Fáklyászene

Emlékbeszéd a kolozsvári hajdani Biasini-fogadónál

 

 

Egyetlen részletkérdésről kell itt beszélni: 1848–49-ről. Az ablakok kapcsán. Vagy az ablakokról e részletkérdés kapcsán. Itt állunk a nászutaspár ablakai alatt. A tábla bizonyítja, hogy mindig is tudták: itt szálltak meg, itt aludtak. A költő itt álmodott, annyi minden előtt, annyi mindenről („Véres napokról álmodom…”). Talán véres napokról is. Mi pedig mintha történelmi éjjelizenére gyülekeznénk; az akkoriban nagyon divatos, jelességeknek vidéken kijáró, szokásos fáklyászenét, történelmi nappalizenét adni gyűltünk volna össze ide, a jelkép-ablakok alá. A futóbolond idő valahogy itt felejtette nekünk az ilyen ablakokat, hogy olvassunk szemüvegükön keresztül.

Van az a régi jó Jean-vicc az ön- és közveszélyes jóhiszeműségről: Gróf úr, rablók vannak a könyvtárban! – Igen? És mit olvasnak?… Mester, IDŐK járnak a könyvtárban…

Szóval Petőfi és társai a bonyodalomban. Az a leküzdhetetlen érzés kerített mindig hatalmába, s mint hiedelem tenyészik köztünk, hogy Ők egymás vállát átölelve járják ott a legényeset. Pedig nem. Ám Petőfi és társai esete a forradalommal egy általános magyar erőnlétet bizonyít, örökít meg, mely mégsem csupán arról a másfél évről szól. Garibaldi „csárdáskiskalapjáig” Európában világtörténelmileg semmi más szívet melegítő nem történik. Ibsen, Heine s még annyian maradnak a tanúink.

Mester, arkangyalok járnak a könyvtárban! Emberiségek járnak… Igen? És mit olvasnak? Emlékverseket.

Jelszavak, belépők egy-egy kultúrába: „Anyám, az álmok nem hazudnak”; „Megy a juhász szamáron”; „Unter den Linden”; „To be, or not be”; „Codrule, codru§ule”; „Mai am un singur dor”; „Lasciate ogni speranza”… Mi és mindenki, aki már ismeri ezeket a belépőket, összetartozunk. Át- meg átszövik egymást a kultúrák, mint a vérkörök. Hunyadiak, Zrínyik, Comeniusok, Bem apók, József Attilák. „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani…” Tizenhárom aradi vértanú közül kettő örmény, hány német, szerb, horvát.

„Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék ezennel én” – zárja rövidre a dolgot, ad nyomatékot az egyetlen helyes és igazságos álláspontnak az önmagát átkeresztelő költő. Aki az „Egy gondolattól” kezdve következetesen, mintha csak egy személyes próféciát, személyre szóló jóslatot igyekezne betölteni. Mindenben, mindenhol, „A Kárpátoktól le, az Al-Dunáig”. A lehető legkedvezőtlenebb, legfenyegetőbb csillagzatokra rájátszva. Végig. Az utolsó délutánig. Balassitól Nagy Lászlóig, Janus Pannoniustól Szilágyi Domokosig itt tetőz a „Nagy Magyar Helyszíni Vers” mozgalma.

Mester, Világszabadságok járnak a könyvtárban!… – Igazán? És mivel kínáljuk őket? – Hogy amint Az apostolban, mélyen kiábrándultan és fenyegetően maga biztat: vénül s kihal a szolganemzedék?…

Petőfi azt tervezte, hogy „a zenebona elültével” Erdélyben telepszik le kis családjával. Valahol a Székelyföldön. Ez is próféciává vált. Programmá, mely – lám – így is, úgy is végrehajtatott.

Mikor Kányádinak gyermekkorában édesapja megmutatta a hagyomány szerinti „Petőfi-sírját” a székelykeresztúri temetőben, a kisdiák – tudta, amit tud – akadékoskodott; erre jött megnyugtatásul, hogy hagyd el, fiam, akkora költő volt, hogy minden faluban lehetne egy-egy sírja… Van is. De nem lakik benne, csak élve. Mint ezek mögött a kolozsvári ablakok mögött. Az a nemzet, mely annyiszor elismerte, felismerte mint fennmaradásának következő helyes, jó lépését a Kiegyezéseket is, nem építhet egy ablaküvegként bezúzható merev és törékeny negyvennyolcra ezután se.

És Segesvár csak egy csata volt. Nem is túlságosan jól sikerült csetepaté. Fő-fő ütközetté, fogalommá ettől lett. Miatta. Általa. Semmiképpen nem a bukás miatt. A vesztés miatt. Ki kereste akkor ott Petőfit? Mit sem sejtő özvegye „biztonságban” tudta „Bemapósa” közelében. Már amennyire háborúba keveredő népek fiai, családfői, eltartói biztonságban lehetnek bárhol a világon, minden időben. Testileg nem számított már, talán csak az utolsó 13, az utolsó 130, az utolsó 1300, akiket, ha lehetett volna, 13 000 Haynauval pusztítanak el egyetlen jól kipróbált vérmezőn. Mint azelőtt és azóta is mindig. „Vagy nem hallottátok Dózsa György hírét?…”

János vitéz „kukorica közt született”; Petőfi a kukoricásban halt meg. Mester, kozákok járnak a könyvtárban, a kukoricásban. Kivel kukoricázunk mi végig, mindig?

Helyzeti energiája március 15-nek, április 14-nek, július 31-nek, október 6-nak csak jóval később robban, valakik időzítésében válik a szokásos biztonsággá és bizonytalansággá. Hit, botrányos bátorság, hűség illúziói kavarognak elérhetetlennek érzett koncentrációban és magasságban. „Szabadság – szerelem.” Ott, ahol már csak ő, egyes-egyedül a jelkép-Petőfi képezi az utolsó honvédsereget, aki se Világosnál, se Doberdónál, se a Don-kanyarban, se 56 barikádjain, se máshol soha le nem tette a fegyvert, szét nem szóraték, híjával nem találtatott.

Mester, Ludas Matyik, János vitézek, Hübele Balázsok vannak a könyvtárban! – Igen? És ki olvassa őket?

Talán mégis a Világszabadság. Egyszer. Végül. Addig is jó éjt, kedves herceg, mondhatnánk hamletesítve ezt az ablak alatti jelenetet, jellegzetesen magyar visszapillantó helyzetet, mikor neki és Opheliájának tragédia előtti és apoteózis utáni éjjelizenét, nappalizenét adunk.

Ami a legfontosabb: a vesztesek azóta is várnak, élnek, ahogy lehet, amíg meg nem halnak, nem fásulnak bele az elintézetlenül maradt dolgokba. Hogyha a segesvári, héjjasfalvi, bécsi katonai körözvénybe foglalt személyleírás alapján, az Aradon vagy akárhol bronzemléküket is eltüntető tagadás után bármelyikük mégis előkerülne, haló poraiban és élő jelképeiben – sírva tudnának ráborulni: örökre vallott, tiszta, egyetemes eszményeikre.

 

Lászlóffy Aladár