Vilcsek Béla

Sebeket osztva s kapva...

Lengyel Balázs: Két sorsforduló

 

Mennyire egyszerű és mennyire köznapi a címválasztás! Csak a kötet végére érve válik érthetővé, mégis mennyire összetett és mennyire nem köznapi. „Minden életnek megvan a maga saját értelme. Ez olyan jelentés-összefüggésen alapul, amelyben minden felidézhető jelen önértékkel s ugyanakkor az emlékezés összefüggésében az egész értelméhez való viszonnyal rendelkezik. Az individuális létezésnek ez az értelme – amely a megismerés számára hozzáférhetetlen – teljességgel szinguláris, sajátos módján azonban, akárcsak egy leibnizi monász, a történelmi univerzumot reprezentálja.” Wilhelm Diltheynek, a szellemtudományi hermeneutika egyik megteremtőjének a szavai ezek. A történelmi ész kritikájához készített vázlatait csaknem azzal egy időben veti papírra, amikor e kötet szerzőjének, Lengyel Balázsnak az eszmélkedése kezdődik, egész életét meghatározó eseménytörténései bekövetkeznek. Bekövetkeznek – talán ez a személytelen ige a legtalálóbb annak érzékeltetésére, amit maga az események részese is valamiféle fiatalos gesztusként, véletlenek összjátékaként, gyorsan illúziónak bizonyuló kezdeményezésként ír le, noha már akkor sejti, hogy az „nekem még sokkal többe lesz, a fél írói pályámba kerül”. Az emlékek önértéke az egész életút mérlegén, személyes tapasztalatok a történelmi univerzum horizontján. Számvetés tehát.

Adott egy tizenéves fiatalember, aki 1928-ban édesanyjától Babits verseinek díszkiadását kapja ajándékul, Piroska húga jóvoltából pedig hozzájut a Nyugat 1934–35-ös évfolyamának példányaihoz. Olyan kettős meghatározottság éri, aminek következtében felnőtt fejjel is úgy tekint vissza „a harmincas évekre, mint századunk irodalmának kimagasló évtizedére, mely gazdagságban, kezdeményezésben és színvonalban mindjárt a tízes évek után következik” (A Babits-élmény nyomában), és amelyről hamarosan kiderül, hogy az rajta kívül egy egész írói csoportosulás, mondhatni, nemzedék számára jelent ízlés- és szemléletbeli követendő példát. Babits ajánlása és a Nyugat fordítja figyelmét, legyen bármily meglepő is, a népi irodalom művei és a falukutató mozgalom tevékenysége felé. Lázasan olvassa Illyéstől a Puszták népét és a Petőfit, Féja Géza Viharsarokját, Szabó Zoltántól A tardi helyzetet és a Cifra nyomorúságot, Kovács Imrétől a Néma forradalmat, Kerék Mihályt, Szabó Dezsőt, Szekfű Gyulát és a Tanú-számokat, „hiszen sokféle véleményformálás lehetséges. Babitsnak és Némethnek, ha szikrázóan vitatkoztak is egymással, azonos volt egy-egy alapfelismerésük az irodalmat, a valódi íróságot illetően” (Valamikor Szigligeten). A tízes és a harmincas évek, a Nyugat és Babits mint életre szóló eszmény, s mai szemmel nézve szinte hihetetlen: közvetlen átjárás egyfelől a Márciusi Front, másfelől az Újhold eszmeiségéhez. A könyv főcímében jelzett két sorsfordulat nem más, mint a Márciusi Front és az Újhold megalapítása.

Az előbbibe, tizenkilenc évesen, úgyszólván belecsöppen. Elsőéves egyetemistaként eljárogat az Egyetemi Kör előadásaira. Hallgatja Erdei Ferencet beszélni a parasztság helyzetéről, Kovács Imrét a földbirtokelosztásról. A nevezetes 12 pont alá azért kerül a neve, s válik ezáltal országos horderejű események főszereplőjévé, mert a kör kommunista vezetői, Donáth Ferenc, Pollner György, Bachner-Pataki Ernő, Tettamanti Károly vagy Porga Lajos korábban mind összeütközésbe kerültek a hatóságokkal, s az adott pillanatban támadhatatlan, szűz névre volt szükségük a mozgalom meghirdetéséhez. A csaknem egy évtizeddel későbbi lapalapításban hasonló lelkesültséggel és jóhiszeműséggel vesz részt. Csak a Kabdebó Lórántnak 1984-ben adott rádióinterjú során tudatosodik benne a Márciusi Front és az Újhold körének orientációja közötti különbözőség: „A Márciusi Front a népi írók mozgalma a harmincas évek végén, az Újhold pedig az úgynevezett urbánusok folyóirata a felszabadulás utáni koalíciós időkben, 1946 és 1948 között. A Márciusi Frontnak olyan írók az eszmei irányítói, mint Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Veres Péter, Féja Géza és némileg Tamási Áron. Ezekkel az országos nevű írókkal szemben az Újholdhoz olyan, akkoriban alig ismert fiatal írók tartoztak többek között, mint Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Szabó Magda, Rába György, Lakatos István, Rákos Sándor. Az előbbi írói csoport, globálisan szólva, a magyar valóság ellentmondásaira függesztette a tekintetét – tele politikai szándékokkal. A másik inkább az emberi létezés ellentmondásaira.” (A Márciusi Fronttól az Újholdig) A kép árnyalása kedvéért tegyük még hozzá, a lap liberálisnak tartott szerkesztési gyakorlatába belefért az is, hogy a rövid két esztendő alatt publikációs lehetőséget kínáljon olyan alkotók számára is, mint Benjámin László, Gyárfás Miklós, Major Ottó, Karinthy Ferenc, Pándi Pál, Somlyó György vagy Vészi Endre. Mindenesetre egyetlen évtized markáns történései határozottan jellemzik – s a bevezetőben idézett egész értelméhez való viszony szempontjából ez a leglényegesebb – a nyílt politizálás mint kulturális cselekedet és a közéleti cselekvés mint nyíltan vállalt irodalmiság összeegyeztethetőségének Lengyel Balázs által a pályakezdő években és azután is képviselt modelljét és morálját. Az említett interjúban így vall erről: „Kezdetben nem vettem észre, hogy mást csinálok, mint azelőtt. Aminthogy nem is csináltam mást, hitem szerint. Evidens volt előttem, hogy a kultúra: cselekedet, adott körülmények között politikai cselekedet is. Semmiféle ellentétet nem éreztem a kettő között. Alig voltam képes elhinni, hogy a kataklizmák után, amelyeken egyértelmű és cselekvő politikai magatartással keresztülmentünk, no meg a magyar irodalom elért csúcsai után, ezentúl valamely szűkös propagandairodalmat akarnak rajtunk bevasalni politizáló irodalom címén. Egy jó darabig érthetetlen, véletlen tévedésnek éreztem ezt az irodalomfelfogást, a politikai progresszión belül esztétikai regressziónak. Ezzel szemben nekünk a művészi progressziót kell képviselnünk, gondoltam. Vagyis más területen bár, de ugyanazt csinálom az írás által, mint eddig.” Mindez már az esemény másik oldala is egyúttal. A dolgok alakulása-alakítása mellett a dolgok megítélése-fogadtatása. Az a tág értelemben vett irodalmi-társadalmi közeg, amelytől író-gondolkodó – akarja, nem akarja – nem függetlenítheti magát.

A Márciusi Front története ma már közismert. A makói kiáltvány aláíróit perbe fogják; a kormány minden addiginál szigorúbb sajtótörvényt erőszakol keresztül a parlamenten. Hiábavalónak bizonyul Kovács Imre, Csécsy Imre vagy Szabó Zoltán lapalapítási kísérlete; hiábavalónak bizonyulnak a Vigadóban és a Zeneakadémián rendezett „szabadság-estek”. A kör működése kényszerűen véget ér. Ez esetben is érdekesebbek azonban az „individuális létezés” tényei, tényatomjai. Illyés Gyula szenvedéllyel teli versmondása a makói programhirdetéskor például, Bibó István vibrálóan okos érvelése a közös vonatúton vagy az egyébként rokonszenves, paraszti származású szeminaristákkal folytatott vita emléke, a reakciós Kosztolányi- és a l’art pour l’art hívő Babits-képpel való első szembesülés. Nemkülönben az Újholdat érő folyamatos támadások. Legelőször Lukács Györgyé a Fórum 1946. évi első számában, amely már az indulást, a Babits után címmel megjelentetett főszerkesztői beharangozót úgy értékeli, mint „a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozás” megújítását s „az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását”. Ezzel összhangban az Új Magyarország és a Köztársaság című hetilap kolumnistái a korabeli magyar valóság irodalmi ábrázolásának hiányát teszik szóvá, Keszi Imre az Emberség hasábjain egyenesen kártékony reakciósoknak minősíti a lap szerzőgárdáját, Barabás Tibor, az Írószövetség főtitkára pedig ellenforradalmároknak kiáltja ki őket. S a Magyarok 1948. júniusi számában Lukácsy Sándor is a népi demokrácia melletti harcos kiállást kéri rajtuk számon, mígnem a korábbi szerkesztőtárs, Aczél Tamás – már a folyóirat megszűnését követően – 1949 áprilisában–májusában, a Társadalmi Szemlében nemcsak megtagadja, de mintegy el is temeti az új magyar irodalomnak ezt a friss kezdeményezését. A kegyelemdöfést, egyúttal a kijózanító felismerést Horváth Márton baráti hangon előadott, de ellentmondást nem tűrő szavai addigra már úgyis megadták: „Ti állandóan arról beszéltek, hogy így a realizmus meg úgy a realizmus, de nem ez a probléma. Az a probléma, hogy ha a magyar katona megindul Tito ellen, akkor hogy fogjátok a katonát lelkesíteni.” (Fél évszázad Újhold) Itt már nincs helye vitának. Ez már diktátum, nemcsak esztétikai, hanem politikai regresszió is, amit vagy elfogadni, vagy elutasítani lehet csupán. Marad a csaknem negyedszázados szilencium (az 1948-as A mai magyar líra után Lengyel Balázsnak legközelebb 1971-ben jelenhet meg tanulmánykötete), legfeljebb egy-egy ifjúsági regény megírásának, fordítások készítésének esélye. Az ötvenes évek, a saját bőrén kell megtapasztalnia, valójában a hetvenes évekig tartanak. Sőt, bizonyos félreérthetetlen jelzések – például a Népszabadság „polgári dekadens”, a Kortárs „szocialista irodalmunk fölös luxusa”, sőt, még ’89 után is a Holmi „csontkonzervatív” minősítése – nyomán úgy érzékeli, hogy számára még annál is tovább. A diktatúra keménységében vagy puhaságában, az autonómia lehetőségének mértékében lát csak különbséget, a rendszer(ek) alapvető természetét illetően nem. A húszas–harmincas évektől a kilencvenes évek elejéig terjedő időszakot átfogóan „általános történelmi tragédiaként”, a „szocialisztikus humanizmus” és a művészi autonómia folytonos megkérdőjeleződéseként éli meg, amelynek során a mindvégig követni kívánt babitsi-nyugatos eszmény, a „valódi íróság”, az „írástudói erkölcsi alap” érvényesülésére a legritkább esetben adódik tér, vagy fogalmazódik meg igény. Pedig hát a gyakorlott szerkesztői kéz nyilván nem véletlenül helyezi az 1992-ből származó jámbor óhajt a kötet legvégére, „bármennyire szorongatottak vagyunk mi nemzetileg, s élünk mi magunk sebeket osztva s kapva, mai íróként nem ártana arra az írástudóktól érkező Világítótorony-fényre többet s igazabbul figyelnünk”! (Meddig tartottak az ötvenes évek?)

Lengyel Balázs kötete először is tényekben, adatokban bővelkedő kordokumentum, amelyben a szerző a szemtanú, a közreműködő hitelességével számol be a harmincas–negyvenes évek irodalmi és politikai eseményeiről, számos adalékot nyújtva a magyar irodalom és történelem egyik meghatározó időszakának és szereplőinek pontosabb megismeréséhez. A pozitivizmus legjobb hagyományait követve tárja fel a számára oly kedves és oly fontos írók, költők, irodalmárok uralkodó tulajdonságait (faculté maitresse), kísérletet tesz az írói szándék minél hűségesebb rekonstrukciójára (A Kassák-parabola, A költő költője – Füst Milán, A fiatal Márai). Könyve ugyanakkor személyes hitvallásnak is tekinthető. Elbeszélése a harcostárs, a barát büszkén vállalt elfogultságával idézi meg és elemzi a korszak legjelentősebbnek ítélt alkotóit és műveit. A szellemtörténész érzékenységével kísérli meg az eredeti élményösszefüggés utánképzését, utánaalkotását (Nachbilden), annak újraélését, utólagos megélését (Nacherleben). A kivételes alkotói nagyságnak kijáró ámulattal és áhítattal értelmezi, többek között, Ottlik Géza, Weöres Sándor, Pilinszky János, Szabó Magda és Nemes Nagy Ágnes írásművészetét, költői gyakorlatát (Az Iskola a határon, A tövistermő Weöres, Az összes Pilinszky, Mégis költő!, Között). A tőle megszokott finom észrevételekkel, de a formalista-strukturalista elemzési módszer nyersebb eszközeinek alkalmazásától sem visszariadva vizsgálja a magyar és a világirodalom jeles műveinek és alakításmódozatainak jelentőségét és jellemzőit (A megsebzett galamb és a szökőkút, Elemi szerkezetek Kosztolányi lírájában, Egy poétikai módszer alakulása). Korábbról már ismert esszéinek válogatott gyűjteménye ezeknek az irodalomtörténeti-módszertani erényeknek és eredményeknek a felvonultatásán túl mégis az említett tanulságok miatt érdemel kitüntetett figyelmet. Mindenekelőtt a kizárólagosság, a kirekesztés megszüntethetőségének példázatos bemutatásáért és vállalásáért. Annak mintegy ráolvasásszerű, folytonos sugalmazásáért, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben nem lehetetlen az átjárás népi és urbánus, közéletiség és irodalom, a társadalmi valóságra irányuló külső és a létértelmezés problémái felé forduló belső nyitottság között. Hogy Németh László és Babits, Illyés és Pilinszky, Tamási és Nemes Nagy, a Márciusi Front és az Újhold képviselői nem feltétlenül kirekesztőleges, egymást kizáró vagy egymással szembefordítandó irányok megtestesítői a többféle látás- vagy írásmód együttes jelenlétét elfogadni képes befogadói-értelmezői tudat számára. S még valami. Talán a legfontosabb és a legszemélyesebb tanulság. A kötet írásaiban a felidézett emlékek és a különböző interpretációs módszerű pályaképek-műértelmezések szinte mindig a jelenre vonatkoztatva, az egész életút mérlegére téve, hozadékukat számba véve jelennek meg. A tények, események, olvasmányok értelmezésének végső fázisa csaknem minden esetben az egykori történéseknek és jelentésüknek a jelenbeli személyes létre való alkalmazása. (Az eljárás kivételes, már-már szépprózainak minősíthető példája a Két Róma című esszé, ugyancsak a könyv végéről, amely egy negyvenes évekbeli és egy mai itáliai utazás emlékképeinek fájdalmas egybecsúsztatását és értékszembesítését valósítja meg.) A múltbeli tényekkel, esetekkel vagy olvasatokkal kialakított hatástörténeti dialógus eredménye az individuális-történeti tapasztalatokkal bőségesen megterhelt személyiség mai értékítélete. S ez az értékítélet sajnálatos, de az elmondottak után teljesen természetes módon mindegyre egy-egy halk, rezignált jelzés: keserű ténymegállapítás és/vagy bátortalanul megfogalmazott óhajtás. Mint például a kötet címéül is választott két sorsfordulat egzisztenciális-lélektani következményeinek alábbi összegezésében is: „Ha visszapillantok a két különböző törekvés, a Márciusi Front és az Újhold szereplőinek, mozgatóinak széles táborára, ifjú kommunistákra, gondolkodókra, szociográfusokra és írókra, arra a sok tehetséges és kiváló emberre, akikkel fiatalságom pár éve alatt összejöttem, hogy valamit közösen tegyünk, és ha azután számba veszem az elmúlt évtized alatt betelt vagy betelőben levő sorsukat, akkor önkéntelenül lényegesen erősebb, hathatósabb tehetségvédelmet igényelnék a társadalomtól s magától a múló időtől.” (A Márciusi Fronttól az Újholdig)

Az írásoknak ez a legnyugtalanítóbb és egyben a leginspirálóbb, hermeneutikainak nevezhető rétege vagy sajátossága. Az esszéket olvasva, az objektívnek tetsző tényekkel, a szubjektív hitvallások részleteivel vagy a tanulságos példákkal kapcsolatban az olvasó kialakíthatja a maga, adott esetben akár a szerző álláspontjától eltérő vélekedését. Élet és életmű szüntelen mérlegre tétele és keserű minősítése viszont egyenesen arra készteti, sőt kényszeríti, hogy – immár Lengyel Balázs tapasztalásainak és következtetéseinek ismeretében s a hozzá hasonló következetességgel – elkészítse saját élete, osztott és kapott sebeket egyaránt tekintetbe vevő személyes számvetését is. Ha valóban így történik, az az esszék írója számára legalábbis elégtételül kell hogy szolgáljon. Célját, lehet, túl sok megpróbáltatás árán és túlságosan sokára, de ezennel elérte. Hans-Georg Gadamer szavait idézve: „Amikor a hagyományt megértjük, nemcsak szövegeket értünk meg, hanem belátásokra teszünk szert, és igazságokat ismerünk meg. Miféle megismerés és miféle igazság ez?” Belátás és válasz most már az ezredvég olvasójára vár. (Balassi Kiadó, 1998)