Gion Nándor

Fotós keretezés

Fotóművészekről sohasem írtam szívesen. Túlságosan mozgékonyak, sokat látnak, és jó a memóriájuk… Bosszantóan megbízhatóak.

Egyszer mégis bekereteztem fényképekkel egy kisregényt, amelynek nem volt átütő sikere, bár vannak benne egészen jó fejezetek is. A címe sem rossz:

Zongora a fehér kastélyból.

Az idén állítólag könyv alakban is megjelenik. Lehet, hogy az óvatosan megírt fotós kerettel. A jó memória és a megbízhatóság miatt.

 

 

(Fényképek egy háborúról) Tél vége felé járunk. Ilyenkor már lucskosak az utak és sárosak a szőlősdombok, nyirkos hideg van odakint, és hideg van a szép tágas irodámban is, de én még ilyen hidegben is szeretek itt üldögélni, talán azért, mert már évtizedek óta igencsak kis lakásban lakom, ahol minduntalan elkeverednek a könyveim és a kézirataim, a szép tágas irodában viszont mindennek megvan a maga helye, meg aztán sokan elférünk itt, hatalmas asztal áll az iroda közepén, nemrégen még mi, okos szerkesztők gyakran körülültük az asztalt, és általában okos dolgokat mondtunk egymásnak, de az utóbbi időben, főleg amióta a háború kitört, egyre ritkábban ülünk az asztal mellett, és egyre kevésbé vagyunk okosak, a nagy asztal azonban továbbra is szép és hasznos, sok minden elfér rajta, a kinagyított háborús fényképek is.

Szabó Zoltánnal nézegetjük a kiteregetett háborús fényképeket, és nem tudunk okosakat mondani egymásnak. Szabó Zoltán a világ egyik legjobb és egyik legizgágább fotóriportere, mindig olyan helyeken jár, ahol kellemetlen dolgok történnek, és fényképez rendületlenül, sok drága fényképezőgépet elloptak vagy erőszakkal elszedtek már tőle, de ő mindig szerez újabb fényképezőgépeket, és fotózza a kellemetlen eseményeket, a nagy utcai tüntetésekben is állandóan ott tolongott, még a rendőrségi könnygázbombák sem zavarták, ilyenkor szódabikarbónát nyalogatott, mert szerinte a szódabikarbóna semlegesíti a könnygázt, és amikor arra, nyugat felé kitört a háború, természetesen elment a harctérre is, nyakában ott lógtak a fényképezőgépek, talán még szódabikarbónát is rejtegetett a zsebében, de ez nem biztos, a harctéren manapság ritkán robbantanak könnygázbombákat, ott másfajta lövedékeket használnak. Akárhogyan is történt, Szabó Zoltán élve és fényképekkel tért haza a frontról, sőt, még jófajta bort is hozott magával, mert arrafelé, ahol most fegyveres emberek lövöldöznek egymásra, évszázadok óta jófajta bor terem, a szőlőskerteket ma már kilyuggatták a tüzérségi lövedékek, és egyébként is sár van mindenfelé, de a pincékben még takaros rendben állnak a boroshordók, ezek közül is sokat kilyuggattak már puskagolyókkal és géppisztolyokkal a részeg és hazafias érzelmű egyenruhás emberek, Szabó Zoltán azonban még átmentett hozzánk valamennyit a régi jó borokból, hozott nekem is belőle, most együtt iszogatunk a fényképek fölött, ő nyilván a harctéren is iszogatott, elég gyűrött az arca, fényképei azonban simák és tiszták, jófajta bor kell ahhoz, hogy az ember figyelmesen megszemlélje őket. Szomorúak ezek a fényképek, szürkék és feketék a szétlőtt szőlősdombok, valamikor magam is láttam, akkoriban zöld volt ott majdnem minden, és az emberek néha még irodalmunk állapotáról is érdeklődtek, és szakszerűen elmagyarázták a jó borok készítésének módját, a pincék ajtaja előtt ültünk fapadokon vagy fatörzseken, ráláttunk a Dunára, és a jó borok titkait ismerő emberek elmondták, hogy a második világháború végén itt keltek át a dicsőséges felszabadító hadsereg egységei, szétlőtték a szőlőskerteket és borospincéket, és azóta itt már senki sem kíván ilyenfajta felszabadítást. Most mégis felszabadították őket még egyszer, mondja Szabó Zoltán, valamennyi boruk talán még maradt a domboldalakba vájt pincékben, és valamennyi bor nekünk is jutott, nézegethetjük hát a kinagyított fényképeket. Szomorúak a szétlőtt városokról és falvakról készült fényképek is. Ezeken a városokon és falvakon is átutaztam valamikor, az egyik faluban már alig tudtak magyarul beszélni a magyarok, más falvakban még szépen beszéltek magyarul, az egyik szép város szállodájában nem kaptam szobát, mert ostoba módon nem adtam borravalót a portásnak, de mindezzel együtt szerettem ezt a tájékot, rossz érzés most csak romokat látni, és Szabó Zoltán elbeszélése sem szívderítő a harcvonalról; ő persze olyan messzire ment, amilyen messzire csak mehetett, talán még a szódabikarbónát is elővette, mindenesetre szemtanúja volt, amikor egy helybeli bortermelő, aki nagyon megunta már a felszabadítókat, pisztollyal rohant ki a pincéjéből, a felszabadítók azon nyomban belelőttek vagy három-négy golyót, a bortermelő eldőlt a romok között, élt és vérzett még vagy fél napig, Szabó Zoltán szerette volna lefényképezni és elvinni a mentőkhöz, de ezt természetesen nem engedték meg neki, mert az ellenségnek véreznie és szenvednie kell.

A szegény őslakó elvérzett hát, én meg még fényképet sem láthatok róla, és ekkor eljutunk a Süllő-szigetig. A Süllő-szigeten egyszer jártam, nem tudom pontosan, hogy miért, lehet, hogy azért, mert azt mondták, hogy rendkívül szép hely, és hogy nekem okvetlenül meg kell néznem. Megnéztem. Tényleg szép hely volt. A Duna jobb partjához ragadt egy keskeny bekötőúttal, hatalmas fák zöldelltek mindenfelé, a fák között szorgalmas emberek emeletes faházakat építettek, a faházakban villany világított, hideg és meleg víz folyt a csapokból, a faházak lakói naphosszat a víz mellett üldögéltek és horgásztak, leginkább nemes halakat fogtak ki a Dunából, leginkább süllőket, ezeket esténként nyárson megsütötték, jóízűen elfogyasztották, és jófajta bort ittak utána, a jófajta bort a folyó menti pincékből szerezték be. Kellemes, szép hely volt tehát a Süllő-sziget, igaz, hogy lakóinak békés életét időnként megbolygatták a szárazföldről a keskeny bekötőúton besurranó vaddisznók, melyek hangosan röfögtek, és feltúrták a veteményeskerteket, de a sziget lakói összefogtak, és baltákkal lecsapták a vaddisznókat, vagy visszaűzték őket a szárazföldi erdőkbe. Ma már nincsenek vaddisznók a szigeten, és a régi lakókból is alig maradt ott valaki – mondja Szabó Zoltán. Egyenruhás emberek jöttek oda igen korszerű fegyverekkel, a vaddisznókat lelövöldözték, a békés horgászok meg sürgősen elhagyták faházaikat. Három ősz hajú öregasszony maradt még ott, ők egy nyomorúságos földszintes faházban laknak, ez a leglepusztultabb faház a szigeten, de az öregasszonyok nem akarnak onnan kiköltözni, mert belefáradtak már a költözködésekbe, csöndesen tevékenykednek a házban és a ház körül, az egyik a veteményeskertet gondozza, a másik a ház köré ültetett körtefákat nyesegeti, a harmadik meg leginkább zongorázik egy kopott, lehangolódott zongorán, bent a kis faházban. A minap kézigránátot dobtak a kertjükbe, a kézigránát nagyot robbant, de az öregasszonyok még akkor sem mentek el. Ennyit mond el nekem Szabó Zoltán, többet nem is mondhat el, mert vaddisznó módjára éppen csak besurranhatott a szigetre, a fegyveres hazafiak gyorsan kiebrudalták onnan, egyetlen fényképet készíthetett csupán a három öregasszonyról, pár szót váltott velük, egyikük az én nevemet is említette, talán hallott rólam, vagy talán ismert is valamikor.

Nézem a három ősz hajú öregasszony fényképét, és arra gondolok, hogy talán a Torontál nővérek lehetnek. Ők ismertek engem valamikor kamasz koromban, és ők tényleg belefáradhattak a költözködésbe. Sokat költözködtek életükben, és mindig rossz időkben költözködtek. Az első, vagy az egyik, meg a második költözködésüknél én is segédkeztem. Akkor is rossz idők jártak. A második világháború véget ért már ugyan, de kegyetlen és rossz idők jártak még, és akkor is mocskos volt a tél vége.

 

 

(Háborús fényképek nyomában) Nyugat felé megyünk Szabó Zoltán ósdi kocsiján, nemrégen ezen az úton még tankok és egyéb hernyótalpas páncélos járművek zörögtek, a levegőben repülők zúgtak, a páncélosok sokat lövöldöztek arra nyugat felé, a repülők is leszórták a bombákat, a romos eredményt láttam már Szabó Zoltán kinagyított fényképein, nem volt nagy kedvem a helyszínre is elmenni, egyébként sem szeretek utazni az utóbbi időben, ha jobban meggondolom, valójában sohasem szerettem utazni, mindig csak megérkezni szerettem valahová, lehetőleg szép és izgalmas helyekre, bár jártam elég sokszor csúnya helyeken is, ahová jobb lett volna sohasem megérkezni, a háborús vidékre sem kívánkozom, de Szabó Zoltán ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el a Süllő-szigetre, és nézzük meg a három ősz hajú öregasszonyt nyomorúságos faházukban, ahonnan nem akarnak elmenni, és az én nevemet említették egy röpke beszélgetésben, lehet, hogy ők a Torontál nővérek, és én végtére is valamikor szerelmes voltam Zsuzsannába, az egyik Torontál nővérbe, igaz, hogy a Torontál nővéreknek akkor még nem volt ráncos az arcuk, és a hajuk is hollófekete volt. Az ósdi gépkocsi betegesen köhög a tankok nyomdokain, néha befullad, ilyenkor abban reménykedem, hogy végleg elakadunk, és majd keresünk valakit, aki hazavisz bennünket, Szabó Zoltán azonban lelkes, és mindenhez ért, a fényképezőgépekhez is, a gépkocsikhoz is, különféle színű huzalokat kötözget össze, és egy nagy csavarhúzóval mindig újra begyújtja a kocsi motorját, így hát, ha akadozva is, megyünk tovább, és Szabó Zoltán mindvégig vidáman beszél, megpróbál engem is felvidítani, elmondja, hogy roppant csodálkozik, hogy én se nem őszülök, se nem kopaszodom, holott tudja, hogy elég viszontagságos napokat éltem át az utóbbi időben, ő viszont erősen kopaszodik, és ez néha bosszantja, bár nem túlságosan, ő jó természetű ember, örül az életnek, és örül a jól sikerült fényképeknek, a jól sikerült fényképek láttán teljesen megfeledkezik a kopaszságáról. Erre én apámról és nagyapáimról mesélek, elmondom, hogy ők sem őszültek meg, és nem kopaszodtak meg a viszontagságos időkben, egészen öreg korukban ugyan megritkult és megfehéredett kicsit a hajuk, de még akkor is szép öregemberek voltak, abban viszont már nem vagyok biztos, hogy én is szép öregember leszek. Vagyis megpróbálunk nem beszélni vagy csak messziről beszélni erről az új háborúról.

De lassan már közeledünk a Duna felé, egyre több katonai járművel találkozunk, és terepszínű egyenruhás emberek állítják le rozoga kocsinkat, gyanakodva vizsgálgatnak bennünket és az iratainkat. Az irataink rendben vannak, Szabó Zoltán többször is hangsúlyozza, hogy én híres szerkesztő vagyok, egyik-másik egyenruhás talán el is hiszi, ezek elmondják, hogy nagyon elővigyázatosnak kell lennünk, a napokban egy ellenséges csoport járt erre, fel akarták robbantani a Duna-hidat, szerencsére még időben elkapták őket, és bizonyára több száz éves börtönbüntetés vár rájuk, a megátalkodott ellenség azonban nem nyugszik, bizonyára újabb diverzánsokat fog bevetni a híd ellen. Erre én elmondom, hogy a régi háborúban itt még nem volt híd, a bátor felszabadítók csónakokon és dereglyéken keltek át a folyón, bátran megrohamozták a szőlősdombokat, ismertem is egy ilyen háborús hőst, szétlőtték a térdét, mégis kuglibajnok lett belőle, és ismertem egy másik háborús hőst is, aki kopaszra borotvált fejjel járta a világot, de az elővigyázatos egyenruhás embereket nemigen érdekelte a régi háború.

Ráhajtunk a hídra, amelyet még nem robbantottak fel az ellenséges diverzánsok, itt is igazoltatnak bennünket, aztán átgördülünk a túlsó partra, és befordulunk a Süllő-szigetre. A sziget nagy fái most nem zöldek, csupasz ágaik sötétbarnák, és olyan szárazaknak látszanak, mintha soha többé nem akarnának kizöldellni. A faházak is sötétbarnák, körülöttük egyenruhás emberek ténferegnek. Egy rossz utazás után megint egy csúnya helyre érkeztem. És itt már senki sem hiszi el Szabó Zoltánnak, hogy én híres szerkesztő vagyok, és a fényképezést sem engedélyezik. Szabó Zoltán azonban még mindig lelkes, elindul megkeresni a három ősz hajú öregasszonyt, én megyek utána, és nem vagyok benne biztos, hogy örülni fogok a találkozásnak, mögöttünk egy terepszínű szabadságharcos lépked, hosszú haja és hosszú szakálla van, első pillantásra egy szakállas orosz katonaszökevényre emlékeztet, de az orosz katonaszökevény ásót hordott a vállán, és valahogy nagyon szomorú szakálla volt, a terepszínű harcos viszont puskát hord a vállán, és szakálla fenyegetően meredezik ránk, szemmel láthatóan nem tetszik neki Szabó Zoltán lelkesedése és buzgósága.

Azután Szabó Zoltán hirtelen lecövekel, és már egyáltalán nem lelkesedik. A nagy barna fák között egy faház üszkös maradékai látszanak. Kérdően nézünk szakállas kísérőnkre, ő a vállát vonogatja, azt mondja, hogy egy éjszaka leégett a faház. Bizonyára felgyújtották, jegyzi meg halkan Szabó Zoltán, a szakállas mégis meghallja, de megint csak a vállát vonogatja, és megismétli, hogy egy éjszaka leégett a kis faház, minden benne égett. Ezek szerint a zongora is, mondom Szabó Zoltánnak. A szakállas harcos erre elmosolyodik, és azt mondja, hogy hála istennek, a zongora is elégett. Ennek mindenki örült, mert az egyik bolond öregasszony szinte éjjel-nappal csapkodta a zongorát, minél több katona jött a szigetre, ő annál hangosabban zongorázott, a másik kettő meg esténként énekelt a zongoraszó mellett, öreges, rezgő hangon. Tulajdonképpen bolond volt mind a három. A legbolondabb az volt, aki zongorázott, már véreztek az ujjai, de ő még akkor is csapkodta a billentyűket. A másik is bolond volt, aki állandóan a körtefákat nyesegette, hiszen ez a vizenyős talaj egyáltalán nem jó a körtefáknak. És bolond volt a harmadik is, aki alig tudott már járni, erősen sántított, mégis folyton a veteményeskertet kapálgatta.

Összenéztünk Szabó Zoltánnal. Igen, majdnem bizonyos, hogy a Torontál nővérek laktak itt, és aztán egy éjszaka rájuk gyújtották a faházat. Megkérdeztük, hogy mi történt az asszonyokkal. Ők kimenekültek a házból, mondja a fegyveres harcos. Egész éjszaka nézték az égő, parázsló faházat, reggel meg elmentek valahová a partra, a szőlősdombok közé. Az egyikük, talán a legbolondabb, azt mondta, hogy egy fehér falú kastélyba mennek, ahol senki sem fogja őket megtalálni. Nagyon messzire kell menniük, mert errefelé nincsenek fehér falú kastélyok.

Ezután a szakállas szabadságharcos, aki már egyáltalán nem emlékeztet orosz katonaszökevényre, felajánlja, hogy elkísér bennünket a parancsnokhoz, aki majd beszél nekünk egységük harci tevékenységéről, hiszen bizonyára azért jöttünk, hogy a harci tevékenységekről írjunk. Rábólintottunk, hogy igaza van.