Caius Licinius Calvus

I

Örvendj, drága Fabullusom! Költõ vagy valahára!
Mert Cumae, Stabiae, Baiae meg Puteoli olvas…
Ismer Parthenope, s becsül Paestum is, te poéta!
Pár hónapja, hogy arra járt Calvusod – bebarangolt
mindent, sétafikált sokat, fürdõzött, s unalomból,
sejted tán, be-betért nehány kétesebb, fura helyre
is… Hej, fránya Fabullus, én mindenütt lejegyeztem
akkor játszi, malackodó, pajzán verseidet, még
csúf firkáidat is, miket thermák, közbudik, olcsó
csapszékek, fogadók, büdös korcsmák, kéjlakok, õrült
bordélyházak, örömtanyák, bús teátrumok, úribb
villák büszke falára rótt, rögtönzött a kezed – már
megrögzötten, amint bevált, ádáz, régi szokásod
csak diktálta füledbe… Jaj, közben, drága Fabullus,
folyvást fölkacagott a kedv bennem! Feszt röhögött nagy,
zsíros vaskosakat, zsivány!… S úgy másolta le zsúfolt
hetvenkét müvedet kacsóm, hogy meggémberedett. Hát
rabszolgád vagyok én, kujon tékozló? Tavaly éppígy
körmöltem le vagy ötvenöt firkálmányod a forró,
sziklás partokon, õs szikul földeken, Catinától
Agrigentumig, és tovább, föl Panormusig, át a
bájos Tyndarisig! Bizony, megdolgoztam eléggé
híredért, te bitang lator! Mars! Menj, léha fiacskám –
írd meg végre magad, s nem én, összes versedet! Add ki!
Költsél, lusta Fabullusom! Költõ légy valahára!

 

II

Terminus átka lesújtson, özönlõ, gyáva gyalázat,
       (- - - - ) bajain legelészõk!
Szemtelenül lepik el buta döglegyek így a lepényt, ha
       porba lehullt a piac peremén. Hess,
hátra, ti mûlatinok! Hova szálltok az albai hegyre?
       Mért hiszitek ti is azt, hogy a bátrabb
 Romulus oldala mellett szoptatok õs anyafarkast?
       Szoptatok ám, de rohadt lupanárban,
haemusi ordasok és hazudósak ( - - - - - - )
       pindusi kecskeszaron gurulók… Mért
méltóság ( - - - - - ) mindent összekoszolni?
       ( - - - - - - - - ) nem érdem
önmagatok maszatolni, nem értitek ( - - - - - )
       mért dicsekedni, ti mély latinok? Mért?

III

Utálkozom, ha Curius föl-fölszólal,
forr, gõzölög, mint lógané az út szélén,
s böfögni kezd az õslatin szentségekrõl.
De az se jobb, csak harsogóbb, ha Torquatus
kitárja torz torkát, s recseg, csikordul, mint
kerékbe tört tengely, melyet rég nem kent meg
kocsis, kliens – de mégis oly kenetteljes,
hogy közröhej… Gaz, rossz ripacs, ravasz disznó:
süvít, sipít, ha szól, röfög, fölordít, hörg
Torquatus! Ám a többi sem különb rétor.
Se Victius, ki birkaszarként pattog már,
se Lesbius, ki szárazon sziszeg szürkén:
kígyómorálú s jéghideg, mint egy béljós
segédpap. Így papolnak õk a százszorszent
erkölcs s a hon nevében – és hazudnak, míg
erszényük ismét megtelik… Szavalnak még
szemforgatón, s a köz javát akarják mind:
szenátorok, bõsz torkosok, könyökvédõs
kis törtetõk, torzsalkodó toportyánok.

IV

Rettegj, Pompeius, újra van reménység,
bár még Gallia földjein vadászgat…
Pöffeszkedni, galád varangy, soká nem
bírsz – szétpukkan az elzsarolt hatalmad,
hólyag, mert hazatér talán a bátrabb,
s rád ront majd ravaszul! Nagyobb sosem lesz
túlzott híred, idült puhány, piperkõc!
Meglásd, messze loholsz, pohos, te ismét
gyáván, mint guberálni gyors (- - - - - - -)

 

(Kovács András Ferenc mûfordításai)

 

 

 

 

 

 

Caius Licinius Calvus (i. e. 82 – i. e. 47 ?) elõkelõ plebejuscsaládból származó római szónok és költõ, Catullus legjobb barátja. Irodalmár barátaival együtt elhatárolta magát Caesar és Pompeius politikai törekvéseitõl. A szónoki pályán Cicero vetélytársának számított. A fiatal, mûvelt ifjak körének, a „neoterikusok” néven emlegetett csoportnak irodalomelméleti megalapozójaként kedvelt költõ maradt az augustusi aranykor idején is. Számos költõi mûvébõl mindössze 124 vers, illetve 43 töredék maradt ránk.