Guido, és kifejtette aggályát, hogy Sólyom Laci talán nem a demokrácia építésére van eltökélve, hiszen már az ellenállási időkben arra unszolt bennünket, hogy olvassunk marxista könyveket. – Ez gyanús… ha vele tartunk, talán a kommunizmust segítjük építeni.

– A kommunizmus hálás lenne azért, amit te, Guido és Jenő építenétek számára. Okosabb, ha nem túlozzátok el saját fontosságotokat. Ti továbbra is főhadnagyocskák vagytok, még akkor is, ha osztályvezetői a csipátok. Segítsetek eltakarítani a romokat, ellensúlyozni az újabb igazságtalanságokat, melyekben biztos nem lesz hiány. De senki sem várja el tőletek, hogy huszonöt éves fejjel az ország ügyei a ti vállatokon nyugodjanak. A háborúnak hamarosan vége lesz, a nagyhatalmak döntenek majd helyettetek. Aggódom a döntés miatt, de keveset tudunk ellene tenni, akár tetszik, akár nem.

Guido hitte is, nem is, amit hallott, de nem vitatkozott tovább, mert Imre mindkettőnket könnyedén lehengerelt. Egymás között – útban a rendőrség felé reggelente, és vissza, munka után – ez volt állandó témánk. Megegyeztünk abban, hogy éberen figyelünk, nem hagyjuk, hogy tisztességtelen machinációkhoz eszközök legyünk.

Bennem kevesebb volt a skrupulus, talán belém kevesebb romantika szorult, mint Guidóba, aki tudatosan, vagy talán ösztönösen, Görgey Artúr méltó utódja kívánt lenni. Engem eddigi tapasztalataim arra tanítottak meg, hogy nem érdemes túl előre tervezni, túl sokat aggódni, mert mindig lesz valahogy, előáll majd valaki, átvezet a következő szakaszon, legyen az Nagy Jenő ezredes vagy Sólyom László rendőrtábornok; a szakaszok rövidek, s nem jelentenek egy életre szóló elkötelezettséget.

Az utolsó szót ebben a témában Raile atyától, alias Jaksitól hallottuk. Az egyik este fogadott hármunkat, és társaságunkban szívta el Regali Media szivarját, melyet Guido nagy nehézségek árán szerzett a feketepiacon. Imre felidézte előző beszélgetésünket, saját diagnózisait, majd kikérte Jaksi véleményét. Reverendás hősünk füstkarikákat fújva mondta ki a verdiktet:

– Az őrangyalotok vezetett ide benneteket, és irányítja továbbra is a lépteiteket. Naponta többször sugallja, hogy mi a helyes, mit kell cselekednetek; figyeljetek reá, amihez időnként csend kell, ima vagy elmélkedés. Az aktív ellenállásnak vége. Most a rend építésére van szükség, segítsétek a rendőrséget mindaddig, amíg ezt teszi, de ha már nem, álljatok odébb, az őrangyal majd megsúgja, hogy mikor. – A remek Raile atya rányomta pecsétjét, a “nihil obstat”-ot rendőrigazolványunkra, s ettől még Guido is megnyugodott.

A “sajtó” 1945 januárjának végén, amikor Buda ostroma még tartott, egyetlen napilapból állt, a Szabadság című délutáni újságból. A fejlécen Zilahy Lajos neve díszelgett mint a lap egyik szerkesztőjéé, de nevének varázsa hamar szertefoszlott, amikor megírta vezércikkét a kenyeret osztogató, Krisztus-képű orosz katonáról. Ezekben a napokban a budapestiek benyomása más volt a muszkákról.

Mindennél nehezebb volt a lelki átállás, Guidónak is, nekem is. A rendőrség megszervezésén munkálkodó gyűlés után hazafelé tartottunk a Városházáról, de alig fordultunk ki a Kossuth Lajos utcára, amikor egy újabb csapat magyar rabbal találkoztunk, akiket géppisztolyos muszka nő meneteltetett. Meglátva minket ránk kiáltott:

– Davaj, davaj… rabotaty!

Karszalagunkra mutattunk, és mentünk tovább. Mindössze három nappal korábban még pisztoly volt az oldaltáskánkban, és egyenruhánk is bizonyos védelmet jelentett. Még nem szoktuk meg a kiszolgáltatottságot és a legyőzöttek érzéseit, különösen azt nem, hogy egy női katona parancsolgasson nekünk. A barisnya lekapta géppisztolyát, és megeresztett egy sorozatot a fejünk felett, mire gyorsan beálltunk a sor végére, teljesen meggyőzve új státusunkról. Az igazolványunkat sem mutattuk fel neki, nehogy a megvadult muszka nő az újat is széttépje. Ő is megdolgoztatott bennünket, mielőtt sikerült meglógnunk. Ez volt új, rendőri pályafutásunk kezdete. Beérkezve a rendházba fellélegeztünk, majdnem a biztonság érzete töltött el bennünket. Az épület szintén romos volt, mint egész Pest, de valamivel kevésbé, mert Raile atya segédje, fráter Váradi Jancsi napokkal a harcok beszüntetése és a rendházat ért belövések ideiglenes betömése után az utcai romok eltakarításába kezdett. Markos, fiatal novíciusokkal vágott utat a járda egyik, majd a másik oldalán. Végigjárta a házakat, és mindegyikből toborzott magának néhány önkéntest. A jezsuita rendház példát mutatott Pestnek újjáépítésből. Báró Biedermann Imre, az egykori nagybirtokos és országgyűlési képviselő csákánnyal a kezében Váradi Jancsi úttörő tankja lett, husángszerű karját lóbálva támadt a tégla- és betontörmelékekre, kérgesre dolgozta tenyerét; a háborút, a Gestapo-fogságot, az aggodalmát feleségéért a megfeszített fizikai munka narkotikumával űzte el, vagy legalábbis csillapította. Hazatértünkkor lapátot nyomott a kezünkbe, és mielőtt hőn vágyott szállásunkra mehettünk volna, belőlünk is kipréselt még egy félórácskát; lapátoltunk, míg csak be nem esteledett.

A sötétség beállta után a rendház padlásán jöttünk össze, ahonnét egy kis tetőterasz nyílott. Innét néztük az ismétlődő tűzijátékot. Budát lőtték az oroszok a környező hegyekről, a külső, már elfoglalt peremről, és az ostromlott Gellérthegy, Várhegy német helyőrsége viszonozta a tüzet. Guido is velünk volt, a Rózsadomb egyik pincéjébe szorult anyja és öccse sorsáért aggódott, ez tartotta vissza attól, hogy rohanjon Beához, aki a húgával töltött nap unalma után többnyire keserű szemrehányásokkal fogadta.

– Toujours seul, avec ma soeur, je deviens folle…

– Holnap majd újra felmossuk a lépcsőházat – vigasztalta Imre –, az majd kissé elszórakoztat, és enyhíti magányodat.

Imre, akárcsak az ostrom idején, most, e monoton napokban is áldás volt. Egy kissé már mind egymás idegeire mentünk. Az ő humora minden feszültséget feloldott, s habár Nagy Krokodilnak szólítottuk – ez a németek berepülésjelzéseinek kódnyelvéből ragadt rá –, inkább egy barátságos, nagy mackóra emlékeztetett, mint hüllőre. Szüntelenül dörmögött, de sohasem támadott, karmolt, harapott; monstrumnyi jelenléte biztonságérzetet adott. A leányokat egy szomszéd orvoshoz vitte, hogy állapítsa meg: az oroszok bizalmaskodása nem hagyott-e hátra káros utóhatásokat. És ennek a nyers modorú orvosnak sikerült a leányok lelki sebeinek gyógyítása is. Guido és jómagam a Vörösmarty téri pincéből való kiköltözésünk napjaiban bizonytalanul tapogatóztunk, nem tudtuk, hogy mi a jobb: ha beszélünk róla, vagy ha meg nem történtnek tekintjük. Imre találta meg a megfelelő hangot. Pajtása lett a lányoknak, de terrorizálta is őket, ha együtt voltak: nem hagyott nekik időt, hogy morfondírozzanak, és önmagukat sirassák.

Szétesett országunkban – Pest el volt vágva Budától, a Dunántúl terra incognita lett, nem volt vonat, posta, rádió, vékony sugaracska folyt a vízcsapból, a villany pislogott, és gyakran kialudt – a rendház egy felbomlott társadalom sziklaszilárd intézménye maradt. A konyha reggeltől estig több száz embert étkeztetett, rántott leves reggelire, babfőzelék ebédre, bableves vacsorára; a kazán langymelegen tartotta reggel és este a fűtőtesteket, a betegterem szűkös készletéből kis kórházat rögtönöztek a rászoruló betegeknek, a templom reggeltől estig nyitva volt, és gyakran megtelt. Az éhező, rettegő Pest, államfőjét, kormányát elvesztve, az egyetlen megmaradt fennhatósághoz, Istenhez fordult vigaszért, bátorításért.

Első vasárnapunkat töltöttük a Horánszky utcában, reggeli misét hallgattunk a harmadik emeleti kápolnában. Imre ministrált, Raile atya misézett, az úrfelmutatásnál tartottunk, amikor valaki feltépte az ajtót. Egy nő rohant be kibomlott hajjal, s a rémülettől eltorzult arccal kiáltotta:

– Az oroszok körülvették az épületet. Akit a templomban találnak, elhurcolják. Meneküljenek, amíg nem késő!

A zsúfolt kis kápolnán moraj futott végig, de senki sem mozdult, mintha mi sem történt volna. Raile atya tovább misézett, áldoztatott, hatalmas ministránsa tartotta az ezüsttálacskát az oltár elé járulók ajka alá. Megrendítő pillanat volt, minden jelenlévő érezte, hogy az Isten házában vagyunk, történjen, aminek történnie kell. Az oroszok nem jöttek értünk.

A Budapesti Rendőr-főkapitányság az elsők között kezdte meg működését. A rendőrség régi központját bombatámadás pusztította el, így a Wurm utca – egy, a Dunához vezető szűk utcácska – egyik elhagyott irodaépülete lett új otthona. Munkások jöttek, és beüvegezték a kitörött ablakokat. Guido a földszinten kapott irodát – valamikor kétszobás kis lakás lehetett. Az első legénységet régi rendőrökből toborozták, akiket falragaszok szólítottak fel, hogy jelentkezzenek ismét szolgálatra. Már az első napokban vagy két tucat jelent meg a régi egyenruhájába öltözve, de parancsnokuk, Guido – bár főhadnagy úrnak hívták emberei – továbbra is bal karján karszalaggal lompos civilben járt. Törzsőrmestere lajstromozta a jelentkezőket, és figyelmeztette valamennyit, hogy felvételük ideiglenes, akkor véglegesítik őket, ha átestek az igazolóbizottság vizsgálatán. Mikor a rendőrök régi egyenruhájukban újra megjelentek a pesti utcán, a járókelők megkönnyezték a látványt.

A sajtóosztály az első emeleten kapott egy tágas irodát. Táncterem is lehetett volna, ablakait már beüvegezték, de a bútorzat mindössze néhány szedett-vedett székből állt. A gazdasági osztály vezetője, egy régi rendőrtanácsos a reggeli értekezleten azt ajánlotta az osztályvezetőknek, hogy ideiglenesen a legszükségesebbeket szerezzék be onnét, ahonnét lehet. Én két rendőrt kaptam a sajtóosztály szolgálatára, első ténykedésünk az iroda bebútorozása volt. A Wurm utca számomra régi kedves ismerős volt: itt állt a Dunára néző sarokház, egy hatemeletes bérpalota, amely anyám gyermekkori barátnőjének, Széchenyi Leának volt pesti otthona, miután férje, a Vörös ezredes – Deák-Horváth Dénes – a háború elején importőr üzletemberré avanzsált. Hatszobás, negyedik emeleti lakásukban otthon éreztem magam. Amikor a félig bekerített Budapestről Milánó felé menekültek a közelgő Vörös Hadsereg elől, lakásuk kulcsait nálam hagyták. (A Vörös ezredes korai “vörössége” Károlyi Mihályra tett 1919-es esküjétől datálódott, ez 1945-ben semmiféle védelmet nem jelentett, ellenkezőleg!) Viktória, a komorna volt az utolsó lakó, s mikor Győrbe menekült, még egy kulcsszériával gazdagított. Guido és két új rendőröm kíséretében elszoruló torokkal nyitogattam a dupla zárakat. A felvonó nem működött, gyalogosan másztunk föl a negyedik emeletre, útközben kilátással a Dunára, mert a belövések az építész által nem tervezett tölcséreket vágtak az épületbe.

Talán ez, talán Buda ostromának még mindig veszélyes közelsége távol tartotta innét a fosztogatókat. A lakás még a belövéseket is megúszta. A lehúzott redőnyök között beszállingózott a hó, a süppedő, drága szőnyegeket a kitört ablakok cserepei borították. Dermesztő hideg volt, a félhomályban az egykor fényűző lakás az “így élt a felső tízezer” elszomorító múzeuma lett. Gyorsan végigjártuk a szobákat, kiválasztottunk két kecses antik íróasztalt, négy kevéssé szembeszökő karosszéket, kicipeltük őket az előszobába, hogy átköltöztessük kölcsönként a főkapitányság sajtóosztályára. Távozáskor az előszoba kis kredencén viszontláttam a herendi porcelántálat, benne az utolsó látogatók vizitkártyáival: a spanyol követé és gróf Teleki Cecilé feküdt legfelül. Ezek tetejére raktam a nyugtát, hogy a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Sajtóosztálya számára ideiglenesen két íróasztalt és négy karosszéket kölcsönöztem. Amint a rendőrség berendezkedik, sértetlenül visszakerülnek, addig felelősséget vállal értük a sajtóosztály vezetője… Első hivatalos aláírásom Vörös ezredesnek és Lea néninek címeztem, akik soha nem tértek vissza elhagyott otthonukba.

A két íróasztalt a sajtóosztály két sarkában helyeztük el, rézsútosan, félig egymással szemben, félig az ablakhoz, hogy minél több nappali világítást kapjanak. A négy karosszék az ott leltekkel együtt hamar közönségre talált: bár Pestnek csupán egyetlen lapja volt, a Szabadság, akkreditált újságíróból annál több jelentkezett. Ketten a Szabadságot tudósították, de a Kommunista Pártnak, a Szociáldemokrata Pártnak, a Kisgazdapártnak és vagy fél tucat másiknak kétoldalas kőnyomatosai voltak, ezek mind hírlapnak számították magukat, így számos állítólagos riporter jött. Fizetést ugyan nem kaptak, mert nem volt pénz, vagy ha volt is, semmit nem lehetett érte vásárolni: a gázsit elemózsia formájában kapták, amelyet a pártok is és a rendőrség is szűkmarkúan osztogatott: bab, egy kis liszt, esetleg avas szalonna. Mindenki éhes volt, és gyanakvó. Leácska filigrán íróasztalaira felfigyeltek, és a magyarázat, hogy a szomszédságból, ismerősöktől kölcsönöztem, velem szemben is egy kis gyanút keltett, hogy ki fia-borja lehetek. Addigra már a nevem is ki volt függesztve az ajtóra, és ez sem növelte riportereim bizalmát, fasisztát szimatoltak a “Th” és az “y” mögött. Állandó erőfeszítéssel igyekeztem áttörni a gyanakvás vastag ködén. Mentsváram a munka lett, minden mást feledtetett velem.

Első közös kirándulásunk Pest felszabadult gettójába vezetett. Nyitott rendőrségi autó szállított oda bennünket – első autózásunk volt a romos városban. Az utcákat továbbra is autóroncsok, háztörmelékek torlaszolták, vezetőnk cikcakkban kanyargott közöttük, és közben arra is vigyáznia kellett, hogy a vadul hajtó, tülkölő és káromkodó szovjet vezetők kocsiját kerülgesse. Szívdobogtató zötykölődés után megérkeztünk a Dohány utca környékére. A gettó falait most bontogatták, gépkocsink itt állt meg. Velem az élen nekiindultunk. Az ÁVO egyik embere csatlakozott hozzánk, ő irányította menetünket. Egy szűk utcácska úttestjén haladtunk, a járdák két oldalán emberi holttestek voltak egymásra rakva, mint a farönkök a letarolt erdőben, fejjel az úttest felé, mindkét oldalon. Fekete, szőke, vörös, ősz, kopasz… gyerekfejek. Lassan haladtunk: a három riporter fotografált. Miattuk minduntalan meg kellett állnunk, pedig mindenki inkább sietett volna. A hideg ellenére a holttestek szaglottak. Az ávós azt állította, hogy az elmúlt huszonnégy órában több mint ötezer halottat raktak gúlába. Ez volt az első küldetésünk, és alaposan megrázott valamennyiünket, noha mindannyian Budapest ostromának túlélői voltunk.

Az első élmény után, különösen Buda elestét követően, rutinfoglalkozásunk a Duna “utasainak” – az aznap kihalászott holttesteknek – szemléje lett. A beosztott fővárosi alkalmazottak a rendőrmotorosok segítségével kifogták a sodródó halottakat. Számuk és állapotuk változó volt, legtöbbjüknek nem lehetett megállapítani a személyazonosságát. Rokonok jöttek eltűnt hozzátartozóikat keresni, egyik rendőröm állandó feladata lett a nyugtatás, a tudósítóknak pedig a napi szemle eredményének leírása. A sajtóosztály működésének kezdetén fő témánk Budapest ostroma volt. A riporterek lassanként feledték velem szembeni gyanakvásukat; túl sokat éltünk át és láttunk együtt.

Az “újjáépítés” volt a fő jelszó ezekben a napokban, a rendháztól a rendőrségig mindenhol, ahol megfordultunk. Érthető, mert a törmelékek között utat kellett törni, az ablakokat be kellett üvegezni, a fegyvereket begyűjteni, az aknákat felszedni. Mindezek előrehaladásáról a sajtóosztály adott ki jelentéseket, amelyeket sokszorosítógépünk húzott le a Wurm utcai központban. A lap felét a főkapitány rendeletei töltötték ki, melyeket mi kaptunk meg továbbításra. Eddigre már volt egy írógépem, antik szörnyeteg, egy Underwood. Eleinte magam gépeltem a különböző cédulákon befutott értesüléseket, a sorra felállított kerületi kapitányságok jelentéseit: leginkább ismeretlen tettesek által elkövetett gyújtogatásokról, robbantásokról és fosztogatásokról. Az ismeretlen tettesek többnyire szovjet katonák voltak, egyedül vagy bandákba verődve éjjel-nappal raboltak. Ami azt illeti, a pestiek is kivették részüket a “zabrálásból”. A “davaj” és a “rabotaty” után ez volt a harmadik orosz szó, amelyre a megszálló Vörös Hadsereg huszonnégy óra leforgása alatt megtanította Pest lakosságát. (Pardon! a negyedik; a “davaj csaszi”, óráink elrablása, megelőzte ezt.)

A zabrálásból Guido és én is kivettük szerény részünket. Éppen hazafelé, azaz a rendházba igyekeztünk, amikor a Józsefváros egyik kis utcájában arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik ház alagsorából egy férfi a járda szintjére nyíló ablakon keresztül valami fehéres tömböt próbál kiráncigálni, társa pedig a szuterénből nyomná kifelé, de a szikla jóval szélesebb, mint az ablaknyílás, így erőlködésük hiábavaló. Megtorpantunk, mert kiéhezett állapotunk nemcsak látásunkat, hanem szaglásunkat is megélesítette. A fehéres valami édeskés illata a cukrászboltok emlékét idézte.

– Hé, ha segítetek, kaptok ti is! De valami targonca is kéne!

Már tudtuk: krumplicukor! Guido hazatrappolt a rendházba, és nagy hamar Váradi Jancsi négykerekű kézikocsijával tért vissza, amelyen békésebb napokban a rendház nagyobb bevásárlásait szállította haza a háziszolga. Eddigre én már a pincében voltam, ahol a másik pasas egy fűrésszel idomította a fehér sziklát, hogy kiférjen az ablakon. A cukorka szilánkjai jobbra-balra hullottak, emberünk az egyik kezével fűrészelt, a másikkal falta a forgácsokat. Nekem sem kellett sok biztatás, követtem a példáját. Hosszú-hosszú hetek babkosztja után az édesség feledett íze a gyönyörök csúcsa volt. Az ablakon keresztül több marékkal adtunk ízelítőt Guidónak és a másik martalócnak. Fél órába telt, amíg a leszűkített tömböt ketten kipréseltük az ablakon. Egyszer visszaesett, a térdemet érte, és felhasította egyetlen nadrágomat. A véres, cukros sebbel mit sem törődve mindketten újra nekirugaszkodtunk, a kintiek ráncigálták, végül is a cukorszikla a havas-mocskos járdán landolt. Négyen emeltük a jezsuiták kis kocsijára. Jutalmunk a lefűrészelt rész volt, talán tíz kiló vagy még több. A két alak egy szomszédos kapualjhoz irányította menetünket, ahol már várt ránk három bábuskának maszkírozott nő. Heten már könnyedén elbírtuk a tömböt, amelyet a kapualjban leterített sátorlapra helyeztünk. Bemutatkozás nélkül váltunk el, ők feleslegesnek tartották részletezni, hogyan jutottak a krumplicukorhoz, és mi sem érdeklődtünk. De – mert az alagsor ablakát és bejáratát is lezárták – reméltük, hogy legálisan.

Az aggály Imre részéről merült fel, amikor felhordtuk jutalékunkat szobánkba. Bea és Judit rávetették magukat a ritka csemegére, Imre nem nyúlt hozzá, azon töprengett, hogy nem lopott-e a holmi, és nem vagyunk-e mi is zabrálók, mint a megvetett muszkák. Kupaktanácsot tartottunk, és végül is Imre ösztönzésére úgy határoztunk, hogy a lelkiismereti kérdést döntsék el a jezsuiták. Az öt csonk közül egyet megtartottunk magunknak, négyet átvittünk Váradi Jancsi cellájába, a rendház számára. Őt kértük meg, hogy tanácskozzon szerzetestársaival, mert Raile atya túl sok fontos dologgal volt elfoglalva ahhoz, hogy krumplicukor-problémával zavarjuk.

Váradi Jancsi villanyoltás előtt, este kilenc tájt kopogtatott ajtónkon, kiszólított engem és Guidót.

– Fiúk – mondta Váradi Jancsi –, három pátert is megkérdeztem, mindhárom komoly teológus. Ketten úgy találták, hogy ha az illetők a helyiséget, ahonnét származik, lezárták, akkor vagy az ő tulajdonuk, vagy legalábbis ott dolgoznak, és részesei az ott tárolt holmiknak. A harmadik atya ezzel nagyjából egyetértett, de hozzátette, hogy mivel a rendház kocsiján szállítottátok el, saját biztonságotokat kockáztatva, sőt Jenő még a vérét is ontotta közben, és amit hoztatok, azt a rendházzal megosztottátok, nos, ez az atya úgy találta, hogy e szerzemény tulajdonlása nem bűn, hanem a rendkívüli állapotok következménye.

A rendőrségen listát állítottak össze az osztályvezetők lakcíméről. Többnyire ideiglenes címek voltak, mert Pest lakosságának mintegy a fele még mindig a vakondokok életét élte, pincékbe vagy jobb esetben a romlakások valamelyikébe zsúfolódva. Guido és én a rendház Horánszky utcai számát adtuk meg, óvatosságból elmulasztottuk hozzátenni, hogy a jezsuita rend vendégei vagyunk. Napilapunk, a Szabadság olvasása megtanított arra, hogy a klérus éppúgy lecsúszott a társadalom ranglétráján, mint az arisztokrata, a dzsentri, a földbirtokos, a plutokrata. A népi származás lett kívánatos, a többi osztályellenség-számba ment. Új tapasztalat volt számunkra, hogy jobb, ha származásunkat eltitkoljuk. Ami külsőnket illeti, ez könnyen ment. Ruhánk úgyszólván csak az volt, amit állandóan hordtunk. Utolsó otthonunkból, a Rózsadombról a Vörös Hadsereg karácsonyi közeledtekor egyenruhában léptünk le, egyetlen polgári öltözékünket gondtalanul bőröndökbe dobáltuk, hogy a “változáskor” átöltözzünk, és elkerüljük a hadifogságot. Arra nem gondoltunk, hogy az ostrom olyan hosszas lesz, és hogy a “változás” utáni átmenet állandósul.

Életünkben először nincstelenek lettünk. Nem volt otthonunk, magántulajdonunk, nem tudtunk családtagjainkról, azt sem, hogy élnek-e még. Állásunk ugyan volt, elvben fizetség is járt érte, de egyelőre az irodában kapott ebédünk volt a bérünk, cserébe az életveszélyért, amellyel a munkába járás és a hazatérés járt. A szovjet járőrök változatlanul összeszedték az utcákon az épkézláb férfiakat, előszeretettel a fiatalokat, mint amilyenek mi is voltunk. Azt már megtanultuk, hogy a karszalagunk és a kétnyelvű “dokument” gyér védelem. Ebben a szorult helyzetben hatalmas vigasz volt, hogy ketten vagyunk: évtizedes, kipróbált barátság, azonos múlt és jelen fűzött bennünket szorosan össze. Ez arra bátorított, hogy nevessünk szorult helyzetünkön. Nyugtattam Guidót:

– A Görgey név tagadhatatlanul reakciós hangzású, nem beszélve arról, amit a generális Kossuth ellen vétett. Veled fogják majd megfizettetni, nemcsak a XX., hanem a XIX. századi Görgey-bűnöket is.

– Nem leszek egyedül, mert a “vitézekre” is hamarosan rájár majd a rúd, vitéz miskei és monostori Thassy Jenő főhadnagy úr!

Beszélgetés közben aggodalmasan pásztáztuk az utcát. Guido a jobb oldali járdát, én a balt, nehogy belebotoljunk a hadifoglyokat gyűjtő muszkákba. Mind a ketten egyetértettünk abban, hogy amit korábban a zsidók szenvedtek el, az lesz most a mi sorsunk. A származás! Ha kissé megkaparnák, kiderülne, hogy osztályidegenek vagyunk.

Munkába érve a nap eseményei hátrébb szorították egyéni gondjainkat. A sajtóosztály napi jelentése fölött görnyedtem, amikor Guido egyik rendőre kopogtatott be, parancsnoka küldte, hogy azonnal siessek le az irodájába.

Az íróasztala előtt, két rendőr között, egy tizennégy-tizenöt évesnek látszó kamasz ácsorgott. Guido szó nélkül átnyújtott nekem egy írást. A kispesti rendőrkapitányság államvédelmisének jelentését a tizenöt és fél éves suhancról, aki bevallja, hogy másfél esztendeig a Nyilaskeresztes Párt tagja volt, kötelékben fegyveres szolgálatot teljesített, és a Duna-parton részt vett bujkáló zsidók kivégzésében. Ezennel megküldik őt a főkapitányságra, hogy ügyét továbbítsák az Államvédelmi Osztálynak.

Álmélkodva néztem a csenevész kis penészvirágra, nem nézett ki tömeggyilkosnak. Guido azt mondta, hogy ő már kihallgatta, a fiú nem tagadja a kivégzéseket. Ha akarom, hallgassam meg én is. A fiatal rab, biztatást nem várva, újra belekezdett mondókájába. Az apja – mondta – évek óta tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak, ő íratta be az ifjúsági tagozatba. Fegyvert 1944. március 20-án kapott, a német bajtársak bevonulása után, amikor az áruló Kállay Miklós miniszterelnök lebukott. Később Baky László különítményébe került, hónapokig a csillagos házakba bezárt zsidók őrzése volt a feladata. Októberben, a Nemzetvezető Szálasi Testvér hatalomra jutása után a Duna-parton bűnös zsidókat irtottak, és ebben már ő is részt vett.

– Felsorakoztattuk őket a rakparton, és puff-puff – lőttük őket. Amelyik nem hullott azonnal a Dunába, azt póznával taszigáltuk a vízbe…

– Hányat végzett ki?

– Azt nem tudnám megmondani, mert hetekig tartott. Talán negyvenet, talán hatvanat…

Ezt kimondva, a félelem helyett az emlék izgalma festett pírt sovány arcára. Dermesztő volt, amint a kis proletárgyerek a “daliás időkre” emlékezett, a megbánás vagy a megértés minden szikrája nélkül. Azt nem tudja, hogy az apja hol van. Reméli, hogy elment a németekkel, mielőtt az ostrom elkezdődött. Az anyja már nem él, tüdővész vitte el két éve. A nénjénél lakott Rákoskeresztúron, ahol karszalagosan látták, ezért jelentették fel.

– Bánja a kivégzéseket?

– Nem, mert meg kellett Budapestet tisztítani a zsidóktól…

Idáig jutott el történetével, amikor két ávós detektív jött érte, megbilincselték vékony csuklóját, aláírták a fogoly átvételéről a nyugtát, majd elvezették a fiút. A két rendőr is visszaindult Kispestre.

Guidóval magunkra maradtunk. Mindkettőnket felkavart ez a találkozás. Engem a délelőtti Duna-parti inspekcióra, a felpuffadt hullákra emlékeztetett, Guido az Andrássy út 60-ról mormogott valamit: korábban a nyilaskeresztesek kínzókamrája volt, most Péter Gábor lakta be ávósaival. Odaviszik a kis nyilast, aki még nem érte el tizenhatodik életévét, de már megölt negyven vagy hatvan embert.

A korai február egyik reggelének nagy élménye a telefonkészülék volt. Leácska kecses íróasztalán állt egy fekete, áramvonalas, tárcsás telefon; egyelőre némán. Istenem, mikor is lépett ki az életünkből? A Rózsadombon karácsony estéjén éjfél előtt csengett utoljára, a Hűvösvölgyből hívott bennünket valaki:

– Itt vannak a barátok, tízen vagy még többen! – Ez a Vörös Hadsereg váratlan előretörését jelezte. Guidóval sebtében bedobáltunk néhány holmit egy bőröndbe, elhagytuk kis karácsonyfánkat, s vele a telefont és a civilizált életet; eltűntünk Pest dzsungelében. A telefon most visszatért.

11 órakor éles csengéssel megszólalt, egy parancsoló női hang hívott:

– A főkapitány úr kéreti az osztályvezető urat. – Ez Sólyom László titkárnője, Vértes Klára volt, egy aggszűz. Negyvenes lehetett, a mi szemünkben agg. A szűzben nem vagyok biztos, de nehéz volt elképzelni, hogy a viperára emlékeztető nőszeméllyel valakinek párosodni támadjon kedve, hacsak az illető nem egy másik kígyó. Guido a rendőreitől hallotta, hogy a precíz titkárnő a párt bizalmasa, feladata, hogy rajta tartsa szemét Sólyom tábornokon és mindazon, ami a házon belül történik.

Felsiettem a második emeletre, és bekopogtam a főkapitány tágas irodájába. Biccentéssel fogadta köszönésem, ami azt jelentette, hogy hivatalos minőségében szólított magához. Addigra már megtanultam a szigorú etikettet, melyet beosztottjaitól megkívánt. A “szervusz” és a “Laci, Jenő” a hivatalos érintkezéskor száműzve, a bokacsattogtatás itt nem divat, a tőmondatokban tett jelentés annál inkább. Az a társadalmi sallang, amelyben mindketten felnőttünk, mellőzendő. Mindezt megerősítette az is, hogy Sólyom masszív íróasztala közelében, egy kis asztalka mögött ülve titkárnője meredt rám, vértelen ajkát összeszorítva, ellenségesen csillogó szemüveggel, mintha gondolataimat akarná olvasni. Amint főnöke megszólalt, gyorsírással jegyezni kezdett.

– Buda fölszabadítása küszöbön áll – közölte –, készüljön az osztályvezető úr egy korai sajtószemlére… Maximum hat embert vihet magával, csakis tudósítókat. Őrizetét a szovjet parancsnokság szolgáltatja… Feladata a hídroncsok fotografálása a budai oldalról, felvételek a Várról, a Vérmezőről; de csak távlati képek; és nyomban utána térjenek vissza Pestre, ugyanazon a csónakon. A tudósítókat a Főkapitányság fogja tájékoztatni Buda helyzetéről, a rendőrkerületek újbóli felállítása Budán még hosszú hetekbe telhet. Készüljön fel arra, hogy csatatérre látogatnak!

A kirándulásból nem lett semmi. Buda még napokig tartotta magát, hathetes ostrom után esett el.

Ezen a délutánon Guidónak tovább kellett új hivatalában maradnia, hogy lajstromozza a szolgálatra jelentkező régi rendőröket. Kissé aggódva, de egyedül ballagtam haza, vargabetűt téve a Bazilika mellett átvágtam az Andrássy útra. Mindenütt a pusztulás képe. Nyomban megbántam az új utat, különösen mikor kiderült: a mendemonda, miszerint az Andrássy út elején egy romos üzletben krumplit árusítanak, csupán hiú remény. Kiértem az Oktogonhoz – többé nem hívták Mussolini térnek. A Nagykörút sarkán tömeg verődött össze. Csak akkor közelítettem meg őket, mikor meggyőződtem róla, hogy orosz katonák nincsenek közöttük: önként gyülekeztek, nem géppisztolyoktól kényszerítve. Talán itt lesz a krumpliárusítás? Az egyik szélen álló asszonyság mondta, hogy egy nyilas tömeggyilkost hoznak a politikai rendőrségről, aki most megkapja a magáét. Odébbálltam volna, a rendőrségből már éppen eleget kaptam ezen a napon, de nem lehetett, mert egyre többen csatlakoztak, sokan futva érkeztek a Nyugati felől. Hirtelen a tömegbe ékelve találtam magam, a hátul lévők előretolakodva az úttest felé nyomtak. Moraj futott végig a tömegen, jelzés nélküli szürke autó érkezett a Hősök tere felől, benne négy rendőr és egy megbilincselt, civil ruhás rab. Felpuffadt arca kékre-zöldre volt verve, negyvenes lehetett, de ez sem biztos, zúzódások és vérfoltok takarták vonásait. A rendőrök tányérsapkát viseltek és csukazöld uniformist. Ruhájuk újnak tűnt és ismeretlennek, mások voltak, mint a megszokott kék egyenruhás “biztos urak”. A rabot karjánál fogva a lámpavashoz hurcolták, kötelet tekertek a nyakába és a lámpavasra. Az autóból zsámolyt húztak elő, arra állították. Imbolygott, nem tudott egyenesen megállni. Hátulról az egyik pribék megmarkolta a zakóját, a hideg ellenére kabát nélkül hurcolták magukkal. Didergett a zsámolyon, talán nem csak a téltől, hanem attól is, amit átélt, és ami várt rá.

A zsámolyt hirtelen kirántották alóla, két rendőr húzta a kötelet, a himbálózó test a tömeg feje fölé emelkedett, valami reccsent, a rab szeme kidülledt, arca eltorzult, nyelve kilógott. A tömeg tapsolni kezdett. A két rendőr lejjebb eresztette, most csak egy fejjel volt magasabb nálunk, torz arca rémisztő grimasszal meredt ránk.

Még sohasem láttam kivégzést, és hiába a sok borzalom, melyet az ostrom alatt és utána átéltem, a látványtól öklendezni kezdtem. A tömegbe szorulva egyre közelebb toltak a himbálózó hullához.

Ekkor hirtelen valami még borzalmasabb történt, mintegy vezényszóra, mely el sem hangzott. Botok, esernyők emelkedtek a magasba, és ütlegelni kezdték a hulla fejét. A koppanások egyre szaporodtak, velük nőtt a tömeg hisztériája, vér és velő fröcskölődött az alant állókra, reám is. Két könyökkel próbáltam utat törni, hogy szabaduljak, de hiába, a hátrébb állók még közelebb toltak, még többet kaptam ebből az undorító esőből.

Amikor végül kiszabadultam, továbbindultam a Teréz körúton. A szembejövők furcsán néztek rám, és kikerültek. Lehúztam a rendőrkarszalagot, és zsebre vágtam, nehogy engem is a kivégzők közé soroljanak. Az egyik sarkon kék egyenruhás rendőr – a mi emberünk – állított le, és igazoltatott. Amikor elmondtam neki, hogy mit láttam az Oktogonon, a fejét csóválta, de véleményt mondani nem mert, nem tudván, hogy hová is tartozom: civil ruhás, vérrel bemocskolt új rendőrtiszt – okosabb, ha tartja a száját, pedig valami kikívánkozott belőle. Ez után a találkozás után visszahúztam a karszalagomat.

Ha mi nem is mentünk el Budára, Buda jött el hozzánk. Február 13-án esett el – a Szabadság szerint. Másnap, vagy talán harmadnap, egykori kis ellenállócsoportunk negyedik tagja, Haris Olivér érkezett meg az első csónakok egyikén. Szürkületkor szállt partra, két órával később ránk talált a jezsuita rendházban. Alig érintette a pesti partot, Sólyom László után érdeklődött az első rendőrtől, az igazította el a Wurm utcába. Onnét Guido egyik rendőre vezette el hozzánk a rendházba. Olivér lesoványodott, napbarnította színe is megkopott, de barna szeme, izgága kis bajusza a régi volt. Ölelkezés, hátba veregetés. Bemutattuk a lányoknak, alaposan megnézte őket, pedig nem voltak valami mutatósak. Imre leparancsolta róluk kevéske kozmetikumukat, mindketten sínadrágot és pulóvert viseltek, kendővel menyecskésen kötötték le hajukat. Bea viszonozta Olivér pillantását, de az angol udvariassági formula szerint Imre a sarokba küldte a lányokat, mondván, hogy nekünk most őket nem érdeklő, komoly dolgokról kell megbeszélést tartanunk.

Olivér az én priccsemre telepedett, Imre melléje, Guido és én a padlóra. Ostromélményeiről beszélt behízelgő bariton hangján. Hat hét a pokolban: a Naphegy, Lili lakásának a pincéje a Gellérthegy szomszédságában, szemközt a Várral, a lehető legrosszabb hely volt.

– Mintha egy hatalmas dob belsejébe lettünk volna bezárva – mesélte Olivér –, amelyet reggeltől estig vertek. Minden pillanatban vártuk, hogy beszakad a pince, és minket üt agyon.

De túlélték. Ő is, Lili is, és a szép szakácsnő-komorna Julika is. Ennivaló alig volt, a vízhiány még jobban kínozta őket, de Olivér szerint az elszigeteltség, a tétlenség volt a legrosszabb. Egyetlen szórakozása maradt: találgatni a fegyverek hangját, lekottázni koncertjüket. És ő, aki úgy értett hozzájuk, úgy rajongott értük, kénytelen volt fegyvertelenül lapulni a pincében, mint egy patkány. Aztán jöttek az oroszok. Hullám hullám után: rablás, erőszak, katonák keresése, kivégzések. Őt is elvitték egy kommandatúrára, ahol szerencséjére egy értelmes tisztnek megmagyarázta, hogy fontos szerepe volt az antifasiszta ellenállásban, sürgősen Pestre kell átmennie, hogy csatlakozzon hozzájuk, és kivegye részét a nácizmus felszámolásából, az újjáépítésből, vállvetve a felszabadító Vörös Hadsereggel…

– Hmm… – dünnyögte Imre. – Erről lenne nekünk is mesélnivalónk.

– Mindegy – kontrázott Olivér –, ennek köszönhetem, hogy az elsők között engedtek át Pestre. És most halljuk, hogy mi történt veletek! Mit értetek el eddig?

Imre summázta helyzetünket, előadta Odeschalchi Pál, ötödik társunk hadifogságba esésének történetét, az új főkapitány, Sólyom László derék próbálkozását kiszabadítására, találkozásunkat Kádár Jánossal, Guido és jómagam rendőrré válását, a Vörösmarty téri, málnaszörpbe fulladt tragédiát, a jezsuiták irántunk való jóságát: a menedéket, melyet minden ellenszolgáltatás nélkül juttattak nekünk. Erről eszembe jutott, hogy Olivér talán még nem vacsorázott. Valóban nem. Elszaladtam a konyhára, és ételhordóban hoztam egy nagy tál babfőzeléket meg egy szelet kenyeret. Olivér úgy falt, mintha napok óta ez lett volna az első meleg étel, melyet elébe tettek. Utána egy kétes tisztaságú selyemkendővel törölte meg száját és bajuszkáját, majd reagált a mi történetünkre.

– Keveslem, amit kaptatok. Guido és Jenő még azt sem tudja, hogy mi a rangjuk a rendőrségnél. Te pedig, Imre, ülsz itt a rendházban, őrzöd a két kisasszonykát, pesztonka vagy mellettük, ahelyett, hogy cselekednél…

– Mi a fenét vársz tőlem?! – kérdezte Imre morcosan.

– Azt, hogy ismét belevesd magad a politikai életbe! Debrecenben, ahogy a Dunán átkelve a ladikban hallottam, megalakult a magyar kormány és az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Neked most ott lenne a helyed. Tiszta a politikai múltad, prominens szerepet játszottál az ellenállási mozgalomban…

– Ugyan kérlek! Az a kevés, amivel mi próbálkoztunk…

– Látod, Imre, ez a baj! Veled is és a fiúkkal is. Szerényen visszahúzódtok, ahelyett, hogy saját tetteiteket kidomborítanátok. Ha ezt tettétek volna, nem ülnétek összezsúfolva ebben a kis szobában. Most új korszak nyílik. A szerény kis ibolyákat eltapossa a tülekedő tömeg. Legfőbb ideje, hogy átjöttem hozzátok, én majd fölrázlak benneteket. Imre, neked indulnod kell Debrecenbe! Holnap utánanézek a lehetőségeknek.

– De én nem vágyom Debrecenbe! Én Pécsre akarok menni, és onnét haza, Szentegátra. Azt sem tudom, hogy él-e még a feleségem, van-e még otthonom.

Imre és Olivér összeszólalkoztak, és egymást túlharsogva a maguk igazát bizonygatták. Guidóval összenéztünk. Ez az Olivér új volt számunkra. Igaz, hogy mindig a cselekvést sürgette, de nem ilyen nyersen. Lili szalonjában, whiskyspohárral a kezében a brit flegmaság és fölény volt a modellje, míg most, első ízben, mohóságot árult el.

Azt vártuk, hogy éjszakára velünk marad, és Váradi Jancsitól kell kérnünk, hogy helyezze el őt valahol a szomszédságunkban. De Olivér hamarosan szedelőzködött, mert még két barátját meg akarta látogatni, ha ugyan élnek egyáltalán. Esetleg visszajön, ha nem találja őket. Különben másnap találkozunk a Wurm utcai főkapitányságon, ahol egy új fejezetet nyit majd számunkra.

– Ki az a bolond, aki este kilenc óra után neki mer vágni Pestnek csomag és szállás nélkül? – érdeklődött Imre nem túl barátságosan. – Olivér siet bepótolni a mulasztottakat.

Olivér valóban sietett, és hamarosan befutott. Másnap, amikor betoppant az irodámba, bőrkabát volt rajta, olyan fess, hogy Guido és én fel sem mertük volna venni, nehogy egy orosz levetkőztessen. A kabát alatt tweedöltönyt viselt, Buda ostroma láthatóan lepergett róla. Csupán percekig maradt nálam, szakavatott szeme felfedezte antik íróasztalaim és a fotelek szépségét. Elmondatta velem, hogy honnét származnak, melegen érdeklődött Lea néni elhagyott lakása iránt. Felvetette a lehetőséget, hogy ő esetleg megvédi, és odaköltözik Lilivel, ha áthozatja Julikával egyetemben Budáról. Én nem kaptam tüstént az ajánlaton, ő pedig nem feszegette tovább a témát. Tanácskozásra kellett mennie Sólyomhoz és Kádárhoz, hogy megbeszéljék jövőjét. A két-három újságíró, közöttük a Szabadság kommunista tudósítója, kíváncsian méregették Olivért, füleltek minden szavára. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a kommunista riporter tőlem tudakolta:

– Ki ez, tag-e vagy sem? Honnét ismeri?

Rövid és kitérő választ adtam neki:

– Az illegalitásból ismerem, tagja volt a mi kis csoportunknak.

De a riporter már többet tudott ennél:

– Aha, ő az a híres Haris, aki irányított benneteket? Most már mindent értek.

Én annál kevesebbet értettem mindebből, de mégsem érdeklődtem. A Szabadság riportere együttlétünk első napjától kezdve szimatolt utánam, száz apró jelét adta annak, hogy meglepőnek találja nevemet, múltamat, foglalkozásomat, jelenlétemet – ez különös elővigyázatra intett vele szemben. Olivér ezúttal azonban, ahelyett, hogy ártott volna, növelte tekintélyemet a szemében. Délután leirat érkezett a főkapitánytól: Haris Olivért ideiglenes hatállyal detektívfőnöknek nevezte ki Sólyom László rendőrfőkapitány s. k., Kádár János főkapitány-helyettes s. k.

A délután derekán csengett a telefon, Olivér jól ismert baritonja:

– No mit szólsz hozzá…?! Ugye egy kis mozgást hoztam ide magammal? – Bediktálta a mellékállomást, amelyen elérhetem – addigra már a főkapitányság minden osztályán működött a telefon. Olivér testülete a házon kívül, de a közelben volt; négyszáz detektív főnöke lett. Megnyugtatott, hogy van már átmeneti szállása Pesten, de Lea néni lakása továbbra is erősen érdekli. Majd együtt szemrevételezzük és lajstromozzuk, hogy az ablakokon kívül mit kell javítani rajta, hogy ismét lakhatóvá tegyük. Választ nem várt, búcsúzott, mert a törzskarával kell beszélnie.

Első látogatás Budára. Ezúttal Guido egyedül ment egy partizán tolmáccsal, akit Raile atya szerzett neki. A csónakot is ő rendelte reggel hétre, az Erzsébet híd csonkjától indult. Istenem, mikor volt az, hogy taxit rendeltünk, és az a házhoz jött? Bea murizott, hogy Guido Budára megy: a szokottnál korábban távozik a rendházból, és ki tudja, mikor vergődik haza. Guido ezúttal a sarkára állt, és kurtán-furcsán megmondta, hogy most az anyját és az öccsét kell megkeresnie. Imre is megtoldotta ezt még egy kis gorombáskodással, Bea karakterét illetően. Aztán segített összecsomagolni egy kis harapnivalót, hogy Guido ne állítson be üres kézzel, ha hazamegy.

Hazamegy? A jó ég tudja, hogy mi lett a kedves, tornyos Görgey-villával, Frederika mamával és legkisebb fiával, Muff-fal. Elszorult torokkal indítottuk útnak Guidót. Imre még mindig nem hallott feleségéről és a szentegáti kastélyról, hasonlóképpen én sem kaptam hírt Drávatamásiról, anyám sorsa felől. Annyit tudtunk mindössze, hogy nagy harcok dúltak Barcs táján, és a front ide-oda hullámzott 1944 vége körül. Guido postagalambunk lett, amikor nekiindítottuk a bizonytalanságnak. Anélkül, hogy Imrével bevallottuk volna egymásnak, mindketten arra gondoltunk: ha ő szerencsével jár, akkor talán mi is hazajuthatunk, és épségben találjuk azt, ami olyan drága nekünk.

Marco Polót fogadhatták olyan repesve, mint mi Guidót, amikor jóval sötétedés után befutott Budáról. Lakonikusan csak annyit mondott, hogy Frederika és Muff megvannak, a Berkenye utca 19-ben, Magyar Klári villájának pincéjében laknak. A Görgey-villa még áll, de lakatlan és lakhatatlan. Utána erősködött, hogy neki most vacsoráznia kell, mert a gyenge reggeli óta nem látott ételt. Amikor felhozta a vacsoráját – az obligát babfőzeléket bundás kenyérrel –, olyan lassan táplálkozott, mintha szándékosan táncolna az idegeinken. Pedig nem, ez megrögzött szokása volt. Utána cigarettára gyújtott, és ugyanolyan alapossággal adta elő élményeit.

A tolmács rendes fickó volt. Kétszer is kiszabadította a “davaj rabotaty” szituációból. Elkísérte első stációjára, az Attila utcai svájci diplomatához, ahol Görgey mama egy hajókoffernyi értéket helyezett letétbe. A szovjet katonák nem tisztelték a diplomáciai immunitást, az inas elmesélte, hogy itt is zabráltak, de a bőrönd még megvan, habár abban is turkáltak. Kihúzták az ágy alól, a zárja nyitva volt, és látszólag színültig tele, bár ő – Guido – nem tudja, hogy mi is volt benne eredetileg…

– Hagyd már azt a buta bőröndöt – förmedt rá Imre –, beszélj jóanyádról és öcsédről!

Guido nem hagyta zavartatni magát. A tolmács segítségével, ketten elhurcolták a bőröndöt. Ahhoz túl nehéz volt, hogy a Rózsadombig cipeljék, szerencsére Guidónak eszébe jutott a Szikla-kórház közelsége. A Gellérthegyen volt, ahol Széchenyi Ilcsi ápolónősködött, és egy másik régi barátunk, Boroviczényi Dódi is rejtőzködött vagy ügyködött. Ide indultak, de félúton Tabódy Pistába botlottak, évfolyamtársunkba és kedves barátunkba. Tabódy főhadnagy bal karját átlőtték a fronton, de már javul, így ő is segített cipelni a bőröndöt.

– Tedd már le azt a bőröndöt, Guido! – rimánkodott Imre.

– Ott hagytam a Szikla-kórházban. Éppen kellett nekik egy asztal a műtétekhez, most a mi bőröndünkön operálnak.

Ilcsi a Szikla-kórházban élte át az ostromot, egyedül van Budapesten, a családjáról még semmit sem tud. Boroviczényi Dódi és több más barát vele van a kórházban, szakadatlanul műtenek. Egy darabig még ott marad, de ha lehet, szeretne átjönni ő is Pestre.

Történetébe belemelegedve Guido, aki tulajdonképpen kitűnő mesélő, ijesztő képet festett a budai rakpartról, ahol minden ház sérült, többnek leomlott a frontja, egyiknek negyedik emeletén egy félbevágott koncertzongorát látott, két oldalán karosszékekkel; hátbozongató volt a kettészelt életek keresztmetszete… és az aggodalom, hogy mi várja majd odahaza, a Berkenye utcában.

Hála a jó Istennek, a Rózsadombon kevesebb lehetett a közelharc. Találat itt is érte a villákat, az övék még állt, de ablaktalanul. Ezért költözött anyja és öccse feljebb, Magyar Klára villájába, a mi utolsó budai szállásunkra. Ez a kitűnően épített luxusvilla erődnek is beillett, mások is ide menekültek a szomszédságból, megtelt öregebb emberekkel, akik még mindig az alagsorban laknak. Muff éppen kint volt a kertben, amikor Guido megérkezett. Megnyúlt az ostrom alatt, már nem rövidnadrágos kisfiú, indiánosdit sem játszik, az ostrom nagyobb élmény számára. Most verseket ír, és orrhangon, kissé megindultan elő is adta egyik költeményét. Bőven voltak benne bombák, lezuhant, égő repülőgépek és egy kis megerőszakolás is. Mama sírt egy nótát örömében, amikor meglátta középső fiát, a lourdes-i víz erejének tulajdonította a találkozást: búcsúzáskor ezzel hintette be Guidót, hogy túlélje az ostromot. És rögtön aggodalmaskodni kezdett legidősebb fia, István miatt. Hallott-e róla Guido valamit? Nem? Pest éppúgy el van vágva a világtól, mint Buda? Az utolsó hír Bulgáriából érkezett Istvánról. A londoni rádió jelentette, hogy a fiatal magyar diplomata a szovjetek bevonulásakor felszabadító bizottságot hozott létre Bulgáriában. Guido megnyugtatta anyját, hogy élelmes bátyja alkalmasint odébbállt, és azóta valami biztonságosabb helyen lehet, mint Bulgária…

Bea megelégelte Guido magyar nyelvű előadását, amelyből – minthogy csak törte a magyart – értett is valamit, meg nem is. Mindenesetre nem érdekelte a dolog, mert nem vele volt kapcsolatos. Éles hangon leállította az elbeszélést, magához rendelte Guidót:

– Guiiiidooo, viens ici!

Guido ment, és eltűntek a függöny mögött. Ezt Imre eszkábálta össze régi lepedőkből, hogy mindenkinek legyen spanyolfala – ábránd egy privát zugról.

– Guido családja és otthona túlélte a háborút – kommentálta Imre. – Ez jó jel. Talán én is hallok majd Katinkáról és Szentegátról, és te is jóanyádról. – Ezzel belemélyedt breviáriumába. Tudtam, hogy miért imádkozik.

Budapest kezdett talpra állni. Pontosabban Pest és Buda, mert a kettő még mindig el volt vágva egymástól. Komp közlekedett és csónakok. Egy kezdetleges pontonhidat is létesítettek a két városrész között, de a ladikon való átkelés biztonságosabbnak tűnt, mint átmenni a többször beszakadt, ingatag hídon. A vízvezetéket hősies szerelők úgy-ahogy rendbe tették, a csapokból gyanús színű folyadék csordogált. A jezsuiták konyháján előbb felforralták, aztán főztek belőle rántott levest, amely újabban, a bablevessel váltakozva, a kávét pótolta reggelire. A szemetesek is megjelentek, és kezdték elhordani a hónapok óta felgyülemlett hulladékokat, amelyek a háztörmelékekkel együtt hegyekben állt.

Nagy esemény: a villamossíneken jármű közlekedik, egy ósdi gőzmozdony néhány vagont húz magával. A Corvin Áruháztól indul – amely, áruitól megfosztva, hatalmas hullaházzá alakult, több száz holttestet tároltak benne –, halottakat szállít a közeli Kerepesi úti temetőbe. Egyedül Pesten 17 000 temetetlen hulla volt. Közülük az egyik ismerősünk: Perczell Miklós, nyugalmazott államtitkár. Közvetlenül az ostrom után egy pincében, ágyban és párnák között hunyt el. Felesége, Juliska – barátainak Jusika – Budapest elegáns társadalmi köreinek tudósítója volt, a divat egyik irányítója, a Petőfi tér 3-as számú bérpalota lakója. Az egyik gyerekes családtól ródlit kért kölcsön, sínadrágot öltött, rövid bekecset, és ő maga húzta ki halott férjét, és temettette el két sírásóval, akiket jól megfizetett. Jusika jóban volt Imrével, fél Somoggyal és Baranyával, én is kölyökkorom óta ismertem, de gyászáról csak késve értesültünk, így nem segédkezhettünk a temetésnél. Amikor a hullaszállító szerelvény elindult a Corvin Áruháztól, tudósítóimtól kísérve én is kivonultam, hogy a látványról jelentsünk. Imre is velünk tartott, és megjegyezte, hogy Jusika ismét divatot teremtett, illetve megelőzött mindenkit, amikor Miklóst maga húzta ki a Kerepesibe. Lám, most a tömegek követik példáját – mozdony a villamossíneken.

A szerelvényt röviddel ezután a kedélyes moszkovita kommunista, Vas Zoltán közellátási kormánybiztos foglalta le. Vidékről felhozott krumplit szállíttatott a város különböző részeibe, és kilóját 4 pengőért árusította a MADISZ Kommunista Ifjúsági Szövetség közreműködésével. A két hónapos babkoszt után a krumpli mennyei csemegének tűnt. Ekkor született az “Éljen a Vas – nincs többé üres has!” rigmus, aminek antikommunista változata sem késett sokáig: “Hová lett a burgonya? Ellopta a Vas koma!”

Újabb nagy eseménynek számított egy teherautó indulása Pécsre a Szervita térről, hogy élelmet vásároljon. A nyitott platón utasokat is visz magával, súlyos pénzekért, amennyiben úti engedéllyel rendelkeznek. A Dunántúl egy része még mindig hadszíntér volt, orosz és magyar nyelvű utazási engedély kellett ahhoz, hogy a szűrőállomásokon átengedjék az utast. Ezt a rendőrség állította ki, és elég szűkmarkúan osztogatta, a kerületi kapitányságokon csakúgy, mint nálunk a központban. Én is kaptam belőlük vagy húszat, hogy tudósítóim mozgásszabadságát segíthessem. A legelsőt Biedermann Imre – a báró ejtve – szigetvári illetőségű polgárnak állítottam ki. Imre az elsők között jelentkezett az utaslistára, és előre befizette a menetdíjat. Útban a Wurm utcai főkapitányság felé, Guido és én kikísértük a Szervita térre hétfőn hajnalban… és kedden, és szerdán, de teherautónak se híre, se hamva. Egy termetes pasas nyugtatta az utazni vágyókat a kijelölt indulási pont, Szénási kelmeáruüzlete előtt:

– Előre nem látott akadályok miatt eltolódott az indulás… Holnap, reggel hétkor, ugyanitt!

Végül is csütörtökön, kora reggel megjelent a toldozott-foldozott jármű, de mire mi a Szervita térre értünk, már zsúfolva voltak padsorai, pedig még háromnegyed hét sem volt. A még mindig leeresztett hátsó fala előtt vagy öten tülekedtek, hogy feljussanak. Imre közéjük vetette hatalmas testét, fél kézzel fogta motyóját, a másikkal belekapaszkodott a teherautó farának peremébe:

– Három napja várok, elsők között iratkoztam fel! – bömbölte. – Kérem, kérem, engedjenek fel! – Ezzel mászni kezdett az utolsó üres hely felé, de harmadmagával. Guidóval toltuk alulról, de mégsem ő volt az, aki a helyet meghódította. Visszalökték. Mi fékeztük esését, majdnem agyonlapított bennünket. Az útimarsall felcsatolta a hátsó részt, közben csitította a lemaradottakat, hogy holnapután másik teherautó megy Pécsre, befizetett helyük továbbra is érvényes, majd azzal elmehetnek.

Imre velünk jött a főkapitányságra, közben hüppögött, könnyei potyogtak, végiggördültek komikusan vastag orcáján, melyek mindig mosolyra ingereltek bennünket. De most nem. Szívszaggató volt csalódásának fájdalma.

– Sohasem fogom többé viszontlátni Katinkát – hüppögte menet közben. – Érzem, érzem, hogy valami megint közbejön. Valami, és én itt fogok megdögleni, ezen a bűzös Pesten.

Borúlátása nem volt eltúlzott pesszimizmus. A Józsefvárosban lócsontvázak, a köztereken sebtében eltemetettek földből kikandikáló bakancsainak látványa, az enyészet szaga, amely a tavasszal keveredik – elegendő a memento mori felidézésére. Imre azt követelte, hogy vigyem el Sólyom Lászlóhoz. Utóvégre ő a főkapitány, ami most annyi, mintha belügyminiszter lenne. Tegyen érte valamit, segítse a hazajutását, ez az egyetlen, amit kér tőle a múltban tett szolgálataiért, aztán slussz, távozik az életéből, soha többé nem fogja háborgatni.

Nem túl lelkesen, de bejelentettem Vértes Klárának, hogy kis partizánbandánk egyik tagja kihallgatást kér a főkapitány úrtól. Csodálkozásomra perceken belül fogadta, tíz percet töltött nála. Imre valamennyire lecsillapodva távozott, azzal, hogy mégis van valami emberi érzés ebben a Laciban, megígérte, hogy mindent megmozgat, hogy hazajuthasson. A “minden” mégsem mozgott, de harmadnap végül is Guidóval feltoltuk őt a második, Pécsre induló teherautóra. Kék kockás keszkenőjével integetett nekünk, míg el nem tűntek a kanyarban.

Imre távozása űrt hagyott cellánkban. Szigetvár exképviselője a politizálást nem tudta teljesen feladni, és ha akadt az atyák közül valaki, aki lefekvés előtt ráért vele egy kicsit trécselni, akkor beinvitálta őt saját cellájába. Ilyenkor vele tartottam. Kikapcsolódás volt a rendőrség után, ha nem is derűs befejezése a napnak. Imre borúsnak látta országunk jövőjét. A Nyugat szerinte odadobott bennünket és szomszédainkat a Szovjetuniónak, legjobb esetben egy új Finnország lesz belőlünk, vagy ami még rosszabb, orosz gyarmat. A jezsuiták sem látták rózsásabban a jövőt. Ők a hit sorsát viselték szívükön; vallásüldözésre vagy egyenesen mártírsorsra készítették fel magukat, edzették lelküket, mint a sportoló az izmait a mérkőzés előtt. Imre távozása után maradt Guido és a két spanyol leány, de odahaza Guido, sajnos, élvezhetetlenné vált, mint mindig, ha beállt nála a dürrögés korszaka. Beával sustorogtak egész este, maradt Judit, aki jobb társaság lett volna, ha nem kapja el a szerelem szele. Mint kiderült, a pince óta fülig szerelmes volt a daliás Odeschalchi Pálba, utána epekedett, aki – Sólyom és Kádár közbenjárása ellenére – továbbra is a szovjetek fogságában senyvedett, állítólag a gödöllői táborban. Tíz perc csevegés után áttért Pál siralmas sorsára, majd a szovjet katonákra, akik elhurcolták, akik…

A rendházban töltött esték Imre távozása után megviselték lelkemet. Elsőnek bújtam ágyba, de sokáig ébren az otthon után sóvárogtam, anyám sorsa aggasztott. Amikor végre elaludtam, gyakran az ostromról álmodtam, bombázásról, aknavetőkről – pedig odakünt csend borult a sérült városra, csak itt-ott durrantak szórványos lövések.

A nappalt – túl a munkánkon – egzisztenciális gondjaink töltötték be. A rendőrségen, de egyebütt is, mindenki sietett politikai pártokhoz csatlakozni, hogy ott védelmet találjon, esetleg ebédet kapjon, és előmenetelét biztosítsa. A rendőrségen természetesen a kommunisták domináltak, de a partnerükké vált szociáldemokraták is szalonképesek voltak. Még Imre tanított meg bennünket arra, hogy náluk két szárny viaskodik egymással: a kommunistákkal való szoros együttműködés hívei, a balszárny, és a demokráciát áhító hagyományos jobbszárny. Detektívfőnök társunk, Haris Olivér magához kéretett bennünket, és zárt ajtók mögött felvetette a kérdést: nem lenne-e hasznos, ha mi is csatlakoznánk valamelyik párthoz, esetleg a szociáldemokratákhoz, belviszályukat figyelmen kívül hagyva? Ez elegendő lenne a baloldal iránti jóakaratunk demonstrálására.

Olivér tweedzakójában, szürke kasha pantallójában inkább brit gentleman-birtokos benyomását keltette, mintsem magyar munkásvezérét.

– Oli, te túl elegáns vagy ahhoz, hogy belépj egy munkáspártba – kockáztatta meg Guido, az én kuncogásomtól kísérve.

– Meg lesztek lepve, hogy hány elegáns pesti csatlakozik hozzájuk – vágott vissza Oli, mesterien stuccolt bajuszát simogatva. – Rendben van, várhatunk még egy kicsit a belépéssel, de ahogy végignézem az osztályvezetők listáját, majdnem mindenki tartozik valahová. Hamarosan szembeszökő lesz a pártonkívüliség.

Ezt a sajtóosztályon, amely rajtam kívül még mindig a beosztott két rendőrből állt, magam is tapasztaltam. Hirtelen egy helyettes osztályvezetőt kaptam, egy budapesti irodalmárt, nálam tíz-tizenkét évvel idősebb, választékos modorú, halk beszédű urat. A főkapitány irodájában mutattak be minket, és amikor Sólyom átküldte a személyzeti osztályra – adatai bediktálása és személyazonossági igazolványa végett –, engem visszatartott. Félig bocsánatkérően közölte, hogy a Szociáldemokrata Párt nyomására kaptam a helyettest, de itt az ideje, hogy emeljem a beosztottak létszámát, mert a napilapok megsokasodtak. A munkatöbblet nagyobb személyzetet kíván.

Ez a létszámnövelés a vártnál hamarabb következett be. Másnap Széchenyi Ilcsi jött el hozzánk: munkát keresett, amely élelmet és legitimitást biztosít számára. Guidóhoz kopogtatott be, aki szívesen beöltöztette volna rendőrnek, de a Hekus Loncik évadja még nem kezdődött el, így engem hívatott le az irodájába, hogy ketten süssünk ki valamit Ilcsinek.

Az ötvenszobás somogyvári kastély és a néhai apától, Imrétől reámaradt ötezer hold a háború előtti és alatti Magyarországon Ilcsit fényes partivá emelte, amit még kívánatosabbá tett az, hogy igen csinos volt. Erőtől, egészségtől, életörömtől duzzadó, nyíló rózsabimbó. A Görgey fivérekkel együtt bakfiskora óta ismertük, szívesen beleszerettünk volna – Somogyvártól függetlenül –, de neki nem ez kellett: pajtást keresett, így hát azok lettünk. Csakúgy, mint unokatestvérének, Somsich Katalinnak, aki csendesebb változatban pontos mása volt, de a tearózsabimbó fajtából. A lányok anyám barátnőinek gyermekei voltak, ha úgy tetszik, tőle örököltem őket, és megosztottam az ismeretséget barátaimmal, a Görgey fivérekkel.

Katalin a háború végén családjával szekereken hagyta el Kaposvár melletti birtokukat, Szarkavárt. Az oroszok elől menekültek Ausztria felé. Ilcsi Budán maradt, és most itt ül előttünk, az otromba faszéken, sínadrágban és pulóverben, bábuskásan bekötött fejjel. Bádogcsajkából mohón kanalazta a babfőzeléket avas szalonnával, hozzá egy karéj kenyér – a rendőrök ebédjéből maradt. Sherlock Holmes legyen az, aki gyanítja ebben a csinos kis trampliban, hogy ő a somogyvári kontesz.

– A sajtóosztály keres egy titkárnőt – mondtam –, miért ne lehetne az Ilcsi. Feltéve, ha tud gépelni.

Hogyne tudna, de nem vakon, csak négy ujjal, pötyögve, de ha kell, hamar megtanulja szabályosan. Két óra leforgása alatt Ilcsi, némi adatmódosítással, főkapitánysági alkalmazottá vedlett. A Szikla-kórházból hozott magával üres, de lepecsételt személyazonossági igazolványt, melyet Guido, a jobb hamisító töltött ki “Szécsényi Ilona számára”. Apja néhai Szécsényi Imre, anyja Nádasdi Ilona – a grófok és az y-ok bölcsen kihagyva. Foglalkozása irodai alkalmazott a Szikla-kórházban, most rendőrségi írnok. Így lett a somogyvári örökösnőből Szécsényi Ilona, aki nemsokára előlépett rendőr alhadnaggyá.

Szociáldemokrata helyettesem alaposan megnézte, amikor kezet rázott vele, és kissé felszisszent, mikor Ilcsi megmarkolta filigrán írói jobbját. Elfojtottam a mosolyt. Ilcsi két pár bokszkesztyűt kért karácsonyra nagyanyjától, Széchenyi-Andrássy Mária nénitől, aki vonakodva bár, de teljesítette a kívánságot. A fiatal gavalléroknak nemcsak a ló hátán vagy a teniszpályán kellett megmutatni, hogy mit is érnek; egy kis bokszmérkőzésre is kihívta őket, és balegyenese emlékezetes volt – egyszer majdnem kiütötte az egyik fogamat. Első délutánja a népi demokrácia rendőrségénél zökkenőmentesre sikeredett. Kíséretet sem kért szállásáig, kézitáskájában sípot hordott és acélbokszert, készen állva minden eshetőségre.

Második írnokom, akit röviddel ezután vettem fel, majdnem olyan egzotikus volt, mint Széchenyi Ilcsi, azzal a különbséggel, hogy jóval ismertebb és feltűnőbb: Karinthy Cini – kedvenc írómnak, néhai Karinthy Frigyesnek a fia. Egykori védencünk a nyilas időkben, aki az áldott emlékű 11-es Helyőrségi Kórházban hónapokat töltött biztonságban, mandulája és vakbele kioperálása árán. Közben árjává, sőt hadapród őrmesterré sikerült átváltoztatni, orvos barátaink és hamis igazolványok segítségével. Cini gyakran mondogatta akkoriban, hogy meghálálja majd, ha jön a kutyára dér, és a főhadnagyok kerülnek majd bajba. Mit tesz isten, a “felszabadulás” jelszót Cini – aki Pesten élte át az ostromot – komolyan vette, első ízben varrta fel a sárga csillagot, annak vélt védelmében közlekedett mindaddig, amíg egy muszka – aki vagy antiszemita volt, vagy még egy hadifogoly után áhítozott – elfogta az utcán, és egy táborba hurcolta. Onnét csak nagy üggyel-bajjal tudott szabadulni, és utána “olajra lépett”, nyomtalanul eltűnt. Ez a történet tudósítóimon keresztül jutott el hozzám. A Szabadságban hirdettem, hogy “Karinthy Ferenc sürgősen jelentkezzék a Főkapitányság sajtóosztályán, fontos ügyben”.

Napokig semmi válasz, a letompított és kevésbé sürgető üzenetet nap nap után megismételte a lap. Végül is Cini beállított, hátizsákkal a vállán, lesoványodva, mint egy agár, meglehetősen riadtan, mert nem tudta, hogy mit kíván tőle a rendőrség.

Riadalma hamar elmúlt, kacarászva lépett be a szobámba. Ami megnevettette, az a nevem volt, és a sajtóosztály-vezető felírás az ajtón, előzőleg pedig a földszinten Görgey Guido osztályparancsnok.

– Fordult a kocka, de a főhadnagyok még mindig fent vannak, és engem visznek el az oroszok. – Cini a régi volt, az egész szoba vele nevetett.

A helyettesemet ismerte már irodalmi körökből, barátságosan, de nem túl lelkesen üdvözölték egymást. Ilcsit alaposan megnézte, csettintett a nyelvével, de nem látszott gyanítani semmi suskust. Utána letelepedett az íróasztalom mellé:

– Hát mesélj! Mi van veletek? – sürgetett, de választ sem várva ő kezdte. A 11-es Helyőrségi Kórháztól egészen a kötélboltig, melyet nagyapjától örökölt, és amit most ő vezet – egyben ott is bujkált eddig. Habár a kötelekhez soha semmi köze nem volt eddig, és reméli, hogy a kapcsolat nem fog túl soká tartani.

Cini csont-bőrre soványodva még jobban emlékeztetett apja fiatalkori képére. Életkedvtől és humortól bugyborékolt, további menekülésének története kalandregénnyé kerekedett. Fél tucat ember – öreg, fiatal és közöttük sok nő – segítette. Barátnője, Ági is vele volt.

– Szeretem Ágit, nem tudok nélküle élni… Gondolod, hogy vegyem feleségül? De épp most, amikor Budapest felszabadult, épp most legyek rab…

Ilcsi az Underwood írógép mögül kimeredt szemmel bámulta. Cinihez hasonló karakterrel még nem találkozott.

– Ugye, Ilona, meggondolatlanság lenne, ha éppen most adnám fel a szabadságomat? Maga is sajnálná ezt egy kicsit. Ugye? Vallja be!

Csacsogását hallgatva az futott át agyamon, hogy ez a tehetségtől duzzadó fiú pár héttel ezelőtt még szabad prédája volt a karszalagos kis nyilasnak, aki a Duna-parton “puff-puff” lőtte a kézre került bujkálókat. Lehetett volna ő is egyike a vízből kifogott, püffedt hulláknak, akikkel nap nap után találkozom a rakparton. Jóleső érzés fogott el, hogy Guidóval egyetemben a másik oldalon álltunk, és volt egy parányi részünk abban, hogy kevesebb “utast” sodor a Duna.

– Mit szólnál hozzá, ha fölvennénk a főkapitányság kötelékébe? Ide, a sajtóosztályra lennél beosztva, és ebéd is járna vele.

– Én? Mint rendőr? Egész Budapest rajtunk röhögne!

Sólyom László, akihez rövid szabadkozása után fölvittem, majdnem ugyanúgy kommentálta az ötletet, mint maga Cini, habár kicsit méltóságteljesebben fogalmazott. Majd végül azt mondta:

– Nem bánom, ha próbaidőre beáll hozzánk. De figyelmeztetem, hogy ez itt nem kabaré, jobb, ha a tréfát félreteszi, fegyelmezi magát, és komolyan veszi a munkát.

Karinthy Ferenc próbaidős írnok – habár ő azt állította, hogy rendőrfogalmazó – pár hétig volt velünk. Eleinte pontosan megjelent, szemét dörzsölte, a korai felkelés nem volt kenyere. Délig csendes volt, elpiszmogott azzal, amit rábíztunk. Az ebédtől – ami elég nyomorúságos volt, de mégiscsak nagy szó az éhségtől tántorgó Budapesten – felébredt, vizitelt Guidónál, bekukkantott néhány irodába, csevegett a tudósítókkal, majd helyére ült, papírlapot vett elő, és egy kis ceruzarágás után sebesen írni kezdett. Verset, valószínűleg. A hivatali órákat képtelen volt teljes mértékben végigülni. Amint alkonyodott, minden ürügyet megragadott, hogy nyakába vegye a várost. Pár hét múlva elmaradozott, aztán beadta lemondását. Sólyom László főkapitánynak címezve szépen megköszönte, hogy rövid ideig szolgálhatta a rend helyreállítását és a demokrácia építését, de úgy érzi, hogy az egyetemre visszatérve, tanulmányait befejezve jobb szolgálatot tehet az új Magyarországnak. Én vittem fel Karinthy Ferenc egyik legrövidebb és legkomolyabb írásművét a címzettnek, akit egyedül találtam irodájában. Félretette hivatalos ridegségét:

– Egy percig sem hittem, hogy velünk marad. Mint te, valamikor én is apja írásain derültem, és ő megérdemli, hogy pár hétre fedelet adjunk a fiának, és tápláljuk egy kicsit. Úgy látszik, erőre kapott, és elérkezett az ideje, hogy útra keljen.

A jezsuiták vendégszeretetét kismértékben alkalmunk volt meghálálni. Guido rendőrőrszobát létesített a rendház portáján. A Józsefváros különösen veszélyes környéke lett Pestnek, a nagyobb rendőri jelenlét indokolt volt. Guido két katolikus, faluról Pestre felkerült fiút vezényelt a Horánszky utcába. Váradi Jancsi alakította át a kapusfráter fülkéjét rendőrőrszobává, egymást váltva őrizték a bejáratot. Egyenruhás jelenlétük hamarosan eltanácsolta a hívatlan látogatókat, akik egy kis zabrálás kedvéért kopogtattak a kapun.

Budapesten nem volt villamos, autóbusz, taxi, a lovaknak csak a csontvázai hevertek szerteszét. A rendház egyik nagy kincse a négykerekű kézikocsi volt, amelyen a krumplicukrot is szállítottuk. Ugyanez a jármű költöztette el védenceimet – Magyar Klárit és édesanyját, Erzsi nénit – a szomszédos apácazárdából, a Sophianumból. Még nem tudtak a Rózsadombra menni, mert villájuk teteje két belövéstől megsérült. Klári – noha azt mondta, hogy válófélben van – ideiglenesen a Szent István körúti rendelőbe költözött vissza anyjával és fiával, Ivánnal. Ő pár hétre – míg a francia papoknál lakott – papíron az én fiam volt. De a Gestapo elhurcolta pap tanárait, és a tizenhárom éves fiú, a káoszt kihasználva, egyszerűen kisétált az intézet kapuján, és becsöngetett az apácákhoz, akik kis magyarázkodás után beengedték. Később hálaadó szent misén köszönték meg a Mindenhatónak a fiú csodálatos megmenekülését.

Amikor a trió – nagymama, anya és Iván – távozott a zárdából, egy sereg apáca gyülekezett az előcsarnokban. Ölelés és puszizkodás, megható volt a búcsú. Erzsi néni és Klári a szemüket törölgették, a hölgyek ígérték, hogy feltétlenül visszalátogatnak, és remélik, hogy a tisztelendő anyák feljönnek teára a Rózsadombra, ha majd rendbe tették a villát. Az egyik apáca a búcsúölelésnél egy kis keresztet rajzolt Iván homlokára, aztán azon kapta magát, hogy ez talán túlzás, “oh pardon”, suttogta, és csókkal búcsúzott.

Felraktuk bőröndjeiket a kis kézikocsira, letakartuk egy rózsaszínű ejtőernyőcafattal, hogy ne kísértse a látvány a zabrálókat, majd megindult a menet. Guidóval húztuk a kocsit, a két asszony két oldalról vigyázta, Iván zárta a menetet.

– A távozás kevésbé ijesztő, mint az ideérkezés volt, Jenő mögött a motorbiciklin – mondta Klári, de a végét már elharapta. A Mikszáth Kálmán téren egy kis csoport temetett két hullát, nem tudtuk kikerülni őket. A hölgyek nem nagyon jártak ki a zárdából az ostrom után, ez volt ismerkedésük a romos Pesttel.

A Szent István körúti bérház, amelynek foglyai voltak 1944 nyarán, már nem viselt a homlokzatán sárga csillagot. A házmester, aki a rabokhoz emberséges volt és segítőkész, a kapuban széles mosollyal üdvözölte menetünket. Felsegítettük a bőröndöket az emeleti rendelő ajtajáig, és ott mi is búcsúzkodtunk. Erzsi néni, aki nem szokta érzelmeit kimutatni, két oldalról csókot nyomott az arcomra.

– Hogyan tudjuk mindezt meghálálni? Ha hazajön, Jenőkém, visszaköltözik hozzánk, és az én fiam is lesz egy kicsit. – Guido is kapott tőle egy csókot.

A búcsú Kláritól elfogultabb volt. Kesztyűs kezét nyújtotta:

– Én nem búcsúzkodom – suttogta –, hamarosan sokat látjuk majd egymást.

Azt hiszem – ma legalábbis –, hogy akkor is már mindketten tudtuk: útjaink, amit egy darabig a Gestapo boronált össze, szétválnak.

– Ha a rendőrség éjjeli razziát tart, vigyél engem is magaddal! – ez volt a kisöreg Iván búcsúja.

Lili, Haris Olivér barátnője komornája, Julika kíséretében – aki Bajor Gizire hasonlított – megérkezett Budáról. Három bőröndjük volt, ez maradt nap-hegyi otthonukból és korábbi életükből. Beköltöztek Deák-Horváth Dénesné Széchenyi Lea elhagyott lakásába, a Wurm utca és a Duna sétány sarkán.

– Leltárt készítettem mindenről, amit ebben a lakásban találtam – mondta Lili első látogatásomkor. – Gondosan megőrzünk mindent, amíg a tulajdonosok vissza nem térnek, és a háború okozta károk kijavításával viszonozzuk a vendéglátást. És amint Leáék hazatérnek, természetesen kiköltözünk innét.

Lili hervadó szépségét az ostrom elmélyítette. Óriási, ibolyaszínű szeme alatt árnyékok húzódtak, még drámaibbá tették varázsos tekintetét. Ott akart tartani ebédre, de szabadkoztam. Asztalára ugyanaz a krumpli került, amelyet az új közellátási biztos, Vas Zoltán osztogatott, hogy megszerezze a nép jóindulatát a Kommunista Pártnak. Ha eleszem előle három krumplit, akkor neki kevesebb marad. Pesten ezekben a napokban a vendégszeretetet a székkel való kínálás jelentette, meg eszmecsere, öröm, hogy még élünk és ismét találkoztunk. És a hiányzók iránti aggodalom. Mi ketten Odeschalchi Pálért búslakodtunk. Elmondtam Lilinek, hogy Guido, Judit kíséretében, kint járt Gödöllőn, végigballagtak a tábor kerítése mellett, de természetesen sem őt nem találták meg, sem tenni nem tudtak érte semmit, kivéve, hogy saját bőrüket kockáztatták látogatásukkal.

– Túl kell hogy élje ezt a rabságot – mondta Lili. – Olyan fiatal, és annyi jót tett máris, hogy az égi hatalmak nem hagyják elpusztulni. Ezt egészen biztosan érzem.

És még valamit érzett, amit bevallott nekem, és amivel megdöbbentett.

– Túléltem Buda ostromát, most itt vagyok, számomra idegenek otthonában, a pesti oldalon, de különös módon úgy érzem, hogy ez már nem én vagyok. A régi énem elpusztult Aladár utcai otthonommal. Egy kísértet jött át ide, új életet kezdeni, de kísértetek számára nincs új élet.

Vallomása megborzongatott, magamban orosz nagyanyjának, a hercegnőnek hangját véltem hallani. Gyorsan búcsúzkodtam, és magára hagytam.

(Folytatjuk)

Thassy Jenő

Özönvíz

Idegen helyen ébredve az ember föltérképezi környezetét: itt a fal, amott az ablak, a kinti sötétet időnként villámok fénye töri meg. Fontos felismerés: tűz duruzsol a kis vaskályhában, ami szokatlan a hosszú hetek nyirkos, hideg lehelete után. Ami nem szokatlan, az a dörgés. Háború van, Pest elesett, de Budát bombázzák. Onnan jönnek a villanások. Mivel látom őket, ebből következik, hogy többé nem vagyok a pincében, hanem valahol az emeleten; ablak is van, ami csodaszámba megy többhetes ostrom után. A pincerekeszben, ahol Pest elestéig átvészeltem az ostromot, vagy tízen aludtunk matracokon a kőpadlón. Én a fal mellett, szokásom szerint, gyerekkori barátom és osztálytársam, Görgey Guido a másik fekhelyen.

Most viszont ágyban vagyok, lepedők között, takaró alatt, fejem a párnán, nem az összegyűrt köpenyen. De a szomszédom most nem Guido, hanem egy nagy, behemót ember. Zseblámpája világít, olvas az ágyban. A breviáriumot. Báró Biedermann Imre nagybirtokos, tartalékos huszár százados. Amikor látja, hogy figyelem, int, hogy jó reggelt, és ujját vastag ajkára illeszti: csönd! A többiek még alszanak.

A többiek! Lassan minden dereng előttem. A jezsuiták rendházában vagyunk, a klauzúrában, az atyák elzárt lakóhelyén, egy nagyobb cellában, ahová öt ágyat, azaz inkább priccset préseltek be. Imre szomszédja Görgey Guido, utána a két leány, egy spanyol diplomata két leánya, akiken az oroszok a pincében keresztülmentek. Szerencsénkre Guido és én nem voltunk jelen, mert ha ott lettünk volna, Guido nekik rohan menyasszonya védelmében. Tulajdonképpen jegyességről eddig nem volt szó, de amióta a tragédiáról értesült, választ sem várva, gyűrű nélkül eljegyezte Beát, a nagyobbik leányt. Megszokott, visszahúzódó, szófukar természetén erőt véve a bennünket befogadó jezsuita atyáknak drámaian ecsetelte, hogy mi történt a Vörösmarty téri pincében a két fiatal leánnyal a málnaszörp tócsájában. Részeg oroszok verték szét dühükben a hordókat, amikor szesz helyett szörpöt találtak. De mert a szomszédban szerencsésebben jártak, volt már bennük elég nyomás. Raile atya, az embermentő hős bólintott, és ezennel besorolta a két kisasszonykát, a budapesti “magasabb körök” debütánsait védencei légiójába. A jó másfél száz zsidó, akiket elbújtatott a vészkorszak elől, kevés kivétellel még mindig a rendházban rostokolt, nem siettek megismerkedni a “felszabadult” Pesttel. Guidóval együtt én is osztottam véleményüket. A jezsuitáktól kölcsönzött targoncával költöztettük a bábuskáknak maszkírozott lányokat és Imrét a Horánszky utcai rendházba. Bőröndje csak a két lánynak volt, mi hárman, férfiak, megmaradt motyónkat batyukba csomagoltuk, mindből málnaszörp csepegett, és mint vérnyomok jelezték lassú, kínos utunkat a romos házak mellett a felszaggatott kövezeten, lótetemek, autóroncsok között, kerülve a járókelőket gyűjtő és menetelő szovjet katonákat és a Budáról érkező belövéseket. Csoda-e hát, ha az ember nem kívánkozott ki ebbe a városba?

Naplót rendszertelen természetem miatt soha nem vezettem, leszámítva a pár napos felbuzdulásokat, amelyeket évtizedek választottak el egymástól, de a jezsuitáknál töltött talán két hónap lett volna erre a legalkalmasabb. Egyetlen villanykörte szolgáltatta a szeszélyes fényt, ágyamtól elég messze, közbül Bea ruhaszárító köteleket feszített ki, azokra akasztotta kevés megmaradt blúzát, kombinéját és a bugyikat, amelyeket az ágyam mellett lévő csapnál szüntelenül mosott. Imre párszor megrótta, hogy talán mégsem illő az atyák klauzúráját ilyen intim női ruhadarabokkal teleaggatni.

– “J’ai besoin de tout cela”… mindre szükségem van – torkolta le Bea: ha már a csapnál kell tisztálkodnia, legyen meg az az elégtétele, hogy patyolattiszta fehérneműt hord.

A muszkák Beát kevésbé viselték meg, mint a húgát, Juditot, aki napokig sírdogált. Bea hamarosan kimosta magából a rossz emléket, basáskodó természete már másnap visszatért, noha kiélésére nem volt sok alkalma. Rántott leves és kenyér reggelink után lovagja, Guido velem együtt munkába ment, este tértünk csak haza, elcsigázva, Guidónak jó, ha annyi energiája maradt, hogy két-három órát pusmogjon vele, de Imre, breviáriumából fel-felpillantva, rajtuk tartotta szemét. Erénycsősz szerepét halálosan komolyan vette, amint azt a rendházba való befogadásunkkor ünnepélyesen megígérte a szent életű rendfőnöknek. Tiszti uniformisát levetve, fura darócnadrágjában és magas nyakú pulóverében Biedermann Imre bátran beillett volna barátnak. A Gestapo fogságából való szabadulása óta hite valóságos szenvedéllyé növekedett. Minden reggel misére járt, a harmadik emeleti kápolnában ministrált, és a két leánykát is kizavarta priccsükről, hogy magával vigye őket, Bea gyakori tiltakozása ellenére. Később együttesen mosták fel a folyosót és a lépcsőházat, amelyet a kívülről jött hívek havas, sáros bakancsaikkal bemocskoltak.

A rendházban töltött hetek alatt a szexnek még a gondolata is száműzetett, de hát ez nagy általánosságban így lehetett a rommá lőtt Pesten is, a sok éhezés, fagyoskodás és az általános legyengülés nem éppen a kéjvágy melegágya. Később, amikor a feketézők a kapualjakban Hershey csokoládét árultak – melyet aki csak tehette, mértéktelenül falt –, a babona elhitette a pestiekkel, hogy az amerikai csokoládé ásta alá a város potenciáját.

Kevéske megmaradt erőnket a munkára tartalékoltuk. Guido és én minden reggel felöltöttük “uniformisunkat” – ez egy nemzetiszínű karszalag volt Magyar Rendőrség felírással, felette cirill betűkkel ugyanaz. Hozzá személyi igazolványt is kaptunk, szintén két nyelven, ez némi bátorságot kölcsönzött, amikor munkába menet először kiléptünk a Józsefvárosba. Ez már a Rákóczi útnál elpárolgott, amikor is egy muszka ránk parancsolt: “rabotaty”, álljunk be a csoportjába. Orra alá dugtuk igazolványunkat. Megvető pillantással mért végig minket, az igazolványokat pedig cafatokra tépte. Két óra törmelékeltakarítás után egy utcasaroknál sikeresen leléptünk, és cikcakkban közlekedve, jó másfél órás késéssel érkeztünk a Városházára, ahová új parancsnokunk, Sólyom László, Budapest frissen kinevezett rendőrfőkapitánya rendelt be bennünket. Ő is ugyanezt az uniformist viselte: karszalagot elegáns, sötétkék felöltője karján. Szerencsénkre őt is besorozták “rabotaty”-ra, de az ő igazolványát nem tépték össze, és egy oroszul tudó elvtársa hamarosan kiszabadította. Még aznap este géppisztolyos, orosz testőrt kapott kísérőnek. A mi összetépett igazolványainkat estére újabb kétnyelvű dokumentummal pótolták.

Első találkozásunk az újjáalakuló “demokratikus rendőrség” vezetőivel ugyanolyan vegyes érzelmeket keltett, mint amilyen vegyes volt a társaság, amely reánk várt a Városháza egyik aránylag ép termében. Sólyom Laci elnökölt, de már nem az óvatos, háttérbe húzódó ellenálló volt. Rövid mondatokban beszélt a rend helyreállításának szükségességéről; mondatai pattogtak, és Guidóval nyomban fölismertük, hogy a benne eltemetett vezérkari tiszt kelt újra életre. Talán társának, Kádár Jánosnak is ez lehetett a benyomása, mert kopott átmeneti kabátjába burkolózva ült oldalán, szemét le nem véve róla, mintha most látta volna először. A többiek, lehettek harmincan-negyvenen, munkásoknak, diákoknak, partizánoknak tűntek, de eljöttek jólöltözöttek is. Többükről kiderült később, hogy régi rendőrtisztek, akik kiállták az “új demokrácia” első próbáját: igazolni tudták, hogy ők nem voltak fasiszták. Sólyom rendőrfőkapitány egy listáról neveket olvasott fel, és kinevezéseket osztogatott, azzal a megkötéssel, hogy ezek ideiglenesek, véglegessé csakis megerősítésük után válnak.

Az egyik ilyen, látásból ismert “ideiglenes” vezető, akiről később kiderült, hogy nagyon is “véglegessé” vált, az Államvédelmi Hatóság vezetője, Péter Gábor volt. Ha Görgey István velünk lett volna – és nem tűnik el a vad Bulgáriában, ahova diplomatatojásként küldték –, Guidóval azt súgtuk volna a fülébe:

– Te, ez is törpe, de még nálad is jóval kisebb!

Péter Gábor szúrós bajuszkájával és szemével nem keltette a kedélyes törpe benyomását. Ezt élénken észleltem, amikor a közfigyelem reánk terelődött: Sólyom, talán a névsort betartva, előbb Görgey, majd Thassy főhadnagyokat szólította meg, hozzátéve, hogy ez a két hajdani tiszt részese volt az ellenállási mozgalomnak, és ebben szerzett érdemeikért határozta el Kádár főkapitány-helyettessel együtt, hogy katonai tapasztalataikat hasznosítani fogja a demokratikus rendőrség.

– Mit szólna hozzá, Görgey, ha a főkapitányságra beosztott rendőrosztag megszervezésével és parancsnokságával bíznám meg?

– Vállalom a feladatot – pattogta Guido is katonásan, mellőzve a megszólítást, mert a “főkapitány úr” fogalom még csak homályosan derengett előttünk.

Tekintetem találkozott Péter Gáboréval, amint a szőke hajú, toprongyos öltözékű, de így is úrifiús és délceg Guidót mustrálta, nem sok jót ígérőn. Ezután reám került a sor. Tőlem Sólyom megkérdezte:

– Mihez lenne kedve a rendőrség kötelékében?

Erre már kész válaszom volt:

– Egész katonai múltam rövid ideje alatt arra vágytam, hogy írással kapcsolatos szolgálatra osszanak be. Ha ilyesmi lehetséges volna a rendőrségnél, azt szeretném.

– Rendben van. Szervezze meg az új sajtóosztályt, és átveszi annak vezetését.

Péter Gábor engem is alaposan végigmért, amikor visszaültem székemre.

A babgulyásvacsora után – amely a jezsuitáknál ízletesebb volt, mint másutt, de az is meglehet, hogy a nap izgalmai éheztettek ki bennünket – Imre a leányokat saját sarkukba száműzte:

– Megbeszélést kell tartanunk, mely benneteket nem érdekel.

Ezt már ismerték, Imre szeretett konferenciázni, talán képviselői múltjának hagyatékaként. Ilyenkor ő elnökölt, és mi szívesen alávetettük magunkat, mert többnyire tanultunk tőle valami hasznosat. Elmeséltük Imrének a rendőrségnél töltött első napunk tapasztalatait. Guido megkérdezte a Nagy Krokodiltól – ahogy egymás között Imrét becéztük –, hogy vajon nem volt-e hiba részünkről a rendőrséghez csatlakozni.

– Micsoda buta kérdés – kommentálta Imre –, a fuldokló belekapaszkodik egy gerendába, ki hibáztatná azért, hogy nem ladik vagy óceánjáró menti meg?

– Igen, de… – okoskodott Guido, és kifejtette aggályát, hogy Sólyom Laci talán nem a demokrácia építésére van eltökélve, hiszen már az ellenállási időkben arra unszolt bennünket, hogy olvassunk marxista könyveket. – Ez gyanús… ha vele tartunk, talán a kommunizmust segítjük építeni.

– A kommunizmus hálás lenne azért, amit te, Guido és Jenő építenétek számára. Okosabb, ha nem túlozzátok el saját fontosságotokat. Ti továbbra is főhadnagyocskák vagytok, még akkor is, ha osztályvezetői a csipátok. Segítsetek eltakarítani a romokat, ellensúlyozni az újabb igazságtalanságokat, melyekben biztos nem lesz hiány. De senki sem várja el tőletek, hogy huszonöt éves fejjel az ország ügyei a ti vállatokon nyugodjanak. A háborúnak hamarosan vége lesz, a nagyhatalmak döntenek majd helyettetek. Aggódom a döntés miatt, de keveset tudunk ellene tenni, akár tetszik, akár nem.

Guido hitte is, nem is, amit hallott, de nem vitatkozott tovább, mert Imre mindkettőnket könnyedén lehengerelt. Egymás között – útban a rendőrség felé reggelente, és vissza, munka után – ez volt állandó témánk. Megegyeztünk abban, hogy éberen figyelünk, nem hagyjuk, hogy tisztességtelen machinációkhoz eszközök legyünk.

Bennem kevesebb volt a skrupulus, talán belém kevesebb romantika szorult, mint Guidóba, aki tudatosan, vagy talán ösztönösen, Görgey Artúr méltó utódja kívánt lenni. Engem eddigi tapasztalataim arra tanítottak meg, hogy nem érdemes túl előre tervezni, túl sokat aggódni, mert mindig lesz valahogy, előáll majd valaki, átvezet a következő szakaszon, legyen az Nagy Jenő ezredes vagy Sólyom László rendőrtábornok; a szakaszok rövidek, s nem jelentenek egy életre szóló elkötelezettséget.

Az utolsó szót ebben a témában Raile atyától, alias Jaksitól hallottuk. Az egyik este fogadott hármunkat, és társaságunkban szívta el Regali Media szivarját, melyet Guido nagy nehézségek árán szerzett a feketepiacon. Imre felidézte előző beszélgetésünket, saját diagnózisait, majd kikérte Jaksi véleményét. Reverendás hősünk füstkarikákat fújva mondta ki a verdiktet:

– Az őrangyalotok vezetett ide benneteket, és irányítja továbbra is a lépteiteket. Naponta többször sugallja, hogy mi a helyes, mit kell cselekednetek; figyeljetek reá, amihez időnként csend kell, ima vagy elmélkedés. Az aktív ellenállásnak vége. Most a rend építésére van szükség, segítsétek a rendőrséget mindaddig, amíg ezt teszi, de ha már nem, álljatok odébb, az őrangyal majd megsúgja, hogy mikor. – A remek Raile atya rányomta pecsétjét, a “nihil obstat”-ot rendőrigazolványunkra, s ettől még Guido is megnyugodott.

A “sajtó” 1945 januárjának végén, amikor Buda ostroma még tartott, egyetlen napilapból állt, a Szabadság című délutáni újságból. A fejlécen Zilahy Lajos neve díszelgett mint a lap egyik szerkesztőjéé, de nevének varázsa hamar szertefoszlott, amikor megírta vezércikkét a kenyeret osztogató, Krisztus-képű orosz katonáról. Ezekben a napokban a budapestiek benyomása más volt a muszkákról.

Mindennél nehezebb volt a lelki átállás, Guidónak is, nekem is. A rendőrség megszervezésén munkálkodó gyűlés után hazafelé tartottunk a Városházáról, de alig fordultunk ki a Kossuth Lajos utcára, amikor egy újabb csapat magyar rabbal találkoztunk, akiket géppisztolyos muszka nő meneteltetett. Meglátva minket ránk kiáltott:

– Davaj, davaj… rabotaty!

Karszalagunkra mutattunk, és mentünk tovább. Mindössze három nappal korábban még pisztoly volt az oldaltáskánkban, és egyenruhánk is bizonyos védelmet jelentett. Még nem szoktuk meg a kiszolgáltatottságot és a legyőzöttek érzéseit, különösen azt nem, hogy egy női katona parancsolgasson nekünk. A barisnya lekapta géppisztolyát, és megeresztett egy sorozatot a fejünk felett, mire gyorsan beálltunk a sor végére, teljesen meggyőzve új státusunkról. Az igazolványunkat sem mutattuk fel neki, nehogy a megvadult muszka nő az újat is széttépje. Ő is megdolgoztatott bennünket, mielőtt sikerült meglógnunk. Ez volt új, rendőri pályafutásunk kezdete. Beérkezve a rendházba fellélegeztünk, majdnem a biztonság érzete töltött el bennünket. Az épület szintén romos volt, mint egész Pest, de valamivel kevésbé, mert Raile atya segédje, fráter Váradi Jancsi napokkal a harcok beszüntetése és a rendházat ért belövések ideiglenes betömése után az utcai romok eltakarításába kezdett. Markos, fiatal novíciusokkal vágott utat a járda egyik, majd a másik oldalán. Végigjárta a házakat, és mindegyikből toborzott magának néhány önkéntest. A jezsuita rendház példát mutatott Pestnek újjáépítésből. Báró Biedermann Imre, az egykori nagybirtokos és országgyűlési képviselő csákánnyal a kezében Váradi Jancsi úttörő tankja lett, husángszerű karját lóbálva támadt a tégla- és betontörmelékekre, kérgesre dolgozta tenyerét; a háborút, a Gestapo-fogságot, az aggodalmát feleségéért a megfeszített fizikai munka narkotikumával űzte el, vagy legalábbis csillapította. Hazatértünkkor lapátot nyomott a kezünkbe, és mielőtt hőn vágyott szállásunkra mehettünk volna, belőlünk is kipréselt még egy félórácskát; lapátoltunk, míg csak be nem esteledett.

A sötétség beállta után a rendház padlásán jöttünk össze, ahonnét egy kis tetőterasz nyílott. Innét néztük az ismétlődő tűzijátékot. Budát lőtték az oroszok a környező hegyekről, a külső, már elfoglalt peremről, és az ostromlott Gellérthegy, Várhegy német helyőrsége viszonozta a tüzet. Guido is velünk volt, a Rózsadomb egyik pincéjébe szorult anyja és öccse sorsáért aggódott, ez tartotta vissza attól, hogy rohanjon Beához, aki a húgával töltött nap unalma után többnyire keserű szemrehányásokkal fogadta.

– Toujours seul, avec ma soeur, je deviens folle…

– Holnap majd újra felmossuk a lépcsőházat – vigasztalta Imre –, az majd kissé elszórakoztat, és enyhíti magányodat.

Imre, akárcsak az ostrom idején, most, e monoton napokban is áldás volt. Egy kissé már mind egymás idegeire mentünk. Az ő humora minden feszültséget feloldott, s habár Nagy Krokodilnak szólítottuk – ez a németek berepülésjelzéseinek kódnyelvéből ragadt rá –, inkább egy barátságos, nagy mackóra emlékeztetett, mint hüllőre. Szüntelenül dörmögött, de sohasem támadott, karmolt, harapott; monstrumnyi jelenléte biztonságérzetet adott. A leányokat egy szomszéd orvoshoz vitte, hogy állapítsa meg: az oroszok bizalmaskodása nem hagyott-e hátra káros utóhatásokat. És ennek a nyers modorú orvosnak sikerült a leányok lelki sebeinek gyógyítása is. Guido és jómagam a Vörösmarty téri pincéből való kiköltözésünk napjaiban bizonytalanul tapogatóztunk, nem tudtuk, hogy mi a jobb: ha beszélünk róla, vagy ha meg nem történtnek tekintjük. Imre találta meg a megfelelő hangot. Pajtása lett a lányoknak, de terrorizálta is őket, ha együtt voltak: nem hagyott nekik időt, hogy morfondírozzanak, és önmagukat sirassák.

Szétesett országunkban – Pest el volt vágva Budától, a Dunántúl terra incognita lett, nem volt vonat, posta, rádió, vékony sugaracska folyt a vízcsapból, a villany pislogott, és gyakran kialudt – a rendház egy felbomlott társadalom sziklaszilárd intézménye maradt. A konyha reggeltől estig több száz embert étkeztetett, rántott leves reggelire, babfőzelék ebédre, bableves vacsorára; a kazán langymelegen tartotta reggel és este a fűtőtesteket, a betegterem szűkös készletéből kis kórházat rögtönöztek a rászoruló betegeknek, a templom reggeltől estig nyitva volt, és gyakran megtelt. Az éhező, rettegő Pest, államfőjét, kormányát elvesztve, az egyetlen megmaradt fennhatósághoz, Istenhez fordult vigaszért, bátorításért.

Első vasárnapunkat töltöttük a Horánszky utcában, reggeli misét hallgattunk a harmadik emeleti kápolnában. Imre ministrált, Raile atya misézett, az úrfelmutatásnál tartottunk, amikor valaki feltépte az ajtót. Egy nő rohant be kibomlott hajjal, s a rémülettől eltorzult arccal kiáltotta:

– Az oroszok körülvették az épületet. Akit a templomban találnak, elhurcolják. Meneküljenek, amíg nem késő!

A zsúfolt kis kápolnán moraj futott végig, de senki sem mozdult, mintha mi sem történt volna. Raile atya tovább misézett, áldoztatott, hatalmas ministránsa tartotta az ezüsttálacskát az oltár elé járulók ajka alá. Megrendítő pillanat volt, minden jelenlévő érezte, hogy az Isten házában vagyunk, történjen, aminek történnie kell. Az oroszok nem jöttek értünk.

A Budapesti Rendőr-főkapitányság az elsők között kezdte meg működését. A rendőrség régi központját bombatámadás pusztította el, így a Wurm utca – egy, a Dunához vezető szűk utcácska – egyik elhagyott irodaépülete lett új otthona. Munkások jöttek, és beüvegezték a kitörött ablakokat. Guido a földszinten kapott irodát – valamikor kétszobás kis lakás lehetett. Az első legénységet régi rendőrökből toborozták, akiket falragaszok szólítottak fel, hogy jelentkezzenek ismét szolgálatra. Már az első napokban vagy két tucat jelent meg a régi egyenruhájába öltözve, de parancsnokuk, Guido – bár főhadnagy úrnak hívták emberei – továbbra is bal karján karszalaggal lompos civilben járt. Törzsőrmestere lajstromozta a jelentkezőket, és figyelmeztette valamennyit, hogy felvételük ideiglenes, akkor véglegesítik őket, ha átestek az igazolóbizottság vizsgálatán. Mikor a rendőrök régi egyenruhájukban újra megjelentek a pesti utcán, a járókelők megkönnyezték a látványt.

A sajtóosztály az első emeleten kapott egy tágas irodát. Táncterem is lehetett volna, ablakait már beüvegezték, de a bútorzat mindössze néhány szedett-vedett székből állt. A gazdasági osztály vezetője, egy régi rendőrtanácsos a reggeli értekezleten azt ajánlotta az osztályvezetőknek, hogy ideiglenesen a legszükségesebbeket szerezzék be onnét, ahonnét lehet. Én két rendőrt kaptam a sajtóosztály szolgálatára, első ténykedésünk az iroda bebútorozása volt. A Wurm utca számomra régi kedves ismerős volt: itt állt a Dunára néző sarokház, egy hatemeletes bérpalota, amely anyám gyermekkori barátnőjének, Széchenyi Leának volt pesti otthona, miután férje, a Vörös ezredes – Deák-Horváth Dénes – a háború elején importőr üzletemberré avanzsált. Hatszobás, negyedik emeleti lakásukban otthon éreztem magam. Amikor a félig bekerített Budapestről Milánó felé menekültek a közelgő Vörös Hadsereg elől, lakásuk kulcsait nálam hagyták. (A Vörös ezredes korai “vörössége” Károlyi Mihályra tett 1919-es esküjétől datálódott, ez 1945-ben semmiféle védelmet nem jelentett, ellenkezőleg!) Viktória, a komorna volt az utolsó lakó, s mikor Győrbe menekült, még egy kulcsszériával gazdagított. Guido és két új rendőröm kíséretében elszoruló torokkal nyitogattam a dupla zárakat. A felvonó nem működött, gyalogosan másztunk föl a negyedik emeletre, útközben kilátással a Dunára, mert a belövések az építész által nem tervezett tölcséreket vágtak az épületbe.

Talán ez, talán Buda ostromának még mindig veszélyes közelsége távol tartotta innét a fosztogatókat. A lakás még a belövéseket is megúszta. A lehúzott redőnyök között beszállingózott a hó, a süppedő, drága szőnyegeket a kitört ablakok cserepei borították. Dermesztő hideg volt, a félhomályban az egykor fényűző lakás az “így élt a felső tízezer” elszomorító múzeuma lett. Gyorsan végigjártuk a szobákat, kiválasztottunk két kecses antik íróasztalt, négy kevéssé szembeszökő karosszéket, kicipeltük őket az előszobába, hogy átköltöztessük kölcsönként a főkapitányság sajtóosztályára. Távozáskor az előszoba kis kredencén viszontláttam a herendi porcelántálat, benne az utolsó látogatók vizitkártyáival: a spanyol követé és gróf Teleki Cecilé feküdt legfelül. Ezek tetejére raktam a nyugtát, hogy a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Sajtóosztálya számára ideiglenesen két íróasztalt és négy karosszéket kölcsönöztem. Amint a rendőrség berendezkedik, sértetlenül visszakerülnek, addig felelősséget vállal értük a sajtóosztály vezetője… Első hivatalos aláírásom Vörös ezredesnek és Lea néninek címeztem, akik soha nem tértek vissza elhagyott otthonukba.

A két íróasztalt a sajtóosztály két sarkában helyeztük el, rézsútosan, félig egymással szemben, félig az ablakhoz, hogy minél több nappali világítást kapjanak. A négy karosszék az ott leltekkel együtt hamar közönségre talált: bár Pestnek csupán egyetlen lapja volt, a Szabadság, akkreditált újságíróból annál több jelentkezett. Ketten a Szabadságot tudósították, de a Kommunista Pártnak, a Szociáldemokrata Pártnak, a Kisgazdapártnak és vagy fél tucat másiknak kétoldalas kőnyomatosai voltak, ezek mind hírlapnak számították magukat, így számos állítólagos riporter jött. Fizetést ugyan nem kaptak, mert nem volt pénz, vagy ha volt is, semmit nem lehetett érte vásárolni: a gázsit elemózsia formájában kapták, amelyet a pártok is és a rendőrség is szűkmarkúan osztogatott: bab, egy kis liszt, esetleg avas szalonna. Mindenki éhes volt, és gyanakvó. Leácska filigrán íróasztalaira felfigyeltek, és a magyarázat, hogy a szomszédságból, ismerősöktől kölcsönöztem, velem szemben is egy kis gyanút keltett, hogy ki fia-borja lehetek. Addigra már a nevem is ki volt függesztve az ajtóra, és ez sem növelte riportereim bizalmát, fasisztát szimatoltak a “Th” és az “y” mögött. Állandó erőfeszítéssel igyekeztem áttörni a gyanakvás vastag ködén. Mentsváram a munka lett, minden mást feledtetett velem.

Első közös kirándulásunk Pest felszabadult gettójába vezetett. Nyitott rendőrségi autó szállított oda bennünket – első autózásunk volt a romos városban. Az utcákat továbbra is autóroncsok, háztörmelékek torlaszolták, vezetőnk cikcakkban kanyargott közöttük, és közben arra is vigyáznia kellett, hogy a vadul hajtó, tülkölő és káromkodó szovjet vezetők kocsiját kerülgesse. Szívdobogtató zötykölődés után megérkeztünk a Dohány utca környékére. A gettó falait most bontogatták, gépkocsink itt állt meg. Velem az élen nekiindultunk. Az ÁVO egyik embere csatlakozott hozzánk, ő irányította menetünket. Egy szűk utcácska úttestjén haladtunk, a járdák két oldalán emberi holttestek voltak egymásra rakva, mint a farönkök a letarolt erdőben, fejjel az úttest felé, mindkét oldalon. Fekete, szőke, vörös, ősz, kopasz… gyerekfejek. Lassan haladtunk: a három riporter fotografált. Miattuk minduntalan meg kellett állnunk, pedig mindenki inkább sietett volna. A hideg ellenére a holttestek szaglottak. Az ávós azt állította, hogy az elmúlt huszonnégy órában több mint ötezer halottat raktak gúlába. Ez volt az első küldetésünk, és alaposan megrázott valamennyiünket, noha mindannyian Budapest ostromának túlélői voltunk.

Az első élmény után, különösen Buda elestét követően, rutinfoglalkozásunk a Duna “utasainak” – az aznap kihalászott holttesteknek – szemléje lett. A beosztott fővárosi alkalmazottak a rendőrmotorosok segítségével kifogták a sodródó halottakat. Számuk és állapotuk változó volt, legtöbbjüknek nem lehetett megállapítani a személyazonosságát. Rokonok jöttek eltűnt hozzátartozóikat keresni, egyik rendőröm állandó feladata lett a nyugtatás, a tudósítóknak pedig a napi szemle eredményének leírása. A sajtóosztály működésének kezdetén fő témánk Budapest ostroma volt. A riporterek lassanként feledték velem szembeni gyanakvásukat; túl sokat éltünk át és láttunk együtt.

Az “újjáépítés” volt a fő jelszó ezekben a napokban, a rendháztól a rendőrségig mindenhol, ahol megfordultunk. Érthető, mert a törmelékek között utat kellett törni, az ablakokat be kellett üvegezni, a fegyvereket begyűjteni, az aknákat felszedni. Mindezek előrehaladásáról a sajtóosztály adott ki jelentéseket, amelyeket sokszorosítógépünk húzott le a Wurm utcai központban. A lap felét a főkapitány rendeletei töltötték ki, melyeket mi kaptunk meg továbbításra. Eddigre már volt egy írógépem, antik szörnyeteg, egy Underwood. Eleinte magam gépeltem a különböző cédulákon befutott értesüléseket, a sorra felállított kerületi kapitányságok jelentéseit: leginkább ismeretlen tettesek által elkövetett gyújtogatásokról, robbantásokról és fosztogatásokról. Az ismeretlen tettesek többnyire szovjet katonák voltak, egyedül vagy bandákba verődve éjjel-nappal raboltak. Ami azt illeti, a pestiek is kivették részüket a “zabrálásból”. A “davaj” és a “rabotaty” után ez volt a harmadik orosz szó, amelyre a megszálló Vörös Hadsereg huszonnégy óra leforgása alatt megtanította Pest lakosságát. (Pardon! a negyedik; a “davaj csaszi”, óráink elrablása, megelőzte ezt.)

A zabrálásból Guido és én is kivettük szerény részünket. Éppen hazafelé, azaz a rendházba igyekeztünk, amikor a Józsefváros egyik kis utcájában arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik ház alagsorából egy férfi a járda szintjére nyíló ablakon keresztül valami fehéres tömböt próbál kiráncigálni, társa pedig a szuterénből nyomná kifelé, de a szikla jóval szélesebb, mint az ablaknyílás, így erőlködésük hiábavaló. Megtorpantunk, mert kiéhezett állapotunk nemcsak látásunkat, hanem szaglásunkat is megélesítette. A fehéres valami édeskés illata a cukrászboltok emlékét idézte.

– Hé, ha segítetek, kaptok ti is! De valami targonca is kéne!

Már tudtuk: krumplicukor! Guido hazatrappolt a rendházba, és nagy hamar Váradi Jancsi négykerekű kézikocsijával tért vissza, amelyen békésebb napokban a rendház nagyobb bevásárlásait szállította haza a háziszolga. Eddigre én már a pincében voltam, ahol a másik pasas egy fűrésszel idomította a fehér sziklát, hogy kiférjen az ablakon. A cukorka szilánkjai jobbra-balra hullottak, emberünk az egyik kezével fűrészelt, a másikkal falta a forgácsokat. Nekem sem kellett sok biztatás, követtem a példáját. Hosszú-hosszú hetek babkosztja után az édesség feledett íze a gyönyörök csúcsa volt. Az ablakon keresztül több marékkal adtunk ízelítőt Guidónak és a másik martalócnak. Fél órába telt, amíg a leszűkített tömböt ketten kipréseltük az ablakon. Egyszer visszaesett, a térdemet érte, és felhasította egyetlen nadrágomat. A véres, cukros sebbel mit sem törődve mindketten újra nekirugaszkodtunk, a kintiek ráncigálták, végül is a cukorszikla a havas-mocskos járdán landolt. Négyen emeltük a jezsuiták kis kocsijára. Jutalmunk a lefűrészelt rész volt, talán tíz kiló vagy még több. A két alak egy szomszédos kapualjhoz irányította menetünket, ahol már várt ránk három bábuskának maszkírozott nő. Heten már könnyedén elbírtuk a tömböt, amelyet a kapualjban leterített sátorlapra helyeztünk. Bemutatkozás nélkül váltunk el, ők feleslegesnek tartották részletezni, hogyan jutottak a krumplicukorhoz, és mi sem érdeklődtünk. De – mert az alagsor ablakát és bejáratát is lezárták – reméltük, hogy legálisan.

Az aggály Imre részéről merült fel, amikor felhordtuk jutalékunkat szobánkba. Bea és Judit rávetették magukat a ritka csemegére, Imre nem nyúlt hozzá, azon töprengett, hogy nem lopott-e a holmi, és nem vagyunk-e mi is zabrálók, mint a megvetett muszkák. Kupaktanácsot tartottunk, és végül is Imre ösztönzésére úgy határoztunk, hogy a lelkiismereti kérdést döntsék el a jezsuiták. Az öt csonk közül egyet megtartottunk magunknak, négyet átvittünk Váradi Jancsi cellájába, a rendház számára. Őt kértük meg, hogy tanácskozzon szerzetestársaival, mert Raile atya túl sok fontos dologgal volt elfoglalva ahhoz, hogy krumplicukor-problémával zavarjuk.

Váradi Jancsi villanyoltás előtt, este kilenc tájt kopogtatott ajtónkon, kiszólított engem és Guidót.

– Fiúk – mondta Váradi Jancsi –, három pátert is megkérdeztem, mindhárom komoly teológus. Ketten úgy találták, hogy ha az illetők a helyiséget, ahonnét származik, lezárták, akkor vagy az ő tulajdonuk, vagy legalábbis ott dolgoznak, és részesei az ott tárolt holmiknak. A harmadik atya ezzel nagyjából egyetértett, de hozzátette, hogy mivel a rendház kocsiján szállítottátok el, saját biztonságotokat kockáztatva, sőt Jenő még a vérét is ontotta közben, és amit hoztatok, azt a rendházzal megosztottátok, nos, ez az atya úgy találta, hogy e szerzemény tulajdonlása nem bűn, hanem a rendkívüli állapotok következménye.

A rendőrségen listát állítottak össze az osztályvezetők lakcíméről. Többnyire ideiglenes címek voltak, mert Pest lakosságának mintegy a fele még mindig a vakondokok életét élte, pincékbe vagy jobb esetben a romlakások valamelyikébe zsúfolódva. Guido és én a rendház Horánszky utcai számát adtuk meg, óvatosságból elmulasztottuk hozzátenni, hogy a jezsuita rend vendégei vagyunk. Napilapunk, a Szabadság olvasása megtanított arra, hogy a klérus éppúgy lecsúszott a társadalom ranglétráján, mint az arisztokrata, a dzsentri, a földbirtokos, a plutokrata. A népi származás lett kívánatos, a többi osztályellenség-számba ment. Új tapasztalat volt számunkra, hogy jobb, ha származásunkat eltitkoljuk. Ami külsőnket illeti, ez könnyen ment. Ruhánk úgyszólván csak az volt, amit állandóan hordtunk. Utolsó otthonunkból, a Rózsadombról a Vörös Hadsereg karácsonyi közeledtekor egyenruhában léptünk le, egyetlen polgári öltözékünket gondtalanul bőröndökbe dobáltuk, hogy a “változáskor” átöltözzünk, és elkerüljük a hadifogságot. Arra nem gondoltunk, hogy az ostrom olyan hosszas lesz, és hogy a “változás” utáni átmenet állandósul.

Életünkben először nincstelenek lettünk. Nem volt otthonunk, magántulajdonunk, nem tudtunk családtagjainkról, azt sem, hogy élnek-e még. Állásunk ugyan volt, elvben fizetség is járt érte, de egyelőre az irodában kapott ebédünk volt a bérünk, cserébe az életveszélyért, amellyel a munkába járás és a hazatérés járt. A szovjet járőrök változatlanul összeszedték az utcákon az épkézláb férfiakat, előszeretettel a fiatalokat, mint amilyenek mi is voltunk. Azt már megtanultuk, hogy a karszalagunk és a kétnyelvű “dokument” gyér védelem. Ebben a szorult helyzetben hatalmas vigasz volt, hogy ketten vagyunk: évtizedes, kipróbált barátság, azonos múlt és jelen fűzött bennünket szorosan össze. Ez arra bátorított, hogy nevessünk szorult helyzetünkön. Nyugtattam Guidót:

– A Görgey név tagadhatatlanul reakciós hangzású, nem beszélve arról, amit a generális Kossuth ellen vétett. Veled fogják majd megfizettetni, nemcsak a XX., hanem a XIX. századi Görgey-bűnöket is.

– Nem leszek egyedül, mert a “vitézekre” is hamarosan rájár majd a rúd, vitéz miskei és monostori Thassy Jenő főhadnagy úr!

Beszélgetés közben aggodalmasan pásztáztuk az utcát. Guido a jobb oldali járdát, én a balt, nehogy belebotoljunk a hadifoglyokat gyűjtő muszkákba. Mind a ketten egyetértettünk abban, hogy amit korábban a zsidók szenvedtek el, az lesz most a mi sorsunk. A származás! Ha kissé megkaparnák, kiderülne, hogy osztályidegenek vagyunk.

Munkába érve a nap eseményei hátrébb szorították egyéni gondjainkat. A sajtóosztály napi jelentése fölött görnyedtem, amikor Guido egyik rendőre kopogtatott be, parancsnoka küldte, hogy azonnal siessek le az irodájába.

Az íróasztala előtt, két rendőr között, egy tizennégy-tizenöt évesnek látszó kamasz ácsorgott. Guido szó nélkül átnyújtott nekem egy írást. A kispesti rendőrkapitányság államvédelmisének jelentését a tizenöt és fél éves suhancról, aki bevallja, hogy másfél esztendeig a Nyilaskeresztes Párt tagja volt, kötelékben fegyveres szolgálatot teljesített, és a Duna-parton részt vett bujkáló zsidók kivégzésében. Ezennel megküldik őt a főkapitányságra, hogy ügyét továbbítsák az Államvédelmi Osztálynak.

Álmélkodva néztem a csenevész kis penészvirágra, nem nézett ki tömeggyilkosnak. Guido azt mondta, hogy ő már kihallgatta, a fiú nem tagadja a kivégzéseket. Ha akarom, hallgassam meg én is. A fiatal rab, biztatást nem várva, újra belekezdett mondókájába. Az apja – mondta – évek óta tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak, ő íratta be az ifjúsági tagozatba. Fegyvert 1944. március 20-án kapott, a német bajtársak bevonulása után, amikor az áruló Kállay Miklós miniszterelnök lebukott. Később Baky László különítményébe került, hónapokig a csillagos házakba bezárt zsidók őrzése volt a feladata. Októberben, a Nemzetvezető Szálasi Testvér hatalomra jutása után a Duna-parton bűnös zsidókat irtottak, és ebben már ő is részt vett.

– Felsorakoztattuk őket a rakparton, és puff-puff – lőttük őket. Amelyik nem hullott azonnal a Dunába, azt póznával taszigáltuk a vízbe…

– Hányat végzett ki?

– Azt nem tudnám megmondani, mert hetekig tartott. Talán negyvenet, talán hatvanat…

Ezt kimondva, a félelem helyett az emlék izgalma festett pírt sovány arcára. Dermesztő volt, amint a kis proletárgyerek a “daliás időkre” emlékezett, a megbánás vagy a megértés minden szikrája nélkül. Azt nem tudja, hogy az apja hol van. Reméli, hogy elment a németekkel, mielőtt az ostrom elkezdődött. Az anyja már nem él, tüdővész vitte el két éve. A nénjénél lakott Rákoskeresztúron, ahol karszalagosan látták, ezért jelentették fel.

– Bánja a kivégzéseket?

– Nem, mert meg kellett Budapestet tisztítani a zsidóktól…

Idáig jutott el történetével, amikor két ávós detektív jött érte, megbilincselték vékony csuklóját, aláírták a fogoly átvételéről a nyugtát, majd elvezették a fiút. A két rendőr is visszaindult Kispestre.

Guidóval magunkra maradtunk. Mindkettőnket felkavart ez a találkozás. Engem a délelőtti Duna-parti inspekcióra, a felpuffadt hullákra emlékeztetett, Guido az Andrássy út 60-ról mormogott valamit: korábban a nyilaskeresztesek kínzókamrája volt, most Péter Gábor lakta be ávósaival. Odaviszik a kis nyilast, aki még nem érte el tizenhatodik életévét, de már megölt negyven vagy hatvan embert.

A korai február egyik reggelének nagy élménye a telefonkészülék volt. Leácska kecses íróasztalán állt egy fekete, áramvonalas, tárcsás telefon; egyelőre némán. Istenem, mikor is lépett ki az életünkből? A Rózsadombon karácsony estéjén éjfél előtt csengett utoljára, a Hűvösvölgyből hívott bennünket valaki:

– Itt vannak a barátok, tízen vagy még többen! – Ez a Vörös Hadsereg váratlan előretörését jelezte. Guidóval sebtében bedobáltunk néhány holmit egy bőröndbe, elhagytuk kis karácsonyfánkat, s vele a telefont és a civilizált életet; eltűntünk Pest dzsungelében. A telefon most visszatért.

11 órakor éles csengéssel megszólalt, egy parancsoló női hang hívott:

– A főkapitány úr kéreti az osztályvezető urat. – Ez Sólyom László titkárnője, Vértes Klára volt, egy aggszűz. Negyvenes lehetett, a mi szemünkben agg. A szűzben nem vagyok biztos, de nehéz volt elképzelni, hogy a viperára emlékeztető nőszeméllyel valakinek párosodni támadjon kedve, hacsak az illető nem egy másik kígyó. Guido a rendőreitől hallotta, hogy a precíz titkárnő a párt bizalmasa, feladata, hogy rajta tartsa szemét Sólyom tábornokon és mindazon, ami a házon belül történik.

Felsiettem a második emeletre, és bekopogtam a főkapitány tágas irodájába. Biccentéssel fogadta köszönésem, ami azt jelentette, hogy hivatalos minőségében szólított magához. Addigra már megtanultam a szigorú etikettet, melyet beosztottjaitól megkívánt. A “szervusz” és a “Laci, Jenő” a hivatalos érintkezéskor száműzve, a bokacsattogtatás itt nem divat, a tőmondatokban tett jelentés annál inkább. Az a társadalmi sallang, amelyben mindketten felnőttünk, mellőzendő. Mindezt megerősítette az is, hogy Sólyom masszív íróasztala közelében, egy kis asztalka mögött ülve titkárnője meredt rám, vértelen ajkát összeszorítva, ellenségesen csillogó szemüveggel, mintha gondolataimat akarná olvasni. Amint főnöke megszólalt, gyorsírással jegyezni kezdett.

– Buda fölszabadítása küszöbön áll – közölte –, készüljön az osztályvezető úr egy korai sajtószemlére… Maximum hat embert vihet magával, csakis tudósítókat. Őrizetét a szovjet parancsnokság szolgáltatja… Feladata a hídroncsok fotografálása a budai oldalról, felvételek a Várról, a Vérmezőről; de csak távlati képek; és nyomban utána térjenek vissza Pestre, ugyanazon a csónakon. A tudósítókat a Főkapitányság fogja tájékoztatni Buda helyzetéről, a rendőrkerületek újbóli felállítása Budán még hosszú hetekbe telhet. Készüljön fel arra, hogy csatatérre látogatnak!

A kirándulásból nem lett semmi. Buda még napokig tartotta magát, hathetes ostrom után esett el.

Ezen a délutánon Guidónak tovább kellett új hivatalában maradnia, hogy lajstromozza a szolgálatra jelentkező régi rendőröket. Kissé aggódva, de egyedül ballagtam haza, vargabetűt téve a Bazilika mellett átvágtam az Andrássy útra. Mindenütt a pusztulás képe. Nyomban megbántam az új utat, különösen mikor kiderült: a mendemonda, miszerint az Andrássy út elején egy romos üzletben krumplit árusítanak, csupán hiú remény. Kiértem az Oktogonhoz – többé nem hívták Mussolini térnek. A Nagykörút sarkán tömeg verődött össze. Csak akkor közelítettem meg őket, mikor meggyőződtem róla, hogy orosz katonák nincsenek közöttük: önként gyülekeztek, nem géppisztolyoktól kényszerítve. Talán itt lesz a krumpliárusítás? Az egyik szélen álló asszonyság mondta, hogy egy nyilas tömeggyilkost hoznak a politikai rendőrségről, aki most megkapja a magáét. Odébbálltam volna, a rendőrségből már éppen eleget kaptam ezen a napon, de nem lehetett, mert egyre többen csatlakoztak, sokan futva érkeztek a Nyugati felől. Hirtelen a tömegbe ékelve találtam magam, a hátul lévők előretolakodva az úttest felé nyomtak. Moraj futott végig a tömegen, jelzés nélküli szürke autó érkezett a Hősök tere felől, benne négy rendőr és egy megbilincselt, civil ruhás rab. Felpuffadt arca kékre-zöldre volt verve, negyvenes lehetett, de ez sem biztos, zúzódások és vérfoltok takarták vonásait. A rendőrök tányérsapkát viseltek és csukazöld uniformist. Ruhájuk újnak tűnt és ismeretlennek, mások voltak, mint a megszokott kék egyenruhás “biztos urak”. A rabot karjánál fogva a lámpavashoz hurcolták, kötelet tekertek a nyakába és a lámpavasra. Az autóból zsámolyt húztak elő, arra állították. Imbolygott, nem tudott egyenesen megállni. Hátulról az egyik pribék megmarkolta a zakóját, a hideg ellenére kabát nélkül hurcolták magukkal. Didergett a zsámolyon, talán nem csak a téltől, hanem attól is, amit átélt, és ami várt rá.

A zsámolyt hirtelen kirántották alóla, két rendőr húzta a kötelet, a himbálózó test a tömeg feje fölé emelkedett, valami reccsent, a rab szeme kidülledt, arca eltorzult, nyelve kilógott. A tömeg tapsolni kezdett. A két rendőr lejjebb eresztette, most csak egy fejjel volt magasabb nálunk, torz arca rémisztő grimasszal meredt ránk.

Még sohasem láttam kivégzést, és hiába a sok borzalom, melyet az ostrom alatt és utána átéltem, a látványtól öklendezni kezdtem. A tömegbe szorulva egyre közelebb toltak a himbálózó hullához.

Ekkor hirtelen valami még borzalmasabb történt, mintegy vezényszóra, mely el sem hangzott. Botok, esernyők emelkedtek a magasba, és ütlegelni kezdték a hulla fejét. A koppanások egyre szaporodtak, velük nőtt a tömeg hisztériája, vér és velő fröcskölődött az alant állókra, reám is. Két könyökkel próbáltam utat törni, hogy szabaduljak, de hiába, a hátrébb állók még közelebb toltak, még többet kaptam ebből az undorító esőből.

Amikor végül kiszabadultam, továbbindultam a Teréz körúton. A szembejövők furcsán néztek rám, és kikerültek. Lehúztam a rendőrkarszalagot, és zsebre vágtam, nehogy engem is a kivégzők közé soroljanak. Az egyik sarkon kék egyenruhás rendőr – a mi emberünk – állított le, és igazoltatott. Amikor elmondtam neki, hogy mit láttam az Oktogonon, a fejét csóválta, de véleményt mondani nem mert, nem tudván, hogy hová is tartozom: civil ruhás, vérrel bemocskolt új rendőrtiszt – okosabb, ha tartja a száját, pedig valami kikívánkozott belőle. Ez után a találkozás után visszahúztam a karszalagomat.

Ha mi nem is mentünk el Budára, Buda jött el hozzánk. Február 13-án esett el – a Szabadság szerint. Másnap, vagy talán harmadnap, egykori kis ellenállócsoportunk negyedik tagja, Haris Olivér érkezett meg az első csónakok egyikén. Szürkületkor szállt partra, két órával később ránk talált a jezsuita rendházban. Alig érintette a pesti partot, Sólyom László után érdeklődött az első rendőrtől, az igazította el a Wurm utcába. Onnét Guido egyik rendőre vezette el hozzánk a rendházba. Olivér lesoványodott, napbarnította színe is megkopott, de barna szeme, izgága kis bajusza a régi volt. Ölelkezés, hátba veregetés. Bemutattuk a lányoknak, alaposan megnézte őket, pedig nem voltak valami mutatósak. Imre leparancsolta róluk kevéske kozmetikumukat, mindketten sínadrágot és pulóvert viseltek, kendővel menyecskésen kötötték le hajukat. Bea viszonozta Olivér pillantását, de az angol udvariassági formula szerint Imre a sarokba küldte a lányokat, mondván, hogy nekünk most őket nem érdeklő, komoly dolgokról kell megbeszélést tartanunk.

Olivér az én priccsemre telepedett, Imre melléje, Guido és én a padlóra. Ostromélményeiről beszélt behízelgő bariton hangján. Hat hét a pokolban: a Naphegy, Lili lakásának a pincéje a Gellérthegy szomszédságában, szemközt a Várral, a lehető legrosszabb hely volt.

– Mintha egy hatalmas dob belsejébe lettünk volna bezárva – mesélte Olivér –, amelyet reggeltől estig vertek. Minden pillanatban vártuk, hogy beszakad a pince, és minket üt agyon.

De túlélték. Ő is, Lili is, és a szép szakácsnő-komorna Julika is. Ennivaló alig volt, a vízhiány még jobban kínozta őket, de Olivér szerint az elszigeteltség, a tétlenség volt a legrosszabb. Egyetlen szórakozása maradt: találgatni a fegyverek hangját, lekottázni koncertjüket. És ő, aki úgy értett hozzájuk, úgy rajongott értük, kénytelen volt fegyvertelenül lapulni a pincében, mint egy patkány. Aztán jöttek az oroszok. Hullám hullám után: rablás, erőszak, katonák keresése, kivégzések. Őt is elvitték egy kommandatúrára, ahol szerencséjére egy értelmes tisztnek megmagyarázta, hogy fontos szerepe volt az antifasiszta ellenállásban, sürgősen Pestre kell átmennie, hogy csatlakozzon hozzájuk, és kivegye részét a nácizmus felszámolásából, az újjáépítésből, vállvetve a felszabadító Vörös Hadsereggel…

– Hmm… – dünnyögte Imre. – Erről lenne nekünk is mesélnivalónk.

– Mindegy – kontrázott Olivér –, ennek köszönhetem, hogy az elsők között engedtek át Pestre. És most halljuk, hogy mi történt veletek! Mit értetek el eddig?

Imre summázta helyzetünket, előadta Odeschalchi Pál, ötödik társunk hadifogságba esésének történetét, az új főkapitány, Sólyom László derék próbálkozását kiszabadítására, találkozásunkat Kádár Jánossal, Guido és jómagam rendőrré válását, a Vörösmarty téri, málnaszörpbe fulladt tragédiát, a jezsuiták irántunk való jóságát: a menedéket, melyet minden ellenszolgáltatás nélkül juttattak nekünk. Erről eszembe jutott, hogy Olivér talán még nem vacsorázott. Valóban nem. Elszaladtam a konyhára, és ételhordóban hoztam egy nagy tál babfőzeléket meg egy szelet kenyeret. Olivér úgy falt, mintha napok óta ez lett volna az első meleg étel, melyet elébe tettek. Utána egy kétes tisztaságú selyemkendővel törölte meg száját és bajuszkáját, majd reagált a mi történetünkre.

– Keveslem, amit kaptatok. Guido és Jenő még azt sem tudja, hogy mi a rangjuk a rendőrségnél. Te pedig, Imre, ülsz itt a rendházban, őrzöd a két kisasszonykát, pesztonka vagy mellettük, ahelyett, hogy cselekednél…

– Mi a fenét vársz tőlem?! – kérdezte Imre morcosan.

– Azt, hogy ismét belevesd magad a politikai életbe! Debrecenben, ahogy a Dunán átkelve a ladikban hallottam, megalakult a magyar kormány és az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Neked most ott lenne a helyed. Tiszta a politikai múltad, prominens szerepet játszottál az ellenállási mozgalomban…

– Ugyan kérlek! Az a kevés, amivel mi próbálkoztunk…

– Látod, Imre, ez a baj! Veled is és a fiúkkal is. Szerényen visszahúzódtok, ahelyett, hogy saját tetteiteket kidomborítanátok. Ha ezt tettétek volna, nem ülnétek összezsúfolva ebben a kis szobában. Most új korszak nyílik. A szerény kis ibolyákat eltapossa a tülekedő tömeg. Legfőbb ideje, hogy átjöttem hozzátok, én majd fölrázlak benneteket. Imre, neked indulnod kell Debrecenbe! Holnap utánanézek a lehetőségeknek.

– De én nem vágyom Debrecenbe! Én Pécsre akarok menni, és onnét haza, Szentegátra. Azt sem tudom, hogy él-e még a feleségem, van-e még otthonom.

Imre és Olivér összeszólalkoztak, és egymást túlharsogva a maguk igazát bizonygatták. Guidóval összenéztünk. Ez az Olivér új volt számunkra. Igaz, hogy mindig a cselekvést sürgette, de nem ilyen nyersen. Lili szalonjában, whiskyspohárral a kezében a brit flegmaság és fölény volt a modellje, míg most, első ízben, mohóságot árult el.

Azt vártuk, hogy éjszakára velünk marad, és Váradi Jancsitól kell kérnünk, hogy helyezze el őt valahol a szomszédságunkban. De Olivér hamarosan szedelőzködött, mert még két barátját meg akarta látogatni, ha ugyan élnek egyáltalán. Esetleg visszajön, ha nem találja őket. Különben másnap találkozunk a Wurm utcai főkapitányságon, ahol egy új fejezetet nyit majd számunkra.

– Ki az a bolond, aki este kilenc óra után neki mer vágni Pestnek csomag és szállás nélkül? – érdeklődött Imre nem túl barátságosan. – Olivér siet bepótolni a mulasztottakat.

Olivér valóban sietett, és hamarosan befutott. Másnap, amikor betoppant az irodámba, bőrkabát volt rajta, olyan fess, hogy Guido és én fel sem mertük volna venni, nehogy egy orosz levetkőztessen. A kabát alatt tweedöltönyt viselt, Buda ostroma láthatóan lepergett róla. Csupán percekig maradt nálam, szakavatott szeme felfedezte antik íróasztalaim és a fotelek szépségét. Elmondatta velem, hogy honnét származnak, melegen érdeklődött Lea néni elhagyott lakása iránt. Felvetette a lehetőséget, hogy ő esetleg megvédi, és odaköltözik Lilivel, ha áthozatja Julikával egyetemben Budáról. Én nem kaptam tüstént az ajánlaton, ő pedig nem feszegette tovább a témát. Tanácskozásra kellett mennie Sólyomhoz és Kádárhoz, hogy megbeszéljék jövőjét. A két-három újságíró, közöttük a Szabadság kommunista tudósítója, kíváncsian méregették Olivért, füleltek minden szavára. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a kommunista riporter tőlem tudakolta:

– Ki ez, tag-e vagy sem? Honnét ismeri?

Rövid és kitérő választ adtam neki:

– Az illegalitásból ismerem, tagja volt a mi kis csoportunknak.

De a riporter már többet tudott ennél:

– Aha, ő az a híres Haris, aki irányított benneteket? Most már mindent értek.

Én annál kevesebbet értettem mindebből, de mégsem érdeklődtem. A Szabadság riportere együttlétünk első napjától kezdve szimatolt utánam, száz apró jelét adta annak, hogy meglepőnek találja nevemet, múltamat, foglalkozásomat, jelenlétemet – ez különös elővigyázatra intett vele szemben. Olivér ezúttal azonban, ahelyett, hogy ártott volna, növelte tekintélyemet a szemében. Délután leirat érkezett a főkapitánytól: Haris Olivért ideiglenes hatállyal detektívfőnöknek nevezte ki Sólyom László rendőrfőkapitány s. k., Kádár János főkapitány-helyettes s. k.

A délután derekán csengett a telefon, Olivér jól ismert baritonja:

– No mit szólsz hozzá…?! Ugye egy kis mozgást hoztam ide magammal? – Bediktálta a mellékállomást, amelyen elérhetem – addigra már a főkapitányság minden osztályán működött a telefon. Olivér testülete a házon kívül, de a közelben volt; négyszáz detektív főnöke lett. Megnyugtatott, hogy van már átmeneti szállása Pesten, de Lea néni lakása továbbra is erősen érdekli. Majd együtt szemrevételezzük és lajstromozzuk, hogy az ablakokon kívül mit kell javítani rajta, hogy ismét lakhatóvá tegyük. Választ nem várt, búcsúzott, mert a törzskarával kell beszélnie.

Első látogatás Budára. Ezúttal Guido egyedül ment egy partizán tolmáccsal, akit Raile atya szerzett neki. A csónakot is ő rendelte reggel hétre, az Erzsébet híd csonkjától indult. Istenem, mikor volt az, hogy taxit rendeltünk, és az a házhoz jött? Bea murizott, hogy Guido Budára megy: a szokottnál korábban távozik a rendházból, és ki tudja, mikor vergődik haza. Guido ezúttal a sarkára állt, és kurtán-furcsán megmondta, hogy most az anyját és az öccsét kell megkeresnie. Imre is megtoldotta ezt még egy kis gorombáskodással, Bea karakterét illetően. Aztán segített összecsomagolni egy kis harapnivalót, hogy Guido ne állítson be üres kézzel, ha hazamegy.

Hazamegy? A jó ég tudja, hogy mi lett a kedves, tornyos Görgey-villával, Frederika mamával és legkisebb fiával, Muff-fal. Elszorult torokkal indítottuk útnak Guidót. Imre még mindig nem hallott feleségéről és a szentegáti kastélyról, hasonlóképpen én sem kaptam hírt Drávatamásiról, anyám sorsa felől. Annyit tudtunk mindössze, hogy nagy harcok dúltak Barcs táján, és a front ide-oda hullámzott 1944 vége körül. Guido postagalambunk lett, amikor nekiindítottuk a bizonytalanságnak. Anélkül, hogy Imrével bevallottuk volna egymásnak, mindketten arra gondoltunk: ha ő szerencsével jár, akkor talán mi is hazajuthatunk, és épségben találjuk azt, ami olyan drága nekünk.

Marco Polót fogadhatták olyan repesve, mint mi Guidót, amikor jóval sötétedés után befutott Budáról. Lakonikusan csak annyit mondott, hogy Frederika és Muff megvannak, a Berkenye utca 19-ben, Magyar Klári villájának pincéjében laknak. A Görgey-villa még áll, de lakatlan és lakhatatlan. Utána erősködött, hogy neki most vacsoráznia kell, mert a gyenge reggeli óta nem látott ételt. Amikor felhozta a vacsoráját – az obligát babfőzeléket bundás kenyérrel –, olyan lassan táplálkozott, mintha szándékosan táncolna az idegeinken. Pedig nem, ez megrögzött szokása volt. Utána cigarettára gyújtott, és ugyanolyan alapossággal adta elő élményeit.

A tolmács rendes fickó volt. Kétszer is kiszabadította a “davaj rabotaty” szituációból. Elkísérte első stációjára, az Attila utcai svájci diplomatához, ahol Görgey mama egy hajókoffernyi értéket helyezett letétbe. A szovjet katonák nem tisztelték a diplomáciai immunitást, az inas elmesélte, hogy itt is zabráltak, de a bőrönd még megvan, habár abban is turkáltak. Kihúzták az ágy alól, a zárja nyitva volt, és látszólag színültig tele, bár ő – Guido – nem tudja, hogy mi is volt benne eredetileg…

– Hagyd már azt a buta bőröndöt – förmedt rá Imre –, beszélj jóanyádról és öcsédről!

Guido nem hagyta zavartatni magát. A tolmács segítségével, ketten elhurcolták a bőröndöt. Ahhoz túl nehéz volt, hogy a Rózsadombig cipeljék, szerencsére Guidónak eszébe jutott a Szikla-kórház közelsége. A Gellérthegyen volt, ahol Széchenyi Ilcsi ápolónősködött, és egy másik régi barátunk, Boroviczényi Dódi is rejtőzködött vagy ügyködött. Ide indultak, de félúton Tabódy Pistába botlottak, évfolyamtársunkba és kedves barátunkba. Tabódy főhadnagy bal karját átlőtték a fronton, de már javul, így ő is segített cipelni a bőröndöt.

– Tedd már le azt a bőröndöt, Guido! – rimánkodott Imre.

– Ott hagytam a Szikla-kórházban. Éppen kellett nekik egy asztal a műtétekhez, most a mi bőröndünkön operálnak.

Ilcsi a Szikla-kórházban élte át az ostromot, egyedül van Budapesten, a családjáról még semmit sem tud. Boroviczényi Dódi és több más barát vele van a kórházban, szakadatlanul műtenek. Egy darabig még ott marad, de ha lehet, szeretne átjönni ő is Pestre.

Történetébe belemelegedve Guido, aki tulajdonképpen kitűnő mesélő, ijesztő képet festett a budai rakpartról, ahol minden ház sérült, többnek leomlott a frontja, egyiknek negyedik emeletén egy félbevágott koncertzongorát látott, két oldalán karosszékekkel; hátbozongató volt a kettészelt életek keresztmetszete… és az aggodalom, hogy mi várja majd odahaza, a Berkenye utcában.

Hála a jó Istennek, a Rózsadombon kevesebb lehetett a közelharc. Találat itt is érte a villákat, az övék még állt, de ablaktalanul. Ezért költözött anyja és öccse feljebb, Magyar Klára villájába, a mi utolsó budai szállásunkra. Ez a kitűnően épített luxusvilla erődnek is beillett, mások is ide menekültek a szomszédságból, megtelt öregebb emberekkel, akik még mindig az alagsorban laknak. Muff éppen kint volt a kertben, amikor Guido megérkezett. Megnyúlt az ostrom alatt, már nem rövidnadrágos kisfiú, indiánosdit sem játszik, az ostrom nagyobb élmény számára. Most verseket ír, és orrhangon, kissé megindultan elő is adta egyik költeményét. Bőven voltak benne bombák, lezuhant, égő repülőgépek és egy kis megerőszakolás is. Mama sírt egy nótát örömében, amikor meglátta középső fiát, a lourdes-i víz erejének tulajdonította a találkozást: búcsúzáskor ezzel hintette be Guidót, hogy túlélje az ostromot. És rögtön aggodalmaskodni kezdett legidősebb fia, István miatt. Hallott-e róla Guido valamit? Nem? Pest éppúgy el van vágva a világtól, mint Buda? Az utolsó hír Bulgáriából érkezett Istvánról. A londoni rádió jelentette, hogy a fiatal magyar diplomata a szovjetek bevonulásakor felszabadító bizottságot hozott létre Bulgáriában. Guido megnyugtatta anyját, hogy élelmes bátyja alkalmasint odébbállt, és azóta valami biztonságosabb helyen lehet, mint Bulgária…

Bea megelégelte Guido magyar nyelvű előadását, amelyből – minthogy csak törte a magyart – értett is valamit, meg nem is. Mindenesetre nem érdekelte a dolog, mert nem vele volt kapcsolatos. Éles hangon leállította az elbeszélést, magához rendelte Guidót:

– Guiiiidooo, viens ici!

Guido ment, és eltűntek a függöny mögött. Ezt Imre eszkábálta össze régi lepedőkből, hogy mindenkinek legyen spanyolfala – ábránd egy privát zugról.

– Guido családja és otthona túlélte a háborút – kommentálta Imre. – Ez jó jel. Talán én is hallok majd Katinkáról és Szentegátról, és te is jóanyádról. – Ezzel belemélyedt breviáriumába. Tudtam, hogy miért imádkozik.

Budapest kezdett talpra állni. Pontosabban Pest és Buda, mert a kettő még mindig el volt vágva egymástól. Komp közlekedett és csónakok. Egy kezdetleges pontonhidat is létesítettek a két városrész között, de a ladikon való átkelés biztonságosabbnak tűnt, mint átmenni a többször beszakadt, ingatag hídon. A vízvezetéket hősies szerelők úgy-ahogy rendbe tették, a csapokból gyanús színű folyadék csordogált. A jezsuiták konyháján előbb felforralták, aztán főztek belőle rántott levest, amely újabban, a bablevessel váltakozva, a kávét pótolta reggelire. A szemetesek is megjelentek, és kezdték elhordani a hónapok óta felgyülemlett hulladékokat, amelyek a háztörmelékekkel együtt hegyekben állt.

Nagy esemény: a villamossíneken jármű közlekedik, egy ósdi gőzmozdony néhány vagont húz magával. A Corvin Áruháztól indul – amely, áruitól megfosztva, hatalmas hullaházzá alakult, több száz holttestet tároltak benne –, halottakat szállít a közeli Kerepesi úti temetőbe. Egyedül Pesten 17 000 temetetlen hulla volt. Közülük az egyik ismerősünk: Perczell Miklós, nyugalmazott államtitkár. Közvetlenül az ostrom után egy pincében, ágyban és párnák között hunyt el. Felesége, Juliska – barátainak Jusika – Budapest elegáns társadalmi köreinek tudósítója volt, a divat egyik irányítója, a Petőfi tér 3-as számú bérpalota lakója. Az egyik gyerekes családtól ródlit kért kölcsön, sínadrágot öltött, rövid bekecset, és ő maga húzta ki halott férjét, és temettette el két sírásóval, akiket jól megfizetett. Jusika jóban volt Imrével, fél Somoggyal és Baranyával, én is kölyökkorom óta ismertem, de gyászáról csak késve értesültünk, így nem segédkezhettünk a temetésnél. Amikor a hullaszállító szerelvény elindult a Corvin Áruháztól, tudósítóimtól kísérve én is kivonultam, hogy a látványról jelentsünk. Imre is velünk tartott, és megjegyezte, hogy Jusika ismét divatot teremtett, illetve megelőzött mindenkit, amikor Miklóst maga húzta ki a Kerepesibe. Lám, most a tömegek követik példáját – mozdony a villamossíneken.

A szerelvényt röviddel ezután a kedélyes moszkovita kommunista, Vas Zoltán közellátási kormánybiztos foglalta le. Vidékről felhozott krumplit szállíttatott a város különböző részeibe, és kilóját 4 pengőért árusította a MADISZ Kommunista Ifjúsági Szövetség közreműködésével. A két hónapos babkoszt után a krumpli mennyei csemegének tűnt. Ekkor született az “Éljen a Vas – nincs többé üres has!” rigmus, aminek antikommunista változata sem késett sokáig: “Hová lett a burgonya? Ellopta a Vas koma!”

Újabb nagy eseménynek számított egy teherautó indulása Pécsre a Szervita térről, hogy élelmet vásároljon. A nyitott platón utasokat is visz magával, súlyos pénzekért, amennyiben úti engedéllyel rendelkeznek. A Dunántúl egy része még mindig hadszíntér volt, orosz és magyar nyelvű utazási engedély kellett ahhoz, hogy a szűrőállomásokon átengedjék az utast. Ezt a rendőrség állította ki, és elég szűkmarkúan osztogatta, a kerületi kapitányságokon csakúgy, mint nálunk a központban. Én is kaptam belőlük vagy húszat, hogy tudósítóim mozgásszabadságát segíthessem. A legelsőt Biedermann Imre – a báró ejtve – szigetvári illetőségű polgárnak állítottam ki. Imre az elsők között jelentkezett az utaslistára, és előre befizette a menetdíjat. Útban a Wurm utcai főkapitányság felé, Guido és én kikísértük a Szervita térre hétfőn hajnalban… és kedden, és szerdán, de teherautónak se híre, se hamva. Egy termetes pasas nyugtatta az utazni vágyókat a kijelölt indulási pont, Szénási kelmeáruüzlete előtt:

– Előre nem látott akadályok miatt eltolódott az indulás… Holnap, reggel hétkor, ugyanitt!

Végül is csütörtökön, kora reggel megjelent a toldozott-foldozott jármű, de mire mi a Szervita térre értünk, már zsúfolva voltak padsorai, pedig még háromnegyed hét sem volt. A még mindig leeresztett hátsó fala előtt vagy öten tülekedtek, hogy feljussanak. Imre közéjük vetette hatalmas testét, fél kézzel fogta motyóját, a másikkal belekapaszkodott a teherautó farának peremébe:

– Három napja várok, elsők között iratkoztam fel! – bömbölte. – Kérem, kérem, engedjenek fel! – Ezzel mászni kezdett az utolsó üres hely felé, de harmadmagával. Guidóval toltuk alulról, de mégsem ő volt az, aki a helyet meghódította. Visszalökték. Mi fékeztük esését, majdnem agyonlapított bennünket. Az útimarsall felcsatolta a hátsó részt, közben csitította a lemaradottakat, hogy holnapután másik teherautó megy Pécsre, befizetett helyük továbbra is érvényes, majd azzal elmehetnek.

Imre velünk jött a főkapitányságra, közben hüppögött, könnyei potyogtak, végiggördültek komikusan vastag orcáján, melyek mindig mosolyra ingereltek bennünket. De most nem. Szívszaggató volt csalódásának fájdalma.

– Sohasem fogom többé viszontlátni Katinkát – hüppögte menet közben. – Érzem, érzem, hogy valami megint közbejön. Valami, és én itt fogok megdögleni, ezen a bűzös Pesten.

Borúlátása nem volt eltúlzott pesszimizmus. A Józsefvárosban lócsontvázak, a köztereken sebtében eltemetettek földből kikandikáló bakancsainak látványa, az enyészet szaga, amely a tavasszal keveredik – elegendő a memento mori felidézésére. Imre azt követelte, hogy vigyem el Sólyom Lászlóhoz. Utóvégre ő a főkapitány, ami most annyi, mintha belügyminiszter lenne. Tegyen érte valamit, segítse a hazajutását, ez az egyetlen, amit kér tőle a múltban tett szolgálataiért, aztán slussz, távozik az életéből, soha többé nem fogja háborgatni.

Nem túl lelkesen, de bejelentettem Vértes Klárának, hogy kis partizánbandánk egyik tagja kihallgatást kér a főkapitány úrtól. Csodálkozásomra perceken belül fogadta, tíz percet töltött nála. Imre valamennyire lecsillapodva távozott, azzal, hogy mégis van valami emberi érzés ebben a Laciban, megígérte, hogy mindent megmozgat, hogy hazajuthasson. A “minden” mégsem mozgott, de harmadnap végül is Guidóval feltoltuk őt a második, Pécsre induló teherautóra. Kék kockás keszkenőjével integetett nekünk, míg el nem tűntek a kanyarban.

Imre távozása űrt hagyott cellánkban. Szigetvár exképviselője a politizálást nem tudta teljesen feladni, és ha akadt az atyák közül valaki, aki lefekvés előtt ráért vele egy kicsit trécselni, akkor beinvitálta őt saját cellájába. Ilyenkor vele tartottam. Kikapcsolódás volt a rendőrség után, ha nem is derűs befejezése a napnak. Imre borúsnak látta országunk jövőjét. A Nyugat szerinte odadobott bennünket és szomszédainkat a Szovjetuniónak, legjobb esetben egy új Finnország lesz belőlünk, vagy ami még rosszabb, orosz gyarmat. A jezsuiták sem látták rózsásabban a jövőt. Ők a hit sorsát viselték szívükön; vallásüldözésre vagy egyenesen mártírsorsra készítették fel magukat, edzették lelküket, mint a sportoló az izmait a mérkőzés előtt. Imre távozása után maradt Guido és a két spanyol leány, de odahaza Guido, sajnos, élvezhetetlenné vált, mint mindig, ha beállt nála a dürrögés korszaka. Beával sustorogtak egész este, maradt Judit, aki jobb társaság lett volna, ha nem kapja el a szerelem szele. Mint kiderült, a pince óta fülig szerelmes volt a daliás Odeschalchi Pálba, utána epekedett, aki – Sólyom és Kádár közbenjárása ellenére – továbbra is a szovjetek fogságában senyvedett, állítólag a gödöllői táborban. Tíz perc csevegés után áttért Pál siralmas sorsára, majd a szovjet katonákra, akik elhurcolták, akik…

A rendházban töltött esték Imre távozása után megviselték lelkemet. Elsőnek bújtam ágyba, de sokáig ébren az otthon után sóvárogtam, anyám sorsa aggasztott. Amikor végre elaludtam, gyakran az ostromról álmodtam, bombázásról, aknavetőkről – pedig odakünt csend borult a sérült városra, csak itt-ott durrantak szórványos lövések.

A nappalt – túl a munkánkon – egzisztenciális gondjaink töltötték be. A rendőrségen, de egyebütt is, mindenki sietett politikai pártokhoz csatlakozni, hogy ott védelmet találjon, esetleg ebédet kapjon, és előmenetelét biztosítsa. A rendőrségen természetesen a kommunisták domináltak, de a partnerükké vált szociáldemokraták is szalonképesek voltak. Még Imre tanított meg bennünket arra, hogy náluk két szárny viaskodik egymással: a kommunistákkal való szoros együttműködés hívei, a balszárny, és a demokráciát áhító hagyományos jobbszárny. Detektívfőnök társunk, Haris Olivér magához kéretett bennünket, és zárt ajtók mögött felvetette a kérdést: nem lenne-e hasznos, ha mi is csatlakoznánk valamelyik párthoz, esetleg a szociáldemokratákhoz, belviszályukat figyelmen kívül hagyva? Ez elegendő lenne a baloldal iránti jóakaratunk demonstrálására.

Olivér tweedzakójában, szürke kasha pantallójában inkább brit gentleman-birtokos benyomását keltette, mintsem magyar munkásvezérét.

– Oli, te túl elegáns vagy ahhoz, hogy belépj egy munkáspártba – kockáztatta meg Guido, az én kuncogásomtól kísérve.

– Meg lesztek lepve, hogy hány elegáns pesti csatlakozik hozzájuk – vágott vissza Oli, mesterien stuccolt bajuszát simogatva. – Rendben van, várhatunk még egy kicsit a belépéssel, de ahogy végignézem az osztályvezetők listáját, majdnem mindenki tartozik valahová. Hamarosan szembeszökő lesz a pártonkívüliség.

Ezt a sajtóosztályon, amely rajtam kívül még mindig a beosztott két rendőrből állt, magam is tapasztaltam. Hirtelen egy helyettes osztályvezetőt kaptam, egy budapesti irodalmárt, nálam tíz-tizenkét évvel idősebb, választékos modorú, halk beszédű urat. A főkapitány irodájában mutattak be minket, és amikor Sólyom átküldte a személyzeti osztályra – adatai bediktálása és személyazonossági igazolványa végett –, engem visszatartott. Félig bocsánatkérően közölte, hogy a Szociáldemokrata Párt nyomására kaptam a helyettest, de itt az ideje, hogy emeljem a beosztottak létszámát, mert a napilapok megsokasodtak. A munkatöbblet nagyobb személyzetet kíván.

Ez a létszámnövelés a vártnál hamarabb következett be. Másnap Széchenyi Ilcsi jött el hozzánk: munkát keresett, amely élelmet és legitimitást biztosít számára. Guidóhoz kopogtatott be, aki szívesen beöltöztette volna rendőrnek, de a Hekus Loncik évadja még nem kezdődött el, így engem hívatott le az irodájába, hogy ketten süssünk ki valamit Ilcsinek.

Az ötvenszobás somogyvári kastély és a néhai apától, Imrétől reámaradt ötezer hold a háború előtti és alatti Magyarországon Ilcsit fényes partivá emelte, amit még kívánatosabbá tett az, hogy igen csinos volt. Erőtől, egészségtől, életörömtől duzzadó, nyíló rózsabimbó. A Görgey fivérekkel együtt bakfiskora óta ismertük, szívesen beleszerettünk volna – Somogyvártól függetlenül –, de neki nem ez kellett: pajtást keresett, így hát azok lettünk. Csakúgy, mint unokatestvérének, Somsich Katalinnak, aki csendesebb változatban pontos mása volt, de a tearózsabimbó fajtából. A lányok anyám barátnőinek gyermekei voltak, ha úgy tetszik, tőle örököltem őket, és megosztottam az ismeretséget barátaimmal, a Görgey fivérekkel.

Katalin a háború végén családjával szekereken hagyta el Kaposvár melletti birtokukat, Szarkavárt. Az oroszok elől menekültek Ausztria felé. Ilcsi Budán maradt, és most itt ül előttünk, az otromba faszéken, sínadrágban és pulóverben, bábuskásan bekötött fejjel. Bádogcsajkából mohón kanalazta a babfőzeléket avas szalonnával, hozzá egy karéj kenyér – a rendőrök ebédjéből maradt. Sherlock Holmes legyen az, aki gyanítja ebben a csinos kis trampliban, hogy ő a somogyvári kontesz.

– A sajtóosztály keres egy titkárnőt – mondtam –, miért ne lehetne az Ilcsi. Feltéve, ha tud gépelni.

Hogyne tudna, de nem vakon, csak négy ujjal, pötyögve, de ha kell, hamar megtanulja szabályosan. Két óra leforgása alatt Ilcsi, némi adatmódosítással, főkapitánysági alkalmazottá vedlett. A Szikla-kórházból hozott magával üres, de lepecsételt személyazonossági igazolványt, melyet Guido, a jobb hamisító töltött ki “Szécsényi Ilona számára”. Apja néhai Szécsényi Imre, anyja Nádasdi Ilona – a grófok és az y-ok bölcsen kihagyva. Foglalkozása irodai alkalmazott a Szikla-kórházban, most rendőrségi írnok. Így lett a somogyvári örökösnőből Szécsényi Ilona, aki nemsokára előlépett rendőr alhadnaggyá.

Szociáldemokrata helyettesem alaposan megnézte, amikor kezet rázott vele, és kissé felszisszent, mikor Ilcsi megmarkolta filigrán írói jobbját. Elfojtottam a mosolyt. Ilcsi két pár bokszkesztyűt kért karácsonyra nagyanyjától, Széchenyi-Andrássy Mária nénitől, aki vonakodva bár, de teljesítette a kívánságot. A fiatal gavalléroknak nemcsak a ló hátán vagy a teniszpályán kellett megmutatni, hogy mit is érnek; egy kis bokszmérkőzésre is kihívta őket, és balegyenese emlékezetes volt – egyszer majdnem kiütötte az egyik fogamat. Első délutánja a népi demokrácia rendőrségénél zökkenőmentesre sikeredett. Kíséretet sem kért szállásáig, kézitáskájában sípot hordott és acélbokszert, készen állva minden eshetőségre.

Második írnokom, akit röviddel ezután vettem fel, majdnem olyan egzotikus volt, mint Széchenyi Ilcsi, azzal a különbséggel, hogy jóval ismertebb és feltűnőbb: Karinthy Cini – kedvenc írómnak, néhai Karinthy Frigyesnek a fia. Egykori védencünk a nyilas időkben, aki az áldott emlékű 11-es Helyőrségi Kórházban hónapokat töltött biztonságban, mandulája és vakbele kioperálása árán. Közben árjává, sőt hadapród őrmesterré sikerült átváltoztatni, orvos barátaink és hamis igazolványok segítségével. Cini gyakran mondogatta akkoriban, hogy meghálálja majd, ha jön a kutyára dér, és a főhadnagyok kerülnek majd bajba. Mit tesz isten, a “felszabadulás” jelszót Cini – aki Pesten élte át az ostromot – komolyan vette, első ízben varrta fel a sárga csillagot, annak vélt védelmében közlekedett mindaddig, amíg egy muszka – aki vagy antiszemita volt, vagy még egy hadifogoly után áhítozott – elfogta az utcán, és egy táborba hurcolta. Onnét csak nagy üggyel-bajjal tudott szabadulni, és utána “olajra lépett”, nyomtalanul eltűnt. Ez a történet tudósítóimon keresztül jutott el hozzám. A Szabadságban hirdettem, hogy “Karinthy Ferenc sürgősen jelentkezzék a Főkapitányság sajtóosztályán, fontos ügyben”.

Napokig semmi válasz, a letompított és kevésbé sürgető üzenetet nap nap után megismételte a lap. Végül is Cini beállított, hátizsákkal a vállán, lesoványodva, mint egy agár, meglehetősen riadtan, mert nem tudta, hogy mit kíván tőle a rendőrség.

Riadalma hamar elmúlt, kacarászva lépett be a szobámba. Ami megnevettette, az a nevem volt, és a sajtóosztály-vezető felírás az ajtón, előzőleg pedig a földszinten Görgey Guido osztályparancsnok.

– Fordult a kocka, de a főhadnagyok még mindig fent vannak, és engem visznek el az oroszok. – Cini a régi volt, az egész szoba vele nevetett.

A helyettesemet ismerte már irodalmi körökből, barátságosan, de nem túl lelkesen üdvözölték egymást. Ilcsit alaposan megnézte, csettintett a nyelvével, de nem látszott gyanítani semmi suskust. Utána letelepedett az íróasztalom mellé:

– Hát mesélj! Mi van veletek? – sürgetett, de választ sem várva ő kezdte. A 11-es Helyőrségi Kórháztól egészen a kötélboltig, melyet nagyapjától örökölt, és amit most ő vezet – egyben ott is bujkált eddig. Habár a kötelekhez soha semmi köze nem volt eddig, és reméli, hogy a kapcsolat nem fog túl soká tartani.

Cini csont-bőrre soványodva még jobban emlékeztetett apja fiatalkori képére. Életkedvtől és humortól bugyborékolt, további menekülésének története kalandregénnyé kerekedett. Fél tucat ember – öreg, fiatal és közöttük sok nő – segítette. Barátnője, Ági is vele volt.

– Szeretem Ágit, nem tudok nélküle élni… Gondolod, hogy vegyem feleségül? De épp most, amikor Budapest felszabadult, épp most legyek rab…

Ilcsi az Underwood írógép mögül kimeredt szemmel bámulta. Cinihez hasonló karakterrel még nem találkozott.

– Ugye, Ilona, meggondolatlanság lenne, ha éppen most adnám fel a szabadságomat? Maga is sajnálná ezt egy kicsit. Ugye? Vallja be!

Csacsogását hallgatva az futott át agyamon, hogy ez a tehetségtől duzzadó fiú pár héttel ezelőtt még szabad prédája volt a karszalagos kis nyilasnak, aki a Duna-parton “puff-puff” lőtte a kézre került bujkálókat. Lehetett volna ő is egyike a vízből kifogott, püffedt hulláknak, akikkel nap nap után találkozom a rakparton. Jóleső érzés fogott el, hogy Guidóval egyetemben a másik oldalon álltunk, és volt egy parányi részünk abban, hogy kevesebb “utast” sodor a Duna.

– Mit szólnál hozzá, ha fölvennénk a főkapitányság kötelékébe? Ide, a sajtóosztályra lennél beosztva, és ebéd is járna vele.

– Én? Mint rendőr? Egész Budapest rajtunk röhögne!

Sólyom László, akihez rövid szabadkozása után fölvittem, majdnem ugyanúgy kommentálta az ötletet, mint maga Cini, habár kicsit méltóságteljesebben fogalmazott. Majd végül azt mondta:

– Nem bánom, ha próbaidőre beáll hozzánk. De figyelmeztetem, hogy ez itt nem kabaré, jobb, ha a tréfát félreteszi, fegyelmezi magát, és komolyan veszi a munkát.

Karinthy Ferenc próbaidős írnok – habár ő azt állította, hogy rendőrfogalmazó – pár hétig volt velünk. Eleinte pontosan megjelent, szemét dörzsölte, a korai felkelés nem volt kenyere. Délig csendes volt, elpiszmogott azzal, amit rábíztunk. Az ebédtől – ami elég nyomorúságos volt, de mégiscsak nagy szó az éhségtől tántorgó Budapesten – felébredt, vizitelt Guidónál, bekukkantott néhány irodába, csevegett a tudósítókkal, majd helyére ült, papírlapot vett elő, és egy kis ceruzarágás után sebesen írni kezdett. Verset, valószínűleg. A hivatali órákat képtelen volt teljes mértékben végigülni. Amint alkonyodott, minden ürügyet megragadott, hogy nyakába vegye a várost. Pár hét múlva elmaradozott, aztán beadta lemondását. Sólyom László főkapitánynak címezve szépen megköszönte, hogy rövid ideig szolgálhatta a rend helyreállítását és a demokrácia építését, de úgy érzi, hogy az egyetemre visszatérve, tanulmányait befejezve jobb szolgálatot tehet az új Magyarországnak. Én vittem fel Karinthy Ferenc egyik legrövidebb és legkomolyabb írásművét a címzettnek, akit egyedül találtam irodájában. Félretette hivatalos ridegségét:

– Egy percig sem hittem, hogy velünk marad. Mint te, valamikor én is apja írásain derültem, és ő megérdemli, hogy pár hétre fedelet adjunk a fiának, és tápláljuk egy kicsit. Úgy látszik, erőre kapott, és elérkezett az ideje, hogy útra keljen.

A jezsuiták vendégszeretetét kismértékben alkalmunk volt meghálálni. Guido rendőrőrszobát létesített a rendház portáján. A Józsefváros különösen veszélyes környéke lett Pestnek, a nagyobb rendőri jelenlét indokolt volt. Guido két katolikus, faluról Pestre felkerült fiút vezényelt a Horánszky utcába. Váradi Jancsi alakította át a kapusfráter fülkéjét rendőrőrszobává, egymást váltva őrizték a bejáratot. Egyenruhás jelenlétük hamarosan eltanácsolta a hívatlan látogatókat, akik egy kis zabrálás kedvéért kopogtattak a kapun.

Budapesten nem volt villamos, autóbusz, taxi, a lovaknak csak a csontvázai hevertek szerteszét. A rendház egyik nagy kincse a négykerekű kézikocsi volt, amelyen a krumplicukrot is szállítottuk. Ugyanez a jármű költöztette el védenceimet – Magyar Klárit és édesanyját, Erzsi nénit – a szomszédos apácazárdából, a Sophianumból. Még nem tudtak a Rózsadombra menni, mert villájuk teteje két belövéstől megsérült. Klári – noha azt mondta, hogy válófélben van – ideiglenesen a Szent István körúti rendelőbe költözött vissza anyjával és fiával, Ivánnal. Ő pár hétre – míg a francia papoknál lakott – papíron az én fiam volt. De a Gestapo elhurcolta pap tanárait, és a tizenhárom éves fiú, a káoszt kihasználva, egyszerűen kisétált az intézet kapuján, és becsöngetett az apácákhoz, akik kis magyarázkodás után beengedték. Később hálaadó szent misén köszönték meg a Mindenhatónak a fiú csodálatos megmenekülését.

Amikor a trió – nagymama, anya és Iván – távozott a zárdából, egy sereg apáca gyülekezett az előcsarnokban. Ölelés és puszizkodás, megható volt a búcsú. Erzsi néni és Klári a szemüket törölgették, a hölgyek ígérték, hogy feltétlenül visszalátogatnak, és remélik, hogy a tisztelendő anyák feljönnek teára a Rózsadombra, ha majd rendbe tették a villát. Az egyik apáca a búcsúölelésnél egy kis keresztet rajzolt Iván homlokára, aztán azon kapta magát, hogy ez talán túlzás, “oh pardon”, suttogta, és csókkal búcsúzott.

Felraktuk bőröndjeiket a kis kézikocsira, letakartuk egy rózsaszínű ejtőernyőcafattal, hogy ne kísértse a látvány a zabrálókat, majd megindult a menet. Guidóval húztuk a kocsit, a két asszony két oldalról vigyázta, Iván zárta a menetet.

– A távozás kevésbé ijesztő, mint az ideérkezés volt, Jenő mögött a motorbiciklin – mondta Klári, de a végét már elharapta. A Mikszáth Kálmán téren egy kis csoport temetett két hullát, nem tudtuk kikerülni őket. A hölgyek nem nagyon jártak ki a zárdából az ostrom után, ez volt ismerkedésük a romos Pesttel.

A Szent István körúti bérház, amelynek foglyai voltak 1944 nyarán, már nem viselt a homlokzatán sárga csillagot. A házmester, aki a rabokhoz emberséges volt és segítőkész, a kapuban széles mosollyal üdvözölte menetünket. Felsegítettük a bőröndöket az emeleti rendelő ajtajáig, és ott mi is búcsúzkodtunk. Erzsi néni, aki nem szokta érzelmeit kimutatni, két oldalról csókot nyomott az arcomra.

– Hogyan tudjuk mindezt meghálálni? Ha hazajön, Jenőkém, visszaköltözik hozzánk, és az én fiam is lesz egy kicsit. – Guido is kapott tőle egy csókot.

A búcsú Kláritól elfogultabb volt. Kesztyűs kezét nyújtotta:

– Én nem búcsúzkodom – suttogta –, hamarosan sokat látjuk majd egymást.

Azt hiszem – ma legalábbis –, hogy akkor is már mindketten tudtuk: útjaink, amit egy darabig a Gestapo boronált össze, szétválnak.

– Ha a rendőrség éjjeli razziát tart, vigyél engem is magaddal! – ez volt a kisöreg Iván búcsúja.

Lili, Haris Olivér barátnője komornája, Julika kíséretében – aki Bajor Gizire hasonlított – megérkezett Budáról. Három bőröndjük volt, ez maradt nap-hegyi otthonukból és korábbi életükből. Beköltöztek Deák-Horváth Dénesné Széchenyi Lea elhagyott lakásába, a Wurm utca és a Duna sétány sarkán.

– Leltárt készítettem mindenről, amit ebben a lakásban találtam – mondta Lili első látogatásomkor. – Gondosan megőrzünk mindent, amíg a tulajdonosok vissza nem térnek, és a háború okozta károk kijavításával viszonozzuk a vendéglátást. És amint Leáék hazatérnek, természetesen kiköltözünk innét.

Lili hervadó szépségét az ostrom elmélyítette. Óriási, ibolyaszínű szeme alatt árnyékok húzódtak, még drámaibbá tették varázsos tekintetét. Ott akart tartani ebédre, de szabadkoztam. Asztalára ugyanaz a krumpli került, amelyet az új közellátási biztos, Vas Zoltán osztogatott, hogy megszerezze a nép jóindulatát a Kommunista Pártnak. Ha eleszem előle három krumplit, akkor neki kevesebb marad. Pesten ezekben a napokban a vendégszeretetet a székkel való kínálás jelentette, meg eszmecsere, öröm, hogy még élünk és ismét találkoztunk. És a hiányzók iránti aggodalom. Mi ketten Odeschalchi Pálért búslakodtunk. Elmondtam Lilinek, hogy Guido, Judit kíséretében, kint járt Gödöllőn, végigballagtak a tábor kerítése mellett, de természetesen sem őt nem találták meg, sem tenni nem tudtak érte semmit, kivéve, hogy saját bőrüket kockáztatták látogatásukkal.

– Túl kell hogy élje ezt a rabságot – mondta Lili. – Olyan fiatal, és annyi jót tett máris, hogy az égi hatalmak nem hagyják elpusztulni. Ezt egészen biztosan érzem.

És még valamit érzett, amit bevallott nekem, és amivel megdöbbentett.

– Túléltem Buda ostromát, most itt vagyok, számomra idegenek otthonában, a pesti oldalon, de különös módon úgy érzem, hogy ez már nem én vagyok. A régi énem elpusztult Aladár utcai otthonommal. Egy kísértet jött át ide, új életet kezdeni, de kísértetek számára nincs új élet.

Vallomása megborzongatott, magamban orosz nagyanyjának, a hercegnőnek hangját véltem hallani. Gyorsan búcsúzkodtam, és magára hagytam.

(Folytatjuk)

 

Részlet a Balassi Kiadónál megjelenő memoárból.