Illyés Gyula hagyatékából

Féltékenység

Tizenöt éve, hogy Auteuil alatt
célba értek a versenyző lovak.
Bőgtek a vesztők. Azon küszködök,
hogy kiragadhassalak közülök.

Mellettem alszol. Beleremegek
a munkába, hogy kitéphesselek,
kitépjem – mint egy tiszta gyökeret –
a sár-időből ifjú testedet.

Melletted fekszem. – Mint egy ifjú fát,
akit a kertész méltóbb helyre szánt –
hogy kirántsalak s megtisztítsalak!
Hiába. Ami ott volt, ott marad.

Kés a kezemben, mint gyümölcsömet
hámoználak, hogy ne gyűlöljelek,
mikor szeretlek. S kar és gondolat
visszahanyatlik, s futnak a lovak.

És bőg a tömeg, és sodródsz velük,
utad az útjuk, ested estelük,
és éjszakáid?… Éveim mögül
csak nézlek, várlak tehetetlenül.

Hogy állhatna meg szavamra a lány,
ki előlegedül élt hajdanán?
Vigyázz, vesztedbe rohansz ott! Nem ott,
itt a jövendő, ahol én vagyok!

Tizenöt éve – egy évet sem, egy
napot nem adhatok át senkinek,
egy szót se másnak, egy hangot, felet,
azzal se légy nekem szüzetlenebb,

vagy kevesebb! Minden búd, örömöd:
egész múltad kell, mint egész jövőd!
Őrült vagyok? Mondjátok: őrület,
néz s bólint búsan, aki jól szeret.

Minden percedet

Minden percedet, igen! S minden percnek
a milliomodját és hátrafele is,
a születésedig, de ha van lét,
előtte való létedet is nekem,
minden vágyaddal és gondolatoddal.
Hogy én mindez alatt, sőt még ma is tán?
Nem ez a tétel. Ennem kell meg innom,
s te vagy az étel, az ital, a levegő.
Sápadok, látod, elveszek,
ha nem kapom meg, ami jár.

Kívántam, halj meg

Kívántam, halj meg, s máris eltemettelek.
És máris láttam sírkeresztedet.
Álltam előtte lágy-keser magány
permetében langy őszi délután.
Nyeltem az árvaság vad ízeit,
melyektől lassan átmelegedik
a szív, akár a rumtól… „Így van ez,
gondoltam, látod, hogyha nem szeretsz.”
„Vége”, mondtam azzal a mámoros
fájdalommal, mely örömöt okoz.
Nyaltam számon a dac fanyar ízét,
a haragét, a késő bánatét
sorsodért, összerontott sorsomért
még akkor is, hogy ballagtam feléd
megviselve és bocsánatra készen.

Mert a te bűnöd az én büntetésem.