Döbrentei Kornél

Kinőtt virágcserép

A művészetben az Infernót is ki kell érdemelni, nem a Sátán
kegyéből, hanem az Isten kegyelméből; a pokolviseltek
nevében is szeretettel ajánlom e verset Schéner Mihály uramnak

Rémisztő és nevetséges, akár az ezredvég, mintha
griffmadár gólyával nászlana, fészekhiányos minden
anyaöltől számított pillanat, csak a mese berendezett,
az idő üres, akár egy levitézlett lovagi páncél,
melybe nosztalgikus káposztalepke gubóz, hernyót ont
az álom, üres az idő, mint a kifosztott tökmag,
kiköphető, üres, miként a hamvakra éhes urna,
mert gyötri a horror vacui, az új vízözön elmaradt,
de a sár megszületik, a teremtésre eredendően
hitvány, sem ez a harc nem a végső, sem ez az Ítélet nem
az utolsó, a felhívás a kürtökben fennakad,
ádámcsutkányi nagy némaság-dugó, továbbkátyúsodik
a gyurma-lét: ijesztő és nevetséges, mint a busójáró
maszkok, farsangi álorcák, melyek felcsuklyázzák az életet,
fonák Isten-arcunk az átderengő sátánprofiltól hiteles.

Bársonyfeketén idilli a borzadály, ahogy az asztalon
párolog az Ujházy-tyúkleves, egyidőben a naposcsibe
sejpegő bujdoklásával a kotlós alatt, fölöttük héjaszárny
árnyéka indázza be az eget, összegyűlik a sötét,
mint a lassú tűzhalált haló rózsák méhében a korom,
és égett emberhús szaga, és könyvmáglyák szaga, hogy végképp
megbüdösödjék a szellem ez elátkozott füstölőn,
ahol tömjénes feloldozás a disznótort buján tűrő
házikolbász, amint finom, fehér selyemsálként lebegteti
maga után a delejes fokhagymaillatot.

 

                                                             Egy hisztérikus
félmosoly s a száj direkten vörös hasítéka elvértelenedik,
mint a kifakulásig várakozó marhavagonok,
dúvadsörte sztálin-bajusz zúzos égisze alatt nagy nyomtávú
hajtányon kisnemzeti kitoloncolás ígérkezik
néhai múltidőben, önhazántúli száműzetésre
átállított, megváltatlan váltók nyomán, oda, ahol
sóimitáló porkahavak tartósítják a tájat, s napra kész
az elvonatkoztatott, adminisztratív halál, és a konkrét
tarkónlövés, íme a valóság kettősfenekű bűvészbugyra,
tankcsapda mélységben, molotovkoktél-kanóc magaslaton
ünnepi hősiesség, amin túlszökell a hétköznapi fű,
s ódon szimbólummá modernizál bármely hagyományosan
fejlehorgasztott búzatábla, vegyétek és egyétek,
avagy együregű cipők a szárnyak helyett, a messzeséget
helybenjárva meztélláb nyúvasztni meg, vagy a hold szűz
porában ólomcsizmával hagyni emlékműnek lábnyomot,
nem öntömény bolygó, sejtelem-héjú csillagkigyúlás,
de megvasalt sorsok szikráznak a fövenyre szerkesztett
világ-horoszkópban, delfin-kedéllyel incselkedik véle
a tenger, de kitakart céda-pőreségében is újra
érintetlen a parti homok, költő, légy közhasznún konok,
égettesd el magad, s szórasd föl hamvaiddal a téli
járdát, hogy a halandók el ne csússzanak, maradék
poroddal töltesd meg a homokórát, és remélj:
örökkévalóságodból egy háromperces lágytojásnyi
időt majd mér a kor.

                                            És megint az elvonatkoztatás,

ahogy a járókát elhagyja a képzelet, a lépkedés
megdicsőülése a kerék, mely felgöngyölíti a távolt,
bakancsod odvából jegenye-nyurgulással sudárulsz föl,
dohos origód az, belőle-tőle egész lényeddel
jobbra-balra hajladozol, rőtvad-gyanakvón szimatolsz
a pernyebundásan vacogó szélbe, negatív, pozitív
történelmi huzat-e, vitorlafüledben fölparázslik
a finom térképerezet, mert a jövendő neszez neked,
amikor az öngyilkos bálna teste horzsolta homokzátony
kínjában felsziszeg, megérkeztél, ki a nagy cetlabirintban,
nem győzted a tévelygést életfonállal, ráncaid kötnének
gúzsba, botladozz ki cipődből, nézzed, míg elevenné lesz:
ásít-e vagy ordít, botorkálásod mattá nyűtte el, mégis,
elébb magadat fényesítsed ki, aztán az ablakba véle,
hajnal-üledékes reggelre meghordja a Mikulás bokáig
gazdátlan lábfejekkel, s a csonkok körül évelő virágként
feketére hervadt szirmokkal szendereg a vér, benne lappang
a meggyőződéses kikelet, s ami marad, kinőtt virágcserép.