Borsi-Kálmán Béla
Egy erdélyi író-riporter nyomdokain
Beke György: Szigetlakók; Boltívek teherbírása; Kossuth-emigráció Bukarestben
„Kezdeményemnek meg van azon érdeme, hogy hű és megbíz-
ható, mert én igyekeztem mindennek lelkiismeretesen után-
járni, mindent saját szemeimmel látva, kellő kritikával leírni.”1Erdélyben (és Kolozsvárt) sűrűn megforduló egykori irodalomtörténész barátunktól származik az anekdota, miszerint egy alkalommal – valamikor a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján – reggel öt óra tájt toppant be, hívatlanul és találomra, Beke Györgyék kolozsvári, Borjúmál oldali otthonába. S noha tudván tudta (mint mindannyian), hogy az író-újságíró-riporter egyike nemzedéke legnagyobb munkabírású tollforgatóinak, mégis némiképp meglepődött, hogy Beke Györgyöt máris íróasztala fölé görnyedve találja. Kérdésére, hogy mivel is foglalatoskodik pitymallatkor, amikor még mindenki az igazak álmát alussza a kincses városban, Beke szemérmesen elárulta: Németh László valamelyik esszéjéből másol ki éppen néhány paszszust. No persze távolról sem a plagizálás ösztönétől hajtva, „mindössze” azért, hogy agya mozgásba jöjjön a magára következetesen kiszabott s mindig igen-igen tekintélyes napi „penzum” ledolgozása előtt.
A történet bizonyára torzult valamelyest az elmúlt másfél-két évtizedben, lehetséges például, hogy előre megbeszélt találkozóról volt szó, vagy mondjuk már fél hatot mutatott a konyhai falióra, s Beke nem Németh László-, hanem Illyés-, netán Tamási- vagy Bibó-szöveggel serkentette agytekervényeit a hajnali derengésben. Ami viszont bizonyos, mi több, „makacs dolog” (tény): míg az adoma terjesztője, ígéretes irodalomtörténészi pályáját félbeszakítva (vagy végleg „szögre akasztva”), egyelőre két-három kiadvánnyal szerepel a közkönyvtárak katalógusaiban, addig Beke György publikációs jegyzéke e dolgozat megírása pillanatában negyvennél is több kötetcímet tartalmaz,2 s megszámlálni már csak azért sem érdemes, mert talán ő maga sem tudja pontosan, hány nyomdakész kézirata hever az 1989 után örvendetesen megszaporodott Kárpát–Duna-medencei kiadók szerkesztőségi polcain vagy – még mindig – Dózsa György út 11. sz. alatti, immár pesti lakása íróasztalának fiókjaiban.
S jóllehet e szerény recenziónak semmiképpen sem lehet tárgya Beke életművének öszszegzésre törekvő számbavétele, azért e hajdani beszélgetésfoszlányból jó néhány említésre méltó mozzanat kihámozható, amely egykor talán a bekei „műegész” elemzéséhez is használható fogódzókat nyújthat.
Bárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot, még a legprimitívebb (alap)kérdésekben sem tudunk dűlőre jutni, mert nincsenek biztos kritériumaink annak megítéléséhez, mitől (miért) igazán fontos egy-egy mű, hogyan, miféle hatásmechanizmusok, áttételek (véleményformáló csoportok) és rejtett társadalomtörténeti összefüggések révén – s kinek (kiknek) a számára – válik-válhat egyáltalán azzá, hányadik opusnál minősül (át) egy életmű megkerülhetetlenné (vagyis a mennyiség mikor csap át minőségbe), meddig ildomos elmenni ennek önös befolyásolásában (a kiadók, szerkesztők és recenzensek megválasztásában és noszogatásában) stb. S végképp nincs válaszunk arra, hogy öt-tíz-ötven-száz év múlva mi marad belőle, ami felhasználható, továbbgondolható. Mert végtére is csupán ez számít, minden más jelenvaló világi hívság, talmi divat, hatalmi (értékrendi, irodalomhierarchiai) játék, pusztai délibábkergetés, merő, bár alkotáslélektanilag fölöttébb szükséges illúzió.
E hiábavaló kérdések további sorjázása helyett lássunk inkább egy újabb tényt: a budapesti Mundus Magyar Egyetemi Kiadó – hat magas nyomdatechnikai színvonalú és elegáns küllemű kötetre tervezve vállalkozását – 1996 novemberében hozzálátott Beke György eredetileg romániai magyar újságokban és folyóiratokban, majd könyv alakban is közzétett riportjainak – életműkiadásszerű – újraközléséhez.
A sorozat a Barangolások Erdélyben figyelemfelkeltő (mert vállaltan pontatlan: hiszen nem csak a történelmi Transsylvania a tárgya!) főcímet viseli, s az alábbiakban két első darabját kíséreljük meg röviden ismertetni:
Az összeállítás 1. számú kötetének – kissé talányosan – a Szigetlakók címet adta a szerző, amely maga is három korábbi riportkönyv anyagát tartalmazza, úgymint: Szilágysági hepehupa (Ady Endre szülőföldjén), Nyomjelző rokonság (Nagyapámmal Alsó-Fehér megyében), Búvópatakok (Beszterce-Naszód megyében).
A recenzensnek be kell ismernie, első – mint később kiderül, szerfölött felületes – benyomása az volt, hogy jól megírt, míves újságcikkek laza füzérét tartja kezében. Ismert történelmi-irodalomtörténeti toposzok, figurák, a közhelyeket, dinamikus sztereotípiákat alig meghaladó szentenciák, kiveszőfélben lévő hagyományok rögzítése – de ennél nemigen több. Ám – meglehet, kényszeredetten – a harmadik-negyedik történet olvasása közben pislákolni kezdett benne a felismerés: túl egyszerű lenne, ha csupán erről, ennyiről volna szó! Ugyanakkor kezdettől fogva nem tagadható, hogy a helyszínek kiválasztása találó, a megszólaltatott férfiak és nők karakteresek, a kérdések célratörők, a párbeszédek életszerűek, minden a helyén van, a szöveg élvezhető, elgondolkodtató. Mi több, lassanként hatalmába keríti az embert, befurakodik a bőre alá, lebilincseli, fogva tartja. Amikor pedig elhagyjuk a leginkább „könyvízűnek” és művelődéstörténeti utánérzésnek tetsző (főleg Nagyenyedre, Gyulafehérvárra, a Schola Transsylvanicára koncentráló) Nyomjelző rokonság című ciklust, és megérkezünk a Búvópatakok földjére, Beszterce-Naszód megyébe, már érteni véljük a címet s a mögötte rejtező koncepciót is. S a recenzensnek itt illik megjegyeznie iménti akadékoskodásával kapcsolatban, hogy nagyon is tudatában volt a szerző dilemmáinak és gondjainak, hiszen ez az a tematika és tájegység, amely a legismertebb, a legkönnyebben ellenőrizhető a kézikönyvekben, ennélfogva itt nyílik a legkevesebb alkalom az eredetiségre. Ám, mint például a Habánok halála című írásban, de egyebütt is, természetesen erre is akad bőven példa. Emellett mindaz, amit Beke Alsó-Fehér megye történetéről, várromjairól, legendáiról, megmaradt magyarjairól és főként hangulatáról előad, legfeljebb árnyalataiban különbözik attól az atmoszférától és világfelfogástól, amelyet jelen sorok írója Nagybánya vidéki kisfiúként, a harmincas években Enyeden diákoskodó édesapjától 1953 és 1962 között hallott (s érzelemvilágába, értékrendszerébe bizonyára ösztönösen beépített) az Erdélyi Nagyfejedelemség szívének számító történelmi régióról s annak változatlanul létező – ámbár tompított fényű – szellemi kisugárzásáról.
Beke tehát máris megnyerte a recenzens figyelméért és befogadói hajlandóságáért folytatott mérkőzés első játszmáját. Az „induláskor” enyhén kelletlen, majd nyögvenyelősen megadó attitűd aztán – Beszterce-Naszód megyébe érve – hirtelen csodálkozássá, majd egyre fokozódó elismeréssé változik. Néhány komoly historikuson s szorgalmas helytörténészen kívül ugyan ki hallott (olvasott) már Kecsed, Újős, Décse, Tacs, Zselyk, Somkerék, Magyarnemegye, Teke, Várkudu, Besenyő és a többi gyönyörű nevű mezőségi kisváros, falu, tanya pusztuló házsorairól, bomló közösségeiről és rohamosan fogyatkozó magyari népéről?
Mert ez az isten háta mögötti csodaszép vidék, tudjuk, kívül esett Orbán Balázs múlt századi felfedezőútjainak hatósugarán, s jóval kevesebb adat található róla a régebbi szociográfiákban s az újabb keletű szociológiai szakirodalomban egyaránt. Holott sokan és régóta sejtették, s Beke György is meggyőződéssel vallja (sőt: plasztikus leírásokkal látleletszerűen bizonyítja is): az egyetemes magyarság gerince – az Anjou-korban még sűrű magyar lakosságú hajdani Dél-Magyarország török kori romlása után – itt, az erdélyi Mezőségen roppant meg másodszor, s minden jel szerint jóvátehetetlenül. Mert – sugallja Beke szaktörténészeknek is becsületére váló tárgyismerettel (egyebek között Mikecs László lassanként feledésbe merülő eredményeit3 is hasznosítva) – nem egyszerűen arról van szó, hogy a folyók, mezők, rétek, lapályok korábban magyar etnikuma napjainkra olyannyira elmerült a román néptengerben,4 hogy csupán alig-alig kilátszó, nehezen megközelíthető apró szigetek szanaszét szórt halmaza maradt belőle egzotikus Árpád-kori eredetű lakóival, hanem alighanem végérvényesen megszűnt a folytonosság az Alföld, a Tiszahát, a Szamosok-völgye és a moldvai csángó telepek, valamint a Székelyföld hajdan összefüggő magyar népessége között.
Itt, ezen a ponton a kötetek – és a bekei „üzenet” interpretálása – akár háromfelé is elágazhatnak. Átcsaphat például népünk és nemzetünk történelmi sebeinek öncélú nyalogatásába, valamiféle romantikus-narcisztikus köldöknézésbe, hiszen Beke bevallott célja – ezúttal – tényleg a bonyolult történelmi-gazdasági-szociológiai és demográfiai okokból fogyatkozó romániai magyarság túlélésért, a megmaradásért folytatott küzdelmének objektív ábrázolása s az ebből fakadó etosz és poézis felmutatása. Ám ennyi és semmi több! Beke robusztus alkatától ugyanis mi sem áll távolabb az érzelgősségnél, s ha mégis – a szikár tényektől jócskán elrugaszkodva, ám riportkönyvei sugallatának engedelmeskedve – valamilyen költői képbe próbálnók sűríteni egyéniségét és munkásságát, masszív cserfarönk ötlene eszünkbe, mely szívósan ellenáll a zúgó vadvizek és sziklás meredélyek ütközéseinek, a tutajosok szitkainak és fejszecsapásainak, s míg a havasoktól a tengerig (az „Értől az Óceánig”) eljut, mindent magába szív; kérge egyre szilárdabbá pácolódik, s nemcsak a fuldoklók kapaszkodhatnak bele, nem csupán rőzsét és gyújtóst lehet hasogatni rajta, hanem – miután révbe ért – tartóoszlopnak, mestergerendának (boltívnek) egyaránt felhasználható.
Nem, nincs szándékunkban majdani művelődéstörténeti értékítéleteknek elébe vágni, meglehet, nem is állják ki ezen írások minden tekintetben egy aprólékosabb filológiai vizsgálódás próbáját, s szerencsére ideje sem érkezett még el ennek, mert az életmű egyre újabb és újabb darabokkal gyarapodik. Az azonban, úgy hisszük, megalapozottan állítható, hogy Bekének e nyersanyag megmunkálásával – a szilágysági, mezőségi, avasi maradék magyarság életkörülményeinek s -terének gondos föltárásával – egészen sajátos hangulatot, kontrasztos-ellenpontozó hatást sikerül teremtenie: fűrészsivítás, pörölycsapás, szekercelárma közepette haragoszöld fenyvesek zúgását, táltosok rikoltását, regösök lantpengetését, kuruc bujdosók tárogatójának szavát, Bem József diadalmas csatakürtjeit véljük hallani. Önkéntelenül is Ilosvai Selymes Péter, Tinódi Lantos Sebestyén, Bölöni Farkas Sándor és persze Orbán Balázs neve ötlik eszünkbe, az ő utóduk Beke – modern kori, ám régi (klasszikus) módszerekkel dolgozó krónikás, aki immár nem hátaslovon, hanem negyven lóerős öreg Skodáján járja be a kiszemelt szórványvidéket, s roppant ismeretanyagot összehordva maradandó emléket állít hőseinek: papoknak, tanítóknak, tanároknak, újságíróknak, színészeknek, önképzőköri vezetőknek, országos hírű alkotóknak és lelkes helyi kultúrmunkásoknak egyaránt.
Említettük már azt az erős érzelmi hullámzást, amelyet Beke – talán akarata ellenére – témáival, szikár mondataival s visszafogott, lényegre törő stílusával kivált. Arról viszont még nem esett szó, hogy milyen felelősséggel jár ez a tényfeltárással elegyes múltidézés, mekkora kockázatot vállal Beke, amikor egy-egy helyi ügy nyomába ered, régi(módi) történet kibontásába belefog. Mert műveit szűk szakterületre specializálódott történész-szociológusok, mániákus filoszok s a fölkeresett helyszínek szülöttei egyaránt forgathatják. Így két oldalról is érhette-érheti többé-kevésbé jogos szakmai vagy egyéb szempontú bírálat, netán (a román hatalom részéről) alattomos gáncs. Akkor meg kivált „pechje” lehet, ha – mint ez esetben is – olyasvalaki veszi tüzetesebben szemügyre sorait, aki valamelyik általa bebarangolt régió (település, táj, iskola) szülötte avagy növendéke volt, s időközben szintén historikusi, közírói pályára adta a fejét, s esetleg az idősebb „kolléga” által használt forrásmunkák jó részét maga is forgatta.
Megvallom, erős kíváncsisággal, némi szkepszissel és árgus szemekkel fürkésztem mindazt, amit a szerző – immár a könyvsorozat 2. kötetében, a Boltívek teherbírásában – gyermekkorom legfontosabb színhelyeiről: Színérváraljáról, Misztótfaluról, Nagybányáról, Éririnyről és Szatmárról, illetve eme tájról s embereiről papírra vetett. Nos, sehol egyetlen hibás adat, elírt évszám, rosszul megemésztett anekdota, tárgyi tévedés vagy megbicsakló érvelés. Megint minden „stimmel”, a részletek és az egész összhangban áll, az építmény szilárd. Beke a második „próbát” is kiállta. Ám a mondatok oly simán gördülnek, a szöveg olyannyira koherens, hogy a recenzensben fölébred a kíváncsiság ördöge, s halványuló olvasmányemlékeiben kutakodva tamáskodni kezd: ugyanezt élvezte, értékelte-e már 1975-ben, 1978-ban5 és 1983-ban is? Más szóval: vajon különböznek-é, és ha igen, miben, első megjelenésükhöz képest a máramarosi-szatmári, illetve szilágysági textusok?
Erről az utólagos szerzői beavatkozásról ugyanis – Pomogáts Bélának az 1. kötet elé írt (s egyébként Beke egy másik nagy sikerű riportfüzérének címét kölcsönvevő Magunk keresése6 című) beharangozó kisesszéjéből – az olvasó mindössze annyit tud, hogy „kiegészített és átdolgozott” szövegváltozat(ok)ról van – eleve – szó!7
Ám ez tüstént több módszertani, olvasásszociológiai problémát is fölvet: az odáig tökéletesen rendben van, ha a szerző (bármelyik szerző) az újraközlés esélyét szövegének csiszolására, adatainak pontosítására, mondanivalójának alaposabb kifejtésére használja fel. Az is érthető, ha megragadja az alkalmat olyan témák, friss fejlemények, elemzések és értékelések publikálására, melyeket az első kiadás idején még nem ismert, később fogalmazódtak meg benne, vagy a cenzor kiirtotta őket, netán – mint a ceaułescui „aranykor” legdurvább utolsó évtizedében – maga tekintett el, érthető okokból, közlésüktől. (Ebbe a kategóriába tartoznak, egyebek között, a Szilágyi Domokos zseniális alakját, a kolozsvári Raoul ¤orban művészettörténész pálfordulását és színeváltozásait s a Bura László szatmári nyelvész-művelődéstörténész intézménypótló munkásságának kulisszatitkait megörökítő írásai.) Még az is elfogadható, ha olyan (termelési eredményeket, a szocialista társadalomépítés egyéb, időközben anakronisztikussá vált hordalékanyagát görgető és mentalitását idéző) részleteket kihagy, melyekről több-kevesebb okkal föltételezi: már nemigen kötheti le a mai (s főleg magyarországi) olvasót. Ám ezzel, nyilván akaratlanul, tüstént újabb vétséget követ el: a szövegcsonkítással egyszersmind az impozáns bekei életmű egyik legnagyobb erényét, masszív és hiteles kordokumentum-jellegét kezdi ki, a szigorúan vett történetiség elvét sérti meg. És ezen az sem sokat enyhít, hogy mindegyik ciklus alatt két évszám (az első megjelenés éve és a „revízió” dátuma) szerepel.
A recenzensnek be kell vallania, már számára is fölöttébb meglepő fölfedezése előtt eljátszott a gondolattal: mi történne, ha az erdélyi történelmi irodalom színe-virága, Teleki Józseftől Kővári Lászlón át Miskolczy Ambrusig, valamilyen katasztrófa folytán megsemmisülne? Vajon Beke György történelembúvárló riportjai milyen mértékben pótolhatnák a hiányt: Jakab Elek, Márki Sándor, Mikó Imre, Deák Imre, Jakó Zsigmond, Venczel József, Imreh István, Makkai László, Benkő Samu, Csetri Elek, Demény Lajos, Köpeczi Béla, Szász Zoltán alapmunkáit? Más szóval: hogyan viszonyul Beke szociográfiai munkássága a transzszilván történetírás élvonalához?
A kérdésfelvetés persze többszörösen is abszurd (hiszen az erdélyi historikusok monográfiái még elméletileg sem enyészhetnek el), másfelől kegyetlen, kíméletlen is (mert eltérő diszciplínákat és minőségeket mér azonos mércével), mégsem teljesen jogosulatlan. Egyrészt mert Beke gyaníthatóan a „csúcsokat” vette célba (az életműsorozat is erre vall!), így eleve vállalnia kell a megmérettetést, másrészt csaknem valamennyi írásából, majd minden sorából kitetszik: közeli ismeretségben, bizalmas viszonyban van az erdélyi történészek élő és holt nemzedékeivel s azok műveivel! Mi több, mint láttuk, nincs egyetlen olyan mondata, amelynek ne volna történelmi (ténybeli) fedezete, nincs egyetlen adata, melyet, éppen az erdélyi historikus-céh műremekeiből, ne ellenőrzött volna. Vagyis, ha úgy tetszik, maga is tudatosan történetírói módszerekkel él.
Kiváltképpen érvényes ez a megállapítás egyik legfrissebb munkájára, a Kossuth-emigráció Bukarestben című, 1998 végén megjelent könyvére, amely szabályos történészi szaktanulmány, kismonográfia. Ráadásul nem is előzménytelen: Beke György, a művelődéstörténész már 1976-ban, Veress Sándor tolla és körzője című kitűnő tanulmánykötetével8 letette névjegyét. Ez a könyv akkortájt revelációszámba ment, visszhangos sikert aratott mind az olvasók körében, mind a szűkebb szakmai közvéleményben. Veress és társai sorsában az erdélyi, moldvai és bukaresti magyarok jó okkal ismertek rá a romániaiság előképére. A munka adatait ma is csupán kiegészíteni, következtetéseit legföljebb árnyalni lehetne. Ugyanez vonatkozik a Kossuth-emigráció Bukarestben. Magyar emlékírók Romániában című könyvre is, mely a Veress és társai tevékenységét feltáró 1976-os közlemény szerves folytatása. Ám jóval több is annál: nem csupán egy román nagybojár munkaadója által kora legbecsületesebb embereként jellemzett határmérnök-vasútépítő rokonszenves alakját idézi föl újra – ezúttal a hozzá hasonlóan tevékeny és tehetséges bukaresti magyar kor- és sorstársak: Koós Ferenc, Oroszhegyi (Szabó) Józsa, Fialla Lajos, valamint Veress Sándor testvéröccse, Veress Ferenc portréit árnyaltabb ecsetvonásokkal rajzolja meg, mint az előző változatban, s az eddiginél nagyobb terjedelemben taglalja regáti munkásságukat is. Ezenközben új adatokat közöl a bukaresti magyarság históriájából: megírja a Koós Ferenc–Czelder Márton közötti, az örök emberi gyarlóságból s az emigrációs léthelyzetből fakadó, igen rosszízű és káros „párviadal” hiteles történetét s szomorú következményeit; szakszerűen ismerteti az első havaselvi magyar nyelvű újság, a Bukuresti Magyar Közlöny – akkoriban „az egyetlen magyar lap a történelmi Magyarország határain kívül Európában” – színvonalas hírközlő, elemző, a kölcsönös megismerés, valamint a magyar–román közeledés ügyét már akkor fölvállaló, alig félesztendős pályafutását. Nyomon követi az újabb magyar nyelvű lapalapítási kísérletek eredményét: így ugyancsak Bekétől szerezhetünk tudomást a Bukaresti Híradó (1880–1885, megszakításokkal), a Romániai Értesítő (1899–1900), a Romániai Magyar Néplap (1900), a Romániai Hírlap (1907–1910), a Romániai Magyar Újság (1908–1916), a Bukaresti Hírlap (1921), a Bukaresti Magyar Kurír (1926), a Bukaresti Lapok (1932–1936) című kiadványok kérészéletű létezéséről és hányatott sorsáról, valamint a bukaresti magyar közművelődési egyesületek, könyvtárak, kaszinók, szavalókörök és dalárdák működéséről. Végül, de nem utolsósorban, Beke gondos filológiai aprómunkával rögzíti kedvenc bukaresti hőseinek (s nagy elődeinek) az utókor emlékezetében tovább élő nyomait, példaadását, szellemi örökségét.
Ebben a könyvében Beke nem csak egyik példaképe – Orbán Balázs – írásunk mottójával fémjelzett tanítását és gyakorlatát követi. Ezúttal – ismereteink szerint első ízben – magát a szerkesztési módszert is átveszi mesterétől: 135 precíz (vég)jegyzettel látja el tanulmányát! Már csak ezért is megkérdezhetjük tőle: nem kellett volna-e ugyanígy jeleznie az életműsorozat két első darabjában is az általa eszközölt szövegváltoztatásokat-módosításokat? S úgyszintén itt kell föltennünk még egy kényelmetlen kérdést: az új változatok szövegében miért rövidített le (olykor hagyott el) némely, a magyar–román (román–magyar) kulturális és történelmi kapcsolatokra vonatkozó fragmentumokat és utalásokat? Hogy rögtön néhány példát is hozzunk: az 1. kötet Zsibó városáról szóló írásából miért maradt ki, hogy adatainak tekintélyes hányadát „Andrei Murełan monográfiájából” kölcsönözte?9 Vagy miért tekintett el a történelmileg releváns Wesselényi Miklós–Dinicu Golescu párhuzam újraközlésétől oly módon, hogy az erdélyi magyar arisztokratát felidéző passzust megkurtította s átírta, a felvilágosult havaselvi nagybojár alakját pedig „kifelejtette”?10 Ez annál is inkább szemet szúr, mert az elgörögösödött félfanarióta oligarcha immár klasszikusnak számító főművét11 épp Beke György ültette át művészi színvonalon anyanyelvünkre. És a sort folytathatnánk…12
Nem, nincs szándékunkban Beke minden sorát górcső alá venni, ez a recenzió pedig, ismételjük, nem alkalmas holmi végkövetkeztetések levonására, már csak terjedelmi okokból sem. Nem kívánja, meg sem kísérli tehát Beke György helyét a magyar művelődéstörténetben kijelölni. Még csak arra sem vállalkozhat, hogy az imént firtatott kérdésekre érvényes választ keressen. Ezek ugyanis, ha vannak, föltehetően az 1989 után gyökeresen megváltozott globális geostratégiai erőtér bugyraiban, közelebbről a magyar–román viszony módosulófélben lévő koordináta-rendszerében s talán Beke György (mint mindannyiunk) nézőpontjának – esetleg az író épp 1989. december végi áttelepülésével is összefüggő – akaratlan elmozdulásaiban rejtőzhetnek. Így érvényes vizsgálatuk az elengedhetetlenül szükséges történelmi távlat híján el sem képzelhető, s talán az idő sem ért még meg rá.
Mindenesetre Beke Györgynek az erdélyi történelemből vétetett, az 1970–80-as évek romániai valóságában fogant s az 1989 utáni kelet-közép-európai változásokat (bár nem mindig szándékosan) tükröző művelődéstörténeti riportjai újraközléséért a szerzőnek elismerés, a kiadónak pedig hála jár. A jelen s a jövendő olvasója egyaránt sokat nyer, nyerhet vele, a történeti-szociográfiai kutatás pedig sem most, sem a jövőben nem kerülheti meg. (Mundus, 1996; 1998; Közdok, 1998)
1Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868. Előszó, 3. p. Vö. Beke György–Fodor Sándor–Mikó Imre: Orbán Balázs nyomdokain, Bukarest, 1969.
2Magyar és Nemzetközi Ki Kicsoda, Budapest, 1998. 85–86. p.
3Mikecs László: Csángók, Budapest, é. n. (1941), 2. kiad. 1989.
4Vö. Beke György egyik gondolatmenetével: …„Ha eltűnnek a csángók, ahogy már több mint kétszázezren eltűntek közülük a román néptengerben”… in:
Beke Mihály András: Illúziók kora, Erdély. Párbeszéd Beke Györggyel Erdély ismeretlen tegnapjáról, Budapest, 1993. 144. p.
5Borsi-Kálmán Béla: Beke György: Szilágysági hepehupa, Tiszatáj, 1977. 1. sz. 89–90. p; Uő.: Riportúton, történelemkeresőben, Új Írás, 1979. 5. sz. 119–121. p.
6Bukarest, 1972.
7Lásd Beke György: Szigetlakók. Barangolások Erdélyben 1. köt. [Szerk. Biernaczky Szilárd], Bp. 1996. 7. p. Vö.: N. Tóth Ida: Barangolások Erdélyben. Beke György a maga igazságáról, Magyar Nemzet, 1999. február 2. 9. p.
8Szerk. Bitay Ödön, előszó Benkő Samu, Testamentum-sorozat, Bukarest, 1976. A téma olyannyira megihlette, hogy anyagát regény formájában is közzétette, lásd Beke György: Világos árnyékában, Budapest, 1991.
9Vö. Beke György: Szilágysági hepehupa, Bukarest, 1975, 68. p., ill. Beke György: Szigetlakók, Budapest, 1996. 34. p.
10Lásd Beke György: Szilágysági hepehupa, 74–75. p., ill. uő. Szigetlakók 36. p., Vö. Beke György: Mire kötelez a barátság?, in: Beke György: Atlantisz harangoz – A magyarság sorsa Erdélyben 1918–1992, Budapest, 1993. 159–166. p.
11Dinicu Golescu: Utazásaim leírása – 1824, 1825, 1826 (Fordította, a bevezető tanulmányt írta és jegyzetekkel ellátta Beke György), Bukarest, 1977 (Téka-sorozat).
12Vö. Beke György: Boltívek teherbírása. Barangolások Máramaros és Szatmár megyében, Bukarest, 1983. 15.; 241.; 253.; 369–370., illetve Beke György: Boltívek teherbírása. Barangolások Erdélyben, 2. köt. [szerk. Biernaczky Szilárd], Budapest, 1998. 22.; 320.; 334.; 421. p.