Szabó Gyula

Újévi napló

1999. január 1.

 

Napok óta „barátkozik” a szemem az új naptárakra „kitűzött” évszámmal. Formás, tetszetős „egyenszám”, valami különlegességet sugall, katonás rendet, sorakozó alakulatiságot. Viszonzásra késztető tisztelgést. Egy raja az időnek, elöl az 1 a rajparancsnok, mögötte a vigyázzállásban felsorakozott három baka: 999. A múló idő parancsát hajtják feszesen végre, úgy, hogy a rajban benne van az „ezred” is. Magam elé képzelem a pillanatot, amikor az 1-es szolgálatba lépett. Akkor három 0 csapta össze mögötte a bokáját: 1000. S utána következtek a „százados” szolgálatok. Alig volt múlóban egy századnyi „buborékocska” (Kölcsey: „Pára minden pompa s ék: / Egy ezred egy buborék”), akár mai ezredvégi alakzatot lehetett volna látni, ha egy 0 nem rítt volna ki a sorból, amikor 1099-et jegyzett az időregesztrum. Egy-egy 0 vagy egy-egy másik „elütő” szolgálatos szám miatt minden században csak egy-egy alkalommal formálódott az 1-es mögött regulárisabb egyenszám: 1111, 1222, 1333, 1444, 1555, 1666, 1777, 1888. S közben „alakult” a történelem, a nemzetsors, rengeteg vérrel, katonával, hadrenddel… A legelején az 1-esnek a szolgálatba állása rendkívül fényes jövő távlatát nyitotta: pápai korona csillogott az első magyar király fején, keresztény magyar állam alakult a Kárpát-medencében. S még hátravolt a „szolgálatból” több mint másfél század, amikor a keserves bizakodás már egy „ezredéves” számvetéssel viaskodott „Szent István országában”. Hallottuk az éjjel, „magyar éjfélkor” a televízióban is, jól átélt érzéssel mondta Sinkovits: „Ez a föld, melyen anynyiszor / Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt.” A „szolgáló év” a szózatos szavak eredeti felfakadásakor 1836 volt, de az „ezredév” már akkor ezredév volt, és amíg lesz magyar száj és fül, a számvetés „időegysége” most már „örök ezredév” is marad, miként az éjjel, 1999-es új évünk első perceiben: „Egy ezredévnyi szenvedés / Kér éltet vagy halált!” Az évszám-„alakulatot” tekintve az „ezredév” csak most telik kerekre: a számára kiosztott évezredes szolgálatot ezzel a mostani új évvel tölti ki az 1-es „rajparancsnok”. Ez lesz neki az utolsó szolgálati éve, utána leszerel, átadja helyét a 2-esnek, ő maga elmegy obsitosnak, a 2-es pedig kezdi az új ezredszolgálatot, ahhoz hasonlóan, mint ő, háta mögött a három – veterán? újonc? – 0-val… Az „ezredévi szenvedést” tekintve azonban ő már olyan „számadást” vehet át az 1-estől, hogy 1836-ban még volt, ahogy volt a keservesen bizakodó „az nem lehet” ismételgetése, 1848-ban is, 1888-ban is még volt, ahogy volt az a hajtogatás, hogy „annyi szív onta vért”, s „annyi hű kebel szakadt meg a honért” az „ezredév” alatt, de akkor hol volt még a további „ezredévben” 1914 és 1918, 1941 és 1945: azok az „összevissza”, „rendetlen” időalakzatok, amikor nemcsak vér folyt „annyi”, s nemcsak kebel szakadt meg „annyi”, de egész nemzet s ország vérzett, és szakadt a megsemmisülés „határáig” kétszer is, két ízben kiszabott „békehatárokkal”…? Meg volt írva, jól szólt a „hadparancs” már egy századdal korábban: „Vagy jőni fog, ha jőni kell, / A nagyszerű halál, / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll.” Még mintha abban a részben is „parancsra cselekedett” volna a történelem, hogy „a sírt, hol nemzet sűlyed el, népek veszik körül”, de az már végzetes eltérés volt a körülvevésben, hogy a népek szemében nem ült gyászkönny a süllyedés láttán, hanem éppenséggel vettek magukhoz egy-egy darab országföldet… Volt még egy hasonló „veszés” az „ezredév” derékba töréseként, de ezúttal mégsem lehetett mondani, hogy „több is veszett Mohácsnál”, mert most nemcsak a király, hanem az egész királyság „veszett”. Utoljára még volt egy olyan megtévesztő látszat Ferenc József koronás feje körül, hogy az 1-es őrs után a 2-essel „még jőni fog egy jobb kor”, de ma, amikor az 1-es őrs utolsó szolgálati évére ébredtünk, már a legbiztosabban „jósolható”, hogy a lelépő 1-es még egy olyan egyenruhás faliképet sem remélhet „szolgálati ideje emlékére”, amilyent a századelőn, az 1900-as „menetidőben” a Monarchia katonái kaptak koronás királyuk arcmásával egyetemben. S ha már a szolgáló századok apróbb „buborékjaival” elforgott az idő az „őrségváltás” határvonaláig, eszembe jut itt a „végen” apám is, aki éppen 1900-ban állt volt a születésével „hadrendbe”, szolgált is „vitézül” mindkét országvesztő világégésben, s nyugszik a szülőföld mélyén immár olyan hosszú békében, hogy idén, 1999-ben telik harminc esztendeje a nyugvásának. De minthogy a buborékokban nem csupán „gyászkönnyek” vannak, jut eszembe apám mellett a fiam, aki arra „emlékeztet”, hogy éppen ma, 1999 első napján tölti az ugyancsak kerek harminc esztendőt. S apám és fiam „között” nyilvánvalóan eszembe jutok én is azzal az „egy gondolattal”, hogy ha megérem 1999-es új évünknek a szeptemberi napjait, szerencsésen elérem azt a 69 éves életkort, amellyel apám „kidőlt a századból”. Utána már csupán három hónap lesz hátra ahhoz, hogy az 1-es helyét a 2-es vegye át, s ha „egyúttal” azt is megérem, „összeadhatom” a számvetést úgy, hogy ketten apámmal szolgáltunk „együtt” egy századot az „örök ezredévben”.

 

 

1999. január 7.

 

Rég nem volt nekem ennyire új egy esztendő, mint a mostani. Ez idáig volt egy inalásra „felhúzott” ín bennem, egy olyan „sportolós” készültség, hogy „versenyt futok az idővel”. Különösen 1974 októbere óta éreztem egész életvitelemet meghatározó „faktornak” a versenyfutásra „feszült” inat, amikor az első infarktus hatására igyekeztem minden „rizikós faktort” kiiktatni az életemből, s az „űrt” próbáltam betölteni azzal az „inas erővel”, hogy nagyon sok dolgom-munkám „vár” még engem, hogy elvégezzem, s hátralevő életemet lehetőleg úgy „hangolom egybe” az idő múlásával, hogy esztendőről esztendőre „célszalagokat” tűzök magam elé biztatgató felírásokkal: „no még csak ezt”, „no még csak azt”… A gyermekkorból tudott esti imádsághoz ezzel az „inammal” egy reggeli szakaszt is hozzáfabrikáltam, s elég gyakran mondogattam is magamban mindjárt az ébredések utáni pillanatokban, már-már a „versenyfutás” – vagy inkább, az új életmódnak megfelelőbben: a „versenygyaloglás” – bűvölő-ráolvasó szövegeként: „Már a szép nap ismét felkelt, / Felvirrasztva az új reggelt, / Veri a fény az ablakot: / »Adjon az Isten jó napot!« / Köszönjük a jót, amit adsz, / Istenünk, hogy ma megtartasz, / Adj a testnek egészséget, / S a léleknek munkakedvet! / Ámen.” Életem „korszakos” változásának volt kevésbé látható jele, de volt néhány olyan is, amelyik feltűnően jól látszott. Legjobban látszott az a „légtisztulás”, hogy nem szállongott körülöttem a „szivarfüst mérge”, ami gimnazistakoromtól mintegy negyedszázadon át „koromként” rakódott „legszebb fiatal éveimre”. Utoljára éppen a világhírű havannák világában, a trópusi hőséget „szivarszaggal” illatosító kubai szigeten szívtam magam torkig a füsttel 1974 tavaszán, mintha a „nikotinéhség” szintjén részesültem volna abban az egykori novella-„élményben”, hogy Egyszer jóllakni! Az életemből végül is úgy „szállt el a füst”, hogy az életem nem lett „hamu”, sőt még olyan hosszúra nyúlt, hogy jelen új évünkbe fordulva szinte hitetlenkedve számigáltam: „Bizony, már annak is tizenkét esztendeje telt, hogy 1987 újévi napjára a kórházi ágyon ébredtem, az ötödik infarktus veszélyéből eszmélve újabb életre!” Ha ehhez hozzászámítom, hogy a tizenkét év alatt – az „ötödik roham” óta – nem volt újabb „esetem” a szívvel, tulajdonképpen boldogságnak minősíthető érzéssel állapíthatom meg, hogy elég szerencsésen alakult a „versenyfutásom” az évekkel. Ebben a „boldog szemlélődésben” az unokámat, Zsuzsikát is mindegyre szép „időképnek” látom: nézem a leányos serdülését, a „felnövő” sugárságát, amellyel maholnap „utolér” a centis mérték alatt – a festett ajtókeret ceruzás „mutatói” is jelzik a „fejlődést” –, és azzal már látom a hús-vér megtestesülését a tizenkét „jó évnek”, amely alatt a szívem „jól viselkedett”. Nem ez volna az élet természetes rendje, hogy az emberben ilyen „unokaszemlélet” fejlődjék ki, de a rendhagyó körülmények folytán nálam ez a „mérés” is része a „megtartó természetnek”: amekkora Zsuzsikánk, akkora az a „szívkoszorús öröm”, hogy „nincsen baj”… S ha ez Zsuzsa és az utolsó eset „időmértéke”, ugyanígy megvan a szintén „leányos láthatósága” az első eset óta eltelt huszonnégy esztendőnek, amikor a szomszéd tömbházbeli Enikőt látom, a szép barna nagylányt, aki most éppen huszonnégy esztendős, s aki az első szívroham idején úgy „tűnt fel” előttem, hogy a kórteremben közeli ismerősként és szolgálatos asszisztensnőként jött az ágyamhoz az anyja, és én a „halálos ijedelem” csillapodása mellett néztem, hogy nehézkes várandóssággal készül a szülési időre a fiatal „szomszédasszony”. Meg is beszéltük nemrég mindezt Enikővel, amit én részemről úgy „egyeztettem”, hogy ő éppen akkoriban született, amikor én kis híján „elpatkoltam”, minek folytán én most olyan szemmel is „számba vehetem” az ő fiatal leányságát, hogy a „második életem” éveit számolva egykorú vagyok vele, „hasonló fiatalságú” kortárs… Zsuzsikánkkal karácsonykor melegedtünk együtt Udvarhelyen a lakásuk csempekályhás-tűzifás fűtéssel „fokozott” hőmérsékletében, Enikővel az udvaron botlottam össze a minap „boldog új éves” ölelkezéssel: két szép leány „mutatta” legújabban is „boldog időképként” nekem, hogy huszonnégy éve „enikőnyi” ráadást „kaptam a sorstól”, és tizenkét éve „zsuzsikányi” állapot nálam, hogy „nincsen baj”…

 

 

1999. január 8.

 

„Csak egészség legyen, egyéb minden lesz valahogy.” Végül is ez az „alapigazság”, s ha időnként mutat is elég sok gyengeséget az „alap”, megnyugtató érzés számba venni huszonnégy év után a „versenygyaloglás” minden reményen felüli sikerét. Már pusztán ez a „nagy nyereség” elég ok lehetne ahhoz, hogy az idő új évegységébe fordulva az ember egy kis győzelmi pillantást vessen a „versenytársra”, s nem titkolt örömmel könyvelje el, hogy „rég nem volt nekem ennyire új egy esztendő”. Az „újság” azonban ezen túlmenően egy olyan „ráadástól” válik teljessé, hogy a huszonnégy éves „verseny” során az „egyéb” területén éppenséggel könyvek váltak „elkönyvelhetőkké” addig a legújabb kéziratig, amelynek a végére az épp elmúlt óesztendőben került pont, amikor is gyerekes örömmel „eldicsekedhettem”, hogy életem bizonyos nehéz részéről számot adva „kiegyeztem 1867 oldalban”. Az utolsó négy évben ez a számvető munka volt a „versenygyaloglás” naponkénti „hajtóereje” mindaddig a tavaly júniusi napig, amikor a munkát befejezve családom tagjainak megtettem az Arany János-i „műhelyvallomást”: „Letészem a lantot… Tőlem ne várjon senki dalt”… Tamáskodó közderű fogadta a bejelentést, de én valóban megnyugodtam: „nyugodjék” a lant, most már „átszakítottam a célszalagot”, melyre „nézve” a versenygyaloglás útját „magam elé vettem”… Kevéssel a „pályazáró közlemény” után elkezdtem gépelni egy újabb írást Borús múltnak borús jövendője címmel, aminek mindjárt az első „hangjára” úgy lökte be feleségem a szobaajtót hozzám, mint aki „tetten ért”, „hazugságon fogott”. Leintettem, hogy „nyugodjék”: ez nem „lant”, ez csak „irkafirka”. Félig-meddig elfogadta a „mentséget”, de Arany Jánostól kölcsönzött fogadalmas szavaim „halálos komolyságát” csak akkor fogta fel, amikor közöltem: „Most aztán hamarosan kimeszeltetheted a szobámat, csak éppen rendezzem el valamennyire az irományokat.” Több mint negyedszázados „konzervált” állapot volt a „dolgozószobában” az, hogy rakásra gyűltek jegyzetek, történelmi dokumentumok, mindenféle irományok, amikhez úgy „nem lehetett hozzányúlni” illetéktelen kezekkel, ahogy szobafestők nem léphettek be „meszelőikkel” a szobába. A konzerválódás sokéves folyamatában az a kettős „látványosság” ütközött ki a legszemmelláthatóbban, hogy az iratrakások mind megbolygathatatlanabbul tömkelegesedtek, a szoba falai pedig mind komorabban beleszürkülve őrizték a rég abbahagyott dohányzás hajdani „lebujkormos” nyomait. Ily módon nemcsak „egészségügyi”, de „alkotási” kérdések függvényévé is vált az az egyre gyakrabban fennforgott vita, hogy miközben a lakás más részeiben „mázolók” járhatnak akármikor „szabadon”, nálam mikor jő el az a „tilalomoldó” pillanat, amikor „meszelni lehet”. Tavaly, 1998 nyarán „kilátás nyílt” erre a pillanatra, s amikor őszre, a szőlőszüret utáni napokra sikerült „végbevinnem” azt a „nagy munkát”, hogy minden könyv a polcokról, rakásokból s minden irat a csomókból, „dossziékból” stb. nagyjából átment a „rendező kezemen”, végre egy negyedszázad után – ami alatt a szép barna Enikő „eladó leánnyá” növekedett – a másik „blokkszomszédságból” jöhetett Sanyi a „meszelővel”, csaknem mint valami „kifent foggal”, hogy most már külön, „egyedül” az én szobámban essék meg a „meszelős felfordulás”. Én magam ezúttal teljes odaadással iregtem-forogtam a „műhelyem szépítése” körül, amiből Irma még jobban „kiolvashatta”, hogy valóban „korszakos” a változás: „munkahelyemen” a lantot a meszelő „váltotta fel”. Szép „templomi” fehérre „meszeltük” a szobát, most már a kormos nyomai is semmibe vesztek a hajdani – sokszor hajnalig fújt – füstjei az időnek, s a teljes „megújulás” fehérségébe, az almási meszünk „hírnevéhez” is méltóvá „fehérített” kis helyiségbe szép téli hófehérséggel világított be kinnről az új esztendő felvirradó „napja”. „Verte a fény az ablakot”, mint évtizedek hosszán annyiszor, de most egyszerre fennakadtam „reggeli imám” végszaván, s a szobám „templomi” fehérségében a változott helyzethez igazítva a szót, úgy végeztem a „fohászt”: „Adj a testnek egészséget / s a léleknek sok jókedvet! / Ámen.” Az igazi „újsága” az új esztendőnek végül is ebben áll: csaknem negyvenhat évvel az írói pályakezdés után először történik meg, hogy a lélek „nem kéri” a munkakedvet.

 

 

1999. január 14.

 

Ha nem lenne kényelmetlen egy vaskos könyvet fej alá tenni párnának az éjjeli álomhoz, Zrínyi Miklós Prózai műveinek alapos tudóssággal kiállított kötete (Zrínyi Katonai Kiadó, 1985) kétszeresen első helyre kerülne nálam (még a külső borítása, a „huzata” is már-már selymesen párnás). Az „első hely” legkézenfekvőbb elsősége a szobám meszelés utáni „rendjéből” adódik: abból, hogy a könyvespolcokat is érintő rendezéssel a Zrínyi-könyv közvetlenül a fekvőhelyem „fejéhez” került, éppen arra a tenyérnyi véggel „kinyúló” polcra, amely a könyvsor szélén álló Zrínyi-mű „tövében” állandó jelleggel „tartja” nekem a nyugtató-altató „diazepam” dobozát, éjjeli „műszakokban” magát az „időmérőt”, a lekapcsolt karórát, bizonyos ritkább órákban a kávéscsészét stb. Valamikor élcelődtem magamban azzal, hogy „van nekem egy jó altató diazepám-párnám is”, ha mélyebb nyugvást kíván a fejem, de arra csak legújabban, a „fehér rend” viszonyai között nyílt rá a szemem, hogy a mostanában egyre ritkábban használt nyugtatópirula dobozának hátteréből az a drappos huzatú szép könyv „őrzi az álmom”, amelyre egyenletes sötét betűkkel rá van „hímezve”: ZRÍNYI MIKLÓS PRÓZAI MŰVEI… Nem volt semmi tudatos „vezérlés” arra nézve, hogy vasállványos polcaimon az új rendezéssel épp a Zrínyi-mű álljon a „végen”, de ha az esetlegesség „hozta magával” mégis az „első helyet”, abban megvolt a szerepe annak a tudatos „rendezői szempontnak”, hogy a párnaszomszédság két kurta polcán a magasított közöket magasabb méretű történelmi művekkel töltöttem ki, úgyhogy ha például „túlnézek” Zrínyin, sorban egymás után láthatom a „történelmi pillanatok” olyan könyves nyomait, mint Bethlen Gábor krónikásai, Takáts Sándor Bajvívó magyarok, Deák István Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben, Borbándi Gyula A magyar népi mozgalom stb. Ugyanannak a rendezői szempontnak a jóvoltából az eggyel alábbi polcszinten a „véletlen keze” éppenséggel nem egy Zrínyi-vaskosságú opust, hanem egy vékony „füzetecskét” állított a „végre”, úgyhogy az új rend óta ahányszor az ágyam fejénél lévő falilámpa kábelkapcsolójához nyúlok, annyiszor kap fényt vagy borul homályba az István király Intelmei címfelírás, s azzal együtt láthatom vagy nem láthatom, hogy tovább a sorban következnek: Brodarics István Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról, Makkai László Magyar–román közös múlt, Bíró Zoltán Saját út, Vámbéry Ármin A magyarság keletkezése és gyarapodása, Petőfi napjai a magyar irodalomban, Dominique Révérend Bethlen Miklós emlékiratai… De mielőtt beleszenderedném – vagy szenderedés előtt még eljutnék a polcsoron László Gyula néhány könyvének dedikálásoktól külön becses példányaiig –, fordítom a „tollam” vissza a Zrínyi-„párnára”… A „kétszeresen első hely” egyik felére vonatkozóan summázható, hogy a könyvespolcon való elhelyezés jobbára a Zrínyi által is sokat forgatott „golyóbisnak”, a „Sors bonának” a műve volt. Ennél jóval „sorsszerűbben” esett a polcvégbeli elsőség a „dolgok szellemének” közreműködése-„concurrálása” folytán. Felejthetetlenül emlékszem ugyanis, hogy Zrínyi prózai „tollművei” már három évtizeddel ezelőtt olyan „első helyet” foglaltak el nálam, hogy utána aztán mintegy három évtizeden át állandósult gondolkodási körömben és azzal szorosan összefonódva A sátán labdái című munkám köteteinek „papírmezején” az az állapot, hogy „Zrínyivel keltem és feküdtem”. Külön jegyzetanyagba is „feldolgoztam” magamnak a súlyos Zrínyi-„matériát”, hogy az idő bármely pillanatában – s a „történelmi tudósítás” írásának bármelyik „munkafázisában” – „könnyen” használhassam mint előre elkészített „segédeszközt”, s ennek folytán az egész Zrínyi-szöveg nagyjából „otthonra lelt” a fejemben. „Végigdiskuráltam” az egészet önmagamban is, „tusakodtam” vele éveken át, olyannyira, hogy most, amikor épp az idővel való „versenyem” újévi gondolatai átsuhantak a fehérített falak között, ugyancsak könnyen „kerítettem” szemem elé a könyvből az „időszerűen” olvasható passzusokat, jóllehet ezt az „alapos tudósságú” könyvet csupán 1986 óta forgattam sok búvárkodással és ceruzafirkával, vagyis azóta, hogy éppen 1986-ban a magam írói munkálkodásában már jórészt túljutottam a Zrínyi-matériákon. Pár pillantó pillanat alatt megleltem még ebben az újabb keletű könyvben is azokat a „leckeszavakat”, amiket évtizedek óta „tudok” az újból előbukkant „tárgyban”, az idő és az ember „összefogó társakként” való „hadakozásának” némileg gyakorlatban is kipróbált tételeiről: „… Ebbül a felyűl irt consideratiómból még egy hasznos elmélkedést hozok ki, és azt mondom, hogy az üdőt megválasztani talám a hadakozásnak legnagyobb titkaiból való dolog… Philippus Secundus [= II. Fülöp], az kit a maga idejebeli Salamonnak hittak az emberek, szokta vala mondani: Yo y el tiempo para dos otros, azaz: én és az üdő más kettőre. [= A tudós jegyzetek magyarázata szerint: Én és az idő más kettőért elegek vagyunk.] Ennek két magyarázatja lehet; első: hogy tudja az ember magát segiteni az szerencsétlenségben… és tudjon nem tusakodni az ellenkező fátummal, hanem helt adni neki, és mind ezek között is megmaradást találni, mintha az üdő jó társa volna, minden gonosztúl megoltalmazni… második: hogy tudni megválasztani az üdőt valami igyekezetünkre, mert ugyan bizonyába látjuk, hogy vannak oly órák az üdőben, az mellyek szerencsések némely dologra, és ha azok elmulnak, bár várjuk azután visszafordulását, de heában… Én mindenkor abban az itéletben voltam, hogy egy eszes ember, a ki hasznát tudja az időnek venni, soha nem panaszolkodhatik az időnek rövidségére, mert annyi időt, az mennyit általél, haszonra fordithatja, és még azon kivűl is még marad néki az időben… Az vitéz hadnagyok szándékjai avagy cselekedeti, a kik időtlenek, azaz a magok idején kivűl vannak, igen nehezek a véghezvitelre, avagy inkább lehetetlenek; de mikor az idő és az alkalmatosság vélek társaságot ütnek, akkor könnyen a jó szándékokat vihetni végben. Azért nem kell idétlenül avagy idő előtt próbálni próbát, mert nem csak attúl kell félni hogy füstben mégyen, hanem attul is, hogy azt az időt is elvesztegeti, a mely annak véghezvitelére alkalmatos volna. Az éretlen gyümölcsöt ha leszakasztod, sem akkor nem jó mikor leszakasztottad, sem akkorra nem lesz mikorra egyébiránt megérett volna”… Zrínyi még tollal művelte az írást, „pennás” szavakkal „töltötte” a papírjait, amiket azért is „heában” próbál az ember „párnául használni”, mert kevés helyen talál annyi álomnyugtalanító szót, mint az ő „diskurzusait” olvasván, különös tekintettel az olyan „helyekre”, ahol éppen az „álmot” vette pennájára: „… Hadd végezzem el beszédemet: Azt mondom: a mely hadnagy szorgalmatos akar lenni, szükséges, hogy az ű lelke, szive és kedve szabados légyen mindenféle passiótul, mert ha az egész erőnk alig lehet elegedendő a szorgalmatosságra, miképpen lészen tehát, ha más akadékokra lészen osztva? És az is nem elég, ha minden erőnkkel munkálkodunk, ha más is van, kirül gondot viselünk; egy hadnagynak sem feleségére, sem hazájára, sem más dologra nem kell gondot viselni, hanem szüntelen az ellenség veszedelmirül, az maga megmaradásáról gondolkodni, még álmodni is ha lehetne, mint szintén a jó agárnak a vaddal. És mikor mind igy cselekeszik is, mégis nem mondhatja: elegedendőül van.” A hadnagy: az a „hadnak a nagyja”, a hadvezér, a táborok vezérlője. Zrínyi maga az is volt – „költő és hadvezér”: adta meg a „rangját” az utókor –, úgyannyira, hogy „örök hírét” is elszánása szerint szablyával és ellenségvérrel írta volna inkább, mint pennával és tentával, de bennem a „legörökebben” az a Dedicatiója „magasztosítja fel” a nevét, amit hadtudományi műve elejére írt a „prózai pennájával”, s ami engem – noha a legtöbbet olvasott Zrínyi-szövegem – akárhányszor felzaklatott és megindított: „Magyar vitézeknek dicsősséggel földben temetett csontjai és azok nagy lelkeinek árnyékjai… nem hadnak nékem alunnom, mikor kévánnám, sem henyélnem, ha akarnám is. Igen szeretője vagyok az ő dicsősségeknek, hogy én elmulassam az ő intéseket, kiket nemcsak nappalbéli elmélkedésemben juttatnak, de még étszakabéli elmémben is előmben tüntetnek, mondván: ne aludgyál, ne keresd a gyönyörűséget; látod-é romlott hazánkat, mellyet mi annyi vérontással, verésekkel, és untalan való fáradsággal nyertünk, oltalmaztunk, és sok száz esztendeig megtartottunk? Kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd fáradságodat, ne szánd véredet, ne szánd életedet. Ezekkel az ösztönökkel serkengetnek engemet nyugodalmomban. De szerencsétlen én, hogy nem lehet az én mentségem oly nyilván őnálok, mint az ő rettenetes vitézségek és számlálhatatlan érdemek énnálam, mert bizonnyal okkal panaszolkodhatnám nékik a szerencsére, nem azért, hogy egyszer hazánkat magassan felvitte, most mind alább-alább szállítja: azért nincs mit panaszolkodnunk, tudván hogy ez a világi törvény, hogy aki benne születtetett, annak halála is következzék, és ez az Istennek akaratja. Sokáig volt dicsősséggel a szerencsének felső kerekén a Magyar Fatum; ha most alább szállott, nem szokatlan dolog történt rajta ebben ez világban. Hanem azon panaszolkodnám a szerencsére, hogy evvel a geniummal, evvel az hazám szolgálatjához való készséggel, végezetre evvel a jó igyekezettel ebben a magyar romlásának seculumjában helyheztetett engemet, és nem azokban a dicséretes időkben, mellyekben az Isten kegyelemmel volt a magyarokhoz, és nem fordította volt orczáját őtőlök, hanem rettenetessé tette volt azoknak, a kik most unalommal néznek reánk, és csúfsággal említenek bennünket. Talált volna talám akkor ez a lélek, ki bennem vagyon, maga inclinatiójából dicsősséges foglalatosságokat, és ez is az magyar koronának egy kis fényességet csinált volna, ha nem mással is, de serénységgel. De mire való lesz a’ most, hogy ne aludjam, ne henyéljek? talám inkább ez az idő ollyat kéván. Mire való, hogy ne szánjam véremet, ne szánjam életemet? Miért kévánjam tehát halálomat? Kit váltok s kit szabadítok meg véle? Kevés az én életem illyen nagy csorbát felépiteni, de még kevesebb halálom. Hát mit tegyek? Él az Istennek szent lelke, hogy mindenikére kész vagyok, csak uramnak, hazámnak szolgálatjára légyen. Maradjon ez ebben. Mit csináljak tehát, ha nem aluszom? Ime, ti vitézséggel tündöklő dicsős magyarok, a ti világ fottáig jó hirrel megmaradandó cselekedeteteket mind általolvastam, azokbúl mind tanúltam, mind megbátorodtam; okot adtak azok énnékem, hogy rómaiak vitézségét is szemléljem, mind ezekre osztán magam emlékezetiért ezt a kis könyvecskét irtam. Ime az ti dicsősséges árnyékotoknak és tisztességgel temetett csontjaitoknak dedicálom!” Ez már olyan számvetés volt Zrínyi „álmatlanságában” a nemzeti léttel és több seculomos idővel, amelyben az Isten „orczájának” elfordulása mutatta legkeservesebben, hogy az idő nem „jó társa” a Magyar Fátumnak… Élő utódként nem „vettem magamra” a dedikációt, s legkevésbé készültem olyan álomra, mint amilyen az agáré a vaddal, mindamellett esti lefekvéskor a villanyoltó kapcsolás mozdulatának irányát pillanatra megváltoztatta a kezem, s a párnán való nyugvás függőben maradt, míg a diazepamosdobozból egy fél pirulát a kertünk-házunk csaknem „örökös gyümölcsével”, a szőlőfürt néhány szemével együtt magamhoz nem vettem.