Ambrus Lajos

Lugas

Mennyire eltűntek az évszakok! – ötlik fel egyre gyakrabban bennem, ha mondjuk így, a tavaszias télben tekintek ki az ablakon túli januárra. Ámbátor a nyár sem az igazi – vágjuk rá a kerti lugasban, ahol üldögélni szoktunk, és bámulni a virágvadont vagy a terebélyes diófát, és bizony ilyenkor felködlenek a régi idők, hajh, az ifjúság sólyomképe: akkor még, ugye, rendben mentek volna (legalábbis ezek) a dolgok; volt még világosan tagolt természeti rendszer, volt tavasz-nyár-ősz és a többi, a maga valóban elkülönült formájában. Tán nem esett szét így, ennyire a világ: télen hó volt, és gyakori szénszünetek az iskolában, volt szánkó és volt izgalmas családi disznótor is. Még korábban, ahogy Krúdy atyánk írja, télen bizony táncoltak, ettek, szerelmeskedtek az emberek, vörösbort ittak, a kályhában durrogó illatos bükkfa tüzének pattogását hallgatták, aztán meg napszámra bolyongtak a járatlan szőlőhegyen, demizsonokkal felszerelkezve. Vagy hosszasan nézték a kék havat, a téli ködöket, az ezüst holdfényt, és hallgatták a máramarosi farkasok vonítását.

Eltűntek az évszakok? Nincs már zöld habos tavasz és hosszú, mustszagú ősz? Minden oda, elveszett? Annyi azért látszik, hogy a „folyamatok” egymást keresztezik, zavar van, zavarodottság, civilizációs hanyatlások, globális fölmelegedés, erdőirtások, árvizek és minden más, ezerszer leírt, de soha igazán komolyan nem vett „létrontások”. Ám akárhogy is búcsút venni látszik az értelem az embertől, akárhogy is igyekeznénk súlyosan setét jövőt vizionálni neki, akadnak még helyek-terepek-helyzetek „kívül és belül” is, ahonnét nyugodtan szét lehet, legalább egy pillanatra, tekinteni. Akadhat például ott egy emlegetett kerti lugas egy tiszta nyári délelőttön – apró, finom szemcsék vibrálnak a levegőben, éles zöldek vannak, és néminemű pannon derű van. S ha netán az önmagad megfigyelésével foglalkozó gondolataidat pihenésképp félreteszed, mindig, újra és újra meglepett csodálkozással adhatod át magadat egy egyszerűnek látszó, mégis lebilincselő élménynek. Akár innét, a lugasból is órákon át tanulmányozhatod, hogy ebben a megóvott, majdnem eredeti teremtésben, a kertben, miféle szédítő és lebilincselő monotóniával képesek az egyszerű virágillatokból egy teljes és szuverén világot felépíteni a természet talán legönfeláldozóbb teremtményei: a méhek. Lett légyen bármi: kaszáló széljárás, permetező eső, köd és pára, égiháború avagy olyan rekkenő augusztusi kánikula, amikor kerted egész napos, mozdulatlan állóképpé merevedik – ők változatlan heroizmussal itt vannak; a legőrültebb áprilistól szeptember végéig; látogatják a virágot, ízlelnek ízeket, szédülten buknak alá illatokba-olajokba-nektárokba-virágporokba. Bejárják a „méhek patikáját”, ahogyan egy öreg méheskönyved nevezi. Aztán ihatsz egy lassú, hűvös kortyot a száraz somlai borodból, de követned kell őket – utaznak méhfüven, ökörnyelvű füven (borágó), de bejárják az ürmöt, a lóméntát, a kakukkfüvet, a balzsamfüvet, a macskafüvet, aztán a sáfrányt, köményt és persze a sártököt is. Jó esetben még azt is látni véled, hogy az itt-ott még fennmaradt tarlófüvet is, a rozmaringot, a mákot, a fecskefüvet, ánizst, végül a gyümölcsvirágokat. Batult, a víg növésűt, minden almák királyáét, az Entz-rozmaringot, a téli aranyparmént és a pogácsaalmákat – persze, méhek nélkül gyümölcs sincs. Havi menü van itt erdőn-mezőn-réten-kerten terítve – a márciusi ibolyától, a somtól, mogyorótól és fűztől az októberi szedervirágig és az avarfüvekig. Tudnod kell, a méhek a munka bajnokai és leendő hősi halottjai, ám lugasodnak és életednek ugyanolyan „tartozékai” ők is, mint az a szeptemberi napsütés, amelynek, ha volna, a lustán pihenő domboldalon kéne érlelnie a szőlőt, pirosítani a barackot, illatosítani az almát, ízesíteni a diót, mandulát, a pottyanni készülő szilvát. Jól tudhatod és jól megjegyezheted legvégül, hogy méhek nélkül egyszerűen nincs lugas, nincs kert, nincs kultúra, és semmi sincs. Filozófia és költészet sincs – legpoétikusabb monográfusuk, a költő Maeterlinck azt írja róluk, hogy a méh „a nyár lelke, a bőség perceinek jelzőórája, a felszálló illatok serény szárnya, a letűző napsugarak szelleme, a rezgő fény moraja, a nyújtózkodva pihenő atmoszféra dallama”. Ó, minő pátosz, tehetnéd hozzá, mennyi mára eltűnni látszó lelkesedés, de hát végül is csak hozzá kell írnod, ha szürkébben és egyszerűbben is, azért némi emelkedettségtől sem mentesen: a természet utánozhatatlan csodái ők… Nosza, képzeljünk el egy olyan megrendítően drámai szcénát, amelyben a nyár képe a méhek képe nélkül jelennék meg, és így, ebben a hitvány valóságban kényszerülnénk élni – legalább olyan abszurditás ez, mintha a természetet fák, madarak és virágok nélkül kéne elszenvednünk.

Sok minden egyebet írtak róluk össze – az idill, a béke, az egyensúly, a felbomlatlan rendszer ők. Működésük és életrendjük a nagyokos teoretikusokat Homérosz óta állandó szellemi kicsapongásokra csábítja: a kaptár társadalmi életének tanulmányozásából költők és filozófusok vontak le örök érvényű és hasznosítható(nak vélt) tanulságokat. Ügyködéseik ma is izgalomban tartják még a gyermeki elmét is – végül tán az a legmegrendítőbb bennük, mennyi mindent lehet tőlük „újratanulni”. Mondjuk itt csak azt például, hogy miként lehetséges egyszerre tevékeny, szenzációk nélküli közösségi, ám mégis hierarchikus életet élni. Vagy: a „dolgok” rendjében kitűnően tájékozódni és hihetetlenül pontosnak lenni. Vagy: a legteljesebb egyéni szabadságok birtokában is egyszerű, önfeláldozó életet produkálni. Aztán: a képességek és tudások különbözősége ellenére semmilyen feltűnő kiváltságban és semmiféle kiugró egoizmusban létezni. És még sok más egyéb – szó, szó, szó. És itt, az évszakokat néha még felismerni engedő helyen, a kertben, a lugasban, a képzelt és valóságos napsütésben, az álmokban jelen lenni és figyelni – például úgy, hogy ebben a miniatűr létben is érzékelhetővé válhassanak a nagyobb összefüggések. De lehet más is, akár csak annyi, hogy tanítási-okítási hajlamainkat félretéve egyszerűen gyönyörködni tudjunk abban, ami még itt maradt nekünk – az évszakok egyre gyakoribb „eltűnésekor”.