Alexa Károly

„Számban a szőlő és a hazatérés édes íze…”

Heller Ágnes–Kőbányai János: Bicikliző majom

A magyar polgárosodás másfél évszázadának – úgy is mint nemzeti-közéleti diskurzusnak – abszurdabb és megkerülhetetlenebb témája aligha van, mint az, amit eme melléknév-főnévvel nevezhetünk meg: zsidó. Melléknév és főnév a szótárban, jelző és alany a magyar mondatban. Aligha van még szavunk, amely köré olyan abszurd grammatikai és lexikai teret formált volna ki a történelem, mint ez: folyamatosan kényszeres beszédtéma egyfelől, az ehhez szükséges szótár individualizálása, tehát démonizálása másfelől. A közbeszéd és a közösségi beszéd egyik alapszava, amely kiszorult – kiszorították és kiszorította magát – az agoráról. S jóllehet mindig, a történelem minden szakaszában mutatkozik késztetés, hangot kap az igény, hogy közös dolgaink e legelvadultabbja kikerüljön a csönd vagy a hamis beszéd gettójából, az ellenérdekeltség, úgy látszik, általában erősebb, mivel jobban artikulálódik. Az ellenérdekeltség – amely sokféle és szociológiailag nemigen definiálható, legfeljebb metaforizálható – a maga beszédének teréül inkább a botrányt választja, mint a nyílt és pontosságra törekvő véleménymondás dialógusképző lehetőségeit.

A diktatúra a csönd, az elhallgatás, a demokrácia viszont a botrány helye és ideje – bármily paradoxul hangozzék is, utóbbi évtizedeink ezt a üzenik. Különösen a legutolsó, amelyben a demokrácia kiépülésének folyamata idétlen és ízetlen, galád és gusztustalan „ügyeket”, „eseteket” sodort magával, a magyar sajtót cikksorozatok hálózták be: az ennek a tematikának a birtoklásáért folyó engesztelhetetlen küzdelem alkalmanként fontosabbnak tolta föl magát, mint az, amit egyesek rendszerváltozásnak, mások, a vonakodóbbak meg rendszerváltásnak neveznek.

A legutóbbi hetek-hónapok is a hevült metaforizálás jegyében zajlanak. Az a történetfilozófiai probléma például, amelyet diszkrét visszafogottsággal úgy „tematizálhatunk”, hogy a holocaust históriai vagy mitológiai esemény volt-e, azaz a zsidóság vészkorszakát ki kell-e, ki szabad-e vonni a történelmi értelmezhetőség horizontjáról, az szigorú döntést jelent: ha nem egyedi mitológiai eset volt, akkor összehasonlítható a népirtás egyéb alvilági változataival. Nos, lehet, hogy ez a filozófiai szakkérdés – ma a magyar publicisztikában: „véralgebra” – már önmagában is „fedőszöveg”, mondjuk – mondja a sandaság – a zsidók minden más rétegtől és érdekcsoporttól „megkülönböztetendő” kárpótlási óhajainak felerősödéséről próbálja elterelni a figyelmet. Ha ez így lenne, akkor bízvást szimpla, sőt némely eseteiben alantas „publicisztikának” tekintendő az, ami világtörténelmi, sőt – bizonyos értelemben – üdvtörténeti jelentőségű tárgya egy „nagy beszélgetésnek”. Mindennél jellemzőbb, hogy ha van némi igazság ebben a felvetésben, ha nincs, soha nem fogjuk megtudni: kinek-kiknek állt érdekében a síkok egymásba csúsztatása, illetve felcserélése.

Arról most ne is essék szó, hogy milyen szavakat gördítenek magukkal ezek a viták, hogy milyen festett szenvedelmek kötik meg figyelmünket, ahelyett, hogy a valós fájdalmakkal és szorongásokkal késztetődnénk szolidaritásra. (1993-ban mintha lehetőség kínálkozott volna egy mértéktartó, fegyelmezett, szordínós, adat- és nem indulatközpontú, azaz minden tekintetben civil beszélgetés kibontakozására, amely ugyan egy botrányos szövegtől indult el – Heti Magyarország, 1993. február 26. Interjú Landeszmann György budapesti főrabbival, a Keresztény-Zsidó Társaság társelnökével és Zoltai Gusztávval, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének ügyvezető igazgatójával –, ám ettől hangnemében a kezdet kezdetétől függetlenedni tudott, s mintegy fél éven át tapogatózva kereste helyét és távlatait a magyar sajtóban, amely – a magyar sajtó, általában – végül is nem óhajtott a nemzeti konszenzustörekvések terepe és médiuma lenni. S ha már napjainkról is szó esett, mellőzhetetlen az utalás arra a szerzőre, aki hovatovább az „antiszemitázás” mind kedveltebb céltáblája kezd lenni, az alapos felkészültségű és erélyes beszédmódú történészre, Schmidt Máriára, aki Az „antiszemitizmus elleni harc” szerepe a rendszerváltozás éveiben című dolgozatában precíz leltárát adja az idevágó eseményeknek. (In: Janus-arcú rendszerváltozás. Összeállította Schmidt Mária és Tóth Gy. László, Kairosz Kiadó, 1998.)

Heller Ágnes és Kőbányai János könyve (egyelőre elégedjünk meg ezzel a „műfaji” besorolással) egy radikálisan más hangnemű és tematizáltságú beszélgetésre tesz javaslatot, mint amihez a rendszerváltoztatás alapérdekeit és a respublikánus-demokrata értékrendszert destruáló idevágó publicisztika hozzászoktatott. Heller Ágnes és Kőbányai János könyve persze több (meg más is) annál, hogy egyszerű és egyedi véleményként, gesztusként értelmezhessük a magyarhoni polgárosodás eme neuralgikus témakörében, ám a könyv kínálta értelmezési tartományoknak – úgy lehet – ez a legfontosabbika. (A filozófiatörténeti vagy az értelmiségtörténeti megközelítés sem térhet ki ennek a dolognak a felmérése és nyugtázása elől.)

A gondolati középpontja ennek a könyvnek két imperatívusszal kijelölhető: „Találd meg identitásodat!” és „Életed legyen autentikus!” Ha ezt eléred, ha ennek a birtokába jutsz, ha ennek a birtokában vagy, akkor sorsod az individualitáson túlmutat, személyiséged centruma morálisan is értelmezhető. József Attila és Kosztolányi veretes életparancsai egybeszőhetők, egybe a létige igemódjai az igeidőkkel: „Légy, ami lennél…” és „Légy, ami vagy…” (S közben elüget melletted Ottlik lovasa Trieszt felé, a nehéz paranccsal. „Egyetlen szóból állt: Élj!”)

Alkalmi és henye, bár valószínűleg nehezen korrigálható megfogalmazás volt fentebb úgy leírni, jellemezni, tehát meghatározni ezt a művet, hogy „Heller Ágnes és Kőbányai János könyve”. Miféle kettős – párhuzamos? vagy minemű? – auktoritás képes sugallni olyasféle egyszemélyes hitvallást, amelynek célja és végső értelme az önazonosság és a hitelesség csillagjegyében áll? Ha valamiféle kettős auktoritás a szöveg létrehozója és birtokosa, akkor…? Az első név a kötet borítóján Heller Ágnesé, a copyright viszont Kőbányai Jánosé meg a Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadóé…

Nem kell nagyon messzire visszahátrálnunk, hogy eljussunk ama boldog időkbe, amikor a szerzők és a kiadók még nem érezték szükségét annak, hogy „regényeiket” ilyen-olyan jelzőkkel írják körül, alcímekkel mentegessék, utószókban magyarázzák. Régebben nem volt „termelési regény”, „parasztregény”, „egy családregény vége”, „ló-regény” meg más efféle. Ha azt írja Jókai, hogy A jövő század regénye, akkor joggal gyanakodhatunk, s valóban nem „román” ez, hanem társadalmi utópia és kozmogóniai eposz; ha azt címül Móricz, hogy Életem regénye, akkor eleve nem fikcióra készülünk, s valóban, ez a könyv szociografikus memoár és prózai ars poetica. Heller Ágnes Bicikliző majom – olvassuk a borítón –, élet- és korrajz, Kőbányai János interjúregénye. Bent már imigyen: Heller Ágnes–Kőbányai János: Bicikliző majom. Sőt a kötetet egy „képregény” zárja, valamint két „utószó” a „Függelék” közös címe alatt. Az elsőben vélelmezhetőleg – nincs ugyanis aláírva – Heller Ágnes a beszélő személy (Heller Ágnesre transzponálható a narrátor szerepe!), a másikat Kőbányai János jegyzi. A „Heller-féle” szöveg a memoár és a történetírás különbözőségeit taglalja, a másik, a kötetzáró írás a könyv születésének módjáról informál. A „meghatározások” és „körülmények” ilyen zavarba ejtő bősége után igencsak jogosult az auktoritás kérdésének feszegetése. Ki hozta, kik hozták létre ezt a grammatikai teret, és ki mozog, kik mozognak ebben a térben? (Sőt! mivel tudnivalóan a szövegnek több részlete napilapban és folyóiratban is megjelent, még a szerkesztő-szerkesztők nyelvi beavatkozását sem zárhatjuk ki.)

Kőbányai János azt meséli el utószavában, hogy a könyv „alapanyaga” 32 darab, egyenként 90 perces magnókazettán rögzített beszélgetés szövege, amely két hónap alatt jött létre közte és Heller Ágnes között Budapesten. Értesülünk arról is, hogy már az ötödik-hatodik kazetta megtelésekor érezte: „regény lesz. Heller Ágnes életének és korának regénye, amelynek kiáradását, szerkezetbe rendeződését az én érdeklődésem sarkallja, irányítja.” A későbbiekben „közös alkotásról” beszél, s önmagát mint „írót” határozza meg, aki itt és most találta meg egy „talán megírható” regény alaptulajdonságait, amelynek struktúrájáról és műfaji filozofikumáról ezt a szűkszavú jelzést kapjuk: „az interjúból készíthető regény mint új forma és lehetőség”. Vallomásos sorok után, amelyek a két szerző (közreműködő? auktor?) személyes-generációs kapcsolatáról tudósítanak, jutunk olyan sugalmazó szókapcsolatokig, mint „a kollektív regényírás” és „a véletlen mint médium”.

A Heller Ágnesnek tulajdonítható utószó egy veszprémi ankét szöveganyagának – valószínűleg – célratörően megszerkesztett mustrája, arra összpontosít benne az elbeszélő, hogy a memoár és történetírás műfaji-szemléleti alapvonásainak meghatározásával az igazságról (az igazság megidézhetőségéről) és az elbeszélői hitelességről fejtse ki álláspontját. Mivel a memoár a belső történés rögzítése (egységben itt – ebben a narrációs helyzetben – a múlt és a jelen), a történetírás a külsőé, nyilvánvaló, hogy a tárgyi hitel „követelménye” másként érvényesül itt és ott, a tények valósága, maga a „valódiság” máshonnan nyeri hitelesítő védjegyét. Az emlék és a tudás különválasztása itt a mentális szempont: az emlékezet valóságként tarthat számon olyasmit, ami a nem-tudás szférájában „van”, és viszont. „Az énem autentikus elmondására törekedtem”, olvassuk a summázóan nyílt és telt mondatot, amihez legfeljebb akkor tudnánk hozzátenni bármit is, ha meg volnánk győződve – bizonyos emlék- vagy tényanyag, vagy egyéb információk halmaza révén – erről, illetve ennek az ars poeticus állításnak (beismerésnek) az ellenkezőjéről. „Az emlékezet autenticitása” a vezérelv ebben a könyvben. De minek a vezérelve? Az elbeszélésnek? Az elbeszélésnek, amely egy kétes „autenticitású” szöveget szervezett? (S ha az elbeszélés is fikció? Két „név” összeesküvése egy zsidó-magyar és posztmodern „Psyché” megteremtése végett? Csalog Zsolt hajdani Parasztregényének lipóciai változata?) Az üzenetnek? Az üzenetnek, amely kellő gondossággal kever és egyeztet epikát és traktátust, mesét és elemzést?

Lehetne bizonytalanságainknak, sőt vonakodásunknak is hangot adni Kőbányai János aggálytalan műfaji definícióját olvasván, a kollektív műalkotás avantgárd eszméjéhez is köthetnénk ezt a szövegszerveződést (csak éppen a lényege szerint erősen „modernitás utáni”), helyesebb azonban, ha az elbeszélői szuverenitásra koncentrálunk. A summázat talán ennyi: olyasfajta auktoritással, olyasfajta auktori jelenléttel van dolgunk, amely nem a szépírói tevékenység záloga (ahol a szöveg maga az esztétikum hordozója), hanem sokkal inkább a filozófusé. Azé a fajta szubjektumé, amely oly mértékben kénytelen kötődni – még az alkalmi epikusi szerepkörben is – az univerzáliákhoz, hogy kinyilvánítódik: az elvonatkoztatás fontosabb, mint a nyelvhasználat egyediségében megmutatkozó szuverenitás. (Az árnyalatok! ott rejtezem én! hogy lássatok!) Heller Ágnes gyermekkorától két nyelv, a magyar és a német birtokosa, más nyelvekben is otthonos, könyveit az utóbbi évtizedekben angolul írja, ezen a nyelven él a világban, s több olyan munkáról is beszámol, amelynek társszerzője volt – azaz nem egyedüli birtokosa egy bizonyos nagyobb szövegegységnek, ám rész- vagy inkább társtulajdonosa egy aktuális filozófiai-politológiai eszmekörnek, gondolatmenetnek. (Hogy ebben a „szóhasználatban” a nyelvi közönynek is szerepe volt, legalábbis régebben, arra a régen elhalt erdélyi kollégáját, Bretter Györgyöt bemutató szakaszban találunk utalást, aki valóban szellemesen, „nagy nyelvi erővel” fogalmazott. „Mi nagyon görcsösen írtunk. Csúnya mondatokban. Nem válogattuk meg a szavainkat, nekünk csak az volt a fontos, hogy alany és állítmány legyen.”) Annak ellenére tud tehát nagy erővel és hitelesen megnyilvánulni ebben a könyvben egy szuverén egyéniség, hogy részben lemond „saját” szövege nyelvi megalkotásáról, s lemondani látszik a konstrukció egyéni megszerkesztésének epikus minimálprogramjáról is. Nem szépirodalom tehát az, amit olvasunk, vagy ha az, akkor az elbeszélésnek a legősibb fajtáihoz, az emlékező és emlékeztető, a beavató és rontáshárító meséléshez áll közel – a beszélőnek és a hallgatónak a modern irodalomban felszámolódott kapcsolatát közvetlen humánus viszonyként éli meg, s arra tesz ajánlatot az olvasónak, hogy maga is legyen önfeledt részese ennek „az információs rendszernek”.

A Bicikliző majom mint szövegegyüttes – mondjuk így – egy beszélgetés következménye. Élőszó és írott szöveg külön életét feltételezi, s nem törekszik arra, hogy a beszélgetés tényét a fikció részeként bekebelezze a szöveg alakítása során. Nincs „szituálás”, legfeljebb csak a kötet legvégén, a főszöveg utolsó lapjainak egyikén: „János, ez a mélyinterjú veled…” Alig-alig találunk önreflexiós gesztusokra („ha szabad ezt a hülye megkülönböztetést tennem a tartalom és forma között” – figyelünk föl a ritka példára a könyv második felében). A beszélgetés azonban, s általában az élőszó szerepe sokkal nagyobb, mondhatni, egzisztenciális szerepű Heller Ágnes életében annál, hogy csupán egy életrajzi traktátus alkalmi formaszervező helyzetének tekinthessük. Ez a beszélgetés része és egyben jelképe egy nagy élet-beszélgetésnek, amely a személyiség legmélyebb kötődéseire éppúgy rávall, mint ahogy kinyilvánítója szakmai elkötelezettségének. A lényeghez érkeztünk: a zsidósághoz és a filozófiához.

A könyv első lapjainak egyikén olvasunk egy esetet. Az ateistaként a zsidó gimnáziumba kerülő kislány, a „kis tízéves lázadó” ezzel támad a hittantanárára: „Tanár úr, én nem hiszek Istenben.” S erre, mindennemű feddés vagy katedrai magyarázat helyett a tanár megkérdezi tőle, hogy ismeri-e azt a „történetet”, amely… „Később megtudtam, hogy ez a kis anekdota a zsidó vallás korrekt leírása.” A létmagyarázat tehát „történet” és „anekdota”. Később, már a háború után a cioinista mozgalomról olvassuk: „Megszületett egy nyelv… elmeséltük anekdotáinkat…” Azután még későbbről, a hetvenes évek elejéről, Erdély és az erdélyi kollégákkal való ismerkedésről mesélve, „a kisvárosiassággal” magyarázható személyesség, közvetlenség, barátságosság élményeire emlékezve: „dőltünk a röhögéstől, mert nagyszerűen adta elő a történeteit”, majd: „természetesen ott is panaszkodtak a világra, a rendszert mindenki nagyon utálta, de a panaszkodást és a rendszer iránti megvetést anekdotákban fejezték ki”. Az utolsó idézet a könyv végéről van, amikor a mesélő a filozófiáról mint praxisról, sőt mint életmódról értekezik. „A filozófia alapja a tanítás, a tanítás pedig a párbeszéd. Platón Phaidrosz című dialógusában Szókratész azt mondja, »az igazi filozófiai szóbeli«.” S azután sorjáznak a kultúratörténeti példák a közösségi beszélgetésről, a felolvasások divatjáról. Ezekhez a mondatokhoz konkludálva: „…a filozófiában a szövegnek mindig beszéddé kell válnia. Az imádkozás eredetileg hangos műfaj volt, ahogy a Tóra-olvasás is az a mai napig. Mindig megszólított valakit…”

A könyv borítójának hátoldalán lévő fénykép egy diskuráló társaságot ábrázol. Ez a fotográfia okkal került ilyen fontos helyre: a könyvben magát feltáró élet egyneműségét (minden életrajzias esetlegesség ellenére) az teremti meg, hogy ez az élet egy nagy folyamatos beszélgetés. Heller Ágnes elbeszélése az egybeolvadó beszélgetésekről tudósít, egy elementáris kisközösségi létforma természetes „hangzó” közegéről. S mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a létként megélt beszélgetés, ez a „vitális diskurzus” magába kapcsolja (vagy abból fejlik?) a filozófiát is, meg a példabeszédes zsidó vallásos hagyományt. És a magyar, a magyarországi kisközösségi beszédmód formáit.

A mese és az anekdota a természetes kisformái a mindennapias együttlétnek, amelynek rítusai, helyzetei csak látszatra esetlegesek, csak látszatra mutatkoznak spontánnak és egyéni döntésektől függőnek: igazából a létmódtól meghatározottak. A filozófiatörténész számára bizonyára ideológiai értelmezhetőségük miatt fontosak az úgynevezett Budapesti Iskolának azok a beszélgetései, amelyekről Heller Ágnes, a mesélő tudósít, de ennél talán mélyebbek azok a tanulságok, amelyek a magyar köztörténet jellegével, a magyar történeti mentalitással rokonítják ezeket a beszélgetéseket. S talán megengedhető itt is utalni arra, hogy a „zsidó” szóval metaforizált magyar történelmi tematika abszurddá válása ennek a hagyománynak, magyarán szólva és élesen fogalmazva: két kisebbség közös múltjának elnémítását is jelenti. Kőbányai Jánosnak, mint irodalomszervezőnek, múlhatatlan érdeme, hogy két évvel ezelőtt összegyűjtötte és kiadta Komlós Aladár régi könyvét, Magyar–zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig címmel (Múlt és Jövő Kiadó, 1997). Ennek egyik kötete szabatos magyar zsidó irodalomtörténet, a másik egy tematizált tanulmánygyűjtemény magáról a (zömmel: magyarhoni) zsidó írásbeliség és mentalitás jellegéről. Heller Ágnes könyve ennek a Komlós Aladár képviselte tradíciónak, beszéd- és gondolkodásmódnak is örököse. Ideológiailag, tehát tudatosan és egyben önkéntelenül, természetesen: folytatja azt, amiről Komlós kötetei az utolsó pillanatban még tanúságot tehettek.

Heller Ágnes életrajzi traktátusa és generációs szempontokat is érvényesítő korértelmezése a maga szüntelen beszélgetésre apelláló és invitáló mondatmeneteivel egy olyan „narratívának” is részese, amelyet – bár teljesen soha meg nem szakítható – érdekünkben állna – valamennyiünknek – újrakezdeni. Minden szinten és minden elgondolható értelemben. A „Heller–Kőbányai-könyv” legnagyobb érdeme, hogy egy ilyen óhajt enged megfogalmazni.

De hát miről is szól ez a könyv? Miről tudósítanak azok a beszélgetések, amelyekre valaki, az egyik résztvevő itt előttünk próbál mániás makacssággal és a lehető leghitelesebben visszaemlékezni? Milyen életről, életekről, létértelmezésről s milyen korról nyerünk híreket?

A kor a második világháborútól napjainkig tartó időszak, ahogy ezt egy nagy és számon tartott családi tradícióba beleszülető – arról olykor megfeledkezni látszó, sőt próbáló – zsidó polgárlány átélte, mások történetei által és rengeteg könyv elolvasásával is gyarapítva ismereteit. Ami ezt a történeti-szociológiai alapképletet gazdagítja, és kiemeli a naiv elbeszélések sorából, az az, hogy az emlékek felidézőjének választott hivatása maga a történetfilozófia művelése, s a filozófiának az a másik ága, amely a mindennapi élet emberi viszonyrendjét regulázó szabályozókat vizsgálja, az etika. Ráadásul a „szerző” a magyar politikai és nemzetközi tudományos közéletnek ismert és elismert személyisége, akinek életrajzi eseményei és pályafordulatai mind a magyar politikai közéletre, mind a nemzetközi filozófiai élet változására nézve elemi fontosságú és közvetlenségű információk.

A nem zsidó olvasó számára is modellszerű az a képlet, amelyet Heller Ágnes élet- és pályaképe – nagyjából – 1968-ig leír: deklasszálódó zsidó polgárcsalád, nagy családi hagyomány (olyan nevekkel jelezve ezt, mint Lőw Immánuel, Auer Lipót, Ligeti György) és a szegényes kispolgári létkeretek ellentéte, a háború és a gettó, a rokonok és barátok pusztulása, a személyes életveszély, ezután az ateista cionizmus, majd a „nonkonformista” marxizmus. Ez az életrajzi szakasz persze csak addig modellszerű, amíg egy lexikoncikknek képezi témáját: a mesélésnek az a kedélyt és szigort vegyítő, az elégiától és a nosztalgiától következetesen tartózkodó hangneme, amellyel Heller Ágnes hajdani önmagát és körülményeit szemléli, a mesélésnek és az elemzésnek az a korrekt arányossága, amit folyamatosan fenntart, mindez egy igen árnyalt, rengeteg ismeretet sodró nagy történetet eredményez.

Olyan történetet, s ez itt a hangsúlyozandó, amihez tematikailag hasonlót – és a lehetséges, a megszokott elfogultságokat, beidegződéseket ilyen következetes kritikával kezelőt – eleddig magyar szerzőtől nem olvashattunk. Komoly erkölcsi döntést igényelhetett, hogy olyan témákat volt hajlandó Heller Ágnes önmagával nyilvánosan megvitatni, amelyek hagyományosan – mondjuk talán így – jobbadán az egynemű kisközösségek „intern” diskurzusaiban szoktak előkerülni. Az olvasót – akiben mindig ott lakozik a történetek fordulatain, a tragikus eseményeken meginduló, a vidámakon önfeledten derülő naiv lélek is – ez az eseménydús, alakrajzokban gazdag, intimitásoktól sem tartózkodó beszédszövet vélhetően leköti az első laptól az utolsóig. Elég csak arra utalni, hogy olyan emberekről olvashatunk személyes emlékek alapján rajzolt portrét, mint Lukács György, Aczél György, Király István, Hegedüs András stb., hogy egészen testközeli értesülésekhez jutunk az ötvenes évekbeli pesti értelmiségiek mindennapjairól, a zsidó ifjúsági szervezetek tevékenységéről, a szegény és gazdag, a kommunista és a kommunistaellenes zsidó szerveződések ellentétéről, a – mondjuk – marxizáló Budapesti Iskola és az ún. demokratikus ellenzék súlyos viszályáról, az értelmiség Heller Ágneshez hasonló szocializáltságú csoportjainak ízléséről, viselkedési kultúrájáról, megalkuvásokról, szerelmekről, árulásokról, sőt még Petőfi Sándorról is, aki Pipiskének szólította a dédmamát. Rokonszenves magabiztossággal ítélkezik az elbeszélés a mesélő hajdani társairól, önbizalom és nem önhittség válogatja a szavakat, amelyek bizony kemények, s – megint csak le kell írni – oszlathatják azokat a sommás kívülállói vélekedéseket, amelyek a hevenyebb vagy csöndesebb antiszemita fenntartások révén arra hajlanak, hogy „onnan mindenkit” egy kalap alá vegyenek. (Eörsi István: „Vigyázat, jön a Schleifer Ede! – a borzalmas kisfiú.”)

Az 1968-tól tartó szakasz szintén igen eseménydús, ám lényegét a mindennemű marxista, újbaloldali messianizmustól való eltávolodás jellemzi, ami óhatatlanul együtt jár bizonyos „csoportdinamikai” következményekkel, elmagányosodással, valós és szakmai értelemben egyaránt. Azaz: kényszerként jelenik meg a világ személyes megértésének és a saját, egyszemélyes filozófiával való leírásának az igénye. „Mostanában, 1996 őszén, jutok el az út végére: azzal, amit most írok a modernitás elméletéről, befejezem a világomat.”

A mesélő számára ez a beszámoló természetesen számvetés is. Számot ad magáról, arról, hogy honnan hova jutott – térben és időben innen el és ide vissza (rokonszenves demokratizmussal, türelemmel és távlatos bölcsességgel beszél például az utóbbi évek számára nem épp legrokonszenvesebb belpolitikai jelenségeiről is).

S a kötetnek láthatólag tudatos, mondjuk talán: „repetitív” szerkezeti lehetőségeit kihasználva, folyamatosan elemzi és meséli azt, ami nélkül számára az önazonosság és hitelesség eszméje megszólíthatatlan: a zsidóságot. Értsünk a szón most embercsoportot, mentalitást, vallást, hagyományt, érdekközösséget, históriai vagy alkalmi pszichodrámai feladványt, bármit. A zsidóság mint legbensőbb személyes ügye, a holocaust, a holocaust és a magyarság meg a németség, a holocaust mitológiai egyedisége, a zsidóság és az antiszemitizmus, a zsidóság meg- és eltagadása, természetesen az asszimiláció is (ami egészen más ügy és történet), a zsidóság és a filozófia (a marxizmus, a liberalizmus) – ez az a tematikai háló, amely igazából hordozza és megtartja ezt a könyvet, ezt az interjúregényt, ezt a „Heller–Kőbányai-kötetet”. Szépirodalmi lap kritikai beszámolójában szokatlan, s talán kissé nyegleségnek, sőt bugrisságnak is minősíthető, ha egyenes idézetek helyett csak „a vonatkozó helyeket”, a lapszámokat adjuk. Vállalható és vállalandó ez az (esetleges) megítélés. Oly fontosak, és olyannyira szövevényesen terjedelmesek ezek a „locusok”, hogy megismerésük nem nélkülözheti az olvasók közvetlen részvételét. Tehát: 19–20, 49–52, 74, 87, 104, 109, 129, 139–140, 144, 187, 196, 238, 294, 342, 256–359. És amint a régi szakkönyvek lábjegyzeteiben olvashattuk: „passim”. Másutt is.

Heller Ágnes neve hadd húzzon még ide egy közelmúltbeli könyvet, amely a Komlós-köteteknek a továbbgondolását kísérelte meg, s így és ezért is társa a Bicikliző majomnak. A határ és a határolt ez a könyv, s ha valami szellemtörténeti szenzáció lehetett volna, úgy és akkor ez. (Töprengések a magyar–zsidó irodalom létformáiról. Szerkesztette Török Petra. Az Országos Rabbiképző Intézet és a Yahalom Zsidó Művelődéstörténeti Kutatócsoport Kiadványa, Bp., 1997.) Nem lett se társalgási, se társasági esemény a könyv megjelenése. Nyomatékosan emlékeztetve rá és eltitkolhatatlan metaforizáló szándékkal, idézzük belőle Heller Ágnes értekezésének (Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban) utolsó bekezdését: „Minden különálló erős szín szépen fest a palettán. Van, amikor szépen fest, van, amikor kevésbé szépen, magán a festményen. Előzetesen nem tudjuk eldönteni, hogyan fog ott festeni. Ahhoz először látnunk kell a festményt.” (Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 1998)