Ferdinandy György

Francia nyár

Akkor már fél éve Párizsban éltem. Dolgoztam, egyetemre jártam. Szokásaim voltak, már-már otthonosan mozogtam az útvonalaimon. Azután véget ért a tanév, és bezárt az egyetem. Még a menza bejáratára is kifüggesztették a nyáriszünet-táblát. A franciák hazamentek. Az, hogy én hová menjek, nem jutott eszébe senkinek.

Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha nincsen ez a lány. De volt. Párizsban időtlen idők óta a nők karolják fel az idegeneket. Álltunk az utcán, a Sorbonne kapujára már kifüggesztették az eredményeket:

– Mit csinálsz júliusban? – kérdezte tőlem csak úgy, mellékesen.

Mit csinálnék!? Hallgatom a rádiót, és írom a leveleimet.

– Beszéltem anyámmal! – folytatta a barátnőm. – Tudod, fél, hogy elcsavargok. Inkább meghívott. Eljönnél velem?

Értsd: valahová vidékre. Ilyenkor nyáron a párizsiak vidéken keresik a gyökereiket.

Elmentem, hogyne mentem volna. Július elsején kiálltam a hatos országút torkolatába, amiről olyan szépen énekelt Charles Trenet.

Ma már semmiség lenne egy ilyen utazás. Háromszáz kilométer – másfél óra autón, vonaton. De akkor még nem voltak autópályák, én pedig meg akartam spórolni a vonatot.

Volt rá lehetőség: az autósok szívesen felvették az országutakon bandukoló fiatalokat. Emlékszem, az utolsó kocsim egy nyolchengeres Cadillac volt, nyaraló amerikaiak. Biztattak, hogy maradjak velük. A forradalom még nem merült feledésbe, a jobb családok mindenütt a világon kézről kézre adták a magyarokat.

Vajon mifélék lehettek? Később többször is megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha velük maradok. Én azonban kiszálltam a nyolchengeres Cadillacből. Akkor, fél évvel a forradalom leverése után, nem kedveltem különösebben az amerikaiakat.

Tulajdonképpen senkit se szerettem. A világ egyik fele eltiporta a felkelést, a másik fele nézte. Azután most, utólag, az egekig dicsérték. És nem értették, hogy miért nem veszem őket komolyan.

Párizsban is divat volt meghívni egy-egy magyar diákot. Másnap délben Clo egész családja kint várt a pályaudvaron. Az igazgatónő – mert ez lett volna a mama foglalkozása – és a három eladó lány, aki meghívott.

Illatos meleg volt, verőfényes nyári vasárnap. Az érkezésembe mégis valami hiba csúszott. Az amerikaiak már korábban letettek, barátnőm bemutatott már a családnak, amikor verejtékezve, lihegve befutott az állomásra a párizsi vonat.

– Hát ez mit jelentsen? – kérdezte a mama. Gyanakodva méregettek mind a négyen, én pedig nem értettem, hogy mivel adhattam a gyanakvásra okot.

– Volt már misén? – kérdezték kuncogva a lányok.

– Hogyan lett volna! – szólt rájuk a mama. Beültünk egy nagy, fekete személygépkocsiba.

– Halálos bűn! – súgta Clo a fülembe.

– Nem igaz! – torkolták le a többiek.

Úton voltam, és utazóknak nem bűn, ha misét mulasztanak.

Ők négyen a templomból jöttek. Színes, habkönnyű nyári ruhában, izgatottan és pipacspirosan.

*

Akkor még nem ismertem a francia középosztály finom furfangjait. Úgy éreztem, hogy a csupasz kőház, ahová elszállásoltak, sehogyan sem illik ehhez a dúsgazdag családhoz, a virágos selyemruhákhoz és a böhöm nagy, szénfekete gépkocsihoz. Még a település sem volt igazi falu: alig néhány romos tanyából állt, egy elvadult, műveletlen hegyoldalon. A lányok a kútról hordták a vizet, mert ebéd előtt mindenki szertartásosan kezet mosott.

A konyha az udvar végében állt, az ebéd egy fafűtéses tűzhelyen fortyogott.

– Asztalhoz! – kiáltotta Clo.

Az ülésrenden még vitatkoztak egy darabig, az anya és a lányok, nem ülhettem csak úgy, ott, ahol akarok. Közben a konyhából előkerült egy öregasszony.

– Janka, a dugóhúzót! – mondta a barátnőm. – Ezentúl ez az úr szervírozza a borokat.

Ebéd után a hölgyek félrevonultak. Aludtam egyet én is: amikor magamhoz tértem, már a dombok élén billegett a nap. Janka befejezte a mosogatást, és most elosont előttem. Fapapucsot viselt és szalmakalapot.

A szomszédunkban csak két tanya állt. Két parasztcsalád, mind a ketten – ezt Clo kottyantotta el – rokonok. Errefelé mind rokonságban vannak egymással az emberek – magyarázta –, még akkor is, ha már senki sem tudja, hogyan.

A hegy tetején apró fennsík húzódott a sziklák között.

– Tiszta időben – mondta a barátnőm – idelátszik a Mont Blanc. A hó napközben világít – tette hozzá. – De ilyenkor, este vérvörösek a csúcsok.

Most azonban nem látszottak ide, csak a csillagok. És a színes nyári ruhák lobogása, lent a lábunk alatt. Clo nővérei utolértek. Abbahagytuk a csókolózást, barátnőm begombolkozott.

– Az ott a Janka háza! – mutatta.

A kis ház ablakában gyertya lobogott.

– Az anyja lejár a szőlőbe kapálni. Mondják, hogy az apja is él. De az apjáról semmit sem tudok.

Addigra már az igazgatónő ablakában is kigyúlt a fény. Ideje volt hazamenni. Clo elemében volt: hol előreszaladt, hol pedig elmaradozott. De én nem mehettem utána: a két eladó lány egész úton nem engedte el a karomat.

Ültünk a ház előtt, az udvaron. A szomszédból szénaillat szállt.

– Odette fej! – mondta az igazgatónő.

– A postás lánya! – tette hozzá barátnőm csúfondárosan.

A postás azelőtt minden héten körbebiciklizett a hegyoldalon.

– Minden háznál ivott egy kupicával – nevettek a lányok. – Volt úgy, hogy a púpos Marcell szedte fel. Merevre itta magát, belefordult az árokba, és úgy maradt.

A púpos Marcell a másik szomszéd volt.

– Anyánk szerelme – gonoszkodott Clo.

Az igazgatónő felpattant, és magunkra hagyott.

Elszopogattam még egy üveg bort, a három nővér halkan beszélgetett a sötétben. Vajon melyikünk fog feljönni hozzám? A padláson aludtam, a tető alatt.

Nem ismertem még a franciákat. A nőket sem, ha jól meggondolom. A három lány féltékenyen őrizte egymást. Nem jött fel egyik sem a szobámba. Az pedig, hogy én osonjak le a mamához, akkor, húszévesen, eszembe se jutott.

*

Másnap a lányok megint felmásztak a hegyre. Ez a mutatvány, úgy látszik, a nyaralás szertartásaihoz tartozott. Külön-külön még csak elkísértem volna egyiket-másikat. Odafent bársonyos moha lepte a sziklák között lapuló fennsíkot. De így, négyesben, nem volt sok értelme a kirándulásnak. És időközben az öreg Janka is meghívott:

– A papám nagyon örülne magának! – mondta kezét tördelve, kint az udvaron. – Tudja, ő egész nap újságot olvas. Azután beleírja egy nagy füzetbe, amit olvasott.

A vén François egy karosszékben ült, a konyha mélyén. Egy kicsit előrecsúszva, mint apám. Két karja könyékig az asztalon.

Ilyenkor a hóna alá nyúltam, és megemeltem apámat. Ha a tarkójára nehezedtem, felengedtek a derekában a görcsök. Erősen kellett tartani őt. Erősen és óvatosan.

– Kisfiam! – sóhajtott fel szegény –, igazítsd meg a lábamat!

A lába fejét kifelé fordítottam. Apránként jöttem rá ezekre a mozdulatokra, nem tudom, mennyi volt belőlük a haszna, legfeljebb kétszer egy héten került sor rájuk, látogatónapokon.

– Hát ezt hol tanulta? – kérdezte most ez az öreg paraszt.

Nem várt választ, tudhatta, hogy az ilyesmit nem tanulja könyvből az ember. Én pedig nem feleltem. Féltem, hogy ha kinyitom a szám, elbőgöm magam.

Olyan volt, mint apám. Azt hitte ő is, hogy el kell szórakoztatnia. Hogy nem jövök vissza többé, ha elunom magam. Végiglapoztuk a füzetét, benne volt minden: Szuez, lengyelek, forradalom. Ő mondta nekem először, hogy annak, aki kinyitja a száját, ellenségévé válik az egész világ: a napkelet és a vadnyugat.

Volt egy telepes rádiója. Hol Moszkvát fogtuk, hol az Amerika Hangját. A szabad világban ez a két állomás közvetített magyar nyelvű műsorokat.

Vacsora előtt Janka is beállított. Ételhordóban hozta az öregeknek a maradékot.

– Indulás! – érintette meg a vállam. – Már várják magát az asszonyok!

Annette, a vén François felesége, kekszet csomagolt az útra. Kekszet, kockacukorral. Nem engedett el üres kézzel, hiába  szabadkoztam, hogy félóra alatt odalent vagyok.

És minden este megittunk egy pohárka tölgyfalikőrt. Kesernyés, sűrű ital volt, az íze még ma is itt van a számban. Ezt a fanyar illatot érzem, valahányszor Janka családjára gondolok.

– Kibeszélgették magukat? – kérdezte tréfásan anyósom. – Vőm uram! François okos ember – tette hozzá. – A sorozáson azt mondta, hogy béna a lába. Nem vitték el katonának. Megmaradt.

Apám is akkor bénult meg, a háborúban. Én tologattam őt, hosszú éveken át. Ez meg, a François, azóta se tette ki a konyhából a lábát. Nem volt kocsija, és még ha lett volna is! Ki vitte volna le a hegyről, tolókocsiban!

*

A hegyet kastélynak hívják a környékbeliek. Formára, méretre olyan, mint a Badacsony. A dolomitsziklákat tüskebozót övezi, töviskorona. Alatta zárt legelők palástja veszi körül a csúcsot. A jószág hófehér ezen a vidéken. Este, amikor felszáll a völgyből a pára, gipszszobrok állnak a réten. Kísértetek.

Múltak a napok, a három nővér nem őrizte már annyira egymást. Egy délután felkapaszkodtam Clóval a hegyre, és nem jött utánunk senki sem. Igaz, hogy tanú nélkül így sem maradt a kiruccanás. Már túl jártunk a szőlősökön, amikor a púpos Marcell ránk köszönt:

– Egy kis séta? – kérdezte kedvesen.

Valamit visszakiabáltunk. – Ezért van – mondta Clo –, hogy itt nem beszélnek: itt kiabálnak az emberek. Túl nagy az égbolt. A fény meg a csend.

Fent a csúcson a sziklák koszorúja felfogta a szelet. Barátnőm kigombolta a blúzát. Csókolóztunk, kétségbeesetten.

– Ne félj! – suttogta Clo. Nem először volt így, mint most velem.

A tavalyi – mesélte később – lent bérelt szobát a faluban. Biciklin járt be hozzá, de volt úgy, hogy gyalog. Amíg csak rajtuk nem ütött a mama. Ezért méregettek olyan gyanakodva a pályaudvaron. Azt hitték, hogy csúfot űzök belőlük, és hogy már régen valahol a környéken lakom.

Nyilván bátorítani akart ezzel a vallomással, de ott a hegyen visszafelé sült el a próbálkozás: lehűtött, elvette a kedvemet. Ültünk a sziklák szegélyén, a látóhatáron már lebukott a nap. Fent a magasban ilyenkor még pacsirták énekelnek, a völgy mélyén zakatol az esti vonat.

– Te tudnál itt élni? – kérdezte a lány.

Egy ilyen apró kőházban. Mint a Janka családja. Mint a hegyi pásztorok.

– Mert te? – kérdeztem, és Clo azt felelte: nem tudom.

Mentünk lefelé, kéz a kézben, a sűrű cserjék között kanyargó dűlőúton.

Otthon már várt a két eladó lány:

– Egy kis séta? – kérdezték irigyen.

De Clo ruhácskája ropogós volt és habfehér.

– Látod – súgta a fülembe –, ezért kell kigombolnom a blúzomat!

Ételhordóval a kezében Janka csoszogott keresztül az udvaron.

– Jó utat, nénje! – szóltam utána. A faluban, ahol születtem, nénjének szólítottuk az öregasszonyokat.

Janka megállt, megérintette a vállam. – Jó éjszakát, kisfiam – mondta.

– Nocsak! – morgolódott az igazgatónő.

Nem tetszett neki ez a „nénje” – vélte Clo. De a mama nem fejtette ki a véleményét. Csak ennyit mondott, megrökönyödve, mint aki nem hisz a fülének: ejnye! A szótárban így állt: nocsak!

*

Elmúlt a nyár, az első francia nyaram. Nemrég visszalátogattam a hegyre. Az öregek már nem éltek, az igazgatónő udvarát benőtte a csalán meg a gaz. A hegy magára maradt. A szomszédból szénaillatot hozott a szél.

– Odette fej! – jutott az eszembe.

A postás lánya! Azon a régi nyáron azt mesélték róla a lányok, hogy két férfival él. Két testvérrel. Eredetileg a Laló volt a vőlegénye, de a Laló eltűnt a világháborúban, ő pedig a másikkal maradt. Volt már egy fia is, amikor hazajött a vőlegény. Azóta hármasban élnek – kuncogtak a lányok pipacspirosan.

Ki tudja, hogyan volt! Én csak arra emlékeztem, hogy nyugodt, csendes emberek éltek a szomszéd tanyán. Szántottak, vetettek. Tették a dolgukat.

– A jóból vagy a rosszból? – kérdezte Laló, amikor átmentem borért.

A jó bort oltott szőlőből csinálták, de nekem jobban ízlett a másik. A nohabor. A rossz.

Odette fia felnőtt, megférfiasodott. Komoly, tiszta szemű ember, hallgatag ő is, mint a hegyi pásztorok. Azon a nyáron még gyerek volt. Figyelmesen végigmér, rémlik neki valami. Ritkán fordul meg idegen itt a hegyoldalon.

– Iszunk egy pohárral? – kérdezi.

– A jóból vagy a rosszból?

Felcsillan a szeme, nevetünk. A völgy mélyén vonat zakatol. A régiek keresztülosonnak az udvaron.

A hegyre nem mentem fel: nem volt rá érkezésem. Nem láttam viszont a Mont Blanc csúcsán a havat.

Este visszajött értem a sofőr, aki felhozott. Nem volt több keresnivalóm ezen a vidéken. Máshol sem igen. A vén François jóslata bevált: ellenségemmé vált a napkelet és a vadnyugat.