Borsi-Kálmán Béla

Egy erdélyi író-riporter nyomdokain

Beke György: Szigetlakók; Boltívek teherbírása; Kossuth-emigráció Bukarestben

„Kezdeményemnek meg van azon érdeme, hogy hû és megbíz-
ható, mert én igyekeztem mindennek lelkiismeretesen után-
járni, mindent saját szemeimmel látva, kellõ kritikával leírni.”1

Erdélyben (és Kolozsvárt) sûrûn megforduló egykori irodalomtörténész barátunktól származik az anekdota, miszerint egy alkalommal – valamikor a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján – reggel öt óra tájt toppant be, hívatlanul és találomra, Beke Györgyék kolozsvári, Borjúmál oldali otthonába. S noha tudván tudta (mint mindannyian), hogy az író-újságíró-riporter egyike nemzedéke legnagyobb munkabírású tollforgatóinak, mégis némiképp meglepõdött, hogy Beke Györgyöt máris íróasztala fölé görnyedve találja. Kérdésére, hogy mivel is foglalatoskodik pitymallatkor, amikor még mindenki az igazak álmát alussza a kincses városban, Beke szemérmesen elárulta: Németh László valamelyik esszéjébõl másol ki éppen néhány paszszust. No persze távolról sem a plagizálás ösztönétõl hajtva, „mindössze” azért, hogy agya mozgásba jöjjön a magára következetesen kiszabott s mindig igen-igen tekintélyes napi „penzum” ledolgozása elõtt.

A történet bizonyára torzult valamelyest az elmúlt másfél-két évtizedben, lehetséges például, hogy elõre megbeszélt találkozóról volt szó, vagy mondjuk már fél hatot mutatott a konyhai falióra, s Beke nem Németh László-, hanem Illyés-, netán Tamási- vagy Bibó-szöveggel serkentette agytekervényeit a hajnali derengésben. Ami viszont bizonyos, mi több, „makacs dolog” (tény): míg az adoma terjesztõje, ígéretes irodalomtörténészi pályáját félbeszakítva (vagy végleg „szögre akasztva”), egyelõre két-három kiadvánnyal szerepel a közkönyvtárak katalógusaiban, addig Beke György publikációs jegyzéke e dolgozat megírása pillanatában negyvennél is több kötetcímet tartalmaz,2 s megszámlálni már csak azért sem érdemes, mert talán õ maga sem tudja pontosan, hány nyomdakész kézirata hever az 1989 után örvendetesen megszaporodott Kárpát–Duna-medencei kiadók szerkesztõségi polcain vagy – még mindig – Dózsa György út 11. sz. alatti, immár pesti lakása íróasztalának fiókjaiban.

S jóllehet e szerény recenziónak semmiképpen sem lehet tárgya Beke életmûvének öszszegzésre törekvõ számbavétele, azért e hajdani beszélgetésfoszlányból jó néhány említésre méltó mozzanat kihámozható, amely egykor talán a bekei „mûegész” elemzéséhez is használható fogódzókat nyújthat.

Bárhogy csûrjük-csavarjuk is a dolgot, még a legprimitívebb (alap)kérdésekben sem tudunk dûlõre jutni, mert nincsenek biztos kritériumaink annak megítéléséhez, mitõl (miért) igazán fontos egy-egy mû, hogyan, miféle hatásmechanizmusok, áttételek (véleményformáló csoportok) és rejtett társadalomtörténeti összefüggések révén – s kinek (kiknek) a számára – válik-válhat egyáltalán azzá, hányadik opusnál minõsül (át) egy életmû megkerülhetetlenné (vagyis a mennyiség mikor csap át minõségbe), meddig ildomos elmenni ennek önös befolyásolásában (a kiadók, szerkesztõk és recenzensek megválasztásában és noszogatásában) stb. S végképp nincs válaszunk arra, hogy öt-tíz-ötven-száz év múlva mi marad belõle, ami felhasználható, továbbgondolható. Mert végtére is csupán ez számít, minden más jelenvaló világi hívság, talmi divat, hatalmi (értékrendi, irodalomhierarchiai) játék, pusztai délibábkergetés, merõ, bár alkotáslélektanilag fölöttébb szükséges illúzió.

E hiábavaló kérdések további sorjázása helyett lássunk inkább egy újabb tényt: a budapesti Mundus Magyar Egyetemi Kiadó – hat magas nyomdatechnikai színvonalú és elegáns küllemû kötetre tervezve vállalkozását – 1996 novemberében hozzálátott Beke György eredetileg romániai magyar újságokban és folyóiratokban, majd könyv alakban is közzétett riportjainak – életmûkiadásszerû – újraközléséhez.

 

A sorozat a Barangolások Erdélyben figyelemfelkeltõ (mert vállaltan pontatlan: hiszen nem csak a történelmi Transsylvania a tárgya!) fõcímet viseli, s az alábbiakban két elsõ darabját kíséreljük meg röviden ismertetni:

Az összeállítás 1. számú kötetének – kissé talányosan – a Szigetlakók címet adta a szerzõ, amely maga is három korábbi riportkönyv anyagát tartalmazza, úgymint: Szilágysági hepehupa (Ady Endre szülõföldjén), Nyomjelzõ rokonság (Nagyapámmal Alsó-Fehér megyében), Búvópatakok (Beszterce-Naszód megyében).

 

A recenzensnek be kell ismernie, elsõ – mint késõbb kiderül, szerfölött felületes – benyomása az volt, hogy jól megírt, míves újságcikkek laza füzérét tartja kezében. Ismert történelmi-irodalomtörténeti toposzok, figurák, a közhelyeket, dinamikus sztereotípiákat alig meghaladó szentenciák, kiveszõfélben lévõ hagyományok rögzítése – de ennél nemigen több. Ám – meglehet, kényszeredetten – a harmadik-negyedik történet olvasása közben pislákolni kezdett benne a felismerés: túl egyszerû lenne, ha csupán errõl, ennyirõl volna szó! Ugyanakkor kezdettõl fogva nem tagadható, hogy a helyszínek kiválasztása találó, a megszólaltatott férfiak és nõk karakteresek, a kérdések célratörõk, a párbeszédek életszerûek, minden a helyén van, a szöveg élvezhetõ, elgondolkodtató. Mi több, lassanként hatalmába keríti az embert, befurakodik a bõre alá, lebilincseli, fogva tartja. Amikor pedig elhagyjuk a leginkább „könyvízûnek” és mûvelõdéstörténeti utánérzésnek tetszõ (fõleg Nagyenyedre, Gyulafehérvárra, a Schola Transsylvanicára koncentráló) Nyomjelzõ rokonság címû ciklust, és megérkezünk a Búvópatakok földjére, Beszterce-Naszód megyébe, már érteni véljük a címet s a mögötte rejtezõ koncepciót is. S a recenzensnek itt illik megjegyeznie iménti akadékoskodásával kapcsolatban, hogy nagyon is tudatában volt a szerzõ dilemmáinak és gondjainak, hiszen ez az a tematika és tájegység, amely a legismertebb, a legkönnyebben ellenõrizhetõ a kézikönyvekben, ennélfogva itt nyílik a legkevesebb alkalom az eredetiségre. Ám, mint például a Habánok halála címû írásban, de egyebütt is, természetesen erre is akad bõven példa. Emellett mindaz, amit Beke Alsó-Fehér megye történetérõl, várromjairól, legendáiról, megmaradt magyarjairól és fõként hangulatáról elõad, legfeljebb árnyalataiban különbözik attól az atmoszférától és világfelfogástól, amelyet jelen sorok írója Nagybánya vidéki kisfiúként, a harmincas években Enyeden diákoskodó édesapjától 1953 és 1962 között hallott (s érzelemvilágába, értékrendszerébe bizonyára ösztönösen beépített) az Erdélyi Nagyfejedelemség szívének számító történelmi régióról s annak változatlanul létezõ – ámbár tompított fényû – szellemi kisugárzásáról.

Beke tehát máris megnyerte a recenzens figyelméért és befogadói hajlandóságáért folytatott mérkõzés elsõ játszmáját. Az „induláskor” enyhén kelletlen, majd nyögvenyelõsen megadó attitûd aztán – Beszterce-Naszód megyébe érve – hirtelen csodálkozássá, majd egyre fokozódó elismeréssé változik. Néhány komoly historikuson s szorgalmas helytörténészen kívül ugyan ki hallott (olvasott) már Kecsed, Újõs, Décse, Tacs, Zselyk, Somkerék, Magyarnemegye, Teke, Várkudu, Besenyõ és a többi gyönyörû nevû mezõségi kisváros, falu, tanya pusztuló házsorairól, bomló közösségeirõl és rohamosan fogyatkozó magyari népérõl?

Mert ez az isten háta mögötti csodaszép vidék, tudjuk, kívül esett Orbán Balázs múlt századi felfedezõútjainak hatósugarán, s jóval kevesebb adat található róla a régebbi szociográfiákban s az újabb keletû szociológiai szakirodalomban egyaránt. Holott sokan és régóta sejtették, s Beke György is meggyõzõdéssel vallja (sõt: plasztikus leírásokkal látleletszerûen bizonyítja is): az egyetemes magyarság gerince – az Anjou-korban még sûrû magyar lakosságú hajdani Dél-Magyarország török kori romlása után – itt, az erdélyi Mezõségen roppant meg másodszor, s minden jel szerint jóvátehetetlenül. Mert – sugallja Beke szaktörténészeknek is becsületére váló tárgyismerettel (egyebek között Mikecs László lassanként feledésbe merülõ eredményeit3 is hasznosítva) – nem egyszerûen arról van szó, hogy a folyók, mezõk, rétek, lapályok korábban magyar etnikuma napjainkra olyannyira elmerült a román néptengerben,4 hogy csupán alig-alig kilátszó, nehezen megközelíthetõ apró szigetek szanaszét szórt halmaza maradt belõle egzotikus Árpád-kori eredetû lakóival, hanem alighanem végérvényesen megszûnt a folytonosság az Alföld, a Tiszahát, a Szamosok-völgye és a moldvai csángó telepek, valamint a Székelyföld hajdan összefüggõ magyar népessége között.

Itt, ezen a ponton a kötetek – és a bekei „üzenet” interpretálása – akár háromfelé is elágazhatnak. Átcsaphat például népünk és nemzetünk történelmi sebeinek öncélú nyalogatásába, valamiféle romantikus-narcisztikus köldöknézésbe, hiszen Beke bevallott célja – ezúttal – tényleg a bonyolult történelmi-gazdasági-szociológiai és demográfiai okokból fogyatkozó romániai magyarság túlélésért, a megmaradásért folytatott küzdelmének objektív ábrázolása s az ebbõl fakadó etosz és poézis felmutatása. Ám ennyi és semmi több! Beke robusztus alkatától ugyanis mi sem áll távolabb az érzelgõsségnél, s ha mégis – a szikár tényektõl jócskán elrugaszkodva, ám riportkönyvei sugallatának engedelmeskedve – valamilyen költõi képbe próbálnók sûríteni egyéniségét és munkásságát, masszív cserfarönk ötlene eszünkbe, mely szívósan ellenáll a zúgó vadvizek és sziklás meredélyek ütközéseinek, a tutajosok szitkainak és fejszecsapásainak, s míg a havasoktól a tengerig (az „Értõl az Óceánig”) eljut, mindent magába szív; kérge egyre szilárdabbá pácolódik, s nemcsak a fuldoklók kapaszkodhatnak bele, nem csupán rõzsét és gyújtóst lehet hasogatni rajta, hanem – miután révbe ért – tartóoszlopnak, mestergerendának (boltívnek) egyaránt felhasználható.

Nem, nincs szándékunkban majdani mûvelõdéstörténeti értékítéleteknek elébe vágni, meglehet, nem is állják ki ezen írások minden tekintetben egy aprólékosabb filológiai vizsgálódás próbáját, s szerencsére ideje sem érkezett még el ennek, mert az életmû egyre újabb és újabb darabokkal gyarapodik. Az azonban, úgy hisszük, megalapozottan állítható, hogy Bekének e nyersanyag megmunkálásával – a szilágysági, mezõségi, avasi maradék magyarság életkörülményeinek s -terének gondos föltárásával – egészen sajátos hangulatot, kontrasztos-ellenpontozó hatást sikerül teremtenie: fûrészsivítás, pörölycsapás, szekercelárma közepette haragoszöld fenyvesek zúgását, táltosok rikoltását, regösök lantpengetését, kuruc bujdosók tárogatójának szavát, Bem József diadalmas csatakürtjeit véljük hallani. Önkéntelenül is Ilosvai Selymes Péter, Tinódi Lantos Sebestyén, Bölöni Farkas Sándor és persze Orbán Balázs neve ötlik eszünkbe, az õ utóduk Beke – modern kori, ám régi (klasszikus) módszerekkel dolgozó krónikás, aki immár nem hátaslovon, hanem negyven lóerõs öreg Skodáján járja be a kiszemelt szórványvidéket, s roppant ismeretanyagot összehordva maradandó emléket állít hõseinek: papoknak, tanítóknak, tanároknak, újságíróknak, színészeknek, önképzõköri vezetõknek, országos hírû alkotóknak és lelkes helyi kultúrmunkásoknak egyaránt.

Említettük már azt az erõs érzelmi hullámzást, amelyet Beke – talán akarata ellenére – témáival, szikár mondataival s visszafogott, lényegre törõ stílusával kivált. Arról viszont még nem esett szó, hogy milyen felelõsséggel jár ez a tényfeltárással elegyes múltidézés, mekkora kockázatot vállal Beke, amikor egy-egy helyi ügy nyomába ered, régi(módi) történet kibontásába belefog. Mert mûveit szûk szakterületre specializálódott történész-szociológusok, mániákus filoszok s a fölkeresett helyszínek szülöttei egyaránt forgathatják. Így két oldalról is érhette-érheti többé-kevésbé jogos szakmai vagy egyéb szempontú bírálat, netán (a román hatalom részérõl) alattomos gáncs. Akkor meg kivált „pechje” lehet, ha – mint ez esetben is – olyasvalaki veszi tüzetesebben szemügyre sorait, aki valamelyik általa bebarangolt régió (település, táj, iskola) szülötte avagy növendéke volt, s idõközben szintén historikusi, közírói pályára adta a fejét, s esetleg az idõsebb „kolléga” által használt forrásmunkák jó részét maga is forgatta.

Megvallom, erõs kíváncsisággal, némi szkepszissel és árgus szemekkel fürkésztem mindazt, amit a szerzõ – immár a könyvsorozat 2. kötetében, a Boltívek teherbírásában – gyermekkorom legfontosabb színhelyeirõl: Színérváraljáról, Misztótfaluról, Nagybányáról, Éririnyrõl és Szatmárról, illetve eme tájról s embereirõl papírra vetett. Nos, sehol egyetlen hibás adat, elírt évszám, rosszul megemésztett anekdota, tárgyi tévedés vagy megbicsakló érvelés. Megint minden „stimmel”, a részletek és az egész összhangban áll, az építmény szilárd. Beke a második „próbát” is kiállta. Ám a mondatok oly simán gördülnek, a szöveg olyannyira koherens, hogy a recenzensben fölébred a kíváncsiság ördöge, s halványuló olvasmányemlékeiben kutakodva tamáskodni kezd: ugyanezt élvezte, értékelte-e már 1975-ben, 1978-ban5 és 1983-ban is? Más szóval: vajon különböznek-é, és ha igen, miben, elsõ megjelenésükhöz képest a máramarosi-szatmári, illetve szilágysági textusok?

Errõl az utólagos szerzõi beavatkozásról ugyanis – Pomogáts Bélának az 1. kötet elé írt (s egyébként Beke egy másik nagy sikerû riportfüzérének címét kölcsönvevõ Magunk keresése6 címû) beharangozó kisesszéjébõl – az olvasó mindössze annyit tud, hogy „kiegészített és átdolgozott” szövegváltozat(ok)ról van – eleve – szó!7

Ám ez tüstént több módszertani, olvasásszociológiai problémát is fölvet: az odáig tökéletesen rendben van, ha a szerzõ (bármelyik szerzõ) az újraközlés esélyét szövegének csiszolására, adatainak pontosítására, mondanivalójának alaposabb kifejtésére használja fel. Az is érthetõ, ha megragadja az alkalmat olyan témák, friss fejlemények, elemzések és értékelések publikálására, melyeket az elsõ kiadás idején még nem ismert, késõbb fogalmazódtak meg benne, vagy a cenzor kiirtotta õket, netán – mint a ceaułescui „aranykor” legdurvább utolsó évtizedében – maga tekintett el, érthetõ okokból, közlésüktõl. (Ebbe a kategóriába tartoznak, egyebek között, a Szilágyi Domokos zseniális alakját, a kolozsvári Raoul ¤orban mûvészettörténész pálfordulását és színeváltozásait s a Bura László szatmári nyelvész-mûvelõdéstörténész intézménypótló munkásságának kulisszatitkait megörökítõ írásai.) Még az is elfogadható, ha olyan (termelési eredményeket, a szocialista társadalomépítés egyéb, idõközben anakronisztikussá vált hordalékanyagát görgetõ és mentalitását idézõ) részleteket kihagy, melyekrõl több-kevesebb okkal föltételezi: már nemigen kötheti le a mai (s fõleg magyarországi) olvasót. Ám ezzel, nyilván akaratlanul, tüstént újabb vétséget követ el: a szövegcsonkítással egyszersmind az impozáns bekei életmû egyik legnagyobb erényét, masszív és hiteles kordokumentum-jellegét kezdi ki, a szigorúan vett történetiség elvét sérti meg. És ezen az sem sokat enyhít, hogy mindegyik ciklus alatt két évszám (az elsõ megjelenés éve és a „revízió” dátuma) szerepel.

A recenzensnek be kell vallania, már számára is fölöttébb meglepõ fölfedezése elõtt eljátszott a gondolattal: mi történne, ha az erdélyi történelmi irodalom színe-virága, Teleki Józseftõl Kõvári Lászlón át Miskolczy Ambrusig, valamilyen katasztrófa folytán megsemmisülne? Vajon Beke György történelembúvárló riportjai milyen mértékben pótolhatnák a hiányt: Jakab Elek, Márki Sándor, Mikó Imre, Deák Imre, Jakó Zsigmond, Venczel József, Imreh István, Makkai László, Benkõ Samu, Csetri Elek, Demény Lajos, Köpeczi Béla, Szász Zoltán alapmunkáit? Más szóval: hogyan viszonyul Beke szociográfiai munkássága a transzszilván történetírás élvonalához?

A kérdésfelvetés persze többszörösen is abszurd (hiszen az erdélyi historikusok monográfiái még elméletileg sem enyészhetnek el), másfelõl kegyetlen, kíméletlen is (mert eltérõ diszciplínákat és minõségeket mér azonos mércével), mégsem teljesen jogosulatlan. Egyrészt mert Beke gyaníthatóan a „csúcsokat” vette célba (az életmûsorozat is erre vall!), így eleve vállalnia kell a megmérettetést, másrészt csaknem valamennyi írásából, majd minden sorából kitetszik: közeli ismeretségben, bizalmas viszonyban van az erdélyi történészek élõ és holt nemzedékeivel s azok mûveivel! Mi több, mint láttuk, nincs egyetlen olyan mondata, amelynek ne volna történelmi (ténybeli) fedezete, nincs egyetlen adata, melyet, éppen az erdélyi historikus-céh mûremekeibõl, ne ellenõrzött volna. Vagyis, ha úgy tetszik, maga is tudatosan történetírói módszerekkel él.

Kiváltképpen érvényes ez a megállapítás egyik legfrissebb munkájára, a Kossuth-emigráció Bukarestben címû, 1998 végén megjelent könyvére, amely szabályos történészi szaktanulmány, kismonográfia. Ráadásul nem is elõzménytelen: Beke György, a mûvelõdéstörténész már 1976-ban, Veress Sándor tolla és körzõje címû kitûnõ tanulmánykötetével8 letette névjegyét. Ez a könyv akkortájt revelációszámba ment, visszhangos sikert aratott mind az olvasók körében, mind a szûkebb szakmai közvéleményben. Veress és társai sorsában az erdélyi, moldvai és bukaresti magyarok jó okkal ismertek rá a romániaiság elõképére. A munka adatait ma is csupán kiegészíteni, következtetéseit legföljebb árnyalni lehetne. Ugyanez vonatkozik a Kossuth-emigráció Bukarestben. Magyar emlékírók Romániában címû könyvre is, mely a Veress és társai tevékenységét feltáró 1976-os közlemény szerves folytatása. Ám jóval több is annál: nem csupán egy román nagybojár munkaadója által kora legbecsületesebb embereként jellemzett határmérnök-vasútépítõ rokonszenves alakját idézi föl újra – ezúttal a hozzá hasonlóan tevékeny és tehetséges bukaresti magyar kor- és sorstársak: Koós Ferenc, Oroszhegyi (Szabó) Józsa, Fialla Lajos, valamint Veress Sándor testvéröccse, Veress Ferenc portréit árnyaltabb ecsetvonásokkal rajzolja meg, mint az elõzõ változatban, s az eddiginél nagyobb terjedelemben taglalja regáti munkásságukat is. Ezenközben új adatokat közöl a bukaresti magyarság históriájából: megírja a Koós Ferenc–Czelder Márton közötti, az örök emberi gyarlóságból s az emigrációs léthelyzetbõl fakadó, igen rosszízû és káros „párviadal” hiteles történetét s szomorú következményeit; szakszerûen ismerteti az elsõ havaselvi magyar nyelvû újság, a Bukuresti Magyar Közlöny – akkoriban „az egyetlen magyar lap a történelmi Magyarország határain kívül Európában” – színvonalas hírközlõ, elemzõ, a kölcsönös megismerés, valamint a magyar–román közeledés ügyét már akkor fölvállaló, alig félesztendõs pályafutását. Nyomon követi az újabb magyar nyelvû lapalapítási kísérletek eredményét: így ugyancsak Bekétõl szerezhetünk tudomást a Bukaresti Híradó (1880–1885, megszakításokkal), a Romániai Értesítõ (1899–1900), a Romániai Magyar Néplap (1900), a Romániai Hírlap (1907–1910), a Romániai Magyar Újság (1908–1916), a Bukaresti Hírlap (1921), a Bukaresti Magyar Kurír (1926), a Bukaresti Lapok (1932–1936) címû kiadványok kérészéletû létezésérõl és hányatott sorsáról, valamint a bukaresti magyar közmûvelõdési egyesületek, könyvtárak, kaszinók, szavalókörök és dalárdák mûködésérõl. Végül, de nem utolsósorban, Beke gondos filológiai aprómunkával rögzíti kedvenc bukaresti hõseinek (s nagy elõdeinek) az utókor emlékezetében tovább élõ nyomait, példaadását, szellemi örökségét.

Ebben a könyvében Beke nem csak egyik példaképe – Orbán Balázs –  írásunk mottójával fémjelzett tanítását és gyakorlatát követi. Ezúttal – ismereteink szerint elsõ ízben – magát a szerkesztési módszert is átveszi mesterétõl: 135 precíz (vég)jegyzettel látja el tanulmányát! Már csak ezért is megkérdezhetjük tõle: nem kellett volna-e ugyanígy jeleznie az életmûsorozat két elsõ darabjában is az általa eszközölt szövegváltoztatásokat-módosításokat? S úgyszintén itt kell föltennünk még egy kényelmetlen kérdést: az új változatok szövegében miért rövidített le (olykor hagyott el) némely, a magyar–román (román–magyar) kulturális és történelmi kapcsolatokra vonatkozó fragmentumokat és utalásokat? Hogy rögtön néhány példát is hozzunk: az 1. kötet Zsibó városáról szóló írásából miért maradt ki, hogy adatainak tekintélyes hányadát „Andrei Murełan monográfiájából” kölcsönözte?9 Vagy miért tekintett el a történelmileg releváns Wesselényi Miklós–Dinicu Golescu párhuzam újraközlésétõl oly módon, hogy az erdélyi magyar arisztokratát felidézõ passzust megkurtította s átírta, a felvilágosult havaselvi nagybojár alakját pedig „kifelejtette”?10 Ez annál is inkább szemet szúr, mert az elgörögösödött félfanarióta oligarcha immár klasszikusnak számító fõmûvét11 épp Beke György ültette át mûvészi színvonalon anyanyelvünkre. És a sort folytathatnánk…12

Nem, nincs szándékunkban Beke minden sorát górcsõ alá venni, ez a recenzió pedig, ismételjük, nem alkalmas holmi végkövetkeztetések levonására, már csak terjedelmi okokból sem. Nem kívánja, meg sem kísérli tehát Beke György helyét a magyar mûvelõdéstörténetben kijelölni. Még csak arra sem vállalkozhat, hogy az imént firtatott kérdésekre érvényes választ keressen. Ezek ugyanis, ha vannak, föltehetõen az 1989 után gyökeresen megváltozott globális geostratégiai erõtér bugyraiban, közelebbrõl a magyar–román viszony módosulófélben lévõ koordináta-rendszerében s talán Beke György (mint mindannyiunk) nézõpontjának – esetleg az író épp 1989. december végi áttelepülésével is összefüggõ – akaratlan elmozdulásaiban rejtõzhetnek. Így érvényes vizsgálatuk az elengedhetetlenül szükséges történelmi távlat híján el sem képzelhetõ, s talán az idõ sem ért még meg rá.

Mindenesetre Beke Györgynek az erdélyi történelembõl vétetett, az 1970–80-as évek romániai valóságában fogant s az 1989 utáni kelet-közép-európai változásokat (bár nem mindig szándékosan) tükrözõ mûvelõdéstörténeti riportjai újraközléséért a szerzõnek elismerés, a kiadónak pedig hála jár. A jelen s a jövendõ olvasója egyaránt sokat nyer, nyerhet vele, a történeti-szociográfiai kutatás pedig sem most, sem a jövõben nem kerülheti meg. (Mundus, 1996; 1998; Közdok, 1998)

 

 

 

1Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868. Elõszó, 3. p. Vö. Beke György–Fodor Sándor–Mikó Imre: Orbán Balázs nyomdokain, Bukarest, 1969.

2Magyar és Nemzetközi Ki Kicsoda, Budapest, 1998. 85–86. p.

3Mikecs László: Csángók, Budapest, é. n. (1941), 2. kiad. 1989.

4Vö. Beke György egyik gondolatmenetével: …„Ha eltûnnek a csángók, ahogy már több mint kétszázezren eltûntek közülük a román néptengerben”… in:

Beke Mihály András: Illúziók kora, Erdély. Párbeszéd Beke Györggyel Erdély ismeretlen tegnapjáról, Budapest, 1993. 144. p.

5Borsi-Kálmán Béla: Beke György: Szilágysági hepehupa, Tiszatáj, 1977. 1. sz. 89–90. p; Uõ.: Riportúton, történelemkeresõben, Új Írás, 1979. 5. sz. 119–121. p.

6Bukarest, 1972.

7Lásd Beke György: Szigetlakók. Barangolások Erdélyben 1. köt. [Szerk. Biernaczky Szilárd], Bp. 1996. 7. p. Vö.: N. Tóth Ida: Barangolások Erdélyben. Beke György a maga igazságáról, Magyar Nemzet, 1999. február 2. 9. p.

8Szerk. Bitay Ödön, elõszó Benkõ Samu, Testamentum-sorozat, Bukarest, 1976. A téma olyannyira megihlette, hogy anyagát regény formájában is közzétette, lásd Beke György: Világos árnyékában, Budapest, 1991.

 

9Vö. Beke György: Szilágysági hepehupa, Bukarest, 1975, 68. p., ill. Beke György: Szigetlakók, Budapest, 1996. 34. p.

10Lásd Beke György: Szilágysági hepehupa, 74–75. p., ill. uõ. Szigetlakók 36. p., Vö. Beke György: Mire kötelez a barátság?, in: Beke György: Atlantisz harangoz – A magyarság sorsa Erdélyben 1918–1992, Budapest, 1993. 159–166. p.

11Dinicu Golescu: Utazásaim leírása – 1824, 1825, 1826 (Fordította, a bevezetõ tanulmányt írta és jegyzetekkel ellátta Beke György), Bukarest, 1977 (Téka-sorozat).

12Vö. Beke György: Boltívek teherbírása. Barangolások Máramaros és Szatmár megyében, Bukarest, 1983. 15.; 241.; 253.; 369–370., illetve  Beke György: Boltívek teherbírása. Barangolások Erdélyben, 2. köt. [szerk. Biernaczky Szilárd], Budapest, 1998. 22.; 320.; 334.; 421. p.