N. Pál József

Miénk ez a történelem

Gion Nándor: Ez a nap a miénk

Véget ért a háború, elcsúfította magát a világ, elmentek a valóságot még reménnyel színezni képes emberek is, szürke foltok maradtak utánuk. Új világ jön és új rend, odalett az újabb ezer évről szőtt magyar álom, ígéretekkel van tele az amúgy gyorsan lesöpört padlás, ártatlanok senyvednek a gyűjtőtáborokban; a föld alatt, a folyók, a kiszáradt kutak mélyén – s még az isten tudja, hol – legyilkolt tízezrek teste porlad, agitáció és számonkérés váltja egymást, s az arra kijelöltek is jókorát igazítanak már az első választás végeredményén. Rojtos Gallai István, ez a családját megőrzött, ötvenéves „álmodozó citerás kurafi” 1945 karácsonyán csónakba ül, evez le azon a folyón, amelynek jegén egykor futva törtek utat Török Ádámmal, fordul be a nádasba, megy a partoldalba vájt barlangba, ahol életének tanúja, a senkitől sem félő, semmifajta törvényt el nem ismerő, öntörvényű – meglehet, rablógyilkos – Török testvér akarta kivárni a szerencsésebb időt. Őt már esztendeje kilyuggatták a nagy hirtelen Jovica Kariccsá vedlett szerencsétlen lókupec, Karába Jani pisztolygolyói, a barlangbeli pokróc is szétrohadt időközben, pézsmapatkányok szaladgálnak az avas szalmán. Gallai karácsonyi gyertyát gyújt, hogy emlékezzen, no meg hogy lásson is valamennyit a sötétben, meg is találja hamarosan, amit keresett. A pisztolyt és a vadászpuskát magához veszi, bekeni disznózsírral, elrejti otthon, mégiscsak jobb helyen van a fegyver az ő keze ügyében, mint a pézsmapatkányok között, aztán meg Szenttamáson s Bácska egész vidékén bármikor szüksége lehet ilyesmire az embernek. Jó négy esztendeje megvan már a legkisebb fiúunoka is, igaz, eléggé csenevész a gyermek, aligha nő majd olyan nagyra, mint azt apja, a Gallai Terust megszöktető Kis Kőműves remélte, de meg kell őt is őrizni a jövendőnek.

Aki elolvassa Görömbei András Gion Nándorral majd két évtizede készült interjúját (megjelent a Kérdések és válaszok című 1994-es kötetben), nemcsak arra döbbenhet rá, hogy az író bácskai földről vétetett történetei s szóban elmondott vallomása mennyire ámulatra méltó módon fedik egymást, hanem arra is, hogy ez a könyv – a trilógia harmadik része – már réges-régen készen lehetett a szerzőben. A Rózsaméz utolsó mondatában a magyar csapatok Szenttamásra értek, s a beszélgetésben Gion nemcsak ígérte a folytatást már 1981-re (!), el is mondta az újabb történetrészlet elejét: szinte ugyanazokkal a szavakkal, ahogyan azt 1997-ben végre elolvashattuk. Azt, hogy Gion Nándor – Tito országában élve – valóban komolyan hitte-e, hogy a sorra következő (1941–1945) esztendők históriája is megírható azzal a könyörtelen pontossággal, ami a korábbi köteteket jellemezte, nem tudhatom, de arra mérget vennék: a föladatot talán írói gondjai legfontosabbikának tekintette már akkor is. Amikor arról beszélt, hogy Szenttamás és vidéke valóságában és emlékezettörténetében fölnőve kimeríthetetlen élményanyagot gyűjtött magába, aligha az „élményirodalom” érvényességéért kardoskodott szemellenzős módon, hanem arra utalt, hogy amit ő tesz, az az átélhető művészetté emelt valóságnak talán az emberszabású létezéssel egyidős föladata: egy korábban, mások által megkezdett, az életről beszélő hosszú körmondat arányos rendbe szedése és folytatása, amelyből éppen a legfontosabb részelem – no meg a pont a végéről – nem hiányozhat. Bizony maga Homérosz sem cselekedett mást saját, életrevalóan találékony, bolondos és ridegen bosszúálló hőseiről szólván, akik ugyebár elég gyakran kiirtották egymást – egy merőben más etikai koordináta-rendszerben élve persze. Gion Nándor szülőföldje – s kicsi városa, amit mindenestül kapott örökül – önmagában semmivel sem szűkösebb a vak dalnokénál, sőt, én még az író végeznivalóját sem mondanám kevesebbnek, legföljebb nehezebbnek ebben a minden szempontból szétesett században, hiszen ahol a legtöbb a súrlódás, az ütközés lehetősége, az emberi együttélés napra nap bekövetkező próbája, ott az élet, a halál meg az emberiség egyéb „örök kérdései” sohasem vesztik érvényüket, s – mondjon bárki bármit – talán az alkotó is az ilyen tájon adhatja tudtul a leginkább (persze kizárólag a műveivel): bízik-e még például az irodalom „valóságmegszólító” erejében, képes-e folytatni az őt is kihordó közeg által megkezdett mondatot (mondhatnék dallamot is, ha már egyszer a nagyapa – e világ talán leginkább emblematikus figurája – is végigciterázza a század első felét, és persze a trilógiát).

Fölemlegetni az irodalom valóságmegszólító erejét azért vélem most különösen fontosnak, mert Gion Nándor a (néhai) jugoszláviai magyar irodalomnak azzal a sereglésével egy időben indult, amelyik indulásának idején nemcsak önnön korábbi előzményeit, de a magyar literatúra egyeduralkodónak hitt szereptudatát is látványosan megtagadta. Ama nyelvi és magatartásbéli, neoavantgárd elemekkel kevert radikalizmus első volt 1945 után a maga mindent tiszteletlenül elsöprő újító (s valahova kiszökni vágyó?) elszánásával a magyar nyelvterületen. Jóllehet a szakító akarat gyors térnyerését az avantgárd hatásokra fogékonyabb szerb-horvát művészet közelsége is segítette (s a hivatalos művészetpolitikának is ez volt a „vonala”), ha a jugoszláviai magyar irodalom akkori állapotára tekintünk, muszáj elismerni, hogy sok okkal-joggal történt ama művészi lázadás. E szót (és pozíciókat?) követelő ifjúkori törekvés felől akár még Herceg János vagy Fehér Ferenc megszenvedett értékei is provinciális jelenségeknek tűnhettek éppúgy, mint az ottani magyarság egész műveltségbeli állapota: Domonkos István vagy Tolnai Ottó aligha csak polgárpukkasztó szándékkal kezdtek „áthúzott” vagy éppen „homorú” versekkel kísérletezni. Az Új Symposion „negatív esztétikája” szellemi szabadságharc is volt valójában, e folyóirat és gárdája nemcsak az emberi öntudat fölszabadításáért tett sokat a maga idejében, elméleti és műveltségbéli igényességével segített felnövelni a korábban szinte teljesen hiányzó kritikai és esszéista kultúrát is; igaz, a gyakran öncélúvá váló és talán túl gyanútlan törekvés a múlt eltörlésére meg a fékek nélkül kísérletező hebehurgyaság – mint minden újító mozgalomban – nemegyszer a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte.

Visszatekintve a mából, s olvasva Gion Nándor munkáit, szinte nehéz elhinni, hogy ő is a „valóságábrázolás” írói lehetőségét kezdetben megvető generáció vonzáskörében indult. Nem tagadta meg az eszmélését és szakmai tudatosodását szolgáló közeget, emlegetett interjújában első regényének (Kétéltűek a barlangban, 1968) ironizáló hangjáról szólván még a Symposion-csapat igényeinek valamiféle „figyelembevételét” is szóba hozta, holott a szenttamási élményvilág meg az egyénire kalapált, de a műviség látszatát messze elkerülő stílus uralkodott már azon a könyvön is. Nem arról van szó tehát, hogy Gion is klasszicizálódott, „megszelídült” idővel, mint annyian a borzas lázadók közül a művészetek történetében, hanem arról, hogy ő képes volt az elindító s a szereptudatot is determináló ihletforrást összhangba hozni azzal a szellemi nyitottságra szólító szemlélettel, amelyet a megkövesedett viszonyrendszer és a többnyire hazugul avítt látásmód ellen protestáló mozgalomban íróvá nőve elsajátított. Gion Nándor műve – s annak fél századot átölelő szimbólumaként a trilógia – arra példa, hogyan lehet a legsajátabb hagyomány és a modernség szimbiózisát megteremteni akár kisebbségi alkotóként is, őrizve a történelmi folyamat identitását, s másutt is érvénnyel megszólítható művekkel átmenteni a közösség által reánk testált, morális ember számára levethetetlen írói felelősségtudatot. A térség magyar irodalmában bizonnyal ő teljesítette be leginkább a „couleur locale” ideáját fogalmazó Szenteleky Kornél egykori álmát, mégpedig oly módon, hogy a vállaltan „helyi színek” uralta írói világa képes kilökni magából az elmélet többeket – főleg félreértőit – valóban provincializmusra is csábító hordalékát. Ha valaki, akkor hitem szerint Gion aztán tényleg valóságirodalmat művel, mégpedig az őt küldő közösség morális parancsára figyelve, anélkül, hogy ezt nyakra-főre hangoztatná. Munkáiban nyoma sincs a „nép/nemzet-szolgálatba” bódult féltehetségekre oly igen jellemző könnyesen romantikus érzelmességnek vagy az öncsaló – folyvást a „helytállást” bizonygató – heroizálásnak mondhatnám, ő biztosan olyan író, aki soha nem hazudik, legkevésbé önmagának. Valóban jellemző rá valamifajta „jéghideg illúziótlanság”, ahogy Vajda Gábor fogalmazott a maga amúgy fölöttébb vegyes értékű irodalomtörténetében, világáról adott rajza nemcsak kegyetlenül pontos, valóságosan is kegyetlen. Nem is lehet az más, ha a hazug vigaszokat kerülni akarja, prózájának varázsát éppen a művészet igazságába vetett bizodalma adja, no meg az, hogy folytatván az ősei által elkezdett mondatot, viszszaállítja jogaiba a jobbra áhítozó lélek régről ismerős, mese utáni vágyát is. Gion Nándor történeteket mond, fegyelmezett grammatikai rendbe szedi mindazt, amit emlékezetében, zsigereiben őriz, s amit a maga öreg „mesefáitól” hallott, így valóság s annak égi mása az ő tollán formai hókuszpókuszok nélkül szervesül öntörvényű egységgé, emberi és történelmi igazsággá.

A Virágos katona 1973-ban, a Rózsaméz 1975-ben jelent meg, több mint húsz esztendőt várhattunk hát, hogy tető kerüljön e vajdasági história fölé. A világ közben megint fölfordult, a (néhai) országban, ahova Gion Nándor szülőföldje szorult, többszörösen is, maga a szerző sem csak az ország határát lépte át, hanem jó féltucatnyi könyvön is túljutott azóta. Formai, poétikai módosulás, átalakuló eszköztár után szokás szimatolni az ilyen, nyugalmasabb tájakon talán rendhagyónak tetsző esetben, itt azonban nem sokra mennénk az effajta vizsgálódással. Gion prózaírói modora a Testvérem, Joáb (1969) és az Ezen az oldalon (1971) óta alapjaiban semmit sem változott, a stílus és a történetmondás Virágos katona-béli harmóniája akár egy szerencsésen leütött alaphang cseng tovább az életműben. Kimértebbek, „ráérősebben” tempósabbak lettek néhol az elmesélő (ha tetszik: narrációs) betétek és fejezetkezdések, itt-ott hosszabbak és kanyargósabbak a mondatok, másutt valamivel szikárabb, „férfiasabb” a szó, de a régtől meghatározott látószög és a – sehol nem demonstratív – morális problémaérzékenység mit sem módosult. A kimondás alkalma és lehetősége jött el az ábrázolt korra nézvést, meg a nyílt beszéd parancsa is egyúttal, a történet betetőzésének írói kényszere egylényegű lett az átéltekről való tanúságtétel morális és kollektív igényével. Így etikai tetté is vált ez a kísérletezés mámorába hullt világban vigasztalóan üde és olvasmányos, de legalább ennyire vigasztalanul kegyetlen regény, amely a realista történetmondás létjogát is hűen illusztrálhatja. Igazságuk lehet azoknak, akik – miként a Rózsamézből is – hiányolják a valóság és az amúgy mindig földön járó meseiség amaz éterien tiszta dallamának azt a művészi tökélyét, amely a trilógia első darabjában megpendült; jómagam gyanakodva gondolok arra, hogy a századelőn még egynek látszó világot a történelem zúzta széjjel, s nem okvetlenül az alkotói fegyelem lazulásáról van szó csupán. Új hazába sodortatva, a megkavarodott kényszerűségek közepette másról szólhattak már az álmok, mint a kamaszkor és az ifjúság idején, a háborúból szétlőtt könyékkel megtért Gallai István hiába meredt már erőlködve, gyöngyöző homlokkal (akár a kártyából jósoló, a titkokkal társalkodó Szentigaz) a boldog Virágos katonára, a sorsból való kimenekülés lehetősége végképp odalett. Az egyes szám első személyű narráció eme történetrész elmondásánál amúgy is múltból jelen időre váltott, grammatikai figyelmeztetésként tudatva mintegy, hogy a világ kifordulni készül sarkaiból, s a bácskai tájon is minden másképp lesz ezután, mint volt annak előtte, a reánk boruló s történelmi ígéretekkel nemigen kecsegtető „örök jelenben” más vigaszok után kell majd nézni. Lehet még álmodozni a méhek palotájáról s a rózsamézről (ma sem értem, miért talált véletlenül egy csuporral Rojtos Gallai a Kudlik pincéjében), hajnalig citerázni merev karral, meg forróságban aratni ugyanazon kacska mozdulattal, s persze tudomásul venni azt, ami lehetetlen, és semmibe bele nem nyugodni, ami talán megváltoztatható.

Számomra a három résznek csak együtt van értelme, az esztétikai értékkülönbségekről való meditációt – még a leginkább „meder nélküli” középső kötet is megőrzi az alaptónus varázsát s a művészi igazság morális követelményét – másodlagosnak vélem. (Móricz Erdély-trilógiájának részei sem sikerültek egyformára – ott is az első a legjobb –, mégis visszavonhatatlanul remekmű az egész.) Remélem, ha kiadják egy kötetben is, megmarad az 1976-ban választott cím (Latroknak is játszott), amely meghökkentő leleményességgel sűríti magába mindazt a többdimenziós írói értékvilágot, amely a látszólag ismétlésekkel is megterhelt, itt-ott monotonnak tetsző, de sohasem unalmas modorban előadott félszázados történet alatt folyvást morajlik. Köznapi botrány és szakralitás, „sültrealista” valóság és művészies álmodozás préselődik össze ebben a címben; elvágyódás és az otthonlétre való képesség örök feszültsége, érdekekre nem tekintő életbizalom és napi gyarlóságokon, bűnökön kapható esendőség, vaskos emberi-történelmi sors és költőiesített jelképteremtés, a „naiv” és a „profi” művész ezúttal szétszálazhatatlan látószöge – akár értékbizonytalanság vagy értékrelativizmus is, ha valakinek ez kell mindenáron a modernséghez –, szóval mindaz, ami a világgá emelt szenttamási „bakatörténelemről” és Gion Nándor prózaírói szereptudatáról, művészetének egyediségéről érdemben és hitellel elmondható. A naiv alkotó „gyakorlatára” hajazó megoldásmódot Szávai János már az első két kötetet elemezve szóba hozta, s utalt annak szerkezeti, elbeszéléstechnikai konzekvenciáira is. Maga a Kálváriadombon látható Virágos katona is naiv festő műve természetesen, az első könyv narrátorát, Rojtos Gallait nem véletlenül „falja föl” a história következő fejezete, hogy aztán az Ez a nap a miénkben megint mesélővé avanzsálódjék, megteremtve ezzel a történet narratológiai szimmetriáját, avagy zárt kerekségét is, ha tetszik. A „mindent tudó” elbeszélő ma már gyanúval méregetett pozícióján is fölösleges akadékoskodni, Gallai István organikus része az ábrázolt világnak, az egyéni és a kollektív emlékezet szétválasztásának itt semmi értelme, mondhatnám: itt bárki lehet mesélő, és bárki a történet szereplője, a közös emlékezetnek minden megörökítésre érdemes dologról tudnia kell, függetlenül attól, hogy a kiemelt narrátor – avagy a „közösen írt” hosszú mondatot éppen folytató modernebb kori regös – jelen volt-e az adott mozzanatnál. Az elbeszélt időt és az egymással nem mindig érintkező cselekmény darabjait a hely azonossága, a szereplők közös létezési tere, no meg a történelmi helyzet parancsa fogja össze – ennyiben metonimikus szerkezetű is a trilógia –, az elmondott história egy kollektív tudattartalmat és tanúságot példáz, az író nem elsősorban kihordó vagy szülő, inkább kései rendező, módszerében a hagyományozott sorsot továbbszínező naiv és a részeket összeillesztő tudatos művészre jellemző elemek keverednek: olyan, akár egy halálos biztonsággal dolgozó, „profi hályogkovács”.

Gion Nándor műve ekként lehet egy tágabb térség – földrajzilag nevezhetjük Kelet-Közép-Európának is – tökéletes művészi modellje úgy, hogy még tényanyagában is helytáll önmagáért. Jóllehet tere alig nagyobb, mint amennyi a Kálvária dombjáról szemmel befogható (a mesélő csak egyszer lép ki a világháborús Galíciába – nem kérdezték, akar-e menni –, de Szenttamás ott is folyvást jelen van a Rézitől kapott, szinte talizmánként őrzött fényképen), ez a sorstanúsító történelem – akár a vízbe zuhant kő kavaarta koncentrikus hullámok – főbe kólintó és fölemelő tanulságaival együtt gyűrűzik tovább, át Bácska és a Kárpát-medence határain is mindenüvé, ahol a történelem és az emberi együttélés kényszereinek és jellembeli próbáinak a valóságáról hallani óhajt az ember még valami fontosat. Térben és a lehetőségeket tekintve is vigasztalanul körülhatárolt, de az álmodó szívűeket a végtelenbe szólító világ ez, az együgyű kiskanász ujj-játékaiban a jó és a rossz küzdelmének archaikus meséje villan, nemegyszer karöltve jár itt az álom és a realitás (van, hogy egy személybe szorultan, elég talán a földön járó, ám az életét átciterázó, a más asszonyait is kedvelő Gallaira vagy a férfiasan határozott, de az ábrándvilágban élő árva Gilikét rögtön megértő Rézire utalni), de jaj annak, aki a kettőt egy pillanatra is összekeveri. Mindenki menekülne innét, van, aki a vagyon reményével, van, aki a törvényenkívüliség magabiztosságával, van, aki saját úri hatalmának öncsaló dédelgetésével, s van, aki az álmaiba kapaszkodva. De ragaszkodik is mindenki a saját determinált sorsához, anyanyelvéhez, sajátosan értelmezett „becsületességéhez”, bolondériájához s a nyomorúságba belesüppesztő szokásaihoz. Az állandó kiszakadási kísérletek s a kiszakadásra való képtelenség folytonos feszültsége tartja a tehetetlenség egyensúlyában a sorsokat, s lesz ez a trilógia egyszerre szakrális és egyszerre profán szenvedéstörténet, sors szabdalta magyar (meg persze kelet-közép-európai, fél-balkáni) bakatörténelem és az otthonosságérzet intimitásának tökéletes kevercse. Kártyára vetett sorsok hányódnak ezen a sokszor nagyhatalmi kártyára vetett térségen, a jóslás, a szerencse, a remény, a csalás és az öncsalás egymással variálódó motívumokként húzódnak végig a félszázadon, éppúgy, mint maga az ördög bibliája a szövegen. „A Duna-táj bús villámhárító, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték” – juthatnának eszünkbe Ady sorai Kedvesre, a visszavágott szárnyú vadlibára gondolván, aki vágyakozva nézhet csak övéi után az égre, bár meglehet, megszokta már a rabságot, s nem is igen gondol a menekülésre.

„Sohse lesz másként, így rendeltetett” – folytathatnánk a verset, annál is inkább, mert az a korszelet, amiről a harmadik kötet beszél, nemcsak önnön valóságában volt példátlanul brutális, a már meglévő gyanakvásokat, kölcsönös sérelmeket s a lelket megfullasztó félelmeket is sokszoros hatványra emelve örökítette tovább az időben. Sűrűsödik az idő, mindössze öt esztendőről beszél a regény, egyszerre tágul és egyszerre szűkül itt a világ szinte tudathasadásos módon. Sehol az addig való történetben nem nőttek ilyen naggyá a reménységek, mint ekkor (a magyarok egyre-másra emlegetik az újabb ezer évet), és soha korábban nem csúfoltatott meg oly mértékben az élet (sőt a halál!) méltósága, mint eme históriarészlet idején. A történet szereplői persze nemigen változnak, a kavargó élet ígéreteire és kényszereire való reagálásuk módja sem nagyon, de körülöttük már visszavonhatatlanul a történelem menetel, s a létezés föltételei is – közeledvén az 1944–45-ös évhez – egyre súlyosbodnak. Gion könyvének még a tényanyaga is új lehet a letiltott múlttal csak az utóbbi évtizedben ismerkedők számára, noha nem szaktörténészi munkát, hanem regényt ír továbbra is. A fölidézett események hajszálpontosan igazolhatók az újvidéki vérengzés előzményeitől, a szervezett szerb egységek által fölgyújtott gabonán és a kétszer is menekülő csángók sorsán át az 1944. október–novemberi több mint tízszeres „megtorlás” szenvtelen tárgyilagossággal elősorolt részleteiig, körömletépéssel, körfűrésszel való földarabolással együtt. Az Ez a nap a miénk (a cím többértelmű, hiszen szerbnek, németnek, magyarnak mást és máshogyan jelent ez a gyorsan változó időben) bravúrja abban keresendő, ahogy – folytatva e „kollektív mese” meg nem zökkenő modorát – mindezek emberi atmoszféráját képes az akkori idő és tér szálkeresztjének metszéspontjában fölmutatni. Gallai István története hiteles az utolsó szóig, az ő emlékezetét művészi rendbe szedő író soha nem csábul el, úgy is mondhatnám, Gion Nándor semmi olyat nem „dolgoz bele” a szövegbe a többlethatás kedvéért, amit 1989 utáni olvasmányaiból megismerhetett. Pontosan annyit tudunk meg, amennyit a történet szereplői akkor megtudhattak, de ez a regényhez bőven elegendő! Ki sem kell mozdulni a Kálváriát övező területről, a háború odamegy, előbb hírekben, menekültekben, aztán a maga valóságában is; gyorsan cserélődnek itt a bizodalmak, az elszánt hitek, majd a fegyvert szorongató kezek is. Aki tegnap még térdepelve rettegett, az ma nagy hangon rendezkedik, aki gyufát lobbantva ólálkodott a búzakeresztek között, az pisztollyal oszt igazságot, kiderül, mégsem lehet elmenni onnan, ahol a ronda dolgok történnek. Ami történik, az csak a megszakíthatatlan százados folytonosság egy újabb láncszeme, itt minden döbbenetes igazságtalanságban van egy csepp igazság is, ahogy Domokos Mátyás mondta e könyvről beszélvén, itt csak legyőzöttek, valamint önmagukat győztesnek hivő vesztesek vannak, az élet, a becsület meg a morális létfölfogás merőben mást jelent errefelé, mint azt szerencsésebb tájakon vélhetik – a Virágos katona együgyű boldogságát könnyen fölemészti az idő, még a Kálváriára sem nagyon lesz érdemes fölmenni többé. Csak a citeraszó marad, ami tegnap még szerbnek, németnek, magyarnak szólt egyszerre vagy felváltva, ahogy a sors, az alkalom, esetleg a kényszer hozta, ma már halkan szóló rekviem csendül a hangszeren, egész éjszakán át, Török Ádámért, Lusztig Kornélért, Krebs-Keveházi Péterért, mindenkiért, aki élő ember volt, s a mi életünk keretét így vagy úgy megadta. Aztán úgyis dologhoz kell fogni, hiszen nemcsak a festék fogyott el, amivel jóravaló emberek a valóságot színezték, hanem a kenyér is.

Ez a gyilkosan kegyetlen és részvétlennek látszó világ valójában a legyűrhetetlen életakarat apoteózisa. Ez a világ a jellemet nemcsak eltorzítja, de meg is acélozhatja, s Gion Nándor karakteresre formált főhőseiről sok minden elmondható, csak az nem, hogy a valósághoz való viszonyukban ne lennének tökéletesen őszinték. Török Ádám „etikáját” bizonnyal nem kell követnünk, de azt muszáj elismerni, hogy sohasem beszél mellé; Rojtos Gallai is, ha teheti, mindig a könnyebbik végén fogja meg a dolgot, de családját s naivan költői életbizalmát a vérözönön is átmenti. Ama történelem formálta fél-balkáni élet szinte egymást kiegészítő, szimbolikus alakjai ők, egy sokszázados folyamat egyszerre valóságos és egyszerre művészi lenyomatai, a kollektívumban föloldódó emlékezet hiteles tanúsítványai. Nélkülük nincsen igaz történelem és elmondható történet – ahogy a Krebs család, Lusztigék, a Gallai életét megmentő Jaksics Száva, a névtelen áldozatok, a gyilkosok és egész Szenttamás nélkül sincs –, megalkuvásra nem hajló életükkel folytatják ők ama megkezdett mondatot, pontosan úgy őszinték, ahogy Gion Nándor prózája is őszinte. Nincsen benne semmi cifraság, ritmusa akár a való életé, férfiasan dísztelen beszéd ez, éterien művészi, költői szépségű címekkel.

Amikor a magyar csapatok Szenttamásra értek, már jó két hónapja éjt nappallá téve óbégatott a bölcsőben Rojtos Gallai István első unokája, akit – úgy látszik – minden későbbi szándék ellenére arra rendelt a sors, hogy majd fölnőve rendbe szedje ezt az alaktalanságában is teljes, meghökkentően tanulságos históriát, s elmondja, ne csak azt, hogy mit és hogyan élt meg a bácskai vidék alaposan összekeveredett népe, hanem azt is, hogy mi végre. Megküzdeni a sorssal és a történelemmel, átörökíteni az életet azért kell, hogy annak tanúságértéke legyen, hogy a közösség kihordhassa – többek között – azt a valakit, aki majd formát adva a történetnek éppen az átélt sorsról és történelemről tanúskodik, hiszen életünk arra való, hogy tanúsággá váljon. Így hát az elbeszélő, aki még a második rész legvégének idején csendben – a szövegben sem jelezve – kérezkedett a világra, az élet és az irodalom reményeim szerint szétszálazhatatlan parancsát teljesítette be. Gion Nándor trilógiája ezért öntörvényűen egyedi művészi teljesítmény és „kollektív alkotás” is egyszerre. Ráadásul Cseres Tibor, Matuska Márton, Domonkos László és mások történelmi oknyomozása után ő az egész kegyetlen história igazságát (s nemcsak a valóságát) is megírta számunkra (vajha ki teszi ezt meg például az 1956-os forradalomról szólván?). Fölgyűlt traumáktól segíthet megszabadulni, túlélőknek és áldozatoknak is méltó emlék lehet ez a könyv. Ami egykor történt, most válhat igazán a mi történelmünkké. Illesse hát köszönet ama citerás, álmodozó kurafit, hogy három és fél éves unokáját kikaparta a lövészárokban ráömlött föld alól. (Osiris, 1997)