Vathy Zsuzsa

Kalandregény

A ködöt másnapra kifújja a szél, tiszta levegőt hoz helyette. Éjszaka fagy. Bitang hideg lett, gondolja Akáciusz, amikor reggel kinyitja az erkélyajtót, a hőmérő mínusz négy fokot mutat. Decemberben fel sem tűnik, gondolja, de még csak november van, és az ősz eddig enyhe volt.

Akáciusz szereti ezt a szót, hogy bitang, ahogy az apja szerette. Használta eredeti értelmében is, bitang ember, haszontalan, elvetemült, kárt okoz másoknak, mégis, az a változat lett emlékezetesebb, amikor valami bitang jó volt, bitang erős, bitang szép, felülmúlta a képzeletet, váratlan elismerést váltott ki.

Estére már dühöngve fúj a szél, nem csak a könnyű súlyúakat, a megtermetteket is előre-hátra lökdösi, rángatja a kabátokat, és jó nagy pofonokat sóz az emberek arcára, nyakára.

Akáciusz most a Körúton nyargal, vagyis a Körútnak a Dunához közel eső részén, és nem jut eszébe, hogy a szél miatt visszaforduljon, egyébként is, a városnak ez a része különösen kedves neki, itt volt az első albérlete, itt kezdte el a nagyvárosi életét – három hasonló korú társával lakott együtt, újsághirdetésre jött, nem tudta, mekkora a szerencséje –, és tizenkilenc évesen innét indultak el esténként, hogy reggelre jöjjenek haza, vagy ha hétköznap volt, lefekvés nélkül menjenek dolgozni; egyszer a hídról nézte a napfelkeltét, egyszer bement egy lánnyal a reggelig nyitva tartó bárba, olyan szorosan álltak a szobaméretű helyiségben, mint a heringek, biztos volt benne, ha a lábát felemelné, a többiek akkor is megtartanák. Beszélgettek a lánnyal, egy-két óra, mint tíz perc, úgy múlt el, és amikor egészen kivilágosodott, elment dolgozni.

Azóta tudja, hogy az éjszakai emberek mindig jobb kedvűek, mint a nappaliak, az utcákon úgy este kilenctől kezdenek feltűnni a vidámabb arcok; ők nem hazafelé mennek, és nem a napi robot fáradtságát viszik haza, hanem éppen hogy elmennek hazulról, jókedvűek, mert szórakozni mennek, és amikor hazaérnek, még jobb kedvűek.

Ebbe az első albérletébe Akác még később is visszajárt, akkor is, amikor kollégista volt, amikor nem volt kollégista, akkor is; és évek múlva is itt alhatott bármikor, jóllehet mindig mások laktak benne.

Most ne törődjünk azzal, Akáciusz mit csinált napközben, miért hosszabbította meg egy nappal a szabadságát, illetve miért csak egy nappal, volt-e része ebben a tegnap este látott balesetnek – ahol nem voltak fogak az aszfalton, vér is alig, és az a húsdarab, amire valaki azt mondta, hogy „az egyik veséje”, nem az volt, repülőről kell lezuhanni, vagy a tizedik emeletről kiugrani, hogy valakinek egészen szétmenjen a teste –, vagy éppen hogy egészen más dolgok alakították Akáciusz utolsó napját.

Megy a hídon, egészen végigmegy, azután megfordul, és gyalog vissza. A szél előbb hátulról, majd szembe fúj, olyan hatalmas erővel, hogy akit hátulról lök meg, könnyebbnek érzi magát. És belekapaszkodik az emberek kabátjába, hajába, megpróbálja összeakasztani a lábukat. Akáciusz úgy érzi, a talpa alá is befúj a szél, a tüdejébe is. A szél felborzolja a Dunát – a túlsó oldalról mintha a Gellért-hegyet, Sváb-hegyet is át akarná hozni –, és visz magával mindent, amit az útjában talál. Micsoda takarítás, gondolja Akác, és elképzeli, ha otthon most kinyitná az összes ablakot, a szél befújna az utcáról a szobákba, fölkapná a tíznapos szemetet, port, rendetlensége áruló nyomait, és a konyhaablakon, az előszobaajtón kifújná.

„Dagadozik a kebel.” Akác beledől a szélbe, úgy érzi, valóban megnőtt a mellkasa, a tüdeje. Igaz, közben potyognak a könnyei is, kivételesen mind a két szeméből, a balból gyorsabban, a jobból nem annyira, úgy potyognak le az arcán, mint amikor egy könyvben lapoz valaki.

A híd megviselt aszfaltján vakondtúrás-méretű púpok, ha busz megy át, vagy villamos, remeg a szegény híd, húsz-harminc éve egyfolytában remeg, és a táblák sárosak, a hídkorlát sirályszaros, pedig valamikor a város büszkesége volt ez a másodikként megépült, elegáns híd. Szép lehet itt nyáron, amikor meleg eső esik, gondolja Akáciusz, lemossa a piszkot is, és a víz felett fényes függönyt lehet látni.

Borotvareklám a túlsó oldalon, az egyik ház felett, ezt már ismeri Akác a villamosmegállók üvegkalitkáiból, egy platinaszőke férfi szembenéz az utasokkal, nagymenő, a haja égnek áll, egy borotvát tart az arcához, jó formájú, elegáns, kicsi borotva, és mintha a szőke fickó csak azért született volna meg, hogy a többi embernek felmutathasson egy ilyen borotvát; az arca azt mondja, hogy utállak benneteket, utálom, amit szerettek, utálom, amiről beszéltek, utálom, amit vásároltok, mindent utálok, kivéve egyetlenegy dolgot, ezt a Philishave borotvát. Ha érdekel benneteket, ezt szeretem, de ha nem érdekel, az se számít.

Akáciuszt biciklisek kerülik el, villog a stoplámpájuk, messziről is jól lehet látni, majd futók jönnek, fejükön hajpánt, lábukon nyúlcipő. És szünet nélkül autók rohannak el mellette, az autóbuszok kereke majdnem érinti a gyalogjáró szélét, és villamosok, útjavítók, darus kocsik, kirándulóbuszok és pályaudvarra igyekvők; azok, akik moziba mennek, operába, biliárdszalonba, késő estig nyitva tartó bevásárlóközpontba, itt-ott egy-egy rendőrautó is feltűnik, igazoltatás, talán keresnek valakit, talán razzia vagy csak rutinellenőrzés; a szárnyaló képzeletű ember, főleg ha először jár erre, azt mondaná, itt dübörög az egész világ.

Akáciusz boldog. Nem gondol rá, miért, ha gondolna, talán arra jutna: nincs különös oka rá. Mégis boldog. Kurjantani szeretne örömében. Kurjant is, hu-húú, ju-húúú! És még egyszer: hi-húú! Ji-húúú!

Mert már ötvenéves, tudja, hogy meg kell becsülni a jókedvet. Különösen az ilyen váratlan örömöket, amik hirtelen ránk rontanak, akkor is, ha nem kaptunk jó hírt, látogatót, kitüntetést, pénzt, ajándékot, magasabb beosztást; se a világ, se az emberek nem változtak meg körülöttünk, nem fedeztünk fel semmit, amit eddig ne tudtunk volna; és mégis, átjár bennünket az öröm, az életszeretetből, bizonyos dolgok tudásából összeálló érzés.

Akác tudja, hogy alakulhatott volna az élete másképp is, lehetne például telefonkezelő, képességein alul dolgozó, sértődött ember – lásd diktatúrák pórul járt figurái –, vagy csak peches, aki egyszer elhibázott valamit, és sose volt módja jóvátenni; lehetne három gyerek apja, a három gyerek három különböző házasságból, lehetne könyvelő vagy tudós, egyetemi tanár – nem ez számít, hanem hogy tud-e örülni bármelyik alakban annak, hogy él, hogy most él, belekiáltani a vad erejű szélbe, hogy: Jó! Jó, hogy vagyok! Így jó!

 

Akác nem tudja, mi sem tudjuk, hogy alakul a további élete. Eszébe se jut arra gondolni: a világ olyan részén él, ahol a férfiak életkora tíz évvel alacsonyabb, mint másutt, ahol nem tudni, mi okból, egészségtelen életük, körülményeik vagy lelki bajaik miatt hamarabb halnak meg az emberek.

Miért gondolna erre? Vagy arra, hogy ebből a – momentán – boldog létezésből ki távozik el előbb, testvérei, barátai vagy ő? Testvéreivel jó a kapcsolatuk, tudják azt is, félteni kell ezt a jó viszonyt, különösen mióta a szülők nincsenek, még akkor is, ha mostanában ritkán találkoznak; testvérei nem örülnek a „Királynőnek”, nem mintha a feleségét nagyon kedvelnék, de remélték, hogy majd elválnak, ő újranősül, családja és gyerekei lesznek. Helyette lett ez a bizarr, sokféle örömre épült, kényelmes kapcsolat, az erotikát éppúgy beleértve, mint a nagy vacsorákat, pezsgőt, a drága turistautakat, a lucullusi örömök mindenféle tobzódását. Testvéreivel így most tartózkodóbb a viszonyuk, miért zavarná meg ezt a mostani örömét azzal, hogy azon töpreng, hét vagy tíz vagy húsz év múlva melyikük lesz az, aki elviszi, leadja a meghalt testvér személyi igazolványát a temetkezési irodában? És amikor majd le kell adni – ő a két testvéréét vagy valamelyik testvér az övét –, előbb az kinyitja, és őszinte csodálkozással rábámul a képre, mondjuk az ő képére, s azt gondolja: pontosan ezt az arcát szerette a legjobban! Egy kicsit hetyke, akadályt, veszélyt nem ismer, vagy ha igen, minek gondolna rá? Szereti az életet és az embereket is, és tudja, ha szereti az embereket, őt is szeretik. A feje tetején – a képen – még nem ritkás a haj, egy kicsit göndör is, nevetés bujkál a szemében, mint aki tudja magáról, ha nem is a szerencse fia, akármi már nem történhet meg vele. És a testvér nem érti, miért nem látta még soha ezt a képet, miért nem volt egyszer sem a kezében az öccse tíz éve készült személyi igazolványa.

Akáciusz elérzékenyedik. Végiggondolja a szabadság szép tíz napját: a temetőt a kocsmával, Józsi pincérrel, Dezsővel – temetőben csak azóta tud jókedvű lenni, mióta neki is „laknak” ott hozzátartozói –, a Plázsóban töltött fél napot, az osztálytalálkozót, a koldusokat, a Hunyadi-piacot, a régiségárusokat, az uszodát, barátait, kollégáit, akik Justitia szolgálatából élnek; a rosszabb és jobb pizzákat, a K. utcát; a nőket, felesége pszichiátriai ismerőseitől egészen a kopasz autóstoppos lányig; a gázolást, a véletlenül útjába került halált, a vak talpmasszőrt és az ősz hajú, kalapos ismeretlent a templomban.

Görkorcsolyázók kerülik el Akáciuszt, hosszú, vékony fiatalemberek, a cipőjükön járók mellett olyanok, mintha szárnyuk volna, és nem is járnának, hanem a föld felett repülnének.

„Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél.” Ezt is az apja szokta mondani, azt értette rajta, hogy az emberek ok nélkül nem mondanak erről ezt, arról azt; anyja ilyenkor a fejét rázta, és apja falusi rokonaival hozta összefüggésbe a mondást, hogy férje miattuk kedveli az ilyen „egyenes beszédnek” nevezett közhelyeket.

Akáciusz elérzékenyedik, mint mindig, amikor a szüleire gondol. Apánk, mondja, emlékszel, azt írtad, amikor beteg voltam: ha beteg vagy, az „atra cura” gyötör bennünket; nemrég szótárban, lexikonban kerestem, mi az atra cura, nem találtam. Valaki figyelmeztetett, ne a latin, hanem az olasz szótárban nézzem, mit tesz isten, megtalálom, „sötét gond”, Horatius, Óda III.

Akáciusz megy előre a hídon, itt bezzeg egyetlen hirdetés sincs, plakát vagy köztéri bölcsesség; a szél bele az arcába, pofon balról, pofon jobbról. Megint megered a bal szeméből a könny, azután a jobból, a jobb oldaliból gyorsabban folyik, mint a balból, ezen nevetnie kell: elképzeli magát, amint sír, de mégis nevet.

Az újabb szélroham után újabb könnycsepp jön elő, könnyzacskói fáradhatatlanul termelik a lúgos, enzimes könnyeket, minden ok nélkül, csak úgy folyik a szeméből. Megint nevet: mi vagyok én, bőgőmajom? És akkor most sírok vagy nevetek?

Éneklő fiatalok közelednek a háta mögött, huszonvalahány évesek, azt éneklik, „szívem szívedhez hajolna”, mélyföldszinti albérlete jut eszébe, ahol éjszakákat olvasott át, az ablak előtt tulipánfa volt, és ha felnézett, az eget látta. Annyi idősek a gyerekek, mint amennyi ő volt akkor.

„Haver vagy”, mondja az egyik, és megfogja a vállát.

És amikor Akáciuszt elkerülik, hívják, menjen velük. Minden jót, fiúk, kiált  utánuk Akác, érezzék jól magukat. Nem megy velük, de jólesik, hogy hívták, és maga sem tudja, miért, változatlanul boldog. Örömmel gondol vissza az elmúlt tíz napra, váratlan szellemi, testi kalandokkal ajándékozta meg, és hosszú ideje halogatott dolgok dőltek el benne. Vagy téved? Nem dőlt el semmi? Megfogadja, hogy sokáig nem eszik pizzát, de az is lehet, hogy soha többé.

Mielőtt a hídról leérne, egy pillantás balra, egy pillantás jobbra – a rakparti autók lámpái és a Lánchíd lámpái a vízen –, lába alatt a híd változatlanul remeg, amíg el nem éri a tartópillért. Itt a híd véget ér, és a gyalogosoknak egy aluljárón kell átmenni, majd máskor, gondolja Akác, most fenn. Kinéz, nem lát egyetlen autót sem, igaz, a híd lejárója kanyarodik. Sietve átmegy, mégis, szinte érinti a kabátját, a cipője sarkát egy sötétkék Peugeot.

Amikor átér, akkor kezd el kapkodva verni a szíve. Innét jól látszik, a kanyart a vezető, ha akarja, se tudja belátni, a lejáró lejt, és az autó is gyorsabban jött. Ha kicsivel gyorsabban jön, elüti.

Elüti? Ő kizárta az életéből a tragédiát (akarat, elszánás, bátorság, megtervezett jövő stb.). De kizárhatja-e a véletlent is? Nem zárhatja ki. Az asszony, akit a troli elgázolt, talán nem úgy kelt fel reggel, hogy ez a nap is olyan lesz, mint a többi?

Akáciusz átmegy a villamossíneken, és ott van a Körúton. Máris egy reklám: I want you! Kellesz nekem, parfüm, dezodor, borotvakrém! Itt is fúj a szél, de közel sem annyira, mint a hídon, sokkal kisebb pofonokat osztogat. Még kalapál a szíve, azután megnyugszik, rendesen ver megint.

Akáciusz arcára visszatér a derű. Pedig éppen arra gondol: cigarettázik, sokat és egészségtelenül eszik, a kor betegségei ellen – elhízás, infarktus, rák – semmit sem tesz. Gyereke nincs, valószínűleg nem is lesz, lassan ő is hozzájárul, egy kis önsorsrontással, az idősebb korosztály számának növekedéséhez. Sajnálja. Egy hónapban kétszer ünnepel, hónap elején a régi barátaival, hónap végén a mostani kollégákkal. Az egyik úgy kezdődik, hogy kézről kézre adnak egy üveg szatmári szilvapálinkát, és amikor elfogyott, elmennek valamelyik halászcsárdába, a másik, főleg a nőkollégák miatt, pezsgőivással. Előtte konyak.

Rossz levegőjű városban él, olyan országban, ahol a politikában – közéletben – még jó ideig csak a kiütéses győzelemért érdemes ringbe szállni; keveset kirándul, keveset utazik, ha teheti, nem gondol rá, hogy a földet körülvevő levegő éppolyan sérült, mint a föld, és éppolyan veszélyeztetett, mint a föld lakói. Tudja ezt Akác, és mégsem tudja, vagyis szeretné azt gondolni, hogy nem olyan fontos, ő csak egy ember a hatmilliárdból, minden játszma sokesélyes, miért pont neki kellene a rosszabb lehetőségekkel számolni?

Akáciusz, az ötvenedik éve felé járó férfi, a szülők egykori féltett gyermeke úgy gondolja, ha nem is a szerencse fia, akármi azért nem történhet meg vele. Ő kizárta az életéből a balszerencsét – a neve Ac-cus, Fehér Sólyom –, s ha ez nem is azt jelenti, hogy kezében tartja a sorsát, mégis inkább ezt hiszi el, mert ez a könynyebb. Felmenőinek génjei nemcsak okossággal, a teljesség utáni vággyal ajándékozták meg, és sok-sok emberszeretettel, hanem engedékenységgel is. Nemcsak kételkedő, hanem hiszékeny is, és elnéző. Megbocsát – magának is –, mielőtt igazából megharagudott volna, és ezt nem tudatlanságból, nem gyávaságból teszi, hanem kényelemből.

Mégis szeretjük Akácot. Talán azért, mert szereti ő is az embereket. Az embereknél csak a munkáját szereti jobban, úgy szeret dolgozni, ahogy a szorgalmas parasztemberek, a földműves, aki egyetlen szem kukoricáért is lehajol.

Szeretjük azért is, mert bátran elérzékenyedik. Ha az „élet nagy kérdéseiről” van szó, könnyes lesz a szeme, meghatódik, és nem bánja meg. Mert éjszakákon át töpreng a munkáján, és örül annak, ha örülhet.

Most is, ahogy megy az utcán, és előredől a szélben, nevet. Bőgőmajom, mondja magának, akkor most sírunk vagy nevetünk?