Gál Sándor

A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó

Hadtörténeti értekezés, 1959–1961

Bő fél évvel a leszerelés előtt a teljes bizonytalanság árnyai vetültek elém minden zugból. E magángond mellé egy sokkal egyetemesebb is befészkelte magát, s ez már az egész emberiséget érintette. Nagy igyekezetében ugyanis Hruscsov és csapata valamit nagyon elbaltázott. A kukoricatermesztés nemes és áldásos szorgalmazásával párhuzamosan ugyanis – ha igazak a mendemondák – őfőtitkársága fél Kubát „beültette” szovjet rakétákkal. S amikor Kennedy elnök ezt megneszelte, igencsak megneheztelt a sztálini mítoszt leromboló Nyikitára. Mert kiderült, hogy a nagyhatalmi ambíciók – katonapolitikai szempontból – nem változtak meg, nem lettek szelídebbek. Az csak természetes, hogy Kennedyéknek egyáltalán nem tetszett, hogy New Yorktól alig száz kilométernyire állomásoznak a bemért szovjet rakéták, teljes kezelőszemélyzettel együtt. Mindez meghatványozta, hogy ismét előtérbe került Berlin státusa, ami ugyancsak sok kellemetlenséggel járt.

Röviden szólva, a mi kicsinyke magángondjaink – vagy magángondjaim – e nagy világpolitikai zajlásban szinte jelentéktelenné zsugorodtak, ám e kicsinységükben – vagy éppen ezáltal – nagyon nyomasztottak. A magyar ötvenhat után ez a hatvanegyes esztendő lett a hidegháborús éra legforróbb éve. Persze ezt ma tudom így, akkor a holnapután se volt tudható. Meg aztán nem is nagyon figyeltem ezeket az eseményeket; idő sem volt rá. Hiszen többet voltunk a terepen, mint a hírekhez közelebbi kaszárnyában. A mocsarak világában pedig ha hetente egyszer „megjelentek” a lapok. Taktikai gyakorlat, éleslövészet vagy felderítő járőrözés közben az újságolvasásra ritkán jutott idő. Meg aztán: háromnapos újság ki a fenét érdekel? Azt hiszem, a dolgok lényegét mondom, ha azt írom ide, hogy mi ott és akkor háborúra készültünk. Nem tudtuk ezt, talán az alsóbb szintű tiszti állomány sem volt e tudás birtokában, ám az, ami történt, s ahogy történt, az egyértelműen a háborúra való készülődést jelentette. A kikerülhetetlen jelek s tények láttán ugyan néha arra kényszerültem, hogy elgondolkozzam a lehetőség bekövetkezésének hétköznapi esélye felett, de hol a fáradtság, hol egyéb tennivalók ráomoltak e fel-felbukkanó gondolatokra. Ennek ellenére – amúgy tudat alatt – jelen volt valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen várakozás, valami vissza-visszatért, látomásként, abból a másik háborúból, amelyet gyermekként éltem meg. De mindez – akkor – csupán a sejtelmek szintjén.

Ebből a cseppet sem kellemes helyzetből az a váratlan fordulat ragadott ki és el, hogy a három T–34-es, amelyet folyamatosan  használtunk, s amelyeknek még mindig a parancsnoka voltam, oly mértékben használódott el, hogy felújításra szorult. A generáljavítást pedig távol a hátországban, az Olomouc közeli Šternberkben végezték. A dolgok véletlen egybeesésének következtében így a Šternberkek ősi fészkét is megláthattam, bár sok időm nem jutott a nézelődésre. A három harckocsit egy hét alatt felújították, pontosabban: kicseréltek mindent, ami kicserélhető volt rajtuk. Motort, sebességszekrényt, vezetékeket (olaj-, villany- stb.), aztán a csapágyakat, kerekeket s a lánctalpat is.

Ottlétünk idejéből csupán annyira futotta, hogy egy este szétnézhettem Olomouc utcáin, s elfogyaszthattam egy vacsorát. Ez esetben pezsgő nélkül. Aztán a teherpályaudvaron felgördült a három acélmonstrum a nyitott platójú vagonokra, s meg sem álltunk Janovicéig, s ott folytattuk a hadi készülődést, ahol egy bő héttel korábban abbahagytuk. A három harckocsi bejáratásának ürügyén taktikai gyakorlatot rendeztek, amely ugyan részben „jelképes” volt, a gyakorlatban azonban a kiszabott csaknem háromszáz kilométeres távolságot meg kellett tenni. A jelképi az és annyi volt benne, hogy egy-egy századot egy tank képviselt tíz helyett. Na már most ennek az egynek el kellett érnie a kijelölt célt. Ha valahol bedöglött az úton, akkor azt úgy ítélték meg, hogy az egész század megsemmisült. Ami azért volt marhaság – még jelképes mivoltában is –, mert valós hadi helyzetben azért tízből négy-öt biztosan eljutott volna a kijelölt terepre. De hát a hadseregbeli gondolkodás logikai tisztaságát feltételezni is merő ostobaság, jóllehet amúgy minden történés, cselekedet logikus látszatú. Ezzel a mostani taktikai gyakorlattal is ez volt a baj, bár engem ez a fogyatékosság egy kicsit sem zavart. A három harckocsi kitűnő állapotban volt, így minden esélyünk megvolt arra, hogy azt a vacak háromszáz kilométert egy szuszra lezavarjuk; merthogy nemcsak a távolság, de az idő is számított.

A legszükségesebb előkészületek megtétele után – feltöltöttük a külső s a belső üzemanyagtartályokat – vételeztünk száraz kosztot, s hát innivalót is, mert a napsütötte páncélkoporsóban ugyancsak megizzad az emberfia, s a test megfogyatkozó folyadékkészletét pótolni kell. Egyébként a „száraz koszt” roppantul praktikus összeállítású csomag volt. Néhány konzervből állt; a többi között volt benne húskonzerv, májpástétom, sajt, tojáskonzerv, aztán alma- vagy egyéb gyümölcspüré, s mellette cukorral egybepréselt tea- és kávékocka is. Egy csomag – egynapi eleség. Kenyeret persze mindig kaptunk – vagy szereztünk – mellé. Tény, hogy ezen a száraz koszton két-három napig el lehetett élni, de bizonyos idő eltelte után az ember a konzervet szinte képtelen volt lenyelni. A sajt s a gyümölcspüré, na meg a kávé s a tea elfogyott, de a többi már csak félig-meddig.

A hosszú, többnapos igénybevételt a szervezet alaposan megsínyli. Tíz-tizenöt óra „tankozás” után elfásulnak az idegek, valami tompaság uralkodik el az emberen, s a „beszélő állat” valami mássá silányul, gépiesen végzi a begyakorolt mozdulatokat, s hogy mi történik körülötte, azt alig is regisztrálja. Teszem azt – mint ebben az esetben is történt – a parancs szerint a Vltava forrásvidékére kellett el-, illetve kijutni, keresztül a Kašperské Horyn Vimperk magasságában, s neki |erná Horának, amely már inkább hegy, mint domb, hiszen ezerháromszáz méter magas a csúcsa… Szóval ha nem a T–34-es tornyában vagy a vezetői ülésében közelíthetném meg ezt a tájat, biztosan elgyönyörködnék benne, pompás erdeiben, sudaras fenyőiben, a csobogó patakok ezüstös sodrában. Vagy ha vadászhatnék erre, akkor a faunáját is alaposabban szemügyre vehetném. Hanem a harckocsiban való utazás egy bizonyos ponton túl ezeket az emberszabású élvezeti lehetőségeket megöli. Mégpedig úgy és azáltal, hogy ez a harci szerkezet nemcsak az ember izmait, de az értelmét is elköveteli magának. Nincs eshetőség a lazításra, a figyelmetlenségre. Folyamatos összpontosításra kényszerül az is, aki a botkormány mellett ül, s az is, aki a toronyban zötykölődik.

Nappal persze még csak megjárja, mert látni az utat, már ha útnak lehet nevezni azokat a tankcsapásokat, amelyeken a sereg harckocsijai gyakorlatoznak. Azonban az ilyen „hosszú meneteléskor” elkerülhetetlen, hogy helyenként a közutat is használjuk, ami azért kockázatos, mert esetleg egy szembejövő személygépkocsit valamelyik kanyarban könnyedén az aszfaltba passzírozhatnak a lánctalpak. Ezt azért mondom, mert ezen a jeles úton, amelynek iránya a |erná Hora térsége volt, hajnaltájt egy eltévedt Sparta kocsit magam is majdnem elgázoltam. Szerencsére a botkormányt még idejében hátrarántottam, aminek az lett a vége, hogy az út mellett húzódó fiatal fenyőerdőből egy szép ívet a földre döntöttem, miközben a toronyban trónoló jeles lövészem, bizonyos Kitzberger közlegény ijedtében beesett a tank belsejébe, történetesen a „jacsikokon” alvó sofőrünk derekára, aminek majdnem következményei lettek. De, miután ismét visszavezettem a masinát az aszfaltra, s megálltam, hogy felmérjem pusztításom méreteit, azzal csillapítottam le  két, szópárbajt vívó bajtársamat, hogy ez első útba eső kocsmában fizetek mindkettőjüknek egy sört rummal. Ekkor még volt némi humorérzékük a kölköknek, s ajánlatom lezárta a hajnali vitát. Reggel felé azonban már kezdtünk valahányan elbutulni, s valóban ideje volt megállni egy kocsma közelében. E jeles elhatározásban érdekes módon az akcióban lévő második és harmadik század képviselői is követtek bennünket.

A jellegzetesen német-cseh vagy cseh-német település ugyancsak jellegzetes „šenkje”, azaz kocsmája, vagy még pontosabban s népiesen: csapszéke előtt porosan-komoran hallgattak az átforrósodott motorú T–34-esek, mint valami igazi háború igazi szünetében. A legénység pedig az éjszakai rohanástól fáradtan, kialvatlanul, megvörösödött, kicsipásodott szemekkel hunyorgott a csapszék pultja előtt, s a „šenkýřka”, vagyis a csaplárosné (száz szál gyertyát stb.) fáradhatatlan szorgalommal mérte a sört, s mellé a „kořalkát”, vagyis a rumot, mert az volt a legolcsóbb. Én, mert ínyenckedésre-válogatásra időm se volt, meg kedvem se megfelelő, a Becherovka mellett döntöttem, amelyet alacsonyabb alkoholtartalmánál és lágy-édes ízénél fogva ihatóbbnak találtam. Ízlett. Feltehetőleg azért, mert szervezetemnek szüksége volt az alkohol oldóerejére. Egyébként a csapat akkor még együtt volt, jól tartotta magát, s baleset nélkül éltük túl az első éjszakát. Ami a taktikai gyakorlat „jelképes” elképzelése és gyakorlata szempontjából komoly eredménnyel kecsegtetett. S ezzel a lendülettel el is értük a kijelölt szektort, ahol azonnal feltöltöttük a kongó tartályokat üzemanyaggal. A pihenésre fél éjszakányi idő maradt; vagyis úgy-ahogy kialudtuk magunkat. Napébredés táján aztán – hogy milyen csodálatos harmatmező közepén éjszakáztunk, elmondhatatlan; csupaezüst-özön az egész rétség, ameddig a szem ellát, és szivárványos is egyben, ahogy a napsugarak megérintik – elindultunk a Dobrá Voda-i bázisunk felé, azzal a különös s már-már jóleső érzéssel, hogy a feladatot száz százalékra teljesítettük; a járművek s a harcosok kibírták az „átcsoportosítást”. Hanem visszafelé majdnem minden tragédiába fulladt. A Kašperské Hory egyik lejtőjén elszakadt a dobfék két szárát összekapcsoló bilincs, s egy bal kanyarban szépen lementünk az útról, s a meredek lejtőn harckocsink másfelet fordult a saját tengelye körül, majd az oldalára dőlve megállt. Amikor láttam, hogy baj van, a parancsnoki toronyból a lehető leggyorsabban becsusszantam a forgótoronyba, s kapaszkodtam minden erőmmel. Valami csoda folytán a tank forgótornya nem szakadt le, ám a „jascsikokban” lévő ágyúgolyók komoly sérüléseket okoztak. Nekem csupán a jobb oldali bordáim sajogtak, s a halántékom repedt fel, mert a tartalék rádióadó leszakadt, s pontosan a fejemre zuhant. Talán egy kicsit el is szédültem az ütés nyomán. Kitzberger már rosszabbul járt, egy lövedék oly szerencsétlenül esett a lábára, hogy eltörött a sípcsontja. Sofőrünk, Zalai Tibor sorkatona is elszenvedett kisebb-nagyobb zúzódásokat, de komolyabb baja nem esett. Mindezt természetesen csak azután vehettem számba, amikor sikerült kikászolódni a tankból. Hogy egyetlen lövedék sem robbant fel ebben a másfél fordulatos „szaltó mortáléban” az szinte már csak az isteni kegyelemmel magyarázható. S hát a motor sem gyulladt ki, sőt a belső üzemanyagtartályokból se folyt ki a gázolaj. Amikor mindezt így összegeztem magamban, az volt az első dolgom, hogy Kitzberger lábát a körülményekhez képest megfelelően rögzítsük. Aztán Tibi horzsolásait fertőtlenítettem, s végül úgy találtam, hogy esetleg két-három bordámban eshetett némi kár, mert amikor lélegzetet vettem, szúró fájdalmat éreztem. Ám, ismétlem, ezzel együtt a borulást nagyon szerencsésen úsztuk meg.

Felettünk az úton ekkorra már ott álltak a többiek, s valami elképesztő mozdulatlanságban várták, hogy mi történik, vagy hogy mi történhet még. Csak amikor odakiáltottam, hogy segíthetnének, tört meg ez a mozdulatlanság, s a pilzeni Jiři Walter, a második szakasz parancsnoka rohant le a lejtőn, kezében az örökké nála lévő „harmonikás” fotómasinával. Bár fényképezőgépet a seregben tilos volt tartani, Jiři ezt a zsebben eldugható masinát mindenhová magával cipelte. Most is azonnal lefotografálta az oldalán pihenő masinát, velem együtt. (Egy felvételt ma is őrzök e fotók közül, bárki megnézheti.) Aztán megbeszéltük a tennivalókat. Két harckocsi, jó nagyot kerülve, learaszolt hozzánk, aztán acéldrót kötelek segítségével talpra állítottuk a T–34-esünket. Zalai Tibi pedig azonnal kísérletet tett a motor beindítására, ami – megint csak a véletlennek köszönhetően – elindult. Na már most, okoskodtunk vagy tízen akkor már, ha a dobféket sikerülne megadjusztálni, akkor, bár valamit késve, de simán elérhetünk Dobrá Vodára.

És sikerült, az egész csapat keményen dolgozott rajta felváltva vagy három óra hosszat. Mivel eléggé pocsékul éreztem magamat, Jiři Walter irányította a munkálatokat. Lévén szakember – a pilzeni Škoda-gyár szerelője –, ezt nyugodt lélekkel rábízhattam. Zalai Tibi is hamarosan összeszedte magát, ez azért volt fontos, mert az acélkolosszust valakinek Dobrá Vodáig még el is kellett vezetni… Komolyabb gond volt Kitzberger lába; kórházba kellett volna szállítani, hogy gipszbe rakják, de ezeken a tankcsapásokon holmi civil járművek nem közlekedtek.

– Vole – kedélyeskedett eközben Kitzby –, strašne mi to bolí.*

 – Jseš chlap, vydrz** – biztattam nem sok meggyőződéssel.

És Kitzby tűrte a fájdalmakat, bár közben – felváltva – énekelt és káromkodott. Megérkezvén Dobrá Vodára, aztán gyorsan kórházba szállították.

Emlékezetes pillanatok voltak ezek, már-már lelki emelkedettséget sugárzók, ám nem annak okán, hogy megúsztuk a másfél szaltót, s hogy végül Kitzberger lába is gipszbe került, hanem elsősorban azért, mert ezen a napon „törtük a százast”. Magyarra fordítva az elvont fogalmat, ez azt jelentette, hogy minden magára valamit is adó öregkatona – itteni nyelven: mazák –, közlegény és altiszt a zsebében hordott viaszosvászon „méterből” letépte a százas számot, pontosan a délutáni parancsolvasást követő pillanatban. Ez egyben azt is jelentette, hogy már csak 99 nap van hátra a szabadulásig. Ezzel a letépett századik centiméterrel kapcsolatban is kialakult egy hagyomány, amely szerint aki a konyhában dolgozott, szakács, mosogatólegény vagy krumplihámozó-takarító, ezt az egycentis viaszosvászon szeletkét a kondérba dobta; levesbe, mártásba, főzelékbe, pörköltbe, teába, kávéba, mikor mi fortyogott a fedő alatt. Volt ennek valami homályos, jelképi értelmezése is – zabáljanak az ittmaradók –, de annak lényege folyton változott. Másként jelent meg kint a terepen, s megint másként a kaszárnya falai között. A „százas” megtörése persze komolyabb zenebona nélkül sehol sem történhetett meg. E nap estéjén valóságos tűzijátékot rendeztek a mazákok. A jó ég tudja, hány „delobuch” – gyakorlógránát –, rakéta s egyéb alkalmas robbanószerkezet pukkant szét földön s égen.

Különállásomra jellemző, hogy nekem nem volt se méterem, se „delobuchom”, s bár megtehettem volna, rakétákat sem küldtem a csillagok felé kitörő örömmel vagy félboldog állapotomban. Ezzel szemben a nap emlékére bizony isten kedvem lett volna beülni a Kulatá Bábába egy üveg Szovetszkoje igrisztoje mellé… Csak hát a Dobrá Voda-i bázis messze volt az én kedvenc fogadómtól, s itt a pezsgőről legfeljebb ábrándozni lehetett. Az azonban – mármint az ábrándozás – olyan körülmények között, amikor a fogmosás is gondot jelent, mert mondjuk fogytán a fogkrém, felettébb kedélyromboló időtöltés.

Ha legalább Vanek őrnagy köztünk maradt volna, vele még kiötölhettünk volna valami használható programot…

Csak hát – mint tudjuk – a sors útjai kifürkészhetetlenek.

S ez nem csak Vanek őrnagyra vonatkozik, ugyanis ezt a közhelynek számító örök s betonszilárd igazságot magam is megtapasztalhattam.

Újfent éleslövészetre készülődtünk, s az ellövendő „maketteket” fel kellett állítani a terepen. Bufalo, akkori századparancsnokom irányította ezt a felettébb igényes munkát, de megfeledkezett a parancsnoklás azon elemi szabályáról, hogy a szemben lévő beosztottaknak a jobb, illetve a bal oldalt fordítva kell vezényelni. Merthogy ami neki jobb, az nekünk bal, Bufalo pedig mindezt fordítva üvöltötte. Mert a repedt bordáim is sajogtak a cipekedéstől, Bufalo egyik helytelen vezénylésére azt találtam mondani, hogy: „ale, ale.” Ami annyit jelent, hogy „ugyan-ugyan”. Bufalo erre oly mértékben sértődött meg, hogy felsorakoztatta a századot, engem kiállított a század elé, s a következőket közölte:

– Trestám vás prostou vazbou na dobu päti dnu, za drzé chování voyi nadřízenemu, kterou ste vyjařili slovami „ale-ale”.

Vagyis hogy ötnapi közönséges fogdával büntet az elöljáróval szembeni szemtelen viselkedésemért, amelyet az „ugyan-ugyan” szavakban fejeztem ki.

Bufalo e jeles megnyilatkozását a század spontán röhejjel nyugtázta. Én ellenben az egészet túlzottnak és sértőnek találtam, mert a hibát nem én követtem el, hanem őhadnagysága. Ezzel egy időben azonban a büntetés letöltésének kérdése is fölmerült, mert itt a terepen fogda sehol. Ha Bufalo komolyan vette a rám kimért szankciót, akkor be kellett hogy küldjön Janovicére, az ottani „basy”***-ba. Ezt a dilemmát az oldotta fel, hogy Pekár főhadnagynak be kellett autóznia szolgálati ügyben Janovicére, s mert volt hely a „gazik”-ban, engem is magával vitt. Természetesen Pekár főhadnaggyal az útba eső kocsmáknál rendre megálltunk, s miközben Szlovákia ligetes tájaira emlékeztünk, ő – lévén liptói pásztorok utóda – a szilvapálinkát dicsérte, meg a jeles sztrapacskát; a megállók után mondhatni emelkedett hangulatban értünk a kaszárnyába, ahol az éjszakákat a kaszárnya fogdájában kellett volna töltenem.

Miután Pekár főhadnagy magamra hagyott, jelentkeztem az ügyeletesnél, elmondván, hogy Bufalo ötnapi közönséges fogdára ítélt.

– Van erről írásos parancs? – kérdezte az ügyeletes.

– Nincs – válaszoltam.

– Ha nincs, nincs. Parancs nélkül nem zárhatom be.

– Akkor most mi lesz velem? – érdeklődtem bután.

– Állományba veszem, hogy éhen ne haljon. A többit majd tisztázza a parancsnokával.

Nos hát, ez az a bizonyos „sors”, amelynek útjairól az előbb szóltam. Az ötnapos „basy” helyett öt nap semmittevés. Legelébb is alaposan lezuhanyoztam – véletlenül volt meleg víz –, aztán aludtam vagy tíz órát, s másnap, kantinba menet – íme a sors újabb kegyelme – összefutottam Květával, aki, mint többször is azelőtt, habozás nélkül beterelt az ágyba, olyan „börtönviszonyok” közé, amelyeket a Dobrá Voda-i bázison még álmában sem lát a férfiember. S valami csoda folytán megismétlődött újra és újra az ismételhetetlen, Květa különös és sokféle kívánsága nyomán, amelyek végén mindig az állt, hogy „šoupni mi to na doraz”. Kicsit szabadon, kicsit a poétikában használt metaforák szintjén ez magyarul kb. azt jelenti, hogy: „verd be tövig”.

Szóval: mennyei állapot. Květa a tiszti konyháról hozta az ételt, Janovicéről a pezsgőt s a bikavért. Így aztán ittunk pezsgőt bikavérrel, később bikavért pezsgővel, majd külön-külön azt, amelyik ízlett.

Tisztán – mondhatni: megtisztulva – és mély nyugalommal figyeltem ezek után a zászlóalj kaszárnyába vonulását. Volt ebben a látványban valami nyomasztó, megfoghatatlan és kifejezhetetlen távolság. Mintha sohasem tartoztam volna hozzájuk; mintha azokhoz a koszos-poros, olajtól bűzlő, felforrósodott acélmonstrumokhoz soha semmi közöm se lett volna. De ezen az érzésen túl azt is tapasztaltam, hogy valami nincs rendjén. Aztán kiderült, hogy Laco Hoffmann alsó lábszárát átlőtték az egyik fedélzeti gépfegyverrel. Szerencsére a golyó nem ért csontot. Századparancsnokunk borostával benőtt ábrázata komor-szürke volt ennek következtében, s amikor találkoztunk, csupán azt kérdezte, hogy rendben vagyok-e.

Rendben voltam.

A büntetés szóba se került. Nyilván Bufalo azt „letöltöttnek” tekintette. Nekem pedig szóba hozni nem állt érdekemben.

Az így nyert külön- és különös „fogság” egyszerisége minden bizonnyal a helyőrség történelmének soha meg nem ismétlődő parancsnoki ítélete volt. Hogy jó szándék avagy butaság volt-e a szülője, annak nem volt és nincs is semmi jelentősége. Květa örömosztó szivárványos igézete akkor az okkeresést a felhőkön túlra röppentette, s ez így volt helyes.

Ezenközben a „mazákok” naponta letéptek egy centit a maradék méterből, s ahogy múlott az idő, ideje volt megtenni az előkészületeket a közelgő, emberszabásúbb létezés irányába. Ami abból állt – én legalábbis így találtam –, hogy az egyik hétvégén kimenőt kértem, méghozzá a közeli Klatovyba – járási székhely volt a város –, s vásároltam magamnak civil holmit. Alsóneműt, egy barna öltönyt, hozzáillő nyakkendővel és egy pár félcipőt, ugyancsak barnát, az összhang végett. Akkor még az ilyesmire is adott az ember…

Este aztán a körlet folyosóján parádéztam is egyet benne, a többiek nem kis bámulatára. Megvallom, különös érzés volt a civil ruhában való járás. Elszoktam tőle, a kellemes lazaságtól, az új friss illatától…

Laco Hoffmann, aki átlőtt lábbal ott bicegett a fal mellett, Nagyszombat környéki, kemény nyelvjárásával még rám is hörrentett.

– Vole – mondta –, skoro som ta nepoznal…****

Tondo Novák pedig, aki időközben teljesen megkopaszodott, csak bámult, s meg se tudott mukkanni a csodálkozástól; mintha bizony a holdról szálltam volna közibük.

Mankójával valamiféle újkori ritmust kopogva Kitzberger civil szerelésem láttán véleményét egy pillanatig sem rejtegette.

– K sakru – lelkendezett –, stojíš tady, jak kokot na svadbě.*****

Ezek a megnyilatkozások engem egyáltalán nem zavartak, hiszen láthatóan az irigység szülte valahányat. Ez abból is kiderült, hogy pár nap leforgása alatt több csomag is érkezett, csupa civil holmival. S az estéli „civil bemutatkozások” szinte napirenden voltak. Újoncaink ilyenkor némán ültek a székeken, s bámulták a parádét. Valaki aztán megelégelte az egészet, s az egyik délutáni parancsban betiltották a civil exhibíciókat.

Hanem a nagy hazakészülődésnek csakhamar befellegzett. Az elromlott – vagy elrontott – kinti valóság, amelynek látható jeleiről-eseményeiről már korábban meggyőződhettem, odáig fajult, hogy csakugyan egy valódi, buta háború kirobbanása fenyegette az emberiséget. Berlin meg a Karib-tengeri válság nem afféle úri murinak látszott. Ezért a mi megfontolt és előrelátó kormányunk – nyilván teljes egyetértésben a nagy Nyikitával – úgy döntött, éberségét azzal bizonyítja ország-világ előtt, hogy a leszerelő évfolyam részére lehetővé teszi a haza további szolgálatát. Ennek érdekében az egyik délelőtt – alig egy hónappal a leszerelés előtt – felolvasták – ünnepélyes keretek között persze – hadügyminiszterünk, |epiyka – esetleg: Cse picska?! – generális nem éppen lírai napiparancsát, miszerint számunkra a szolgálati időt bizonytalan időre meghosszabbítják. Őszintén bevallom, ezt a napiparancsot nem fogadtuk valami kitörő honfiúi lelkesedéssel. Sőt, azt tapasztaltam sorsos társaim körében, hogy a káromkodás különleges, csupán cseh nyelvű sajátos fordulatainak kacskaringóival |epiyka generálist s az egész felsőbbséget olyan illetlen helyekre küldték, amelyeket felsorolni s magyarul is néven nevezni még ma sincs bátorságom.

A nyugati határzónában ezzel kitört a békebeli hadiállapot. Pár nappal később a részleges mozgósítás nyomán bevonult hozzánk több tucat tartalékos. A harminc s negyven közötti melósok, jobb napokat látott családapák, hasonlóan a bent lévő sorállományhoz, szintén nem lelkesedtek hadra fogásuk tényén. Az meg aztán egyenesen ellenükre volt, hogy beöltözésük után nyomban beosztották valahányukat a harci egységekhez, vagyis hozzánk. Mert a T–34-esek állományát is feltöltötték, s pár napos gyakorlat után kivezényelték a gárdát a már több alkalommal bemutatott lőszektorok egyikébe.

Itt aztán jutott idő elmélkedni a beállt fejlemények mikéntjéről és hogyanjáról. Amíg a kellemes őszi idő járta, még úgy-ahogy el lehetett viselni ezt a kinti életet, ám ahogy megjöttek Šumava lankái fölé a ködök s a sűrűn szitáló esők – mintha a felhők megálltak volna a fenyők csúcsainak magasán –, egyszerre megváltozott a legénység amúgy sem derűs hangulata. Különösen a behívott tartalékosok elégedetlenkedtek, de csak egészen halkan – mert a parancs, az ugye parancs –, hiszen nekik, kereset híján, komoly családi gondjaik keletkeztek, nem beszélve egyebekről.

A helyzet komolyságát az jellemezte a legnagyobb nyomatékkal, hogy az egész gyakorlócsuhát lecserélték rólunk. Mindenki kötelezően a kimenőruhájába öltözött, s mi, tankisták ezen túl még kaptunk két váltás koromfekete kezeslábast is. Nem volt nehéz ezekből az intézkedésekből arra következtetni, miszerint a nemes vezérkar elvárja, hogy csinos, jól öltözött halottai legyünk a Republikának, ha már egyszer a szocialista eszmék és a béketábor egyetemes oltárán áldoztuk fel fiatal életünket.

Szép és hatásos gesztusa volt ez az akkori |SSR legfőbb vezetőségének; de én az egészet mégis cinikusnak találtam. Mert hát, legyünk őszinték legalább magunkkal szemben, nem mindegy az, hogy milyen gatyában lövik hasba az embert?! S a haditemetés sem divatbemutató; láttam eleget abból zsenge gyermekkorom nagy háborújában. Abban olykor egy lópokróc volt a „koporsó”, esetleg egy katonaköpönyeg, vagy még az se. S két-három hősi halottat is egy gödörbe kapartak el, ha egyáltalán a fagyott földben sikerült valamiféle gödörformát ásni két ágyúzás közötti szünetben… Mert az is előfordult, hogy a sírásók némelyikét is az éppen megásott gödörbe fektették. És se pap, se fejfa, se zsoltáros szó…

De azért a szándék még lehetett nemes, becsülendő.

Egyébként a parancs szerint az volt a feladatunk, persze azt csak amúgy mellékforrásból ismertük, hogy az amcsik támadása esetén húsz percig kell tartanunk a „vonalat”. Ha ezt kibírjuk, akkor teljesítettük a stratégiai-taktikai harcászati tervet, nemkülönben a szocialista haza iránti kötelességünket. Az azóta eltelt idő távolából nem nagy dolog kedélyeskedni az akkori állapotokon, tudom én azt jól, főleg ha az ember fűtött szobában, párolgó kávé mellett, esetleg egy jóféle konyakosüveg közelében eleveníti fel a korabeli valóságot. Mert ott és akkor, főleg november végén s december elején, a ránk köszöntött kemény fagyok és hófúvások idején ez a húszpercnyi esély vagy élethaladék egyáltalán nem volt mulatságos. Inkább halálkomoly mindennapi lehetőségként jött számításba. Mert hisz a harckocsi ágyúja élesre volt töltve; fedélzeti gépfegyverekben a teli szalagok, s a személyzet közül valaki folyamatosan rádióügyeletet tartott. Derűsebb időjárás esetén négyóránként, a fagyok megérkeztével pedig általában kétóránként váltottuk egymást.

Döbbenetes volt, leírhatatlan az az idő ott a harckocsi tornyában, fülemen a rádióhallgató kagylójával. Szeretném az egészet pontosan lefesteni, de félek, hogy nem sikerül, hiszen több évtized telt el azóta már. Különösen az éjszakák s a hajnalok emléke keveredik; a valóság, a képzelet s az emlékek váltogatják egymást, néha egybecsúsznak, máskor összemosódnak. Időnként felmerült előttem az otthoni táj távolabbi és közelebbi valósága, s az út, amely levitt a Dunára. S ebben az egészben az is különös volt, hogy a fel-felmerülő táj mindig ugyanaz volt, s mégis más. Valami, ami ugyanúgy létezett, mint régen, s mégsem volt ugyanaz. Ebből következik, hogy a mai látvány s a ma róla alkotott kép összehasonlítható az egykorival, de mégsem értékelhető ugyanannak. Ez, gondolom, természetes is. Mert az idő ezt az egykori – gyermekkori – tájat másként őrizte meg. Persze ez sem teljesen pontos megállapítás, de talán megközelíti azt a „helyzetet”, amelyben voltam. Az akkori valóság – a páncélkocsiban töltött – pedig ugyanilyen mértékben közelíti meg a mait. Ebből következik, hogy csupán a kettő közötti történelem- és történéskép más és más.

A sötétségből előúszó emlékképek szinte mindig azzal az úttal kezdődtek, s folytatódtak azzal, ami az út két oldalán megesett, vagy megeshetett volna. Az öszszefüggések keresése persze haszontalan és hiábavaló, de azért elvégezhető, mert kárát nem látjuk.

Ezek a tank gyomrában elő-előtűnő történésképek, néha víziók, olykor talán már inkább álmok, mintha egy másik időben zajlottak volna. Az egykor volt történéseknek természetesen ma nyoma se található, ám ami akkor megesett, valami módon megmaradt; az egész s a részletek is.

Akkor is ősz volt, november vége, jó sűrű ködökkel, amit szívből utálok, s az a bizonyos út minduntalan elveszett a szemem elől; úgy tűnik fel, mintha a következő kanyar után semmi se lenne; se út, se táj, csak köd, köd és köd. Aztán, közeledvén e semmihez, mégiscsak földereng, előtűnik a folytatás, s ez valahogy megnyugtatja az embert.

Azonban abban a másik, korábbi időben, a második világháborúban, amit az imént említettem, nem ősz volt, hanem tél. Az út mélyedéseiben, kátyúiban zavaros hólé sötétlett, itt-ott jégcsipkés szegéllyel, de a jégcsipkék is sártól-latyaktól borítva. Az árokpart két oldalán, az út mentén végig, akkor még délceg jegenyék álltak, s a fák sudarukkal már-már a felhőket súrolták. Igazán szépek nyáron voltak, főleg alkonyat idején, amikor a nap hanyatlóban volt már, s magas, megnyúlt koronájuk között átszűrődött az egyre tompuló fény.

Közvetlen az út mellett – baloldalt –  keskeny patak vezette el a tó fölös vizét az egyik kanálisba, amely átszelte a mély, mocsaras disznólegelőt, s levitt egészen a Dunáig. Még távolabb, túl a patakon, ugyancsak a bal oldalon volt egy tó is, amelyet egykor kenderáztatásra használtak. Mindezt ott és akkor a tank sötétjében világosan láttam, szinte tapinthatóvá lett valósága. A tó körül pedig néhány fűzfa látszott, meg pár rekettyebokor, továbbá sás, nád és buzogány. Vadkacsák is költöttek a sűrűben olykor. Jobbra, az út mentén a községi legelő nyúlt el, közelebb s távolabb is egy-egy gémeskút jelölte a tehenek s juhok delelő- és itatóhelyét. A faluhoz közelebb eső részt libalegelőnek is használták; ezen a részen, főleg tavasszal, nagy volt a forgalom. Aki ma erre jár, ebből nem érzékel semmit, hiszen már a legelő nincs meg. Részben fölszántották, részben beépítették, vagyis ez a legelő már csak bennem létezik, s a mostani táj hiányával teljes. Az más kérdés, hogy lényegében minden itt vette kezdetét, az egykori libalegelő szélén, a jegenyék takarásában. Tél volt akkor, ahogy már utaltam erre, s ezért, biztosan ezért, ma már tudom, s ott, a fülhallgató zümmögésének magányában is tudtam, az oroszok a tankokat mésszel fehérre mázolták. Megszámoltam akkor, ma is pontosan emlékszem, hogy negyven tank volt ott a töltés mögött. Nem volt ebben semmi különös, hiszen háború volt, s mi akkor már hetek óta a háború részeseiként éltük napjainkat. A szomszéd faluban a németek, nálunk a ruszkik, ahogy akkor mondtuk. Így a tankok, amikor fehérre meszelve felsorakoztak a jegenyék árnyékában, csak a nap egyik látványát jelentették, semmi többet. Csakhogy az út jobb oldalán, alig másfél kilométerre a tankoktól, állt egy tanya. Talapkáék és Klucska Feró bácsiék tanyája, akik akkor – a háború veszedelmei miatt – bent húzták meg magukat a faluban, úgy, hogy a két nagy tanyaház üresen állt a senkiföldjén. Az oroszok legalábbis ezt hihették, s nyilván hitték is. De amikor a tankok megindultak az úton a Duna irányába, hogy átkarolják a szomszéd faluban lévő német egységeket, kiderült, hogy Feró bácsiék tanyája mégsem üres. A németek az éjszaka elfoglalták, és egy páncéltörő üteget telepítettek a falak takarásába. És ebbe a csapdába a negyven, fehérre meszelt tank szép lassan, mondhatni komótosan belegördült. Szabad szemmel is jól lehetett látni, hogy az úton haladó tankok közül szinte egyszerre gyulladt ki három. A leghátsó, egy középen s a legelöl haladó. A páncéltörő üteg ezután gyorsan és módszeresen lőtte szét a többit is, bárha azok igyekeztek felfejlődni a tanya ellen; ám a mély szántásban csak lassan tudtak manőverezni. A tanyában jól elrejtett üteg pedig a lassan mozgó monstre célokat egymás után semmisítette meg. De nem valamennyit! Amelyek átvergődtek az út és a tanya között lévő mély szántáson, az üteget mindenestül beletaposták a földbe. De előbb több mint harminc tank ott maradt az út és a tanya között húzódó, fölszántott földeken. Volt, amely teljesen kiégett, volt, amelynek csak a lánctalpa szakadt el, de egyébként ép maradt, volt aztán olyan, amelyet úgy eltaláltak, hogy lefordult a tornya. A rövid csata után – amelyre senki sem számított – a megmaradt tankok visszatértek eredeti helyükre, a jegenyék árnyékába. Az út a csata után járhatatlanná vált. A szétlőtt és kiégett tankok eltorlaszolták. A támadást nem ismételték meg.

Parancsra várva a Šumava hegyei között gyakran felmerült emlékezetemben az a délután; a tankok monstrumai, ahogy lassan haladnak előre, aztán a dörgés, a robbanások, majd a becsapódások nyomán felgomolygó koromfekete füst s a füst alján a felvillanó narancsszín lángnyelvek…

Később láttam közelről a kiégett páncélosokat, a széthasadt páncéltesteket s a bennük lévő, összeégett embermaradványokat, akik néhány órával korábban még az életben mindent remélhettek, s bizonyára reméltek is. De igaz lehetett ennek az ellenkezője is: nem reméltek, mert nem is remélhettek. Néztem azokat a megfeketedett, elüszkösödött volt-embereket, ahogy – mert ezt is látni véltem – még egy utolsó mozdulatot tesznek, mintha menekülnének, mintha lehetséges volna még számukra a menekülés. Az egyiknek a keze a páncéltorony nyílásának felső peremét markolta, a kezén lévő bőrkesztyű nem égett el, de csuklótól a vállig a feketére perzselődött csont maradt csupán, derekán – az elüszkösödött maradékon – a derékszíj, rajta pisztolytáska, pisztollyal. Minden-minden koromfekete, és amikor az ember megérintette, szertehullott, porrá lett. És körül mindenhol égettemberhús-szag, olajbűz meg fanyar ekrazitillat. Az évtizednyi mélységből ezek a képek lobbantak elém, mert ehhez hasonlót sohase láttam. De most a lehetőség alig karnyújtásnyira volt előttem. Mert a valóság s az emlék hasonlósága kísértetiesen közeli volt. A kettő között csupán az volt a különbség, hogy abban az egykori időben én voltam a látvány szemlélője, s most, azaz akkor, ott, a nyugati lőszektorban, a cselekvő részes. Csak a jegenyék hiányoztak, mert a Šumava mocsaras hegyei között jegenyét nem láttam, vagy ha láttam is, ma már nem emlékezem rájuk. A két helyzet közötti hasonlóság mégis kísérteties volt. Csak – szerencsére – a végkifejlet lett más. S nem azért, mert Klucska Feró bácsiék tanyája kivándorolt a képből, á, dehogy; nem a tanya hiánya tette, hanem valami más, az a tény, amit ma a Karib-tengeri válság megoldásával és a berlini fal megépítésével magyaráznak. Így nem égtem benne a méretre szabott acélkoporsóban, ahogy annak idején többek között a T–34-est becéztük, s amelyek ugyanolyanok voltak, mint azok, amelyek ott égtek el a leheni dűlőben a szemem előtt. Sőt, az sem kizárt, hogy éppen az, amelyben akkor a lőparancsot vártam, egyike volt azoknak, amelyek akkor és ott nem égtek meg. Mert miért is zárhatnám ki ezt a lehetőséget? Volt nekem olyan T–34-esem is, amely Sztálingrádban készült a nagy csata idején, s eljutott Berlinig; igaz, a forgótornyát eközben – mármint Sztálingrád és Berlin között – háromszor lőtték le.

Vagyis az egyik Lehen úti harcokból kimenekült tank egész könnyen lehetett akkori, ideiglenesen tartózkodási helyem, amelyben fejemen a rádiósisakkal, állam alatt a bekapcsolt laringofonnal naponta órákon át vártam a lőparancsot vagy valami mást, s közben a Dunára vivő út mentén elégett tankokat s a bennük korommá perzselődött személyzetet láttam, ha lehunytam a szememet. Később, főleg ha éjszaka voltam szolgálatban, a szememet sem kellett lehunyni, az elégett tankok fekete teste fellebegett a šumavai ég kárpitjára, s ilyenkor megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet a találat pillanata. Amikor a lövedék becsapódik, áthasítván a hetven milliméteres páncélfalat, s bent felrobban. Nem, nem féltem ettől, nem féltem, mert akkor már a haláltól sem féltem, túl voltam az ilyen kicsinyes emberi dolgokon, csupán az izgatott, hogy nem tudtam elképzelni magamban azt a pillanatot: a becsapódást és a robbanást. Hogy mit képes még ott bent az egészből rögzíteni az emberi tudat? Hogy marad-e arra idő, hogy az emberben mindez tudatosuljon; ha igen, mennyi és miként? És mi történik a robbanás után? Mekkora az esély – egyáltalán: van-e esély? – egy ilyen találat alkalmával a túlélésre?! Biztosan van néhány ezreléknyi, csak nem minden esetben s nem mindenki számára a legénység közül. Mert például egy oldalsó találatnál a sofőr és az alsó géppuska kezelője esetleg megúszhatja, de a parancsnok és a lövész aligha. Ellenben egy elölről jövő, nem a toronyba csapódó belövésnél a parancsnoknak van némi esélye. Ha pedig a lánctalpat éri lövedék, a személyzet ép bőrrel kijuthat a páncélkoporsóból. Persze, amikor a Lehen úti csata áldozatait szemléltem, e lehetőségekről nem volt fogalmam. Nem is lehetett. Ott és akkor sokkal jobban lekötötte az érdeklődésemet a robbanások által szétszórt tárgyak tömkelege. Elsősorban is a fegyverek, főleg a pisztolyok és a töltények érdekeltek, mert azok használható áruk voltak. Egy jó állapotban lévő pisztolyért például kockacukrot lehetett cserélni, nem is beszélve a kukoricagránátokról. Ez utóbbi készség értékét a halászatra való alkalmazhatósága növelte. Más kérdés, hogy a vele való halászat kockázattal járt, de hát akkor kockázatos volt az ágyban fekvés is. Mindezt sokszor és sokféleképpen végiggondoltam a Šumava hegyei között, mert hisz volt idő a gondolkodásra, sőt a képzelődésre is, bár a kinti helyzet komolysága erre alkalmatlannak tűnhetett. Ám amikor az ember még fiatal, ugyanazt a helyzetet másként ítéli meg; egyszerűen nem érzi annak valódi súlyát. Nyilvánvaló, hogy magam is így voltam ezzel, mert azért szabadabb óráimban nem az elmúlás, nem a lehetséges háború közeli kitörése körül forgott az eszem, nem, egyáltalán nem ilyen gondolatok foglaltak le, vagy pontosabban: nem csak ilyenek. Nagyon hiányzott például a Kulatá Bába, a megterített asztal s az ilyen szombat esték magánya, derűs nyugalma, s még inkább Květa a maga titkaival, örömosztó bűvöletével… S ilyenkor megint csak a jegenyékkel szegélyezett út jelent meg előttem, ahogy ott ültem az acélkoporsó belsejében, várván a végső megoldásra. Azért ez az út, mert mielőtt iderendeltek volna a Šumavába dideregni és védeni a béketábort, esténként rozoga kerékpáromon azon az úton zötykölődtem nagy lelkesedéssel a Duna ártere felé, ahol egy matuzsálemi kort megért fűzfa alatt szép, fekete hajú fiatalasszony várt, ha el tudott szabadulni az ura mellől. Volt persze, hogy hiába ácsorogtam a fűzfa alatt. Ám amikor az időre nem kellett ügyelni – hogy milyen gyorsan múlik az a szerelem árnyékában! –, bőségesen kárpótoltuk a korábbi mulasztást. E találkozások után jóleső kimerültséggel karikáztam az úton, szinte gondolatok nélkül. Feró bácsiék tanyájának magasságában rendszerint leszálltam a bicikliről, s valahogy úgy éreztem, mintha körülöttem ott és abban a pillanatban újrakezdődne az egykori csata. Hallani véltem a lánctalpak csikorgását-kattogását, aztán látni véltem a tanya felől felvillanó torkolattüzeket, s szinte hallottam a becsapódást követő robbanások dörejét. És éreztem, határozottan állítom, hogy éreztem az édeskés ekrazitfüstöt, az égő olaj szagát s a perzselődő emberhúst. Pedig hát akkor már nem volt köröttem semmi. A tankroncsokat is szétszabdalták és elszállították, úgy, hogy a következő tavaszon már szántani is lehetett. Mégis, újra és újra megéltem és láttam az egészet. Mint ahogy ott, a Šumavában, ülvén a T–34-es parancsnoki tornyában, hasonlóan újraéltem mindezt. De már nem nézőként, hanem részeseként a történéseknek. A feszültségek, a megfogalmazhatatlan görcsök, az ismeretlentől való szorongás bennem zajlott, amiként amazokban is minden bizonnyal, abban a másik időben és térben az indulás előtt vagy az indulás percében, amikor a fülhallgatóban elhangzott – milyen furcsa recsegéssel törnek elő belőle az emberi szavak! – az indulást jelző parancs.

Hallgattam az éjszakai erdőt, az erdő különös neszeit, s nem éreztem semmit. Valahogy egyszerre voltam mind a két helyen és mind a két időben, s mintha mindaz, ami velem történik, egyszer már megtörtént volna.

Valamiféle csapdába kerültem, az idő különös csapdájába talán ott és akkor, de olyképpen, hogy az időben a tárgyak változatlanul megmaradtak, csupán én változtam meg; az események szemlélőjéből az események részese lettem. A páncélkocsi része, a páncélkoporsó egyik, majdani lehetséges halottja. Talán szénné égve, talán csak darabokra szakadva, esetleg menekülés közben golyótól találva az égő acélroncs mellett. Pontosan úgy, ahogy azt annak idején láttam az útról, közel Feró bácsi tanyájához, ami pedig már nincs is, azazhogy akkor még megvolt, de időközben lerombolta a forrongó történelem és az emberek, s most a helyén, meglehet, búza nő, napraforgó, esetleg haragoszöld kukorica. Én meg állok az út szélén, közel az árokparton nőtt, térdig érő gizgaz mellett, szemben a bezárt szemű Kulatá Bábával, szemben a megszürkült šumavai mocsárkráterek titkaival, s ballag mögöttem von Šternberk nem létező lovaival, Kitzberger honvéd a kisdobbal, Vanek őrnagy a maga húszfilléresével, s a többiek is mind, mind áttetszően és távolian a felgomolygó alkonyati ködben. Bámulom ezt a semmit, s cipelem magamban, ha nem is teherként, de az idők tanújaként, nem tudni, mi célból, nem tudni, meddig és minek. Mert ha valamire használhatnám mondjuk azt az egykori tanyaképet, legalább egy verssor metaforájába építve – de így?… A földbe taposott ütegekre ráomoltak a falak; lehet, hogy a meghalt katonákat is az omlás temette maga alá, átváltoztatván az emberi lakóhelyet sírrá, örök, jeltelen nyugvóhellyé.

És eközben arra is gondolnom kellett, hogy ha az a parancs belereccsent volna a fülhallgatóba, s megindulunk, ha meg kellett volna indulnunk, rám hol s milyen falak szakadtak volna. Hogy ott elöl, túl a hegyeken van-e a Feró bácsi tanyájához hasonló építmény?!

De a rádió fülhallgatójában csak a semmi zümmögött, s ez a folyamatos zümmögés, monotónia néha elaltatott, s így az álom pár percre kiragadott a környező világból, ami persze megint csak látszat volt, mert ugyanúgy jelen voltam benne, mint éber állapotomban. S az út ugyanúgy állt előttem, mint korábban. Mint azóta, amióta elindultak rajta a jegenyék árnyékából azok a páncélosok.

Hát erről van szó azóta is, barátaim; az útról és a lehetőségekről, miközben odakint valamelyik időben szépen, csendesen havazik.

 

 

*Marha, rettenetesen fáj.

**Legény vagy, bírd ki.

***Fogda, dutyi.

****Te ökör, alig ismertelek meg.

******A fenébe is, állsz itt, mint fasz a lakodalomban.