Konzervativizmus

Úgy emlékszem, csontropogtató hideg volt 1956. január 27-én. Lelkes kamaszként, ünneplőben robogtam az akkor még piros bársonyba burkolt, barátságos oldalpáholyokkal és fehér stukkófüzérekkel díszített Katona József Színházba a bemutató előadásra. Valószínűleg nem tudtam, ki az a Jean-Paul Sartre, feltételezem: hírét sem hallottam az egzisztencializmusnak, és még csak sejtelmem sem volt arról, hogy a francia író színdarabjának bemutatója a remélt-várt politikai földrengés előrejelzése. Főbelövendők klubja – tetszett a cím. (Másoknak is: kilenc hónap múlva levitézlett politikusok tablója díszelgett a Móricz Zsigmond körtéren a cukrászda kirakatában, és Rákosi, Gerő, Hegedűs, Apró, Piros, Farkas stb. elvtársak képe fölött volt olvasható a Sartre-darab címe!)

Ettem a perecet, vártam a kezdést.

Imádtam színházba járni, ha tehettem, minden pesti bemutatón ott csücsültem a kakasülőn. Karzat és erkély híján a hajdani Belvárosi Színházban a hátsó sorokban trónoltam. A Sartre-bemutatón a tizenharmadik sorban. Előttem finom, ősz hölgy, vállán átvetve egy számomra – a szocializmus legszebb éveiben cseperedtem kiskamasszá – ismeretlen ruhadarab. Előadás után, otthon, sokat megélt pesti nagyanyámat faggattam, mi a neve annak a fémszínű, szőrös sálnak, amit az idős hölgy viselt a színházban, s nagyanyám némi töprengés után annyit mondott: lehet, hogy valakinek van még ezüstróka keppje?

Ismerkedtem a világgal.

Ma már nagyon halványan élnek bennem az előadás részletei. Gobbi Hilda és Rajz János két idős csőlakó a híd alatt: közösen szívnak egy cigarettát. Tompa Sándor fekete parókában, izgatottan hadonászva keresztülgurul a színpadon. Somló István furcsa-ideges kézmozdulata, szájában félig szívott szivar…

Az előadás egy pillanatát azonban keretbe foglalva őrzi emlékezetem.

Szoba, bal hátul nagy ablak. A kommunista újságírónő (Ferrari Violetta) lakása, ahová a rendőrök elől menekülő jó svádájú svihák (Várkonyi Zoltán) az ablakon keresztül érkezik. Szabálytalan helyzet, szabálytalan párbeszéd; szó szót követ, az ijedt újságírónő szúr, a szorult helyzetéből bármi áron menekülni akaró szélhámos visszaszúr. Pattog a labda. Aztán az újságírónő valami olyat talál mondani, amitől a szélhámosnak leesik az álla, és hirtelen semmi szellemes válasz nem jut eszébe. Csend; na most mi lesz? És akkor Várkonyi Zoltán – valahogy menekülni kell a helyzetből – halkan annyit mondott: Maga egy kurva! (Vagy valami ilyesmit, hitelt érdemlően csak a harmadik szóra emlékszem!)

Akkora csend lett a színházban, hogy a tizenharmadik sorban is hallottam Ferrari Violetta visszafojtott, ideges levegővételét. Csak az övét, mert a nézőtéren mindenkiben bent rekedt a szusz. Aztán fokozódó erővel, mint égiháborúban a távolról érkező dörgés, morajlott fel a nézőtér. Volt, aki csak sóhajtott, volt, akiből kiszakadt egy indulatszó, volt, aki félhangosan fordult a szomszédjához, volt, aki nem tudta türtőztetni magát: ne, jaj, hűha, hallotta, tényleg, hát ez lehetetlen, disznóság, kikérem magamnak…

Aztán csak lassan csöndesedő zümmögés, pusmogás, morgás.

Az ezüstróka kepp idegesen remegett az orrom előtt; levegőt vett, szomszédjához fordult, és majdnem hangosan azt kérdezte: tényleg azt mondta, hogy…

Kamasz voltam, remekül szórakoztam.

Amennyire lehetett, anyám s nagyanyám igyekeztek a nehéz idők ellenére jó modorra, kulturált viselkedésre nevelni, nálunk otthon trágár szó soha nem hangzott el, de természetesen a kurva szó jelentését ismertem, ha nem is láttam még valódi utcalányt. Azt is értettem, hogy az előttem ülő finom dáma vállán miért remeg az ezüstróka kepp. Azt, hogy mi a konzervativizmus, nem tudtam, de azt igen: a finom ősz dámák általában tartózkodnak a durva kifejezésektől.

Úgynevezett értelmiségi gyerek voltam, de hivatalosan – az iskolai osztálykönyvben a megfelelő rubrikában – nem a haladó értelmiségi, hanem az egyéb kategóriába sorolva. Ma úgy mondanánk: konzervatív intellektualizmus ölelt körül gyerekkoromban.

De falusi nagyanyám, amikor elfelejtett lakatot tenni szájára a gyerek előtt, újságot böngészve vagy a rádiót hallgatva el-elszólta magát: ezek a kurva kommunisták…

Ültem 1956. január 27-én a Katona József Színház nézőterén, figyeltem, ahogy a szépen felöltözött nénik és bácsik pusmognak, morognak, hitetlenkednek, s ha nem is értettem, de éreztem: itt most nem az a legnagyobb esemény, hogy a művészet megszentelt templomában, a színházban a színészek átléptek egy, a jó ízlés számára kötelezően betartandó határt, hanem az, hogy színházban, színpadon, nyilvánosan egy jó svádájú svihák azt mondja a kommunista újságírónőnek: Maga egy kurva!

Mostanában sokszor eszembe jut ez a bő négy évtizeddel ezelőtti színházi este. Ülök a színházak nézőterén; ha Shakespeare, ha Csehov, ha mai posztmodern akárki: csak úgy röpködnek a kurvák a színpadon. S ha csak a kurvák röpködnek, akkor az már nem is tekinthető igazán korunkat jellemző színielőadásnak. Káromkodni, köpni, hányni, koitálni lassan kötelező lesz a mai színházban.

Én meg úgy érzem: megcsontosodott, öreg konzervatív vagyok, idegesít a sok kurva a teátrumban. Mert amikor 1956. január 27-én a Katona József Színházban Várkonyi Zoltán azt mondta Ferrari Violettának, hogy Maga egy kurva, akkor a nézőtéren mindenki tudta: itten most Rákosi Mátyás és Gerő Ernő és Hegedűs András és stb. elvtárs elvtársnőjét kurvázták le! A szó durva. De a szó kimondása: bátor tett. A társulat és a rendező úgy döntött: ez a mondat elhangzik a színpadon, mert akarnak valamit, vállalnak valamit.

Akarták, hogy megrendüljön a föld, vállalták, hogy e megrendítésben főszerepet játsszon a színház.

És az ezüstróka keppes hölgy, akinek valószínűleg roppantul sértette finom (konzervatív) ízlését a színpadon elhangzott durva szó, amikor a színpadon kurvának mondtak egy kommunistát, a lelke mélyén megsejtette: már remeg alattunk a föld, morajlik fejünk fölött az ég.

És egy pillanatig arra gondolt: talán megváltozik, talán jobbra fordul hazánkban a világ.

De mire gondolnak ma azok a bármilyen korú, nem konzervatív nézők, amikor a színpadon egész este jobbról balra, balról jobbra hadosztálynyi kurva masírozik keresztül-kasul? Csak úgy. Mert lehet. Mert szabad. S mert miért épp a színpadon ne borítson be minden négyzetmétert a mocsok?

Ülök a piros bársonyba burkolt, barátságos oldalpáholyokkal és fehér stukkófüzérekkel díszített, úgynevezett konzervatív küllemű színházban, s a színpadon ezredünk végi színdarab pereg: bármelyik rossz hírű kültelki kocsma nagypofájú törzsközönsége megirigyelhetné a színpadon folyamatosan használt zaftos szókészletét. Mögöttem bájdús negyvenévesnek maszkírozott fonynyadt hatvanas asszony; amikor egy-egy elhangzó trágárságtól kacajra fakad, nyakán, karján csilingelnek az aranyláncok. Az a kis kurva, az nagyon jól játszott – értékeli szünetben a színpadon látottakat, és boldogan mosolyog, kávéját kavargatja, bugyborékolva, felszabadultan föl-fölkacag: az a kis kurva, hát az nagyon jól játszott!

Unom az előadást, kiveszem a kabátom a ruhatárból; mellettem többen – fiatalok. Hazamegyek. Öreg, megcsontosodott konzervatív vagyok.

Biztos azért érzem folyton úgy: rettenetesen remeg alattunk a föld.

 

Szigethy Gábor