Veszelka Attila

Meghasadt tükör

Úgy voltál mindig is: magad.
Amint a Nap megint a Semmi-óceánba hull,
sötétkék árnyakat freccsentve
égre-földre szét, úgy hullottál
te is börtönrácsok közé.

Bármit megérintettél: szétrohadt.
Bárkit megszólítottál: a szádból
nem folyt tiszta szó, Azmodeus.
Akit te biztattál: sokáig sírt.
Akit te megbántottál: annak megnyílt az ég.

Azmodeus, miként hihetted azt,
a Nap kitépett szíve lüktet bennük is,
s ha még igazság létezik: abban te állsz.

Varázsgyűrűd lett végzeted, lúdlábu szörny.
A poklok sárkányán repülsz, a két világ között,
a Holdtól hullafoltos ég alatt,
megláthatatlanúl: csupán egy roppanás,
egy szétcsattant pohár, egy meghasadt tükör
mutatják még, hogy élsz.

Nocturne

Halkul a szél, meghozta az esti esőt, s belefáradt.
Lassan mozdul a park ázott szilfái között és
most nem is érti, mit is keres itt még. Tétova kedvvel
épp csak megrezzenti a bokrok szélét, s nincs már,
eltűnik, sohasem volt tán, s többé sohasem lesz.
Tisztul az ég rejtett fényét kivetíti a holt kő,
roppant súlyúvá hullik odafenn a magasság,
villódzik tengernyi levél, roppannak az ívek,
foszforszín ragyogás ömlik szét mindenüvé, mindent
átsző zöld árnyéktestével a minden, a semmi.

Rég alvó fuvolák ébrednek a mélyben, némán
szétrebbennek a földre gurult, bűvös vízcseppek,
csendül, cseng-bong éjbeszökő szárán a hibiszkusz,
s részeg hársfavirágok szállnak e tiszta hiányból
messzire, túl a világ peremén, lelkükben a törvény.

Fordul a Föld. Haloványkék ködtakaró fedi arcát
(hol lehet ő, aki vissza se tér immár soha többé),
megtorpan végűl, nem sír a szökőkút, s karcsú
hollószín madarak vergődnek a tárnák omló
vermeiben, míg szívükben széthull a szivárvány.