Bognár Antal

Magyar fejek vadásza

villámPortré Móser Zoltánról

Manapság, amikor a halhatatlanokat, nemzeti és világnagyságokat, akikről jó ideje utca van elnevezve, egyre kevesebben ismerik, olvassák (az egyik kereskedelmi tévéadó slágerműsorában száz növendék magyar közül ötvenhat el nem tudta volna találni, hogy a bibliai és Thomas Mann-tetralógiai Józsefet a testvérei nem megvesszőzték, nem felruházták és nem taníttatták, hanem eladták; s a folyton ujjézó maradék negyvennégynek több mint a fele is oly keveset konyít mind a művészethez, mind a háborúhoz, hogy a szecesszióról azt találta hinni: bevonulás, hanyatlás – vagy akármi –, nem pedig kivonulás, elszakadás; József Attila pedig többek szerint nem a dinnyehéjat, hanem álmait látta elúszni a Dunán), és eközben a világháló magyarított térképrajzolatában a tantičme-ekért jövő-menő (elsietett halhatatlanságra ítélten császkáló) klasszikusainknak az előrelátó kegy, megelőlegezve a holnap egy zugát, leosztotta a különbejáratú honlapzugot, azaz megkapják a maguk internet-sikátorát, amihez képest a történelmünk balszerencsés epizódjának tartható tanácsköztársaság bölcsessége egyenesen fenomenális, hiszen akkor Krúdy Gyulát nevezték ki Pesten névadó „utcagrófnak”; s miközben általában is az ismertség nálunk is (és nálunk főképp) egyre inkább a jól megválasztott ismeretség kizárólagos felhajtóerejével működik – ma talán kétszeresen is avultnak hat az a nemes és szemérmes régi elv, amelynek szürke követőjeképpen, irodalmi körökben, szekták, kruzsokok, udvartartások peremén csak annyit forgolódva, amennyit nagyon muszáj, nemhogy sohasem kerestem, hanem inkább kerültem a futó találkozást is nagynevű eleven írókkal.

Németh László, Weöres, Zilahy, Illyés és oly sokan mások – színről színre láttam persze igen sok koponyát, s örülhetek, hogy kicsinyég elidőzhettem nemcsak maradandó versei, hanem tyúkmellű testi mivoltában maga Kálnoky László közelében vagy doroszlói háza előtt a lágy kenyér alkatú Fehér Ferenc oldalán nem sokkal azelőtt, hogy szólította őket a mindőnket majdan beváró révész, de bánhatom, hogy elmulasztottam szót váltani a naplóíró Karinthy Ferenccel, a saskeselyű vijjogását körmölő Vas Istvánnal vagy az önanalízisben és nyelvbogozásban távolról oly régóta tisztelt Kolozsvári Grandpierre Emillel.

Akinek szóba foglalt villámportréját vázolni szeretném, kíváncsiskodás dolgában merő ellentétem: Móser Zoltán – s ezt kiállításai, valamint a 66 íróportré (Fekete Sas, 1996) és az Írott képek (77 portré, Könyves Kálmán Kiadó, 1997) című könyve, továbbá más, tudós füzetei tanúsítják – Eötvös-kollégista korától olyan szent megszállottsággal indult (jóformán gyalogszerrel) a kárpát-medencei magyar írófejek becserkészésére az akkori, hivatalos közönnyel erősített széttagoltság fölébe helyezkedve, mint Széchenyi Zsigmond a vadászútjaira vagy Rapaics Rajmund a magyarság virágainak összegzésére. A szemfüles pillanatfelvételezőtől elvártnál sokkalta mélyebb indíttatását, szellemi felvértezettségét lemérheti bárki, aki felüti Puszták – népek címmel Tolnáról és Illyés Gyuláról kiadott „emlék- és képsorait”: e könyve táblaképein az egymással szembefordított arc és megörökített tájrészlet, valamint a vallomásértékű szövegszemelvény rafináltan egyszerű összhatása valósággal sugározza a megfoghatatlant: a nemeset, a tartalmasat, a szépet.

Korábbi „arcképcsarnoka”, a 66 íróportré ehhez képest szegényes, hiszen a sok-sok, egymás után sorakozó íróarc között csak a soványka előszó igazítja el a könyv lapozóját. Szegényesnek hat az a válogatás a tekintetben is, hogy a szerző úgyszólván válogatatlanul sorjázza mindazok portréját, akiknél megfordult, s bár nyilván a műveikkel létesített szellemi közelség kialakította asztrálarchoz mérten (is) telitalálat egy-egy jól elkapott írói ábrázat, mint Karinthy Ferencé, Csuka Zoltáné, Galgóczi Erzsébeté vagy Nádas Péteré, hátrányára válik, hogy következetesen nem állítja be (még szelíden sem) az alanyait.

Az írói mesterség maga az (ártatlan képpel űzött) alakoskodás (az „igazi” Adyt, az „igazi” József Attilát a totemfaragó ösztönű utókor alakítja szenvedélyesen „véglegesre”) – az írók (zömmel esetlen ürgék) némelyikét ne kellene kissé a maga képéhez igazítani? Talán nem vonom fejemre bosszúságát, mert nem én adom ki elsőnek Molnár Editet, akinek felvételein nagyjainknak, az ismeretlen ismerősöknek mintha az örökkévalóságból visszasugárzott alakja üzenne az egyénített, csodálatosan átszellemített miliőből, ha elmondom, hogy egyszer megsúgta: az emlékezetes piknikjelenet például, amelyben egy terítőn a manóarcú Weöres Sándor úgy üldögél a természetben, mint mára már egy felhő szélén – az elrendezettségével hat oly természetesen… (A legrégebbi nagy műtermi portréfényképészek, Cameron vagy Carjat lételeme a jó beállítás, ám a korszerű riportfotózás legbecsesebbjei is, Seedtől és az Einsteint fotózó Halsmantól a maiakig, a maga nemében artisztikus hatást érnek el.) Weörestől különben nem áll oly távol az efféle „hamiskodás”: Sebő Ferenc meséli, hogyan vallotta be neki, hogy a Rongyszőnyeg „Őszi éjjel…” kezdetű darabja bizony egy Bartók szerint C-kategóriásnak számító dallamra íródott…

Újabbik könyvében sem adja fel Móser Zoltán azt a konok elvet, hogy nem tesz különbséget – szentesített vagy hallgatólagos rang szerint sem – író és író között, s hogy dokumentumszerű, alkalmi közelképekben örökíti meg otthonukban kortársait, kortársainkat. E két szempont mércéinek sajátos tágításával azonban egy lépéssel bizonyosan közelebb kerül feltételezett gyűjteményi eszményéhez: a szemekben, ráncokban, fejtartásokban megnyilvánuló magyar géniusz arcképcsarnokához.

Portrésorozata kereteit először is annak révén tágítja merészen, hogy a magyar történelem legkorábbi időihez visszanyúlva Géza nagyfejedelem, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, majd Petőfi, Kossuth ritka vagy különleges lelőhelyű képeit helyezi az élére, s leleményesen megfejeli gyűjteményét olyan „talált” képekkel, mint Mednyánszky Lászlóé, Czóbel Minkáé vagy Kodály Zoltáné. Jókora előrekanyarodással találjuk magunkat ezután – most már nem csupán íróemberek, hanem elvétve a Móser megismerte néprajzkutatók, képzőművészek, filmesek – jeles kortársaink körében, ahol a szerző kedvelt szellemei közt vígan elfér a talán ingatagabb értékbesorolású Dobozy Imre, Darvas József, Garai Gábor, Ladányi Mihály is; bár róluk valóban nincs oly sok meleg szava, mint a legihletettebben ábrázolt Sükösd Mihályról, Rákos Sándorról, Kolozsvári Grandpierre Emilről, Bertha Bulcsuról, Sárándi Józsefről, Módos Péterről, Czakó Gáborról, Baka Istvánról, Ágh Istvánról, Nagy Gáspárról, Döbrentei Kornélról, Pinczési Juditról, Barcsay Jenőről, Fülöp Antal Andorról, Korniss Dezsőről, Sára Sándorról, Szervátiusz Jenőről.

Merthogy korábbi kötete után a jelzettnél is fontosabb újítás Móser portrézó módszerében: az írói ábrázatok dokumentumfelvételeit a megörökítés mikéntjét, körülményeit rögzítő, az írói aurából is – a létközeg futólag vázolt enteriőrjei, felidézett epizodikus vagy jelentőségteljes élethelyzetei révén – hébe-hóba valamit lecsippentő jegyzetekkel, ábrázolatokkal látja el.

Ilyenformán Móser Zoltán könyve kényszerűen visszatérít a magam alapkérdéséhez: kibillenthet-e megátalkodott, képletes, efféle távpertuk kötése iránti közönyömből – mert ha kibillent, talán-tán kibillentheti a mai közömbösöket is, és nem reked meg, mint annyi más, jobb sorsra érdemes próbálkozás, szamizdatos indíttatás után egy kis sznobéria szintjén –, mármint hogy megmosolyogni magamban megmosolygom (mert már régóta ismeretlenül is oly ismerősek!), ha Vas István zöld almákat eszik Füst Milán verse kedvéért, vagy ha Jókai parókát biggyeszt fejére a fotografáláshoz (miközben számomra érdektelen, ha Kemény Zsigmondot nagy magányában, balzaci durrogtatása közben örökíti meg a kései toll), de nem vagyok igazán kíváncsi még csak arra sem, földi valójukban hasonlítanak-e a bennem alkotásaik alapján kialakult, az élőnél élőbb – örökebb – képre.

Rendre anekdotákat mond el Móser egy-egy zarándoklatáról, hadd anekdotázzam én is.

Lelkendezve beszélt nemrég egy újdonsült (irodalomrágcsáló) ismerősöm a valaha olvasott versekről, amelyekben a Gyökérrágó című verseskötet szerzője a saját udvara magánmészárszékét írja le vérfagylaló érzékletességgel (és megrendítően, tenném hozzá az ő akkori féldisszidensi azilumát, a véres bukolikát felidézve magamban – tehéntrágyát szállítottak akkoriban Tolnai Ottóék hozzánk a kertbe, ennek barackfáiról származott idő múltán a mi anyaországba való önkéntes-beletörődő futásunk első néhány évében a cseppenként élvezett elixír: a házi – hazai? – szíverősítő). Szerettem elgondolni, mondta a versbarát, találgatom, milyen lehet színről színre az az ember, aki ezt végig tudta csinálni, és versbe is tudta tenni. (A kérdezősködő papája tudtommal kórboncnok… Mellesleg: a verseket a könyvben egy gyermekkori üszővágás megsárgult fényképfelvételei illusztrálják!)

Jól tudom, ilyen képzelgéssel alaposan mellé lehet fogni. Engem meghökkentett például, amikor igen sokára dokumentumfilmet láttam Tarkovszkij munkájáról, hogy felfedeztem: a rendező csontos, sötét bajszú ember, s nem amilyennek csodált filmje, a Rubljov harangöntője, papjai vagy a folyó vizeken időző mikrorealista kamerája hatására képzeltem. Barátunk lobogó kíváncsisága láttán elfogott hát a kísértés, hogy rászóljak a kérdezőre: nézz rám. A „Gyökérrágó” ilyen. A fizimiskája nagyjából ilyenforma. S nem is csak külsőleg hasonlítunk valamelyest (vagy abban, hogy magam is szeretek a prózamiliő részleteivel elpepecselni, s vonzanak a borzalmak): még jóval a mostani, nem kívánt népvándorlásszerű megbolydulás előtt, ha nem is palicsi, majdnem valamiféle radanováci P. Howard lettem én is, nem pedig előbb kisebbségi kiadóházban ösztövér irodalmunk dromedárja, utóbb meg afféle pesti patkány… Mi, a nemzettestből kiszakadt, itt-ott hazánkba szakadt déli magyarok különben is mind egyféleképpen vagyunk sokfélék, mint sejtik némelyek, köztük eme faggatózó, élhetetlen versbarát, ki a bácskai kedély és tűrőképesség nagy titkát szeretné kifürkészni. Sokféleképpen vagyunk egyformák, és nagyon egyformán különbözünk mindenhol az őslakosoktól, bár igazi őslakosnak mások elfogulatlan szemében gyakran mi látszunk itt is, ott is.

Minden, a genetikával rokon biomorfológiában és stílusanalízisben egyébként tréfa a különbözés és tréfa a hasonlóság. Tréfa és törvény…

Mert valójában mi lehet bármiféle rokonítás alapja? Adott esetben az élmény: hogy született bácskai lévén magam is szedtem már szét mázsás disznót a zsigerek közt boldogan vájkálva puszta kézzel, miközben a porcok szétválasztásának kimért taoista szabályai peregtek fejemben? Vagy talán az esetlegesség: az a mulatságos eset, hogy egyszer Versecen szerb írók puszta ránézésre összetévesztettek a „Gyökérrágóval”.

Minden egykor megörökített kövületarcot egészen átgyúr a jelen folyamatosan ránövő puha maszkja. Eldurvulva-elpárnásodva küllemre a régi valómhoz (ifjonti pofázmányomban Újvidéken Mészöly Miklós elsőre, uram bocsá’, düreres názáreti arcot vélt észrevenni) legföllebb annyira hasonlítok, mint a kemény legény ifjú Hajnóczy a veseszörpös Hajnóczyhoz. (Az „újvidéki Orpheuszból” lett Palicsi P. Howardhoz egyébként, arcban is, alighanem Parti Nagy Lajosnak sikerül hasonulnia legjobban.)

Talán valóban hitelesíthetően a felvillanó ráismerés valamiféle gestaltpszichológiai phi-effektusának valóssága ismerszik meg abban, ha (kiknek kortársi fotográfiája Mósernál nem szerepel) Makovecz Imre fejformája a Nagy Imréét idézi föl bennem, vagy hogy Szentkuthy Miklóséról épp Szondi Lipóté villan eszembe, kinek az arcok sorsüzenetéről külön korszakos mondandója volt – talán nem. Lehet véletlen az összhatás, például ha Glatz Ferenc orgánuma a pulpituson ellenállhatatlanul a joviális Rákosi Mátyást formázza (merő véletlenségből utóbbi épp bácskai származék…), vagy Konrád György az archivált Kun Bélát. Még esetlegesebbek az apró részletek: teszem azt, hogy erősen hasonlít Antall József, Jasszer Arafat és Orbán Viktor szájformája. Nemde megtévesztő volna a csapott homlokot satanizálni, amilyen Őze Lajosé vagy Eperjes Károlyé – noha ehhez hasonló valaha (történetesen) schicklgruberi csontbuldózerként támasztott azóta is visszajáró rémalakot az emberálmokban.

Minden író végtére – a szövegeiben – csak magamagára hasonlít. Visszaadja-e, visszadhatja-e, vissza tudja-e adni fotográfiában ezt a fotográfus? Az arcnál az írott szó – az egyezményes jelrendszerben egyénített jelegyüttes – titkosabb: ezt meg kell fejteni, másképp nem varázsolódhat elő belőle az ember. Hozzáadhat-e ehhez, mondhat-e róla egyáltalán valamit az elgondoló testi arca? (A legnagyobb hazugságot arcátlannak mondjuk…) Mi és mennyi sugárzik át a fotográfiába az egyéniségből?

Sok időbe telhet, amíg arcokat, amelyek mögött gondolatok laknak, egy-egy arcot, a karaktert, hanghordozást, mimikát, mindazzal, ami nem mulandó, egy nevezőre tud hozni az, aki külön-külön ismeri meg testiességében az embert és a műalkotásban kivetülő személyiséget. A szobrok pedig már totemek… Móser Zoltán magától értetődő természetességgel mutatja meg: az itt láthatók mind el nem cserélhető magyar fejek. S a véletlenszerű pillanatokban, de sohasem – igazi vagy csinált – „intimpistás” spontaneitással lekapott íróemberek portréihoz fűzött vallomásaiban szűzies elfogulatlansággal számol be találkozásuk élményéről. Bizonyosan tudom, hogy nem a locsogó kibeszélés vagy a szószátyárság közönséges indulatával teszi ezt, hiszen őt véletlenül, nem tagadhatom, személyesen is ismerem.

Baráti hangú írásban – Dippold Páléban – találkoztam először a nevével, sok fotóját csodáltam, s (amit ő nem tud) ismeretlenül is ismerős volt mindjárt, mert törékeny madáralkatával, beleérző gesztikulálásával, eltűnődő hanghordozásával, homlokráncolásával a megtévesztésig hasonlít egy szem elől vesztett régi jó ismerősömhöz, aki prózát is írt, s egykor szenvedélyesen elemzett előttem korai Jancsó Miklós- és Szabó István-filmeket (majd egy pártharagító orgonahangverseny súlyos következményei miatt anyahonába és magánéletébe disszidált). Ez az esetenként elbűvölő, esetenként már-már tanácstalan őszinteség, amely Móser Zoltánnak a képekhez fűzött jegyzeteiben megnyilvánul, helyenként a vállalkozás gyengéje. Mi értelme felemlegetni olyan árva emlékforgácsokat, mint a Vári Attiláról szóló, a Molter Károly arcképéhez fűzött zárójeles pipafilozófia, a tanácstalankodás Gáll Istvánnal, az Illés Endrénél tett látogatás kutya-macska csattanója, a Hernádi Gyulánál elkövetett baki, az Aczél Géza fotójához fűzött autótankolási epizód, Kukorelly Endre fényképezésének körülményei?

A kevesek, akik a magyar irodalom tág ege alatt megtalálták a maguk íróját, íróit, ilyen gyűjteményeiért – melyekből a fényképező kifogyhatatlannak látszik – mégis hálásak lehetnek; s tán könnyet is ejtenek azokért, akiknek eleven tekintete azóta kihűlt, ám az elkészült halotti maszk ridegségét itt feloldja egy-egy megőrzött arckép. Saját arcát keresve kutakodhat köztük elfogulatlanul az eszményképekre és eszmékre még eleve fogékony diákság szürke glóriás tanáraival együtt. Ezért ezzel együtt is becsülni kell Móser Zoltánt, irodalmunk fanatikus fejvadászát annak egykedvű skalpolói és kontár balzsamozói közt.