Csokits János

Római nõk a hatalom vonzáskörében

a köztársaság végén és a császárkor elején

1.

A római köztársaság utolsó és a császárság elsõ évszázada a birodalom történetének legjobban dokumentált korszaka. Különösen a rendszerváltást megelõzõ és követõ évtizedekrõl maradtak fenn a kor politikai fõszereplõit életnagyságban elénk állító mûvek, amelyek néhol a mellékszereplõk és statiszták sorsának egy-egy epizódját is jól megvilágítják. Az utóbbiak közé sorolandók a nõi sorsok, kivétel nélkül.

Mint minden patriarchális társadalomban, a közéletet a római köztársaságban is férfiak irányították: az asszonyok helyét a hagyomány a családi otthonban jelölte ki. Feladatuk gyermekek szülése, gondos felnevelése és a ház körüli teendõk ellátása, illetve irányítása volt. A köztársaság elsõ századaiban a római nõ soha egy percre sem felejthette, hogy polgártársai szemében bölcsõtõl a koporsóig férfiaknak: az apának, fivérnek vagy férjnek alárendelt személy marad. Amikor az apa, a családfõ férjhez adta, a házassági szertartással a felette gyakorolt abszolút hatalmat átadta a férjnek, vagyis az asszony jogilag férjének leánya lett. A római jog ezt cum manu, „kézzel” kötött házasságnak nevezte. A leányok rendszerint serdülõkorban, tizenkét-tizennégy évesen kerültek fõkötõ alá. „Szerelmi házasság” gyakorlatilag nem létezett: a házastársak csak a házasságkötés után szerethettek egymásba. Nem véletlen, hogy a római történetírók kuriózumképpen emlegették a boldog házasságokat. Ilyen volt Julius Caesar leányának, a politikai megfontolásokból tizenhét éves korában férjhez adott Juliának és a nála harminc évvel idõsebb Pompeius Magnusnak a szerelme.

A római jog olyan helyzetet is ismert, amelyben a házasulandó nõ már önjogú volt, ugyanis meghalt az apja, és ezáltal kikerült az atyai hatalom alól, de házasságkötéskor nem került a férj hatalma alá. Ez volt a sine manu, a „kéz nélküli” házasság. Ha még élt az apa, akkor az aszszony továbbra is annak fennhatósága alá tartozott. Érdekes részlet, hogy mivel férjének szült gyerekei önmûködõen annak hatalma alá kerültek, soha nem örökölhetett utánuk, sem azok õutána. A császárkorban ez a suta jogi helyzet fokozatosan megszûnt. A sine manu házasság a Kr. e. második században vált népszerûvé Rómában, olyannyira, hogy a császárkor kezdetén a cum manu házasságok már ritkaságszámba mentek.

Közbevetõleg meg kell említeni, hogy a manus (kéz) Rómában egyebek között a hatalom jelképe is volt. Jól illusztrálja ezt Vespasianus császár életének egyik epizódja. Fiatal korában, Caligula császárságának idején egy alkalommal egy kóbor kutya surrant be római házába, és egy emberi kezet ejtett az ebédlõasztal alá. Biográfusa, Suetonius az esetet azok között a jósjelek között sorolja fel, amelyek a kor babonás hiedelmei szerint hatalmat jövendöltek neki. Ha nem ismernénk a kéz jelképes jelentését, az esetnek számunkra semmi értelme sem lenne. Bár figyelemre méltó az is, hogy Rómában az elsõ század közepén a kutyák emberi testrészeket kaphattak fel az utcán. Vespasianus valószínûleg az Esquilina városkapu környékén lakott: annak közvetlen szomszédságában, a városfalon kívül az egy személyben ítélet-végrehajtó és halottégetõ carnifexek elítélt bûnözõket és rabszolgákat kínoztak meg, végeztek ki és hamvasztottak el a városi szeméttelepen.

A római nõ társadalmi helyzetének, mondhatnók, hátrányos megkülönböztetésének egyik sajátossága volt még a névhasználat: a kereszténység bevezetéséig (ugyanis amíg államvallásá nem vált) nõnek nem volt személyneve, mint a mi keresztnevünk. A római arisztokrata férfi általában három nevet viselt, mint pl. Gaius Julius Caesar. Gaius a személynév, Julius a nemzetség neve, Caesar a családi név. Noha az utókor hagyományosan mint Julius Caesart emlegeti, õ maga Gaius Caesarnak nevezte magát, nemzetségi nevét csak hivatalból használta. Ahol a nemzetségnek több ága volt, ott ezt kettõs, esetleg hármas családi névvel jelölték, ami a gyakori örökbefogadások miatt is szükségessé vált. Az apa családi nevét csak a legidõsebb fiú örökölte, a fiatalabbaknak más nevet kellett felvenniük. Minthogy nõi személynév nem létezett, a lányok a család nemzetségi nevének nõnemû alakját viselték, Julius Caesar leányát például Juliának, Marcus Tullius Ciceróét Tulliának hívták. Férjhez menésük után is ez maradt az egyetlen nevük. Ha több lány volt a családban, születésük sorrendjében megszámozták õket: a második Secunda, a harmadik Tertia stb. volt. A császárság korában ezen a téren is változások történtek: gyakoribbá váltak a kettõs nõi nevek, pl. Livia Drusilla vagy Julia Agrippina. A császári családban, ahol a leányt ugyanúgy hívták, mint az anyját, az idõsebb és ifjabb, pl. Agrippina maior és Agrippina minor nevet használták.

Római krónikák, biográfiák és történelemkönyvek olvasásánál nagyon oda kell figyelnünk a nevek változására. Augustus császár, Julius Caesar nõvérének, Juliának az unokája csak anyai ágon volt patrícius; apja, Gaius Octavius a lovagrendhez tartozott. Senki sem számított nemesnek, akinek valamelyik apai õse vagy õ maga nem viselt consulságot. Amikor Caesar végrendeletileg örökbe fogadta nõvére unokáját: Octaviusnak ettõl kezdve joga volt a Gaius Julius Caesar Octavianus név viselésére, de õ, nem lévén büszke apai származására, szívesebben használta a G. Julius Caesar nevet. Késõbb, miután a polgárháborúban utolsó vetélytársát, Antoniust is legyõzte, és abszolút hatalmat gyakorolt az egész birodalom felett, a szenátus Kr. e. 27-ben az Augustus címmel ruházta fel, innen a Caesar Augustus elnevezés. Az õsi augustus jelzõ jelentése kb. magasztos, fenséges. Augustust halála után a szenátus istenséggé léptette elõ. A római nõk helyzetének visszásságára jó példa: Augustus csak úgy volt képes halála után özvegyének megfelelõ nevet és rangot biztosítani, hogy végrendeletében örökbe fogadta, és feljogosította az Augusta név és cím használatára. Így lett Livia Drusillából Julia Augusta, a Julius nemzetség, a gens Julia tagja, sõt Augustus istenségére való tekintettel divi Augusti filia: az isteni Augustus leánya!

Az egyik legtekintélyesebb ókori római jogász, Ulpianus, a második század végén így határozta meg a nõk közjogi státusát: „A nõk ki vannak zárva minden polgári és közéleti funkcióból. Nem lehetnek bírák, se esküdtek, nem viselhetnek állami hivatalt, nem képviselhetnek senkit bíróság elõtt, nem vállalhatnak semmiféle hivatalos képviseletet.” Idetartozik még, hogy nõk nem vehettek részt sem diadalmenetben, sem választásokon: nem volt szavazati joguk. Emiatt némelyek még római állampolgárságukat is kétségbe vonták. Ez azonban túlzás. A hagyomány szerint amikor az államalapító Romulus befogadta Rómába a szabin nõket, állítólag a következõ jogi formulával határozta meg státusukat: civitas sine suffragio, „szavazat nélküli állampolgárság”.

A korai századokban még a nõk helyzetének javítására tett kísérletek sem voltak lehetségesek kollektív zendülések nélkül. Oppius néptribunus kezdeményezésére Kr. e. 215-ben egy népgyûlés megszavazta a fényûzõ nõi ruházkodást korlátozó törvényt, a lex Oppiát. Két évtizeddel késõbb a nõk tüntetéseket rendeztek Rómában a törvény ellen, amelyet csak hosszas viták után hatálytalanítottak, noha az egyik consul, a köztiszteletben álló idõsebb Cato a leghevesebben ellenezte visszavonását. Cato mindig is ellene volt a nõk felszabadításának. Plinius¹ két és fél évszázaddal Cato után írta: „Fennmaradtak az idõsebb Cato egyik beszédének részletei (Kr. e. 187), melyben ellenezte, hogy vidéken nõknek is szobrokat emeljenek, de még azt sem tudta megakadályozni, hogy ez magában Rómában megtörténjék. Most is látható még Corneliának, az idõsebb Scipio Africanus leányának és a Gracchusok anyjának az ülõ szobra, mely eredetileg Metellus oszlopcsarnokában állt, jelenleg (77) Octavia épületében tartják.” (A szobrot Kr. e. 100 körül emelték.) Aligha véletlen, hogy a római köztársaság évszázadaiból csak egyetlen ismert nõ szobra maradt fenn, és hogy nem vertek pénzt nõi személyiségek portréjával. A kivétel Antonius, a triumvir második felesége, Fulvia. õ a Caesar meggyilkolása utáni polgárháborúban, Kr. e. 42 körül saját képmásával veretett ezüst quinariusokat Antoniusnak. (A római pénznemekrõl bõvebben alább.) Fulvia ezeken az érméken mint Victoria, a gyõzelem istennõje látható, a nevét azonban nem merte a pénzre tétetni. Fulviáról még lesz szó.

Valódi változást a nõk helyzetében a monarchia hozott: a mindenkori császár anyja, felesége vagy szeretõje jellemével, példájával, fellépésével hatott, jól vagy rosszul, az uralkodó rétegekre és a köznépre. A nõk státusának fokozatos javulása azonban viszonylagos, helyzetüket semmi sem illusztrálja olyan ékesen, mint a tény, hogy római nõrõl egyetlen biográfia sem maradt fenn, nyilván, mert ilyet egyet sem írtak. Az ókori történelmi mûvek és életrajzok a császárkorban is csak híres vagy hírhedt férfiak életének epizódjaiként vagy a megnevezett hölgyek botrányos viselkedése miatt melegítettek fel róluk évszázados pletykákat. Dicséretben csupán a kortársaik közül erkölcsileg kimagasló konzervatív asszonyok részesültek. Maga a muliebris, a „nõi”, „asszonyi” jelzõ is úgyszólván kizárólag pejoratív összetételekben fordul elõ Livius, Velleius Paterculus, Tacitus és más történetírók mûveiben: dicsérõ, méltató értelemben nem használták.

2.

A Kr. e. elsõ század elején kezdõdõ és ötven éven át újra meg újra fellángoló polgárháborúk meglazították a köztársaság hagyományosan merev társadalmi rendjét, végveszélybe hozták alkotmányát, és egész sor rendkívüli egyéniséget, demagógot, kalandort, népvezért, köztük több politikai és katonai lángelmét vetettek a felszínre. Többségükben olyanokat, akik békeidõben, normális viszonyok között soha nem érvényesülhettek volna, de minden skrupulustól mentes természetük és könyörtelenséggel párosuló szónoki vagy szervezõképességük megkönnyítette számukra a manipulálást a hatalom nyersanyagával: az egyszerû emberek hiszékenységével és félelmeivel.

A legnevesebbek, Pompeius, Caesar, Antonius és Octavius, a késõbbi Augustus császár mellett egész sor kevésbé tehetséges, illetve szerencsés katonapolitikus tûnt fel. Sertorius, a történelem egyik leghíresebb fél szemû hadvezére gerilláival Róma hispaniai tartományaiban egy évtizeden át sakkban tartotta az ellene kivezényelt tábornokokat; Catilina, az elszegényedett patrícius pedig sikertelen összeesküvést szõtt a köztársaság ellen, hogy hatalomhoz és a hatalom által újból vagyonhoz jusson. Mögöttük a politikai percemberkék csoportjában e történelmi kor néhány valóban érdekes statisztáját ismerhetjük meg: mind szerencselovag. A két legerõszakosabb: Clodius Pulcher, patrícius demagóg és bandavezér, fegyvereseivel éveken át rettegésben tartotta politikai ellenfeleit, és ellenlábasa, Annius Milo, aki végül egy utcai csetepaté során bandájával megölette a sebesült Clodiust. Milóval néhány évre rá Caesar légiósai végeztek, amikor a polgárháború vége felé megpróbálta õket zendülésre bírni istenített hadvezérük ellen. õ egyebek között arról is nevezetes, hogy hetvenmillió sestertiusos adósságot hagyott az utókorra. Vele egy idõben, hasonló körülmények között és hasonló okokból ölték meg Caesar katonái Milo társát, Caelius Rufust, a kor egyik legtehetségesebb politikai törtetõjét (Catullus vetélytársát Lesbia, alias Clodia szeszélyesen osztogatott kegyeiért). Egy másik ifjú titánt, Scribonius Curiót, a kiváló szónokot és köpönyegforgató politikust Caesar, mint annyi más gátlástalan és pénzéhes ellenfelét, egyszerûen megvásárolta: a galliai hadizsákmányból állítólag tízmillió sestertiust fizetett neki, hogy törleszthesse adósságait, és a szenátusban attól kezdve az õ érdekeit képviselje a konzervatív arisztokraták érdekközösségével szemben. Cicero egyik levelében perdita juventusnak, elveszett ifjúságnak nevezi ezt a kört, amelynek Sallustius Crispus, a késõbbi moralista történetíró is tagja volt. Aulus Gellius az Attikai éjszakák címû anekdota- és szöveggyûjteményében idézi Terentius Varro kétszázötven éves pletykáját: Milo egy alkalommal rajtakapta feleségét Sallustiusszal. A csábítót ott helyben megkorbácsoltatta rabszolgáival, és csak váltságdíj ellenében engedte szabadon. (Akkoriban még joga volt ilyesmihez a felszarvazott férjnek.) A tilosba tévedt hölgyet nem érte bántódás, a legtöbb férj ilyenkor válással tett pontot a kínos ügy végére.

E kor botránykrónikáinak tanúsága szerint a társadalmi bomlás nem korlátozódott egyik vagy másik nemre. Az arisztokrácia és a lovagrend köreiben mindenesetre a nõk olyan mértékû személyes, szexuális és gazdasági felszabadulását tapasztaljuk, amelyhez hasonlóval az elmúlt másfél évezred folyamán csak a huszadik század második felében találkozunk Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. A sine manu házasságok a magánéletben lehetõvé tették a nõi egyenlõség részleges megvalósítását, és a nõk korlátozott felszabadulása a legfelsõ társadalmi szinten magával hozta a szabadosságot. A züllés panteonjában díszhelyre kerülne Sulla, a Dictator lánya, a párhuzamos szerelmi viszonyairól nevezetes Cornelia Fausta. Ágyastársainak kiválasztásában a társadalmi szint nem volt szempont, divatos kifejezéssel élve úgy is mondhatjuk, hogy szexuális gyakorlatában nem volt elitista.

Sallustius Catilina háborúja címû mûvének egy másik patrícius hölgyrõl, Semproniáról szóló fejezetében részletes diagnózist hagyott ránk e szociális kór általa megfigyelt tüneteirõl. Megemlíti Sempronia férfias bátorságra valló tetteit, szépségét, irodalmi mûveltségét, azután így folytatja: „Citerázni és táncolni ékesebben tudott, mint ahogy tisztességes nõhöz illik, és a bujaság sok más kelepcéjét ismerte. Mindig minden kedvesebb volt neki a tisztességnél és a szeméremnél. Pénzét vagy hírét kímélte-e kevésbé, nem könnyû eldönteni. Olyan érzékiség lobogott benne, hogy gyakrabban kezdett ki õ férfiakkal, mint azok õvele. Sokszor megszegte adott szavát, esküvel letagadta adósságát, cinkos volt gyilkosságokban, fényûzése és elszegényedése vesztébe kergette.”²

A fényes galéria dísze, Clodia korának nem éppen diszkrét úri szajhái közül is kitûnt feslett életével. Catullus költészete Lesbia néven állított ki neki útlevelet a halhatatlanságba. Az õsi Claudius nemzetség nevét öccse, Publius, akirõl már volt szó, ejtette és írta elõször népiesen Clodiusnak, hogy ezzel is megnyerje a római plebs rokonszenvét. Clodia is csak így használta a nevet. Vérmérsékletével, jellemével fivére is, õ is a gõgös, arrogáns és erõszakos Claudius õsökre ütött. Mindketten túltettek hírhedt õseiken. Clodiáról azt rebesgették Rómában, hogy megmérgeztette férjét, Metellus Celer consult, aki viszonylag fiatalon és váratlanul halt meg, és hogy saját öccsével vérfertõzõ viszonyt folytatott. „Rebesgették” – nem elég pontos: az utcákon gúnydalokat énekeltek a testvérpár viszonyáról, és Cicero egy, a Forumon tartott perben nyilvánosan kipellengérezte a hölgy viselt dolgait. Clodia politikai és személyes okokból bepereltette egyik volt szeretõjét, Caelius Rufust, Catullus barátját és riválisát, akivel már találkoztunk. Caelius egyik védõje Cicero volt, a másik Crassus, korának leggazdagabb arisztokratája. Cicero hosszú védõbeszédében egyebek között ilyen kifejezésekkel feketítette be Clodiát a bírák és a per közönsége elõtt: „arcátlanul vakmerõ, kicsapongó özvegy, mértéktelenül tékozló, úgy él, mint egy kéjsóvár ringyó (…) bárkinek odaadja magát, mindig van legalább egy nyilvánosan számon tartott szeretõje, kertjei vannak [a Tiberis folyó partján: odajárt fürödni a római aranyifjúság], városi háza van [palota volt a Palatinus-dombon], villája Baiae-ban [a divatos nápolyi öbölben], ahova minden kéjenc szabadon beléphet, fiatalembereket tart ki, és lát el zsebpénzzel.” Az érett szépség a per idején, Kr. e. 58-ban negyven körül járt, születési éve nem ismeretes.

A perben maga a vádlott, Caelius is felszólalt: Clodiát egyetlen gyilkos metaforával, a quadrantaria Clytaemestra (filléres Klütaimnésztra), vagyis az olcsón kapható férjgyilkos kifejezéssel teljesen nevetségessé tette. Rómában köztudomású volt, hogy Clodia egyik szeretõje, egy bizonyos Vettius ezüst denariusok helyett egy zacskó vörösréz quadranst³ küldött neki, ezzel jelezve, mennyit ér. Egy másik fiatalember rálicitált egy illatszeres fiolával, amelyben Clodia egy nem éppen illatos anyagot talált: ez volt róla az adományozó véleménye. Caelius védõbeszédében a megfelelõ pillanatban tógája alól elõhúzott egy ilyen fiolát, és megkérdezte: Vajon mi volt benne? A perrõl még sokáig beszéltek Rómában: két évszázaddal az események után Quintilianus rétor, az ékesszólás mûvészetének tanára megdorgálta a régen elporladt Caeliust ezért a tekintélyes férfiúhoz nem illõ gesztusért.

Clodia nem vágta zsebre a zacskó aprópénzt, és a sértést korának az arisztokrácia köreiben kedvelt büntetésével bosszulta meg: két embere elkapta és hátulról megerõszakolta Vettiust. A büntetésnek ezt az anális változatát pedicatiónak nevezték, az orális változat irrumatio volt. Amikor például Catullus (XVI. költeményében) kétszer is pedicatióval és irrumatióval fenyegeti meg az általa utált Aureliust és Furiust, nem következetlen, mert megtorlást helyez nekik kilátásba. Római úri körökben ugyanis ezek a nemi aktusok, így a homoszexuális aktus változatai, csak a passzív fél számára jelentettek megalázást, az aktív fél, a helyzet ura lévén, nem tette ki magát közmegvetésnek.

Egy másik elõkelõ hölgy, Servilia, az ifjabb Cato féltestvére, Caesar kedvenc szeretõje – Caesar egy hatmillió sestertius értékû igazgyöngyöt hozott neki ajándékba Hispaniából – ez utóbbi epizódtól eltekintve nem szerelmi kalandjairól nevezetes. Rokoni összeköttetéseket tartott fenn a legtekintélyesebb arisztokrata családokkal, és férje halála után õ egyengette fia, Brutus politikai pályáját, ami különben az apa dolga lett volna. Caesar meggyilkolása után már olyan nagy befolyása volt a szenátusban, hogy egy alkalommal magára vállalta egy már megszavazott, de Brutus és Cassius számára elõnytelen törvény visszavonatását.

*

A Caesart követõ második triumvirátus által elrendelt proskripció: a feketelisták és vérdíjak, a feljelentések és kivégzések hónapjairól szóló krónikák a korszak hitványságának és emberségének teljes értékskáláját megõrizték. A triumvirek: Antonius, Octavianus és Lepidus terrorja azzal kezdõdött, hogy a proskribáltak fejére vérdíjakat tûztek ki. Szabad római polgárnak százezer sestertius,⁴ rabszolgának felszabadítás, proskribált gazdájának állampolgársága és negyvenezer sestertius járt minden beszolgáltatott fejért. Besúgóknak, feljelentõknek ugyanannyi ugyanazért. Aki proskribáltat bújtatott, azzal halálra ítélte magát. Nõket nem proskribáltak, nem üldöztek, nem végeztek ki, akkor sem, ha elítéltet bújtattak: nem lovagiasságból kímélték õket, hanem mert a nõket a közéletben, politikában nem vették komolyan. Néhány évtizeden belül a császári kormány és közigazgatás a nõket se kímélte.

A bérgyilkosság kitûnõ kereseti forrás lehetett: a proskripciók folyamán összesen kb. háromszáz szenátort és kétezer lovagot végeztek ki. Vagyonukat elkobozták – sok esetben éppen ezért kerültek a feketelistára: a triumvireknek sok pénzre volt szükségük a köztársaságiak elleni háborúhoz. Perusia bevétele után további háromszáz szenátort és lovagot öltek meg Octavianus katonái. A polgárháborúk kezdetén, nem egész fél évszázaddal korábban Sulla, a Dictator negyven szenátort és ezerhatszáz lovagot proskribáltatott, õ azonban levágott fejenként csak negyvennyolcezer sestertius vérdíjat fizetett. Tekintve, hogy a két proskripció közötti évtizedekben nem volt említésre méltó infláció Rómában, megalapozott a feltevés, hogy idõközben megnõtt a kereslet a hóhérmunka piacán, más szóval a triumvireknek nagyobb szükségük volt erre a hazafias szolgálatra, mint elõdjüknek, Sullának. (Julius Caesar közbeesõ uralmának éveiben nem volt proskripció.) Annyi bizonyos, hogy a Dictator és a triumvirek hóhéroló párthívei mindkét polgárháborúban meggazdagodtak. Ez korunkban sincs másként.

Antonius, Octavianus és Lepidus mindenekelõtt példát akartak statuálni, hogy mindenki megértse, mi történik azzal, aki ellenük fordul, de ugyanilyen fontos volt a már említett vagyonelkobzás is. Mivel azonban minden gazdag arisztokratát és lovagot: az uralkodó réteget, amelyre támaszkodniok kellett, mégse irthatták ki, a proskripció végén még mindig nyolcszázmillió sestertiusra volt szükségük a háború költségeinek fedezésére, ezért még a leggazdagabb nõket is megadóztatták – ez is újítás volt.

A triumvirek feketelistáján az elsõ proskribált személyiség Lepidus fivére, Paullus, a második Antonius nagybátyja, Lucius Caesar, a Dictator távoli rokona volt. Paullusnak sikerült idejében elmenekülnie, Lucius Caesart nõvére, Julia rejtette el, és járta ki neki a kegyelmet. Cicero is az elsõk között volt a listán. A formiae-i házába érkezõ kivégzõosztagnak fivére, Quintus rabszolgája, Philologus (nomen est omen!) árulta el, hol találják meg. Levágott fejét és jobb kezét, amellyel az Antonius elleni beszédeket írta, Rómába vitték. Antonius éppen a Forumon, a Rostrának nevezett szószék közelében lakomázott feleségével, Fulviával, amikor eléje tették a véres fejet. Örömében a vérdíjon felül még egymillió sestertius jutalmat fizetett ki nagy ellenfele gyilkosának. Fulvia pedig durván szitkozódva arcul köpte a fejet, felfeszítette a száját, és hajtûivel átszúrta a nyelvét. Cicero fejét és kezét ezután kiszegezték a Rostrára. A szintén kivégzett Quintus Cicero özvegyének, Pomponiának a kérésére Antonius kiadta neki Philologust. Pomponia a közönséges emberi képzeletet meghaladó bosszút állt férje, fia és sógora meggyilkolásáért: arra kényszerítette az árulót, hogy saját testébõl húsdarabokat vágjon ki és azokat megsütve egye meg. Ha másban nem, a rabszolgák ellen összetartott az arisztokrácia.

A terror hónapjaiban, amíg a proskripciók véget nem értek, Róma kapuiban katonák ellenõrizték a távozókat, és Itália egész területén kivégzõkülönítmények vadásztak a proskribáltakra. Egyesek házukban vagy a ház környékén, pöcegödörben, trágyadomb alá rejtõztek el, mások álruhában, például rabszolgának öltözve próbálták elhagyni a várost, hogy valamelyik kikötõben hajóra szállva Szicíliába meneküljenek, amelyet akkor még a triumvirekkel szemben álló Sextus Pompeius tartott megszállva csapataival. Mivel csak férfiakat üldöztek, megmentésükre leginkább az asszonyoknak volt reális esélyük: nem egy házasságnak volt ez a próbája. A házastársi hûség legszebb példáit ebbõl a korból a realizmussal párosuló vakmerõség, a nõi találékonyság szolgáltatja. A legtöbb ilyen menekülési történet úgy hangzik, mint egy kalandregény szinopszisa.

A polgárháborús anarchia éveiben a katonai és politikai kalandorok között egyetlen velük egyívású nõi egyéniség tûnt fel: Antonius felesége, a már említett Fulvia a Fulviusok õsi nemzetségébõl. Anyai nagynénje, Sempronia Catilina összeesküvõinek köréhez tartozott, õ az, akirõl Sallustius fentebb idézett elmarasztaló körömportréját írta. Fulvia már fiatalon túltett az elõzõ nemzedék patrícius hölgyein: egy Sempronia vagy Servilia hagyománysértõ merészségén. Nem érte be megbotránkozást keltõ szerelmi kalandokkal vagy a háttérbõl, családi összeköttetések útján gyakorolt politikai befolyással: õ ott akart lenni, ahol a döntéseket hozzák. Az aranyifjúságból csak a legfeltûnõbb, legerõszakosabb tehetségek, a veszélyes demagógok és szerencselovagok érdekelték. Plutarkhosz megfogalmazásában: „Nem tartotta érdekesnek olyan férfin uralkodni, aki nem vesz részt a közéletben. õ uralkodó felett akart uralkodni, és parancsnoknak akart parancsolni.” Elsõ férjének, Clodius Pulchernak egy utcai csetepaté során történt megölése miatt bíróság elé állított rivális bandavezér, Annius Milo perében aktív szerepet vállalt mint tanú. Második férje, a briliáns, de erkölcsi skrupulusok nélkül dolgozó politikus, Scribonius Curio a köztársaságiak elleni polgárháborúban átállt Caesarhoz, és mint annak egyik alvezére az afrikai fronton esett el. Harmadik férje, Marcus Antonius Caesar meggyilkolása után elõször mint consul, majd mint triumvir került a hatalomért küzdõ politikusok élvonalába. Fulvia a proskripciók alatt kivégeztette római szomszédját, Caesetius Rufust, hogy ingyen jusson hozzá házához, amelyet az addig nem volt hajlandó eladni neki. A katonák Rufus fejét a vérdíj behajtása végett a Forumra vitték Antoniushoz, aki azonban azt felelte: ehhez neki semmi köze sincsen, vigyék Fulviához, az majd kifizeti õket. Ilyen és hasonló véres ügyletekkel néhány hónap alatt jelentõs vagyont szerzett.

A köztársaságiak veresége és a proskripciók után a hatalmon való osztozásnál Antoniusnak a birodalom gazdag keleti tartományai jutottak, de Fulviát oda nem vitte magával. A már amúgy is bonyolult helyzetet tovább bonyolította, hogy Octavianus a triumvirátus létrehozásával kapcsolatos egyezkedés során politikai okokból feleségül vette Antonius mostohalányát, Clodius Pulcher és Fulvia alig tizenkét éves leányát, Claudiát, akit nem sokkal késõbb, ismét politikai megfontolásokból, sértõ módon egy hivatalos okmánnyal küldött vissza Fulviához, amely szerint a házasság nem konzumálódott, a leány még szûz. Octavianus szabályos propagandahadjáratot indított Fulvia ellen. Amikor híre jött, hogy Antonius Egyiptomban Kleopatra hálójába került, Fulvia féltékenységbõl nem habozott sógorát, Lucius Antoniust, aki éppen consul volt, Octavianus ellen uszítani, és férje katonáival, annak tudta nélkül, polgárháborút kezdeni, abban a reményben, hogy az itáliai harcok hírére Antonius otthagyja Kleopatrát, és visszatér rendet teremteni. Tévedett. Antonius nem mozdult, Lucius pedig Perusia ostrománál alulmaradt Octavianusszal szemben, aki mindkettõjüket szabadon engedte. Fulvia Görögországba menekült férjéhez, de az szemrehányásokkal fogadta – a rákövetkezõ évben megbetegedett és meghalt.

Hasztalan lapozgatunk az ókori krónikákban, Fulviáról sehol egy jó szót se találunk. A történelmet a gyõztesek írják, és Fulvia kétszeresen alulmaradt Octavianusszal szemben: elõször egyénileg, az általa kezdett itáliai háborúban, másodszor mint a hatalmi vetélkedésben vesztes Antonius felesége és párthíve. Lényeges szempont az is, hogy a patriarchális Rómában rossz szemmel nézték férfias fellépését a nyilvánosság elõtt, különösen tábornoki allûrjeit. Praeneste városának megszállásakor például ténylegesen kardot kötött, õ adta ki a jelszót az ügyeletes tisztnek, és buzdító beszédeket tartott katonáinak. Erre addig nem volt példa. Ezekben a hónapokban a megfélemlített szenátorok szavazni sem mertek Fulvia jóváhagyása nélkül. Két nemzedékkel késõbb Velleius Paterculus azt írta róla: „Nem volt benne semmi nõies, csak a neme.”

Több mint kétezer évvel az események után, konkrét adatok hiányában, nem szállhatunk vitába a ránk maradt forrásmûvekkel. Valószínûnek látszik, hogy Fulvia csakugyan erõszakos volt és kegyetlen, mint annyi más régi római. Bírálói azonban figyelmen kívül hagyták, hogy három férjének, Clodiusnak, Curiónak és Antoniusnak lett volna bõven más választása, egyikük sem volt akárki, és mindhárman Fulviát választották. Az általa veretett ezüstpénzen látható portréjának klasszikus arcélébõl ítélve érdekes, szép nõ lehetett. Akaraterejének, rendkívüli bátorságának, leleményességének és lojális természetének nehéz helyzetekben nemegyszer tanúbizonyságát adta. Nem vitás az sem, hogy volt érzéke a politikához és a szervezéshez is. Mindhárom férjéhez hû maradt, ami akkoriban említésre méltó erénynek számított, és mindháromnak szült gyerekeket: ilyen szempontból éppolyan hagyománytisztelõ volt, mint Fulvius-õsei. Ez is a portréhoz tartozik.

Az eddig felsorolt patrícius hölgyek a köztársaság utolsó évtizedeiben nyíltan szakítottak a nõk szerepét kijelölõ hagyományokkal: Sempronia és Clodia kihívóan szabados életmódjával tûnt fel, Servilia, akár a 18. századi francia és angol arisztokrata hölgyek, politikai szalonjával hívta fel magára a figyelmet, de a konzervatív szenátusi körök ezt, ha rossz szemmel nézték is, nem tekintették szociális rendbontásnak. Fulvia alkalmazkodott korához: nem habozott az erõszak, a terror eszközeihez nyúlni. Úgy viselkedett, mint a következõ évtizedekben a császári család tagjai, férfiak és nõk egyaránt, akik szüntelenül egyéni szabadságuk szélsõ határait keresték.

3.

Az elsõ császárok uralma, Augustus kivételével, lassított proskripció volt: Tiberius, Caligula, Claudius és Nero, négy degenerált arisztokrata, fél évszázad alatt felszámolta vélt és valódi vetélytársait, az õsi patríciuscsaládokat. Seneca írja egy helyütt: „Tiberius alatt a feljelentések következménye pusztítóbb volt, mint bármely polgárháború.” Máshol pontos adatokat is közöl: „Claudius uralkodása alatt harmincöt szenátort és kétszáztizenegy lovagot végeztek ki.” Az új államforma az átlagos római nõnek nem hozott semmiféle kedvezményt, de a mindenkori császár feleségének és rokonainak nõ számára addig elérhetetlen hatalmat és elõnyöket biztosított.

Lord Acton, múlt századi történész és politikus Angliában gyakran idézett diktuma – „A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút megront” – a Julius–Claudius császári házra is érvényes, amivel már az ókorban is tisztában voltak a történészek. „Annyi tapasztalat után a korlátlan hatalom ereje megváltoztatta és megrontotta”, írja Tacitus Tiberiusról. „Kiváló nevelése hiábavalónak bizonyult hatalomra jutásának megrontó hatásával szemben”, így Josephus Flavius Caliguláról.

A hatalom megszerzéséért, illetve megtartásáért folyó szakadatlan küzdelemben a császári család nõtagjait, akár fentebb a köztársasági arisztokrata hölgyeket, több kategóriába sorolhatjuk. Az elsõ a császárkori nõtípus nemiségének hagyományos eszközeit családi és politikai célok elérésére használta, mint korábban Servilia. Ilyen volt Augustus harmadik felesége, Livia Drusilla és a császár unokája, az idõsebb Agrippina (Germanicus felesége). Ez utóbbi félig ebbe, félig a következõ csoportba tartozik: õ is rendkívül erõszakos volt, anélkül azonban, hogy a hatalom megkaparintása érdekében erõszakhoz folyamodott volna, mint hat évtizeddel elõtte Fulvia. A legerõszakosabb politikai törtetõ típusnak egyedülálló nõi példánya ebben a korban Agrippina leánya, Claudius negyedik felesége, Nero anyja: az ifjabb Agrippina.

A Semproniára és Clodiára emlékeztetõ harmadik császári nõtípusnak a család uralma általi tekintély és korlátozott hatalom csupán élvezetek, elsõsorban szexuális gyönyörök megszerzésére kellett, ezen a téren próbált eljutni lehetõségeinek szélsõ határáig. A csoport leghírhedtebb képviselõi a császárkorban: Augustus leánya, Julia és Claudius harmadik felesége, Valeria Messalina. Idesorolhatjuk még a gyerekes élvezetek specialistáját, Nero második feleségét, Poppaea Sabinát is, aki nem a szexualitásban kereste szabadsága határait. Erkölcsi skrupulusai egyik hölgynek sem voltak. Lord Acton idézett gondolatának parafrázisával: ha a hatalom élvezése obszcén, az abszolút hatalom élvezete a legobszcénabb gyönyör.

*

A köztársaság utolsó évtizedében született, patríciusnevelésben részesült és a római matróna hagyományos magatartásának korlátait vállaló Livia Drusilla nem excentrikus viselkedésérõl volt nevezetes – õ a császárság államformájában neki jutott szerepkör kereteit szélesítette ki, s ebben sikeresebb volt, mint az elsõ dinasztia bármelyik császárnéja. Ötvenkét esztendeig volt Augustus felesége, és annak halála után további tizenöt évig elsõ házasságából született fia, Tiberius uralkodása alatt nagy tekintélyû és befolyásos anyacsászárné. 23-tól kezdve szenátusi határozat alapján a színházban joga volt a Vesta-szüzeknek (Vesta istennõ papnõinek) fenntartott díszhelyen ülni. A Julius–Claudius-dinasztia négy császára az õ egyenes ági leszármazottja volt, trónra lépésük sorrendjében: már említett fia, Tiberius, dédunokája, Caligula, unokája, Claudius és ükunokája, Nero. Nagy hatása volt Augustus döntéseire, fõleg családi és személyi kérdésekben, de a császár nemegyszer közügyekben is tanácsot kért tõle. Suetonius idéz részleteket Augustusnak Liviához írott leveleibõl. A császár lehetõleg mindent írásban fogalmazott meg, mielõtt feleségéhez fordult, hogy ne mondjon se többet, se kevesebbet, mint amit akar. Tiberius minden bizonnyal anyjának köszönhette, hogy Augustus végül is õt választotta utódjának, holott nem szívelhette modorát, stílusát, emberi természetét. Nem vitás, hogy Tiberius sem volt képes kivonni magát anyjának hatása alól.

Megbízható adatok hiányában korának közvéleménye és az utókor történetírói ókori pletykák és találgatások alapján rossz hírét költötték: egyebek között azzal vádolták – egyesek vádolják korunkban is: elég, ha itt Robert Graves Claudius-regényeire utalunk –, hogy õ tétette el láb alól Augustus három unokáját, Gaius és Lucius Caesart és Postumus Agrippát, valamint a császár unokaöccsét, Marcellust, és saját unokáját, Germanicust, hogy helyettük Tiberius kerüljön a trónra, illetve maradjon uralkodó. Bizonyítani ma már se pró, se kontra nem lehet, bizonyos csak az, hogy erõs egyéniség volt, szívós, kitartó, mûvelt, jól tájékozott a közügyekben is, és értelmi képességei messze az átlagos római arisztokraták fölé emelték. Szívesen és eredményesen intrikált. Plinius például egy helyütt Livia és Tiberius Augustus elleni intrikáit említi, bár konkrét adatot õ sem közöl. Dédunokája, Caligula egy alkalommal „szoknyás Ulixes”-nek nevezte, amivel a Homérosz eposzából ismert Odüsszeusz csavaros eszére és cselszövéseire célzott. Ha igaz a sok valószínûtlen és soha nem bizonyított gyilkosság, amellyel vádolták, akkor Livia a detektívregényekbõl ismert „tökéletes bûntett” mestere volt; ha nem: akkor marad „szoknyás Ulixes”, ami önmagában nem erkölcsi vétség.

Rossz hírét elsõsorban Tacitus zseniális Évkönyveinek (Annales) köszönheti, bár a nagy történetíró is kétféleképpen értékelte személyét. Livia halálának évéhez érve (29) a következõ kétélû méltatást találjuk az Évkönyvekben: „Családi életének tisztaságát illetõen az õsi hagyományokhoz tartotta magát, szívélyesség dolgában túlment a régi korok asszonyai által helyesnek ítélt mértéken; önkényes anya, hajlékony feleség, férjének fortélyaival és fiának képmutatásával szemben egyaránt jól felkészült asszony volt.” Máshol viszont így ír Liviáról: „Az államnak súlyos csapás volt az anya (Tiberiusé), a Caesarok házának a mostohaanya” (Juliáé, Gaius és Lucius Caesaré).

Suetonius néhány konkrét adatot is közöl. Értesülése szerint Tiberius császár korában „nehezményezte, hogy anyja de facto társuralkodó akar lenni, és ezért egyre inkább kerülte társaságát. […] Gyakran figyelmeztette: ne ártsa bele magát nem nõnek való fontos közügyek intézésébe. Különösen, amikor tudomására jutott, hogy Livia személyesen megjelent a Vesta-templomban kiütött tûz oltásánál, és nagyobb erõfeszítésekre ösztökélte a tüzet oltó katonákat és polgárokat.”

Livia nem éppen tapintatos beavatkozásai közül néhányat Tacitus Évkönyveibõl ismerünk. Egyik legnagyobb horderejû közbelépése volt, hogy Gnaeus Calpurnius Piso és felesége, Munatia Plancina hûtlenségi perében kieszközölte Plancina felmentését. A per hátterének és részleteinek leírása itt túl hosszadalmas lenne, elég annyi, hogy Tiberius syriai helytartója, Piso, valamint Plancina ellen a szenátus által folytatott perben az volt az egyik vád, hogy Antiokheiában megmérgezték Tiberius unokaöccsét, Germanicust, akit Augustus örökbe fogadtatott Tiberiusszal, hogy így biztosítsa késõbbi császárságát. Tiberius a szenátus elõtt, láthatólag nagy zavarban, anyja közbenjárását hozva fel mentségül, kérte: mentsék fel Plancinát. A szenátus természetesen eleget tett Livia kérésének⁵ – ki mert volna szembeszállni a császárral és Augustus özvegyével? –, Tiberiust azonban annyira felháborította Livia beavatkozása, hogy annak halála után, egy évtizeddel késõbb, pert indíttatott Plancina ellen, aki megértette, mi vár rá, és önkezével vetett véget életének. Tacitus még két bírósági tárgyalást ír le, melyeknek során Livia a törvényes eljárás ignorálásával egy barátnõjének, Urgulaniának az érdekében próbálta feltartóztatni az igazságszolgáltatás menetét.

Az anyacsászárné és a császár fokozatosan romló viszonyát jól illusztrálja a következõ incidens, amelyet szintén Suetonius ír le Tiberius-életrajzában. Livia egy idõben szünet nélkül nyaggatta Tiberiust, hogy egyik pártfogoltját, aki nemrégen kapta meg a római állampolgárságot, nevezze ki esküdtbírónak. Egy alkalommal megint elõhozta a témát, és Tiberius, akinek már elege volt az ügybõl, a rá jellemzõ félig ironikus, félig arrogáns hangnemben azt felelte: engedélyezi, amire kéri, de csak azzal a feltétellel, hogy a kinevezettek nyilvánosságra hozandó listáján Livia pártfogoltjának neve mellé odaírják: az illetõt a császár anyja erõltette rá. Livia úgy méregbe gurult, hogy egy titkos helyrõl elõhozta Augustus réges-régen neki írott leveleit, amelyekben Tiberius mogorva és összeférhetetlen természetére panaszkodott. Tiberius viszont azon sértõdött meg, hogy anyja ilyen sokáig megõrizte és ilyen rosszhiszemûen idézi a fejére a rá vonatkozó bírálatokat. A Livia és Tiberius között lejátszódott jelenet légkörébõl oly hosszú idõ után is kiérezhetjük a Claudius nemzetség évszázados gõgjét és kihívó modorát.

Ez utóbbi illusztrálására jó példa Publius Claudius Pulcher esete. Az elsõ pun háborúban (Kr. e. 249) Claudius mint consul a római hajóhad élén a szicíliai Drepana kikötõjénél szembekerült a karthágói hajóhaddal. Az ütközet elõtt a madárjósok jelentették neki, hogy a jóslatkéréshez használt szent csirkék nem akarnak enni, ami vallásuk szerint rossz elõjelnek számított, mire a consul parancsot adott, hogy a csirkéket dobják a tengerbe, mint mondotta: „Ha nem esznek, akkor igyanak.” Az ütközetben a rómaiak alulmaradtak, és százharminc gályát veszítettek, amiért Rómában hûtlenségi pert indítottak Claudius Pulcher ellen, és súlyos pénzbírságra ítélték. Nem sokra rá meghalt. Néhány évvel késõbb, amikor egy ízben nõvérének hordszéke a római Forumon elakadt a tolongásban, Claudia mindenki füle hallatára hangosan felkiáltott: bár támadna fel fivére, és veszítene el még egy hajóhadat, hogy kisebb legyen a tömeg Rómában! õellene is hûtlenségi pert indítottak, õt is pénzbírságra ítélték, de a Claudiusoknak ez meg se kottyant: még háromszáz évig nagy garral jöttek-mentek a római politika színpadán, míg végül az utolsó felvonásban hozzájuk méltó drámai handabandázással el nem tûntek a történelem süllyesztõjében.

4.

Vipsanius Agrippa, Augustus barátja, bizalmas tanácsadója, legsikeresebb hadvezére és hosszú évekig kijelölt utódja jómódú, de politikailag jelentéktelen családból származott: neki nem voltak híres õsei, õ maga volt történelmi személyiség, és két császár nevezetes õse. Augustus, hogy teljesen magához kösse, hozzáadta feleségül egyetlen leányát, Juliát. Öt gyermekük közül két fia: Gaius és Lucius Caesar (Caesar, mivelhogy Augustus örökbe fogadta õket) fiatalon meghalt, a harmadikat, Postumus Agrippát a császár halála után Livia vagy Tiberius nyomban kivégeztette, a két leány közül az egyiket, Juliát feslett élete miatt még Augustus számûzte (számûzetésben halt meg), a másikat, az idõsebb Agrippinát Tiberius unokaöccséhez, Germanicushoz adta feleségül: ez az asszony maradt egyetlen egyenes ági leszármazottja, Caligula császár anyja és Nero nagyanyja.

Germanicus és Agrippina jól sikerült házasságából kilenc gyerek született, és néhány évig úgy tûnhetett, hogy Augustus bonyolult és többször füstbe ment tervei végül mégis valóra válnak, de Germanicus harmincöt éves korában ismeretlen okból (betegség? mérgezés?) bekövetkezett váratlan halála a következõ évtizedekben egész sorozat grand guignol történelmi incidenshez és végül a dinasztia kihalásához vezetett. Germanicus halálos ágyán Tacitus Évkönyvei szerint „barátai jelenlétében Agrippinához fordult, és könyörögve kérte: fegyelmezze szilajságát, vesse alá a végzetnek büszke jellemét, és ha visszatér Rómába, soha ne ingerelje a nála erõsebbeket hatalomért való versengéssel”. Feleségét óvó szavai oly tömören és pontosan foglalják össze a következõ másfél évtized tragédiasorozatának veszélyét, hogy nem zárhatjuk ki a lehetõséget: a figyelmeztetés soha nem hangzott el, a drámai felépítést kedvelõ Tacitus adta a haldokló szájába, hogy elõkészítse mûvének olvasóját a várható fejleményekre. Mert mindaz, amit Agrippina jellemérõl és természetérõl késõbb elbeszélt, mindaz, amit Agrippina késõbb tett és mondott, és ami ennek következtében vele és két idõsebb fiával, Drususszal és Neróval történt (nem azonos unokaöccsével, Neróval, a császárral), végzetes pontossággal követi a jóslatnak beillõ óvás lélektani vonalát – fordított eredménnyel, mert Agrippina szinte programszerûen mindannak az ellenkezõjét tette vagy nem tette, ami ellen, illetve amitõl férje óvta.

Tacitus mûvének egy korábbi fejezetében („könyvében”) már utalt Agrippina tüzes vérmérsékletére, fékezhetetlen lelkére és – ezek ellensúlyozása végett – hitvestársi hûségére és erkölcsi tisztaságára. Végül, ahol Évkönyveiben halála évéhez (33) érkezik, a következõképpen parentálja el: „Agrippina nem tûrt versenytársat, szomjazott az uralomra: nõi fogyatékosságai férfias becsvágyban nyilvánultak meg.” Tiberius kegyence és fõminisztere, Aelius Sejanus 23-ban megmérgeztette a császár fiát, Drusust (a halál valódi oka csak tíz évvel késõbb, Sejanus kivégeztetése után tudódott ki), és így Agrippina két idõsebb fia, apjuk halála óta elõször, ismét potenciális trónörökössé vált, de amint Tacitus írja: „A Germanicus-ház népszerûségének újjáéledése és Agrippina rosszul leplezett anyai becsvágya csak siettette a család romlását.”

Sejanus – hatalma hosszabb lejáratú biztosításának édekében – elhatározta, hogy a trónörökös Drusus után Germanicus fiait is eltéteti láb alól. Evégett, hogy Tiberius gyanakvását, aggályait és gyûlöletét felszítsa, ezenkívül az örökké hatalomra éhes Livia erkölcsi támogatását megszerezze, azt állította, hogy „Róma két táborra szakadt, mintha polgárháború tört volna ki, és egyesek Agrippina pártjának nevezik magukat” (Tacitus). Meggyõzte a császárt, hogy ez a „párt” uralomra tör, ezért mielõbb el kell távolítani vezetõit. Agrippina személyes híveinek és barátainak perbe fogatásával és kivégeztetésével kezdte. Az öt éven át folyó politikai kirakatperek Agrippina, Drusus és Nero bukásával, bebörtönzésével és kínhalálával végzõdtek. Amit egyik történelmi forrásmûben sem találunk, de ami a fejleményekbõl nyilvánvaló: Agrippina, Liviával ellentétben, nem volt jó emberismerõ, nem volt érzéke a politikához, nem vette észre, hogy ügyesen provokálják: emelt fõvel lépett egyik neki állított csapdából a másikba, eszébe sem jutott, hogy magatartásával, drámai tirádáival saját maga és fiai alatt vágja a Caesarok családfáját. Hiába érezte úgy és hangoztatta, hogy ügye „igaz ügy”, az erényesség nem pótolja az intelligenciát, a közéletben még kevésbé, mint a magánéletben. Nagyobb, nehezebb küldetést vállalt, mint amilyennek teljesítésére természete és képességei alkalmassá tették.

Ami Agrippinát Fulviával rokonítja, az a lojális természet, hûség és a férfias akciókat kedvelõ dinamikus vérmérséklet. Elemében érezte magát a katonák között, és tudott velük bánni – nem a harctéren, hanem a harcok között, a táborban. Augustus uralkodásának utolsó és Tiberius császárságának elsõ évében (14) az akkor huszonkilenc éves, újból várandós Agrippina kétéves kisfiával, Gaiusszal elkísérte férjét a római haderõ galliai fõhadiszállására, ahova még Augustus küldte ki Germanicust fõparancsnoknak a germánok ellen. Agrippina katonai egyenruhát és sarut csináltatott a kisfiúnak, az így jött-ment a táborban, ezért a légiósok Caligulának, „sarucskának” becézték a gyereket, és a név örökre rajta ragadt. (A caliga bakancsnak vagy csizmának fordítása téves: a római légiósok speciális sarut, nem bakancsot vagy csizmát hordtak, képe közismert, Caligula jelentése nem csizmácska, hanem sarucska.) Agrippina összesen két évet töltött férjével a galliai fõhadiszálláson vagy a táborban, amíg Tiberius véget nem vetett a germánok elleni hadjáratnak, és vissza nem rendelte õket Rómába.

Az egyik germániai katonai akció végén az a rémhír terjedt el a galliai fõhadiszálláson, hogy a germánok elvágták a római alakulatokat a Rajnától, és galliai invázióra készülnek. Az így kitört pánikban egyes légiósok hajlottak volna a Rajna-híd lerombolására, ha Agrippina meg nem akadályozza a szégyenletes szabotázst. A híd lerombolása ugyanis jelentõsen megnehezítette volna a római csapatok visszatérését Galliába. Agrippina – férje és az alvezérek távollétében – több napra magához ragadta a kezdeményezést, sõt nõ létére a parancsnokságot is; amint Tacitus írja: „ez a nagylelkû asszony a rászoruló katonák közt ruhát és kötszert osztott ki”. Idézi még Plinius azóta elveszett monográfiáját a germániai hadjáratokról, abban olvasta, hogy „Agrippina a hídfõnél állva dicsérettel és köszönettel fogadta a [Germániából] visszaérkezõ katonákat”.

*

Három évvel a Rajna-hídnál lezajlott drámai jelenet után egy másik patrícius hölgy, Calpurnius Piso syriai helytartó felesége, Munatia Plancina jelent meg a férje parancsnoksága alatt álló csapatok elõtt. Tacitus szavaival: „nem tartotta magát a római nõtõl elvárt viselkedés szabályaihoz, részt vett a lovasság hadgyakorlatain és a gyalogság díszszemléjén”, ahol nem habozott férjének feljebbvalóját, Germanicust és feleségét, Agrippinát szidalmazni. Ilyen és hasonló incidensek a köztársaság évszázadaiban, de még Augustus uralkodása alatt sem fordulhattak volna elõ: ez is a római nõk helyzetének fokozatos változását, befolyásuk növekedését jelzi, legalábbis a legfelsõ szinten, az uralkodó rétegek köreiben.

Nincs társadalmi változás ellenállás nélkül, Plancina szokatlan fellépése a katonák elõtt Syriában jó alkalom volt a tiltakozásra. A szenátus 20-ban hozta meg felmentõ ítéletét Plancina ügyében, és egy évre rá elhangzott az elsõ erélyes beszéd a helytartó feleségének és általában a nõknek a férjük szolgálati helyén, a tartományokban való jelenléte ellen. Aulus Caecina Severus, diadalmi jelvényekkel kitüntetett volt consul beszédét azzal kezdte, hogy jó házasságban él feleségével, aki hat gyermeket szült neki, de õ a magánéletében mindig ugyanazokhoz a szabályokhoz tartotta magát, amelyeket most javasol: negyvenéves katonai pályafutása alatt az asszonyt mindig Itáliában hagyta, ha õt egyik vagy másik tartományba vezényelték ki szolgálattételre. Így folytatta:

„A gyengeségen és fáradékonyságon kívül a nõi nem fogyatékosságai közé tartozik, hogy ha módot adnak rá nekik, a nõk kegyetlenek, becsvágyóak, hatalomra éhesek, katonák közé elegyednek, és tiszteknek osztanak parancsokat. Nemrégiben egy asszony vezette a lovasság hadgyakorlatát és a gyalogság díszfelvonulását [utalás Plancinára!]. Valahányszor egy tartományi helytartót zsarolásért állítunk bíróság elé, a vádak többsége a felesége ellen szól! A tartományokban a leghitványabb elemek a helytartó feleségéhez szegõdnek, az asszony az, aki az ügyeket kézbe veszi és intézi. […] Két helytartói székház van, két parancsnok – és a legönfejûbb, legönkényesebb parancsokat a nõk adják ki, akiket valamikor Oppius és mások törvényei féken tartottak, most béklyóikat lerázva immár magán a hadseregen is uralkodnak!”

Az öreg katona nyers beszédének kifejezései és hangsúlyai a régi, köztársasági Rómát, a nõi felszabadulást ellenzõ idõsebb Cato konzervatív szellemét idézik. Egyenes beszéde nem tetszett a túlnyomó többségükben opportunista szenátoroknak, állandó közbeszólásokkal zavarták, végül Valerius Messala Messalinus emelkedett szólásra. Caecinának adott válasza több szempontból is jellemzõ, elsõsorban mert ez a szenátor a császári család, a rendszer hûséges híve, a sajtó ma azt írná: „a kormánypárt oszlopos tagja” volt, aki inkább leharapta volna a nyelvét, hogysem olyat találjon mondani, ami ellenkezik Tiberius felfogásával. Természetesen a szenátusi arisztokrácia, tehát saját érdekeit is képviselte: a császár közülük szemelte ki tartományi helytartóit és egy-egy hadjárat vezéreit, és ezek az urak szívesen vitték magukkal feleségüket. Néhány szemelvény beszédébõl:

„õseink szigorú életmódja az idõk során javult és enyhült, mert Rómát nem szorongatják többé háborúk, a tartományok se ellenségesek, és néhány engedményt tettünk a nõk szükségleteinek, anélkül, hogy férjük háztartását vagy szövetségeseinket terhelnénk vele: a feleség minden mást megoszt férjével, ami béke idején nem okozhat nehézséget. Háborúba természetesen fegyverekkel [értsd: nem szórakozni] indul a katona, de ha egyszer túlesett a megerõltetésen, van-e magától értetõdõbb annál, hogy enyhülést keressen hitvese társaságában? Hogy némely nõk becsvágyóak és kapzsiak? Vajon a magisztrátusok nagy része nem hajlamos-e különbözõ kicsapongásokra? Ami nem akadályozza helytartók kiküldését a tartományokba. Hogy a férjeket nemegyszer megrontja feleségük züllöttsége? A nõtlenek talán romlatlanok? […] Hiába használunk más kifejezéseket saját tétlenségünkre: ha egy asszony kirúg a hámból, az a férj hibája. Helytelen volna egy-két férfi gyarlósága miatt valamennyiüket megfosztani feleségük társaságától, és ugyanakkor a természeténél fogva gyengébb nemet magára hagyni, és kitenni saját kísértésének és mások kéjvágyának. A hitvesi kötelék épsége azzal se igen biztosítható, ha a helyszínen õrizzük, hát még ha hosszú évekre feledésbe merül, mint a válásnál?!”

A beszéd színvonala olyan alacsony, hogy minõsíteni sem érdemes. Hányaveti cinizmusa a korabeli uralkodó rétegek erkölcseinek hû tükre. Önellentmondásai semlegesítik egymást, vagyis a beszéd mondanivalóját. Látszólag Caecina minden érvére felel, de Plancina katonai parádézására még csak célozni sem mer. (Livia barátnõje és pártfogoltja!)

A vitát Tiberius távollétében fia, Drusus zárta be a következõ rövid felszólalással: A császári hercegeknek idõnként a birodalom távoli tartományaiba kell utazniuk. Augustus is mindig Livia társaságában utazott Nyugatra és Keletre! õ maga, ha a kötelesség valamely más országba szólítaná, szíves-örömest menne, de nem mindig, ha így elszakadna drága feleségétõl és gyerekeitõl. (Drága felesége, Livilla két évre rá szeretõje, Sejanus kedvéért megmérgeztette Drusust, abban a reményben, hogy Sejanus elveszi feleségül, és Tiberius halála után osztoznak a hatalmon.) Drusus felszólalásának érdekes adata, hogy Augustus gyakran vitte magával Liviát útjaira, de az elképzelhetetlen, hogy Livia akár Agrippinához, akár Plancinához hasonló módon járt volna el. A szenátus tehát kitért Caecina indítványának megszavazása vagy elvetése elõl. Hogy beszédének nem volt foganatja, azt ha máshonnan nem, a bibliai Újszövetségbõl tudhatjuk: Pontius Pilatus, Tiberius helytartója is magával vitte feleségét Judeába.

*

Tiberius nem tartotta szükségesnek, hogy hivatalosan nyilatkozzék a nõk társadalmi pozíciójáról, és ha figyelembe vesszük, milyen sok politikai problémát, illetve privát keserûséget okoztak neki az õt körülvevõ hölgyek (második felesége, anyja és menye), kitûnik, hogy kritikus szemmel figyelte a nõk viselkedését, de nem volt nõgyûlölõ: a kérdéssel kapcsolatos nézeteit inkább racionálisnak, hagyománytisztelõnek vagy mérsékelten konzervatívnak minõsíthetjük. Két évvel korábban például a szenátus szigorú rendelettel fékezte meg a nõi élvhajhászást: Tiberius jóváhagyása nélkül ez nem történhetett volna meg. A szenátus egyebek között elrendelte, hogy olyan nõ, akinek nagyapja, apja vagy férje szenátor vagy lovag volt, ne lehessen prostituált. A rendeletet kiváltó okok között szerepelt, hogy a praetori családból származó Vistilia az aedilisek⁶ listáján tette közhírré fajtalanságát. „A régi rómaiak – írja Tacitus – azt hitték, hogy az ilyen fajtalan nõszemélyeket szégyenletes foglalkozásuk nyilvánosságra hozásával már kellõen megbüntették. Csakhogy amit az õsök büntetésnek szántak, azt Vistilia hirdetésre használta.” A szenátus Szeriposz szigetére deportáltatta Vistiliát.

Tiberius egyik szenátusi beszédében elismerte, hogy a fényûzés ellen törvényekkel, rendeletekkel úgyszólván semmit sem lehet tenni, a törvényhozás a múltban is hatástalannak bizonyult, de beszédében egy helyütt a nõket hibáztatta, amiért a római pénz idegen országokba kerül, hogy onnan drágaköveket importáljanak. Két nemzedékkel Tiberius után az örökké zsörtölõdõ Plinius, aki jól kiismerte magát a kereskedelemben és a pénzügyekben, egy számadatot is közöl errõl a deficitrõl: „A legalacsonyabb becslés szerint India, Kína és Arábia évente legalább százmillió sestertiustól fosztanak meg minket – ennyibe kerülnek élvezeteink és hölgyeink!” Tiberius csak a drágaköveket említi, de Plinius más luxuscikkekrõl is ír; tõle és az egykorú Periplus Maris Erythraei címû, görög kereskedõk számára készült hajózási kézikönyvbõl tudjuk, hogy Indiából illatszereket, fûszereket, színes pamutszöveteket, elefántcsontot, Kínából az akkor még méregdrága selymet, Arábiából fõleg füstölõszereket importáltak a rómaiak.

Tiberius egy másik szenátusi beszéde hasznos felvilágosítással szolgál a nõk jogi helyzetének lassú alakulásáról, illetve a császár óvatos reformpolitikájáról. A flamen Dialisnak, Jupiter papjának halála miatt egy új papot kellett kijelölni. A flamen Dialist, a három legõsibb és leginkább tiszteletben tartott római istenség egyikének papját nem választották, hanem a pontifexek néven ismert papi testület jelölte ki: a jelölt csak arisztokrata lehetett, és csak olyan személy jöhetett számításba, akinek szüleit a hagyományos cum conventione in manum, a fentebb leírt cum manu házassági szertartással eskették össze, és aki ha házas volt, maga is ezzel a confarreatiónak is nevezett szertartással esküdött meg feleségével, ami azt jelentette, hogy az apa a confarreatióval ünnepélyesen átadja a férjnek a leánya felett gyakorolt abszolút hatalmat, és az asszony új jogi helyzetében férjének kiskorú leányává válik. A confarreatio szertartását a pontifex maximus,⁷ a flamen Dialis és legalább tíz tanú jelenlétében kellett megtartani. Nem világos, hogy a flamen Dialis esküvõjén ki helyettesítette õt, illetve hogy szerepelhetett-e kettõs minõségben is, mint pap és võlegény. A confarreatio név magából az õsi rítusból eredt, ugyanis a Iuppiter Farreusnak bemutatott áldozat szertartásához tartozott az is, hogy a menyasszony maga elé tartva vigyen egy darált sóval kevert tönkölylisztbõl és gyümölcsökbõl sütött kenyeret (panis farreus), és azzal megkínálja a jelenlévõket. Plinius szerint a római vallás szertartásai között nem volt ennél szentebb rítus.

A flamen Dialis egyházi, azaz szakrális kötelességeinek leírása nem idevaló. Aulus Gellius az Attikai éjszakákban két oldalon sorolja fel a Jupiter papját kötelezõ és a legõsibb idõkbõl fennmaradt szabályokat, amelyek nyilvánvalóan a flamen Dialis szentségének hangsúlyozását, illetve személyének az erkölcsi szennyezõdéstõl való megóvását célozták. Meg kell azonban említenem, hogy a flamen házassága életre szóló volt: nem válhatott. Ha a pap halt meg elõször, özvegye többé nem mehetett férjhez, ha õ halt meg elõbb, a flamennak le kellett köszönnie papi hivatásáról, amelynek gyakorlásához feleségre volt szüksége. A flamen Dialis nem hagyhatta el Róma városának területét, vagyis nem vehetett részt hadjáratokban, és nem lehetett sem helytartó, sem más tartományi tisztségviselõ, ami különben elengedhetetlen volt egy római patrícius számára: elvárták tõle. Egyébként a flamen feleségének, akit flaminicának hívtak, szintén volt egész sor kötelezõ szakrális teendõje. Amint mindebbõl szükségszerûen következik: az õsi hagyományok és erkölcsök kopásával egyre kevesebben jelentkeztek flamennek.

Visszatérve Tiberius szenátusi beszédére: emlékeztette a szenátorokat a flamen Dialis kijelölésének alkotmányos módjára. Egyszerre három confarreatióval esketett patríciusnak kellett jelentkeznie, akiket azután a pontifexek testülete jelölt, és végül a három közül egyet hivatalosan kijelölt a flamen Dialis tisztének betöltésére. „Ez volt a hagyomány, mondotta a császár, de egyre kevesebben jelentkeztek jelöltnek, mivel a confarreatiós esketési szertartás idejét múlta, vagy csak néhány családban maradt meg [itt néhány okot is megnevezett: elsõsorban mind a férfiak, mind a nõk közömbösségét a confarreatio iránt, bár a szertartást a vele járó nehézségek miatt szándékosan is kerülték], és mert az apák ellenzik, hogy a confarreatióval elveszítik a flamen és flaminica fölött gyakorolt abszolút hatalmukat.”

Tiberius indítványára a szenátus módosította a flamen-házaspár jogi helyzetét rendezõ törvényt, anélkül, hogy az egyházi alkotmányt megváltoztatta volna. Az új törvény a flaminicát szakrális szempontból teljesen alárendelte férjének, de hangsúlyozta, hogy különben ugyanazokat a jogokat élvezi, mint minden más római nõ. Az eset konkrét példával illusztrálja a római nõ jogi helyzetének fokozatos javulását és a fejlõdés módját: a törvényhozók utólag szentesítették és szabályozták – nem elméleti, hanem tapasztalati alapon –, amit a társadalom alakulása az idõk során gyakorlatilag már elért és megvalósított.

5.

A nõk helyzetének igazi változását az uralkodóházon belül, illetve annak perifériáin figyelhetjük meg. Nõ továbbra sem vehetett részt a közéletben, nem lehetett szenátor, magisztrátus vagy tartományi tisztségviselõ: császárné lehetett, császárnõ soha. Livia megpróbálta társuralkodóvá kiszélesíteni az anyacsászárné, az Augusta tiszteletbeli címét és pozícióját, de Tiberius fontos kérdésekben nem engedett anyjának. Az idõsebb Agrippina, férjének, Germanicusnak a halála után képtelen volt érvényesülni: férj nélkül nem lehetett sikeres ellenzéki vezetõ, csak mint bajkeverõt vették tudomásul. Számkivetésben, bebörtönözve, nyomorúságos körülmények között halt meg. Nõ a legfelsõ szinten csak nemének igénybevételével érvényesülhetett bizonyos mértékig, mint a császár vagy a trónörökös felesége, anyja, leánya, szeretõje: képesség, rátermettség férfi közvetítése nélkül nem volt elég a hatalomban való részesedéshez. És mivel maguknak a császároknak a helyzete is bizonytalan volt, de facto éppúgy, mint de jure, a tõlük függõ nõk annál inkább ki voltak szolgáltatva a politika és a sors szeszélyeinek.

Tiberiustól kezdve egyre több nõt ölettek meg a császárok vagy azok, akik nevükben kormányoztak, pusztán azért, mert elõkelõ származásukkal, szépségükkel, nemiségük, méhük potenciáljával veszélyeztették a császár feleségét vagy a dinasztia jövõjét. A Livia halálától Nero haláláig eltelt negyven esztendõben évtizedrõl évtizedre romlott a helyzet, ami egyre szélsõségesebb személyiségek és jelenségek feltûnésében mutatkozott meg. Caligula, Claudius és Nero uralkodásának számos incidense – úgy, ahogy ránk maradt, a tettekhez tapadó mondásokkal együtt – változtatás nélkül beleillik korunk abszurd színházának világába, de mert valóban megtörtént, a képtelenség annyival szörnyûbb.

A romlás mélypontját az ifjabb Agrippina hidegen démoni személyiségével érjük el. Clau–diusszal kötött házassága kapcsán Tacitus így mutatja be: „Ettõl kezdve az állam megváltozott, mindenki egy nõnek engedelmeskedett – nem olyan buja nõnek, mint Messalina [Claudius elsõ felesége], akinek Róma csak játékszer volt. Merev, szinte férfias önkény volt ez: a nyilvánosság elõtt szigor és gyakran dölyfösség, zárt ajtók mögött semmi szemérmetlenség, hacsak nem az uralom megszerzése végett. Pénzsóvárságának nem volt határa, a pénzt az uralom segédeszközének tekintette.” Ez – tömörsége ellenére is – világos beszéd: Agrippinának, Messalinával ellentétben, az uralom nem élvezetekhez, nemi gyönyörök megszerzésére kellett, a hatalmat magáért a hatalomért akarta. Alátámasztja ezt Tacitusnak egy késõbbi aforizmája: „Képes volt császárságot adni fiának, de képtelen elviselni mint császárt” – ami nem új: enyhébb formában ugyanez történt Liviával is, aki abban a reményben szerezte meg vagy segített megszerezni a császárságot Tiberiusnak, hogy majd vele együtt uralkodik. Agrippina nem érte be ennyivel: õ Nero helyett akart uralkodni.

Erõszakosságát, irgalmatlanságát senki sem vitatja. Ahogy Claudius feleségül vette, azonnal megölette riválisát, Lollia Paulinát, és amíg teljesen ki nem szorult a hatalomból, különbözõ ürügyekkel – néha ürügy nélkül – kivégeztette mindazokat a nõket, akikre féltékeny volt, esetleg csupán szépségük miatt. Elég volt, ha Claudius ittas állapotban megjegyezte, hogy az illetõ milyen szép – ez volt a hölgy halálos ítélete. Másokat vagyonuk miatt tétetett el láb alól, ami neki mindössze az uralom adminisztrálását vagy a hatalom kelléktárának átrendezését jelentette. Nem volt szadista, mint fivére, Caligula, az ölést, akár a szeretkezést, eszköznek tekintette célja eléréséhez, és a cél mindvégig az abszolút hatalom maradt. Ezért fogadtatta örökbe Claudiusszal elsõ házasságából született fiát, Nerót. Csillagjósok megjövendölték neki, hogy fia „uralkodni fog, de megöli az anyját”. Occidit dum imperet: „Öljön meg, de uralkodjon”, felelte a hatalom megszállottja. Rá is érvényes Tacitusnak az a nem vele kapcsolatos megfigyelése, hogy „az uralomvágy hevesebb lánggal ég, mint minden más szenvedély együttvéve”.

Claudius felszabadított rabszolgáira bízta a birodalom és magánélete kormányzását. Róluk alább még szó lesz a császár harmadik feleségével kapcsolatban. Annak bukása után õk vették kézbe Claudius újraházasítását. Mindegyiknek volt egy jelöltje: Narcissus egy Aelia Paetina nevû hölgyet, Claudius elvált feleségét pártolta; Callistus Caligula egyik feleségét, Lollia Paulinát ajánlotta; Pallas, a gyõztes, Agrippina császári származására helyezte a hangsúlyt – állítólag viszonya volt vele. Agrippina nem bocsátotta meg Narcissusnak a konkurens hölgy jelölését. Néhány évvel késõbb a Fucinus-tó lecsapolása nyilvános botrányba fulladt, Agrippina a felavatáson megjelent császár haragját kihasználva kapzsisággal és sikkasztással vádolta a lecsapolási munkálatokért felelõs Narcissust, aki azzal vágott vissza, hogy Agrippina szemére lobbantotta „hatalmaskodó nõi természetét és túlzott becsvágyát”, ami arra vall, hogy ez a patriarchális szempont továbbra is nyomós érvnek számított magasabb körökben. Agrippina két évvel a botrány után megmérgeztette Claudiust, és nyomban öngyilkosságra kényszerítette Narcissust.

Eltekintve a fogalmazástól, Narcissus nem túlzott: Agrippina már Claudius uralkodása alatt mint császárné sem volt képes, talán nem is akarta leplezni uralomvágyát. A mindenkori császár egyik kötelessége volt a nyilvános bíráskodás, és noha nõ nem lehetett és soha nem is volt római bíró, Agrippina nem habozott betolakodni a törvényszékre, hogy õ is bíráskodhasson, csak éppen nem Claudius mellett, hanem külön emelvényen ült. Kiskorú fiának császárrá kikiáltása után nyíltan kimutatta császárnõi ambícióját. Mindenhova közös gyaloghintóban vitték õket, sõt Agrippina néha egyedül hevert a hintóban, és Nero mellette gyalogolt. Kezdetben õ intézte a birodalom hivatalos ügyeit, õ kormányzott fia nevében: külföldi követeket fogadott, leveleket írt magisztrátusoknak, helytartóknak, idegen uralkodóknak. Az is elõfordult egy ízben, amikor Nero egy külföldi delegációt fogadott, hogy anyja váratlanul belépett a terembe, és a császári emelvény felé indult, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy hívatlanul fia mellé ül. Az etikett szerint ez elképzelhetetlen volt, és a botrányt csak a császár mellett ülõ Seneca (nevelõje és minisztere) lélekjelenléte akadályozta meg. Nero fülébe súgta: menjen anyja elé, és vezesse fel a pódiumra. Az özvegy császárné a kulisszák mögül beleszólhatott a birodalom irányításába, de nyilvánosan nem ülhetett a császár mellé annak engedélye nélkül.

A numizmatika is igazolja az ókori történetírókat, elsõsorban Cassius Diót: Agrippina fia trónra lépésének évében, 54-ben arany- és ezüstpénzeket, aureusokat és denariusokat veretett, amelyekre a szokástól eltérõen nemcsak az uralkodó, hanem saját arcképét is rátetette. Az 54-ben forgalomba hozott érmék fiával egyenrangú félként ábrázolják a pénzek elõlapján, ahol az anyacsászárnénak életében nem lett volna helye, sõt Agrippina neve és címei is az elõlapra, Neróé pedig a hátlapra kerültek, oly módon, hogy amint azt a nyelvtan is bizonyítja – uralkodói nominativus Agrippinának, alárendelt, dedikáló dativus Nerónak –, Agrippina volt a pénzt kibocsátó legfelsõ hatóság, amihez hasonló addig nem fordult elõ. Mindez túl sok volt a konzervatív szellemû római politikai elitnek. Seneca és Afranius Burrus, a pretoriánusgárda parancsnoka összefogtak Agrippina ellen, és puccsszerûen magukhoz ragadták az ügyek intézését, amihez – tekintettel anyja erõszakos magatartására – Nero is beleegyezését adta. Az anyacsászárné fokozatos háttérbe szorulása már a rákövetkezõ évben leolvasható volt az új érmékrõl: Nero neve és címei az õt megilletõ elõlapra, anyjáé a hátlapra kerültek, és a következõ négy évben Agrippina haláláig (59) egyetlen érmét se verettek portréjával vagy rá vonatkozó utalásokkal. Agrippina intelligensebb volt, mint az anyja, volt érzéke a politikához, de helyzetét, valódi lehetõségeinek határát õ sem volt képes felmérni. Éppoly nyomorúságosan végezte, mint az, de az õ megöletése szégyenletesebb: fia gyilkoltatta meg, hogy megszabaduljon zsarnokától, elválhasson feleségétõl, Octaviától, és feleségül vehesse szeretõjét, Poppaea Sabinát.

6.

Catullus egyik epigrammájából tudjuk, hogy szerelme, Clodia Pulcher, akit a család magas rangjára való tekintettel, és mert férjes asszonyról volt szó, csak Lesbia néven verselhetett meg, éjjelente „keresztutakon és sikátorokban” bujálkodik, szó szerint: „Remus⁸ nagylelkû ivadékait csapolja meg.” Ott szedte fel szeretõit, és kapualjakban, a nyílt utcán szeretkezett? A kérdés nem alaptalan: alig fél évszázaddal utána Augustus császár leánya, Julia emiatt vált kegyvesztetté – mondhatnánk: bukott le –, amikor apjának tudomására jutott, mit mûvel éjszakánként Róma utcáin.

Elméletben semmi sem predesztinálta ilyen bukásra. Gyerekkorában csak jó példát: józanságot, jó ízlést és mértékletességet láthatott maga körül; apja és mostohaanyja, Livia egyszerû, régimódi patrícius-háztartásban éltek, és Julia ennek megfelelõ szigorú nevelésben részesült, Augustus még szõni és fonni is megtaníttatta. Tizennégy éves korában adta férjhez unokabátyjához, Marcellushoz, aki két évre rá meghalt. Tizennyolc éves volt, amikor Augustus kijelölt utódját, a Juliánál huszonnégy évvel idõsebb Vipsanius Agrippát szemelte ki következõ férjének. A kilenc évig tartó házasságból öt gyermek született. Agrippa halála után egy évvel Augustus újból férjhez adta. Választása, dinasztikus okokból, mostohafiára, Tiberiusra esett: rosszabbul aligha választhatott volna – leánya szemszögébõl nézve. A tartózkodó, konzervatív és komor természetû Tiberius hosszú távon semmiképpen sem felelt meg az életvidám, szabados Juliának. Noha nem váltak el – Augustus nem engedélyezte volna a válást –, Tiberius négy évvel a házasságkötés után beszüntette az együttélést, és egy évre rá, Kr. e. 6-ban, a császár kívánsága ellenére visszavonult Rodosz szigetére. Julia Rómában maradt, bukásáig még négy év telt el.

Egyéniségét, természetét a legjobban Macrobius Saturnalia címû párbeszédeiben – a negyedik század végén – korábbi forrásokból idézett anekdotagyûjtemény érzékelteti. A gyûjtemény elõnye, hogy a rövid szövegek a bukása elõtti évekbõl úgy hatnak, mint egy-egy jól sikerült pillanatfelvétel: apjával vagy barátai társaságában állítják elénk, úgy, amint kortársai más-más helyzetekben láthatták, ismerhették. Ezek közül néhány jellegzetes vázlat.

Augustus egy alkalommal túl provokálónak találta a ruhát, amelyben leánya elõtte megjelent. Másnap diszkrétebben öltözött. Apja megkérdezte: nem gondolja-e, hogy ez a ruha jobban illik Augustus leányához? „Ma az apám szemének öltöztem, tegnap egy férfiénak”, hangzott a felelet. Más alkalommal a cirkuszi játékoknál Augustusnak feltûnt a különbség a feleségét körülvevõ ünnepélyes öregurak és Julia divatosan nyegle fiatalemberekbõl álló társasága közt. Levélben vetette a szemére a velük használt illetlenül bizalmas hangot. „Ne aggódj – felelte Julia–, hamarosan öregembereket csinálok belõlük.” Augustus egyszer rajtakapta, amint szolgálói éppen kihúzogatták õsz hajszálait – ez nem sokkal bukása elõtt történhetett. Megkérdezte: „Néhány év múlva nem leszel-e majd szívesebben õsz, mint kopasz?” „De igen”, mondta Julia. Mire a császár: „Akkor most miért sietteted a kopaszodást?” A viszony még bizalmas, meghitt. Egy idõsebb családi barát azt tanácsolta Juliának: hagyjon fel szertelenségével, és vegyen példát apjának mértékletességérõl. „õ felejti, hogy Caesar, én nem felejtem, hogy Caesar lánya vagyok”, hangzott a dölyfös, kihívó válasz, a hübrisz szabályos esete. (Leánya, az idõsebb Agrippina is így gondolkodott, és ilyen fellengõs nyilatkozatokat tett. Egyik, nála nem ritka érzelmi kitörésében a következõ színházi szöveget vágta Tiberius császár fejéhez: „Az isteni Augustus szelleme nem néma szobrokba költözött: én vagyok az õ mennyei vérébõl született igazi hasonmása!”) Augustus egy megjegyzésébõl ítélve azt hitte, hogy leányának csak a stílusa kihívó, az élete ártatlan és tiszta. Julia egyik bizalmas barátja vagy barátnõje, aki apjánál jobban ismerte életmódját, megkérdezte tõle: Hogy lehet az, hogy gyerekei mind férjére, Agrippára hasonlítanak? „Csak akkor veszek fel utast a fedélzetre, ha a hajótér tele van”, válaszolt Julia.

Mindebbõl világos: független szellemû, szabadszájú, csípõs humorú nõ lehetett, akit apja háromszor adott férjhez pusztán politikai vagy dinasztikus érdekekbõl, és ez az önálló gondolkodású fiatalasszonyból rebellis érzelmeket váltott ki. Úgy viselkedett, úgy kárpótolta magát, hogy az csak tragédiához vezethetett. A hübrisz után a nemezis. Bukásának történetét, ami abból fennmaradt, ókori forrásmûvek rövid bekezdéseibõl, egy-egy odavetett mondatból, félmondatból kell rekonstruálnunk, amihez a történelmi és politikai kontextust is ajánlatos figyelembe vennünk.

*

A „császár” és a „császárság” szó magyarázat nélküli használata Augustus esetében félrevezetõ lehet. A köztársaság az õ kamaszkorában szûnt meg, családjával együtt a köztársasági arisztokráciához tartozott, annak szellemében gondolkodott és élt: a császárságnak nevezett principatus (a köztársasági princeps senatus, a rangidõs senator címe volt) intézményét õ hozta létre és alakította ki több évtizedes alkotmányjogi barkácsolással. A rendszer, a hadseregre támaszkodó önkényuralom csak 284-tõl kezdve nevezte magát dominatusnak, egyeduralomnak – annak, ami mindig is volt. Az új állam névleg megtartotta a köztársasági törvényhozás, végrehajtó hatalom és igazságszolgáltatás intézményeit, és a res publica nevet, amelynek áttetszõ leple alatt a fõhatalom egyetlen ember kezében összpontosult. Az arisztokrácia hosszú évtizedekig – egészen teljes kiirtásáig – nem volt hajlandó beletörõdni a változásba, és – amint azt a számos összeesküvés bizonyítja – megpróbálta visszaszerezni elvesztett hatalmát.

A császár és az uralkodó rétegek közötti ellentétek a legnyíltabban Augustusnak a hagyományos családi életet regeneráló reformkísérleteivel kapcsolatban mutatkoztak meg. Az arisztokrácia, a szenátus az utolsó polgárháborúban elszenvedett veresége nyomán politikailag sem állhatott ellen az új rendszernek, de a császár erkölcsi reformmozgalmát lelassíthatta és le is lassította: Augustus a Kr. e.-i húszas években nem volt képes megszavaztatni reformjait, és csak tíz évvel késõbb, a köztársasági korszakból megmaradt néptribunusi hatalom, a tribunicia potestas önkényes igénybevételével tudta életbe léptetni új törvényeit.

A két új családjogi törvényt a rendszerváltással együtt járó és egész Itáliában minden társadalmi szinten érezhetõ válság tette szükségessé. A polgárháborúk megtizedelték a férfilakosságot, a születési arányszám jelentõsen csökkent, aminek súlyos katonai és mezõgazdasági következményei voltak. A válsághoz a házasságok ritkulása és a házasságon kívüli együttélés, a concubinatus elszaporodása is hozzájárult. Ilyen körülmények között az arisztokrácia lélekszáma is vészesen fogyott, amit az uralkodónak már csak azért is orvosolnia kellett, mert a szenátorok és magisztrátusok az arisztokrácia soraiból kerültek ki.

A házasságot szabályozó törvény, a lex Julia de maritandi ordinibus jutalmazta a családalapítást, büntette a gyermektelen férfiakat és nõket, illetve azokat, akik kerülték a házasságkötést. Augustus házasodásra kötelezett minden huszonötödik és hatvanadik éve közötti szabad római férfit és minden huszadik és ötvenedik éve közötti szabad nõt. Aki a törvényt nem tartotta tiszteletben, az teljes egészében elveszítette a ráhagyott örökséget, a gyermektelen házasok pedig csak részben kapták meg a nekik járó hagyatékot. A császár a válást is megnehezítette: a válni akaró félnek hét tanú jelenlétében kellett megerõsítenie ez irányú szándékát.

A másik törvény, a lex Julia de adulteriis coercendis elsõsorban a házasságtörést büntette, s azontúl törvénybe ütközõ magatartásnak minõsítette, ha egy római férfi egy olyan nõvel élt együtt, akivel rangjához illõ házasságot köthetett volna. Egy szenátor például ettõl kezdve csak egy nála társadalmilag alacsonyabb rangú nõvel élhetett együtt házasságon kívül. Házasságtörésért csak a feleséget és szeretõjét büntették, a férj házasságon kívüli szerelmi viszonya csak akkor számított büntetendõ cselekménynek, ha egy másik férjes asszonnyal vagy egy arisztokrata hajadonnal kezdett viszonyt, tulajdon feleségét büntetlenül csalhatta. A férj egyébként rabnõivel is szeretkezhetett, az sem számított házasságtörésnek, vagyis az asszony, a nõ a törvény szemében továbbra is másodosztályú állampolgár maradt. A törvény a házasságtörést a férfi és a nõ külön-külön szigetre való számûzésével és mindkét házasságtörõ személyt fele vagyonának elkobzásával sújtotta: ez a fenyegetés nyilván az arisztokráciának és a lovagrendnek szólt, különben Itália területe gyors ütemben elnéptelenedett volna.

Az új törvények egy részét a császár személyesen hirdette ki a Forumon álló szószékrõl, a Rostráról, hogy ezzel is hangsúlyozza, milyen fontosnak tartja a normális családi élet helyreállítását. Noha az arisztokrácia és a lovagrend jelentõs része ellenezte a törvényeket – Propertius ezt versben megírta –, a több évtizedes béke és Augustus erkölcsi reformmozgalma ha Rómában nem is, Itáliában megtette a hatását, és végül, Kr. e. 2-ben a szenátus a pater patriae, a Haza Atyja címmel ruházta fel a császárt, ami ma üres címnek hangzik, de akkor rendkívül nagy, szinte vallásos jelentõsége volt, akár az Augustus névnek, amellyel huszonöt évvel korábban tüntették ki. A császár egyébként a római államvallást is megpróbálta újjáéleszteni és átszervezni. Itt kell megemlítenem, hogy Augustus személyes patrónusának, oltalmazó istenségének tekintette Apollót, sok egyéb között a zene, a költészet és a jövendölés istenét, például neki tulajdonította gyõzelmét az actiumi tengeri ütközetben Antonius és Kleopatra felett. Palotájának egy részét Apolló-szentéllyé alakíttatta át, amelyhez latin és görög nyelvû könyvtárat építtetett, Apolló-kultuszt kezdeményezett Rómában, és az erkölcsi megújhodás programját is apollói sugallatnak tekintette.

*

Ebben a történelmi helyzetben és társadalmi légkörben pattant ki váratlanul Julia botránya. A legvilágosabban Seneca foglalja össze a történteket A jótéteményekrõl szóló esszéjében: éveken át „csapatosan jártak hozzá szeretõi, éjjeli tivornyáin bejárta velük az egész várost, sõt a Forumon és magán a Rostrán, ahonnan apja a házasságtörés elleni törvényét kihirdette, minden éjjel megjelent Marsyas szobránál, és minden szabadosságot megengedett magának, még ismeretlen férfiakkal is”. Seneca, aki fél évszázaddal a botrány után Nero minisztere volt, jól kiismerte magát a közéletben, errõl tanúskodik a fentiekhez fûzött érdekes megjegyzése: „A császár, nem lévén képes haragján uralkodni, […] nyilvánosságra hozta azt, amit meg kellett büntetnie, de el kellett volna hallgatnia.”

Cassius Dio a harmadik század elején így írja le ugyanezt: „Amikor Augustus végre megtudta, hogy leánya feslettségében éjjeli tivornyákon vesz részt a Forumon és a Rostrán, irtózatos haragra gerjedt. Már korábban is gyanította, hogy nem él tisztességesen, de nem akarta elhinni. Mert úgy látszik, hogy akik magas hivatalt viselnek, minden másról jobban tájékozottak, mint az õket személyesen érintõ ügyekrõl, és bár az õ tetteik nem kerülik el környezetük figyelmét, õk maguk nem rendelkeznek pontos értesülésekkel arról, amit környezetük tesz.”

Az ügy további részleteit is ókori írók és történetírók mûveiben találjuk meg. Plinius írja egy helyütt: „Julia kicsapongásai során megkoszorúzta Marsyas szobrát, amint azt apjának levelei panaszolják.” Más helyütt Augustus leányának „házasságtörésérõl és az apagyilkosság tervének nyilvánosságra hozásáról” beszél. Suetonius Augustus-életrajzában röviden megemlíti, hogy „a császár levélben tájékoztatta a szenátust leánya ügyérõl, amelyet távollétében quaestorával [a legalacsonyabb rangú római magisztrátus] olvastatott fel, és szégyenében hosszú ideig senkivel sem akart találkozni, sõt leánya kivégeztetésének gondolatával is foglalkozott”. Seneca Az élet rövidségérõl írott esszéjében Augustus szemszögébõl, az ellene szõtt összeesküvések lélektani légkörébõl láttatja a császár helyzetét: „Alighogy megmenekült cselszövéseiktõl, arisztokrata ifjak, akiket házasságtörésük katonai esküként kötött leányához, ráijesztettek [a lehetõséggel], hogy újból egy Antoniusszal szövetségben álló nõ fenyegeti.” (Antoniust és Kleopatrát házasság és politikai szövetség kötötte egymáshoz.) Velleius Paterculus Julia néhány szeretõjének a nevét is közli, akiket Augustus megbüntetett, így Marcus Antonius és Fulvia (!) fiát, Iullus Antoniust öngyilkosságra kényszerítette, egy Scipiót, egy Appius Claudius Pulchert és egy Sempronius Gracchust (három nagy történelmi név a múltból) egy-egy távoli szigetre számûzött Rómából. Ezenkívül számos arisztokratát és lovagot bíróság elé állított – a vádlottak nevét és a perek kimenetelét nem ismerjük. Cassius Dio úgy tudta, hogy Iullus Antoniust több más személyiséggel együtt azzal a váddal ítélték el és végezték ki, hogy a monarchia megkaparintása volt a céljuk. Tacitus értesülése szerint Sempronius Gracchus már akkor elcsábította Juliát, amikor az Agrippa felesége volt, és a „kitartó házasságtörõ” Tiberius mellett is folytatta vele a viszonyt, sõt férje elleni dacra és gyûlöletre izgatta, még egy Tiberius ellen Augustusnak írott levél megfogalmazásában is segítségére volt. Végül Tacitus túl szigorúnak tartja Augustus vádjait, és ebbõl kifolyólag a büntetéseket is: „Mert a nemek közötti közönséges vétségekkel kapcsolatban a szentségtörés és a felségsértés súlyos kifejezéseit használta, amivel túlment az õsök elnézõ igazságszolgáltatásán, és áthágta tulajdon törvényeit.”

Tacitus megállapítása pontos: Julia büntetése sokkal súlyosabb volt a törvény által elõírt közönséges számûzetésnél. Augustus a Pandateria szigetére deportált leányát eltiltotta a bortól és minden fényûzéstõl, az õ külön engedélye nélkül nem értintkezhetett férfiakkal, se szabad rómaival, se rabszolgával, és a kérelmezõ csak úgy kapott engedélyt a látogatásra, ha elõzõleg részletesen tájékoztatta a császárt életkoráról, termetérõl, arcszínérõl, testének különös ismertetõjeleirõl és sebhelyeirõl. Öt évvel késõbb a dél-itáliai Rhegium városába deportáltatta Juliát, ahol viszonylag kedvezõbb körülmények között élhetett, de Rómába való visszahívásáról hallani sem akart, és a már elszenvedett büntetéshez ráadásul végrendeletileg megtiltotta, hogy leányát a családi mauzóleumba temessék.

Noha az idézett források több helyütt fedik, azaz ismétlik egymást, nem ugyanazokra a részletekre helyezik a hangsúlyt, és úgyszólván mindegyikben találunk olyan adatot, amely a többibõl hiányzik, és amely nélkül az amúgy is hiányos történelmi mozaik áttekinthetetlenné válna. A kibontakozó összkép megközelítése több irányból lehetséges, sõt szükséges, mivel az epizódok töredékesen fennmaradt részletei néhol ellentmondanak egymásnak, és a történészek a mai napig sem értenek egyet abban, hogy pontosan mi történt és miért. Ami a laikust, mint e sorok íróját, óvatosságra inti.

Senki sem vitatja Julia feslettségét, szeretõinek nagy számát, éjjeli tivornyáit Róma utcáin, sem azt, hogy könnyen kapható volt, sõt, mint egy prostituált, õ maga szólított le idegen férfiakat a Forumon, mint elõdje, Clodia. Amiben a történettudósok nem értenek egyet: igaz-e, hogy Julia és arisztokrata klikkje államcsínyt készítettek elõ, és meg akarták ölni vagy öletni Augustust, hogy helyreállítsák a köztársaságot, vagy mást ültessenek a trónra, például Iullus Antoniust. Csakhogy ennek eldöntéséhez nincs elegendõ megbízható adat. Marad a kérdés: van-e ezeken kívül olyan okozati összefüggés Julia botrányos viselkedése és Augustus engesztelhetetlen haragja között, ami az idézetekben nem kapott megfelelõ hangsúlyt, holott a botrány szerves része, és a történteket, a szereplõk magatartásával együtt, érthetõbbé teszi? A válasz megkísérléséhez valamit Julia baráti körének mentalitásáról és rá gyakorolt hatásáról is tudnunk kell.

*

A köztársaság összeomlásának éveiben vagy közvetlenül utána született arisztokrata nemzedék tagjai – köztük Julia barátai –, a szülõi házból annak szellemét és stílusát is magukkal hozták. A fõhatalmat elvesztették, de életmódjukat semmilyen körülmények között sem akarták megváltoztatni: régi fényükbõl nem maradt nekik más, mint a fényûzés. Legkevésbé sem érdekelte õket a szempont, hogy az életmód, amelyhez olyannyira ragaszkodtak, a politikai intézmények fellazulásával párhuzamosan a köztársaság utolsó századában évtizedrõl évtizedre cinikusabbá vált. Magánéletük és stílusuk a frivol élvhajhászáson túl tiltakozás is volt Augustus és Livia szerény udvartartása és puritán életformája ellen, amelyet a császári pár minden módon rájuk akart erõltetni.

Julia, akit apja házassági sakkfigurának használt dinasztikus politikai játszmájában, természete és vérmérséklete szerint, talán sorsa elleni lázadásként is, közéjük tartozónak érezte magát. Az apja által létrehozott rendszer kultúrájából csak azt sajátította el, ami egyéniségének és ízlésének valóban megfelelt. A császári udvarban és választott baráti körében kifinomult irodalmi ízlés vette körül, a legnagyobb római költõk kortársa volt, bizonyára személyesen ismerte az udvarban is megforduló Vergiliust, Horatiust és – akik nyilván közelebb álltak hozzá – a két ellenzéki intellektuelt: Propertiust és Ovidiust. Aligha kétes, hogy Julia ízlésének jobban megfelelt Ovidius erotikus költészete, mint Vergilius mezõgazdasági lelkesedése vagy Augustus és a klasszika-filológusok kedvence, az Aeneis.

Jellemzõ ízlésére, hogy öt megnevezett szeretõje közül három irodalmár patrícius, más szóval úri mûkedvelõ. A vele folytatott viszonya miatt halálra ítélt Iullus Antonius Diomedeia címmel eposzt írt tizenkét énekben, és a császár pártfogoltja, Horatius egyik ódájában orfikus hajlamú pindaroszi költõként ünnepli az akkor még kegyben álló fiatalembert. Julia egy másik barátja és szeretõje, Tiberius Sempronius Gracchus tragédiákat írt, õt a római aranyifjúság körében népszerû Ovidius említi egyik, már a számûzetésben írott költeményében. A közelebbrõl meg nem nevezett Scipio viszont Propertius barátja; és Propertius esküdt ellensége volt Augustus házasságtörés elleni törvényének. Ez sem véletlen. A szintén számûzött Quinctius Crispinus Sulpicianus a mondén szalonok világából ismerte, bibliai értelemben is, Augustus leányát. Crispinus egyik azonos nevû rokona – perének évében praetor – elsõként rendezett olyan színházi mulatságot, amelyben lovagok és „tisztes matrónák” is színre léptek. Egy hagyománytisztelõ matróna, például Livia vagy az idõsebb Agrippina, nem érezte volna jól magát ilyen légkörben.

Maga Julia, ötgyermekes családanya – a botrány évében töltötte be harminchetedik évét –, már régen túl volt azon az életkoron, amelyet mentségként szoktak felhozni az ilyen szeméremsértõ viselkedésre. Mi vette rá a nyilvános és csoportos szeretkezésre a magisztrátusok szószékén? Az amúgy sem bizonyítható nimfománia nem magyarázna meg semmit: a normát túlteljesítve szeretkezni négyszemközt vagy akár nyolcszemközt, zárt ajtók mögött is lehet. Exhibicionizmus? Elméletben nem zárható ki, bár valószínû, hogy itt sokkal többrõl volt szó.

Az említett szobor a Forumon Szilénoszt, a görög mitológiai figurát (latinul Silenust), a vén szatír õstípusát ábrázolta a klasszikus pózban: bal vállán borostömlõvel, jobb karját a bor védelmében maga elé emelve. Marsyasnak Róma népe nevezte el, valószínûleg tévedésbõl: ugyanis mind a kettõ szatír. (Görögül, magyar átiratban: Marszüasz – de a római nép aligha ejtette nevét görögül vagy görögösen.) Marszüaszt is a görög mitológiából ismerjük: zenei versenyre hívta ki Apollónt, a zene istenét – a kilenc múzsa volt a zsûri –, és Marszüasz végül alulmaradt. Apollón csak azzal a feltétellel vett részt a versenyben, hogy a gyõztes úgy büntetheti meg a vesztest, ahogyan akarja, és gyõzelme után jogával élve elevenen megnyúzta a legyõzött szatírt. (A görögök Apollónnak, a rómaiak Apollónak írták és ejtették a nevét. Én itt a szövegkörnyezetnek megfelelõen írom „n”-nel vagy „n” nélkül.)

A szobor közelében volt a praetori törvényszék és a magisztrátusok szószéke. Nappal ott gyülekeztek, vitatkoztak az ügyvédek és jogászok – Martialis egyik epigrammájában Marsyas causidicusnak, „ügyvéd Marsyas”-nak nevezi a szobrot –, éjjel viszont a korhelyek és prostituáltak népszerû találkahelye volt.

Nekünk mindez kultúrtörténeti adalék, Juliának, baráti körének, Augustusnak és – szélesebb körben – Róma népének a Forum és a szószék, a törvények szentsége és a házasságtörés, Apolló és Marsyas hozzátartozott hagyományokból kinõtt mindennapi életéhez. Julia tisztában volt vele, mit tesz, amikor azon a szószéken szeretkezik, ahonnan apja kihirdette a házasságtörés elleni törvényét, és hogy mit jelent apjának ez a törvény, hogy Marsyas, akit õ éjjelente meglátogat és virágokkal koszorúz meg, a legenda szerint kihívta Apollót, akit apja személyes pártfogójának tekint. Nem tudhatjuk, hogy az elégedetlen patríciusok közül kinek az ötlete volt a hely és a császárnak oly fontos jelképek nyilvános kigúnyolása, de abban biztosak lehetünk, hogy pompás mulatságnak tartották, és – Juliát is beleértve – úgy érezték: politikai értelemben fügét vagy annál zaftosabbat mutatnak a puritán diktátornak (a szó mai értelmében: Augustus nem használta a Dictator címet), aki megfosztotta õket évszázados elõjogaiktól, és most, ha tehetné, az élvhajhászás örökletes örömeitõl is eltiltaná õket.

Nem nehéz elképzelni Augustus fájdalmát, szégyenét és fékezhetetlen haragját, amikor egy jelentésbõl (talán Liviától) mindezt egyszerre megtudta, részleteiben felismerte és átérezte. Túl a törvényszegésen, a szószék beszennyezésén, a családi gyalázaton, egyetlen leánya feslettségén – ha valaki, õ nagyon jól megértette a neki szóló üzenet nyílt és rejtett mondanivalóját. Hogy volt-e valóban ellene szõtt összeesküvés, nem tudhatjuk, de a személyes kihívás, eszményeinek bemocskolása és megcsúfolása teljesen kielégítõ lélektani magyarázatot adna a továbbiakban Juliával szemben tanúsított magatartására.

Julia túlbecsülte saját fontosságát („Caesar lánya vagyok!”) és apjának elvakult szeretetét. Talán azt hitte: ha kiderül, mit mûvelt, megússza egy szigorú dorgálással. Vagy a horatiusi carpe diem („élvezd a napot”) szellemében csak a percnek élt, és a másnapra nem gondolt. Nagy árat fizetett: a számûzetésbõl nem volt visszaút. Minthogy Augustus végrendeletében nem említette meg leánya szerény évjáradékát, utóda, Tiberius, az egyik felszarvazott férj, trónra lépésekor, 14-ben megszüntette annak folyósítását, továbbá elrendelte, hogy nem hagyhatja el házát, és senkivel sem érintkezhet. Julia még abban az évben meghalt. Ötvenhárom évébõl tizenhetet fogságnak megfelelõ számûzetésben töltött.

7.

Juliának nem volt hatalma, nem élhetett vissza vele. A császári család elsõ hölgytagja, aki az uralkodó háta mögött éveken át sikeresen visszaélt annak hatalmával: Claudius harmadik felesége, Valeria Messalina. A kissé hibbant, gyáva és naiv Claudius helyett felszabadított rabszolgái és feleségei – elõször Messalina, annak halála után egy ideig az ifjabb Agrippina – kormányozták a birodalmat. A négy legfontosabb államtitkári hatáskörrel és teljhatalommal rendelkezõ parvenü: Polybius, Callistus, Pallas és Narcissus egy évtized alatt együttesen több mint egymilliárd sestertiust kaptak ajándékba a császártól, vagy vágtak zsebre törvénytelenül, állampolgárságok, fontos kinevezések, magas hivatalok kijárásával, zsíros üzletekbe való betársulással, és ha kellett, megvesztegetéssel egyenlõ juttatások elfogadásával, nemegyszer közönséges zsarolással. Valamennyien Messalina cinkosai és bûntársai voltak. Claudius fõminisztere, Lucius Vitellius consul, született talpnyaló Messalinát is mindenben kiszolgálta, vele párhuzamosan a szintén consulságot viselt Rufus Suillius, besúgó és közvádló az államügyész szerepét töltötte be Messalina szolgálatában. Suillius néhány év alatt háromszázmillió sestertiust keresett úrnõje pereivel.

Messalina Augustus nõvérének, Octaviának a dédunokája és Claudius másod-unokatestvére volt. Születésének és házasságának idõpontja bizonytalan: valószínûleg tíz-egynéhány éves korában adták feleségül a nála harminc évvel idõsebb Claudiushoz. Két gyereket szült neki: Britannicust és Claudia Octaviát. Álmában sem gondolhatott arra, hogy férjébõl valaha is császár lesz. A gyerekkora óta mellõzött Claudius esélyei a semmivel voltak egyenlõek, de amikor mégis kikiáltották császárnak, Messalina nyomban felismerte lehetõségeit, és fiatalsága ellenére finom taktikai érzékkel manõverezett a politikai dzsungelben, legalábbis amíg a rajta egyre jobban eluralkodó nimfománia és a korlátlannak tûnõ hatalom el nem vette az eszét. A róla fennmaradt történetekbõl úgy tetszik, hogy császárné korában élete fõ mozgatóerõi a kéjvágy, a féltékenység, a kapzsiság, az agresszív önvédelem és az attól a római udvarban elválaszthatatlan dinasztikus érdekek voltak. Híres nimfomániája önmagában nem volna érdekes, ha egyes megnyilvánulási formái nem lettek volna olyan szélsõségesek, és legalább részben nem kapcsolódtak volna jogászi furfanggal kifundált önvédelmi manõverekhez.

Messalina senkit sem tétetett el láb alól önhatalmúlag: ragaszkodott a törvényes látszathoz; személyesen vagy a császári szabadosok közvetítésével Claudiushoz, késõbb egyenesen házi államügyészéhez, Suilliushoz fordult, és császári rendelettel, esetleg a szenátus elõtt tartott per útján szabadult meg képzelt vagy valódi riválisaitól, vagyonuk megkaparintása végett kiszemelt áldozataitól és azoktól, akikrõl feltételezte, hogy veszélyeztetik gyerekei jövõjét, a dinasztiát. Ehhez volt szüksége a szabadosok, Vitellius és Suillius segítségére: a közös érdek tartotta össze õket.

Elõször Claudius unokahúgát, Julia Livillát végeztette ki. Sértette a hiúságát, hogy a vele egyidõs Livilla nem adja meg a rangjának kijáró tiszteletet, nem hízeleg neki. Szépségét sem tudta megbocsátani, fõleg mivel gyakran volt egyedül Claudiusszal. Attól félt, hogy a császár elválik tõle, és Livillát veszi feleségül. Koholt vádakkal egy szigetre számûzette, ahol hamarosan végeztek vele. Nem sokkal késõbb mostohaapját, Appius Junius Silanust is megölette, állítólag azért, mert az nem akart lefeküdni vele. Bizonyíték kellett? Narcissus, akinek mindenkor szabad bejárása volt urához, kora reggel benyitott a császári hálószobába – Claudius és Messalina még az ágyban feküdtek –, és megjátszott izgalommal adta elõ meséjét: azt álmodta, hogy Silanus megöli a császárt! Messalina azonnal ráduplázott: igen, õ is egymás után több éjjel ugyanezt álmodta! Azonnal a palotába hivatták Silanust, és azt hazudták a császárnak, hogy erõszakkal be akart hatolni hozzá. A babonás Claudiusnak ez bizonyíték volt, mert megerõsítette a baljóslatú álmot, és elrendelte Silanus kivégzését.

Még ugyanabban az évben, Camillus Scribonianus dalmatiai helytartó rosszul szervezett lázadási kísérlete után Messalina is részt vett az összeesküvést követõ tisztogatási akció irányításában. Mint más hûtlenségi perek alkalmával, a vésztörvényszékké átalakult szenátus a császár elnökletével hallgatta ki és ítélte el a vádlottakat. Messalina és Narcissus besúgóik jelentései alapján egész sor magas rangú személyiséget, köztük nõket vetettek alá kínzásoknak és végeztettek ki, volt, akit már a börtönben megöltek. Az összeesküvés néhány résztvevõje Messalinának és Narcissus szabadosainak fizetett nagyobb összegekkel vásárolta meg az életét. A rákövetkezõ évben Messalina utasítására Suillius erkölcstelen viselkedéssel vádolta Tiberius unokáját, Juliát. õt is megrövidítették egy fejjel.

Közben nem szabad megfeledkeznünk Messalina fõfoglalkozásáról, a szeretkezésrõl. Céltalan lenne találgatni szeretõinek számát: csak azzal nem hált, aki nem kellett neki. A megszokás minden élvezetnél az egyre erõsebb ingerek, ízek, izgalmas újdonságok kereséséhez vezet. Messalina sem érte be sokáig gyakran váltott szeretõivel. Juvenalis Hatodik szatírájában ecseteli egyik újítását. Éjszakánként álöltözetben, fejére szõke parókát húzva kiszökött a palotából, és egy külvárosi bordélyházban Lysica néven árulta bájait. Záróra után õ volt az utolsó, aki szobáját bezárva kielégítetlenül indult haza. Költõi túlzás? Plinius egy prózai számadatot is közöl: a császárné inkognitóban versenyre hívta ki az egyik leghírhedtebb római utcanõt, és õ gyõzött – huszonnégy óra alatt huszonöt férfit elégített ki.

De ez sem volt elég, a kielégülés hiányában újabb izgalomra vágyott: feketemiséket rendezett a császári palotában, természetesen Claudius részvétele és tudta nélkül. Elõkelõ hölgyeket kényszerített arra, hogy férjük jelenlétében szeretkezzenek más férfiakkal. A férjeket, akik beletörõdtek feleségük megrontásába, kitüntetésekkel, magas hivatalokkal jutalmazta meg; aki nemet mondott, azt tönkretette, megsemmisítette. A férjek jelenlétére részben azért volt szükség, mert nyilvános megalázásuk külön élvezetet nyújtott neki, és – ez volt az újítás – a férjek nem jelenthették fel õt a császárnál, mivel hozzájárulásukkal, hogy feleségük részt vehet a csoportos szeretkezésben, büntetendõ cselekményt követtek el, és a hatóságok kerítés (lenocinium) vádjával eljárást indíthattak volna ellenük. Messalina besúgószolgálata, úgy látszik, eredményesen mûködött: idejében megtudta, hogy a pretoriánusgárda egyik parancsnoka, Catonius Justus jelenteni akarja a császárnak, mi folyik a palotában a háta mögött. Azonnal leváltatta, és a szokásos módon, Suillius segítségével kivégeztette. Egyszersmind a másik parancsnokot, Rufus Polliót is eltávolíttatta a gárda élérõl, hogy errõl az oldalról teljesen fedezve legyen.

Messalinának nem lehetett nemet mondani: Mnester, a kor népszerû mimus (görög eredetû népi bohózat) színésze megpróbálta elutasítani – a császár iránti tiszteletére hivatkozott –, de Messalina, amikor látta, hogy sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem képes legyõzni ellenállását, példátlan vakmerõséggel magához Claudiushoz apellált: szüksége van Mnesterre, nem mondta, milyen ügyben, és a színész csak az õ parancsának hajlandó engedelmeskedni. Claudius magához rendelte Mnestert, és utasította: tegyen meg mindent, amit Messalina parancsol neki. Így jött létre a vígjátékba illõ helyzet, hogy Claudius, anélkül, hogy sejtette volna, saját felszarvazására utasította Mnestert, aki azt hitte: az õ parancsára szeretkezik Messalinával.

Mnester nevével a kétszer consulságot viselt Valerius Asiaticus perében is találkozunk. A színész szerelmére, úgy látszik, az elõkelõ szalonok más hölgyei is pályáztak, Messalinának mindenesetre fülébe jutott, hogy az általa kisajátított színész titokban egy Poppaea Sabina nevû társasági dámával, kora legszebb római nõjével is légyottozik, és hogy Poppaeának korábban Asiaticusszal is volt viszonya. Messalina már régen szemet vetett Lucullus kertjeire, s azoknak akkor Asiaticus volt a birtokosa. Mi a megoldás? Poppaea ellen nem indíthatott eljárást házasságtörésért (Poppaea férjes asszony volt), mert akkor Mnestert is elítélték volna, ezért ügyésze, Suillius Asiaticust vádolta Poppaeával elkövetett házasságtöréssel, és hogy Claudiust megijesszék, a felségsértés is szerepelt a koholt vádak között. A per a császári hálószobában, zárt ajtók mögött zajlott le. Suillius mondta a vádbeszédet, Vitellius volt a védõ, maga a császár elnökölt. Messalina is jelen volt; éppen azért tartották a tárgyalást a hálószobában, mert az ügyben illetékes szenátusba nõ nem tehette be a lábát. Asiaticus beszéde mélyen megindította Claudiust, Messalina is sírt, és kiment a szobából, hogy felszárítsa könnyeit, de kifelé menet azért odaszólt Vitelliusnak: vigyázzon, nehogy Asiaticus kicsússzon a kezük közül. Látván, hogy Claudius hajlik a felmentésre, Vitellius felsorolta Asiaticus érdemeit, a mentõ körülményeket, és mintha a vádlott már beismerte volna bûnösségét, kérte a császárt: engedélyezze, hogy az elítélt válassza meg a halálnemet. Claudius bedõlt a cselnek, és megadta az engedélyt: ölje meg magát, ahogyan akarja. Asiaticus még aznap este felvágta az ereit, és elvérzett – Lucullus kertjeit Messalina „örökölte”.

A kertek megszerzése után Messalina le akarta kötni a maga számára Mnestert, ezért ügynökei addig zaklatták Poppaeát különbözõ fenyegetésekkel, amíg az a bebörtönzéstõl és megkínzatástól való félelmében meg nem ölte magát. Claudiust nem tájékoztatták errõl a fejleményrõl. Néhány nappal Poppaea halála után férje, Lentulus Scipio a császárnál vacsorázott. Mi sem jellemzõbb Claudius tájékozatlanságára, mint vendégéhez intézett udvarias kérdése: Miért foglal helyet felesége nélkül? Tõle tudta meg, hogy Poppaea „betöltötte végzetét”.

*

Claudius kivételével már egész Róma tudott Messalina szerelmeirõl, nyilván ki is színezték kalandjait (erre vall Juvenalis idézett szatírája fél évszázaddal késõbb!), bár a valóság mindig túltesz a képzeleten, és fantasztikusabb helyzeteket teremt, mint a kieszelt történetek. Ilyen szituációt teremtett maga körül Messalina is, anélkül, hogy felismerte volna, milyen veszélyes játszmába kezdett fúriáival. Politikai ügyességének és taktikai érzékének több köze volt a nõi ösztönhöz, mint az értelemhez, mert ahogy az évek múlásával lassanként elszakadt a valóságtól, betegesen felfokozott lelkiállapotában végül is képtelen volt megkülönböztetni a lehetségest a lehetetlentõl, és hanyatt-homlok rohant a vesztébe. Amint Euripidész megfogalmazta: akit az istenek el akarnak veszejteni, annak elõbb elveszik az eszét.

Egy évvel a végkifejlet elõtt viszonyt kezdett a Tacitus szerint „legszebb római fiatalemberrel”, Gaius Siliusszal, ami önmagában nem lett volna veszélyesebb, mint mindaz, amit addig kipróbált, ha titokban tartják kapcsolatukat. Messalina ehelyett elõször rábírta Siliust, hogy váljon el feleségétõl, azután leplezetlenül járt hozzá, nagy kísérettel látogatta meg házában, kitüntetésekkel halmozta el, és – így Tacitus – „mintha a birodalom már gazdát cserélt volna”, a császári ház tulajdonát: bútorokat, rabszolgákat és szabadosokat ajándékozott új szeretõjének. A visszavehetetlenül vesztes húzás Claudius egyik befolyásos szabadosának, Polybiusnak a kivégeztetése volt. Vele is viszonyt folytatott, még akkor is, amikor már utasítást adott eltüntetésére. Egyik biztos szövetségesének megöletésével egy csapásra elvesztette a másik három tekintélyes szabados, Narcissus, Pallas és Callistus bizalmát: nem tudhatták, melyikük lesz Messalina következõ áldozata, ezért a legközelebbi válság alkalmával ellene fordultak.

A véget Messalina és Silius közösen provokálták ki. Silius a kezdettõl fogva tisztában volt a helyzet botrányos voltával és veszélyeivel, de mindent egy kockára tett fel. Azt ajánlotta Messalinának: ne titkolóddzanak tovább, ne várják meg Claudius halálát, házasodjanak össze haladék nélkül, õ örökbe fogadja fiát, Britannicust, és neki meghagyja illegális hatalmát. Messalina kissé bizonytalan volt, nem tudta, mennyire bízhat meg Siliusban, ha kezébe kerül a fõhatalom, de elfogadta házassági ajánlatát. Claudius, a nagy hatalmú szabadosok, a pretoriánusgárda várható reakcióira, úgy látszik, egyikük sem gondolt. És így egy szép õszi napon, amikor a császári férj hivatalos ügyben Ostiába utazott, a császárné és az arra az évre kijelölt consul, tanúk jelenlétében, a vallásos ceremóniák tiszteletben tartásával, ünnepélyesen házasságot kötöttek. Érthetetlen, hogyan képzelték el a hatalomátvételt, Silius császárrá kikiáltását, ami Claudius lemondása vagy halála, fõként a hadsereg támogatása nélkül lehetetlen lett volna. Márpedig a források sehol sem említenek elõkészületeket egy államcsínyre.

Az esküvõ hírére Narcissus, Pallas és Callistus sürgõsen összeültek, hogy megvitassák, mit tegyenek, mert ahhoz nem fért kétség, hogy egy új császártól õk, Claudius kegyencei nem sok jót várhatnak. Narcissus magára vállalta Claudius tájékoztatását, és azonnal követte Ostiába. Mialatt ez a tanácskozás folyt, Messalina és Silius, mit sem sejtve a közeledõ végrõl, vidám szüreti mulatságot rendeztek. A szórakozást hírnökök szakították meg jelentésükkel: Claudius mindent tud, és már úton van vissza Rómába. A mulatozók szétrebbentek, Messalina Lucullus kertjeibe, Silius a Forumra húzódott vissza. A pretoriánusgárda megkezdte a császárné szeretõinek és Silius híveinek letartóztatását.

Messalina férje gyengeségének és rá gyakorolt hatásának ismeretében eléje ment az ostiai úton, de semmire sem ment könnyeivel: a császári gyaloghintóban ülõ Narcissus nem hagyta szóhoz jutni. Miután a pretoriánusok laktanyájában a testõrök biztosították hûségükrõl Claudiust, megkezdõdött az õrizetbe vettek kihallgatása. Az elõállított Silius nem tagadta a vádakat, csak azt kérte: végezzenek vele minél elõbb, ami meg is történt. Claudius nem ismert kegyelmet, az eléje állított vádlottakat sorban halálra ítélte. Csak Mnester esetében habozott: a színész emlékeztette, hogy az õ parancsára szeretkezett feleségével, de a szabadosok lehurrogták: ahol annyi elõkelõ ember feje hullott a porba, ott egy színész sorsa nem számít, felségsértést követett el, mindegy, hogy miért, meg kell halnia. Annyi bizonyos, hogy Mnesternek jobb orra volt a veszélyre, mint Messalinának.

Narcissus jól ismerte urát, tudta, hogy haragja hamar lehûl, és szerelme Messalina iránt újból felizzik (lángolásról az õ esetében soha nem volt szó), ezért önhatalmúlag, mint a pretoriánusgárda huszonnégy órára kinevezett parancsnoka, egy tisztekbõl álló kivégzõosztagot küldött Lucullus kertjeibe. Messalinát ezalatt anyja próbálta észre téríteni, biztatva: ne várja meg gyilkosát, élete véget ért, nem marad más, csak a tisztességes halál vállalása. De, Tacitus szavaival: „abban a kéjvágytól megrontott lélekben nem volt semmi tisztesség”, csak sírt, siránkozott, amíg a katonák rá nem törték az ajtót, és Evodus, a császár egyik felszabadított rabszolgája piszkos szavakkal gyalázni nem kezdte. Ekkor felismerte végzetét, és reszketõ kézzel illesztette a tõrt hol a nyakához, hol a melléhez, míg végül a különítmény parancsnoka át nem döfte kardjával.

8.

A pompei születésû Poppaea Sabina, akinek hasonnevû anyját Messalina hajtotta az öngyilkosságba, harmincéves korában került Nero udvarába: négy évig volt a szeretõje, három évig a felesége, de õ nem a véletlen szeszélyébõl jutott a csúcsra, mint Messalina, neki meg kellett küzdenie azért, hogy császárné lehessen. A neve sem volt segítség: nem tartozott a régi köztársasági nemességhez, családjában nagyapja volt az elsõ consul. A császári dinasztia tagjaival ellentétben a hatalmat nem magáért a hatalomért igényelte, nem vagyonszerzésre használta, nem kísérletezett vele szélsõséges módon, hogy megtudja, hol van a határa, politikával nem foglalkozott, és nem volt sem szadista, sem nimfomániás. Beérte az erkölcsileg és szellemileg egyaránt visszataszító Neróval, akit Kosztolányi véres költõnek nevezett, holott csak véres ripacs, véres pojáca volt, aki verseket is írt, és ránk maradt szobraiból ítélve fizikailag is undorító jelenség lehetett. Néhány erre vonatkozó adat Suetonius Nero-életrajzából: termete átlagos, nyaka vastag, arca közönséges, a foltos, büdös és pocakos test pipaszár lábakon állt. Jó gyomor, amorális természet és kitûnõ színészi képesség kellett hozzá, hogy valaki ezzel a szörnynyel évekig együtt tudjon élni, és meg tudja játszani, hogy szenvedélyesen szereti. Tacitus erkölcsi portréja Poppaeáról teljesen negatív. Születése minden elõnnyel ellátta: szépséggel, szellemmel, gazdagsággal, csak tisztességgel nem. Erényesnek mutatta magát, de kicsapongóan élt. Hírére nem adott, szerelem nem hatott rá, érzékiségét a várható elõnyök szolgálatába állította, gyûlölt ellenségeivel kegyetlenül viselkedett.

Julia és Messalina féktelen tobzódásához képest Poppaea élete és stílusa átlagos polgári jelenség. Csak azt tette – azért, hogy Nero szeretõje, azután felesége lehessen –, amit a helyében sok más nõ tett volna, ha megvannak hozzá az eszközei. Agrippina eltávolítására izgatta Nerót, mert – írja Tacitus – „Mindenki vágyott az anya hatalmának megtörésére, de senki sem képzelte, hogy a fiú gyûlölete a gyilkosságtól se retten vissza.” A Nerótól elvált Octavia számûzetésében és megöletésében is aktív szerepe volt, mert attól félt, hogy a nép a gyalázatosan elüldözött fiatalasszony visszahívására kényszeríti a császárt, és õ végeztette ki Nero egyik szabadosát, Doryphorust, pusztán azért, mert ellenezte házasságukat. A Pandateria szigetén kegyetlenül meggyilkolt húszéves Octavia levágott fejét – nem tudjuk, kinek az utasítására – Rómába vitték, hogy megmutassák Poppaeának. Szenvtelen, számító, hideg természet volt, de céljainak elérése után nem öletett meg senkit. Ha magatartását a hatalom bûvkörében a császári ház tagjainak viselt dolgaival mérjük, kitûnik, hogy kora szellemének megfelelõen viselkedett, és mérsékletet tanúsított, ami nem teszi se tisztábbá, se rokonszenvesebbé, csak reálisabb perspektívában láttatja.

*

Ha semmi nem érdekelte, amivel a hatalom mániákusai foglalkozni szoktak: mivel töltötte szabad idejét, amikor nem kellett hivatalosan reprezentálnia, és Nero nem tartott igényt társaságára? Nem véletlen, mi akadt fenn az ókori krónikák lyukas szitáján, hogyan tartották meg emlékezetükben honfitársai, mit adtak tovább egyéniségérõl az utókornak. Pliniusnak és nyomában, százötven évvel késõbb, Cassius Diónak köszönhetjük a természeténél fogva illékony adat rögzítését, miszerint Poppaea arannyal patkoltatta kedvenc öszvéreit, és ezzel Nerón is túltett, aki ezüstpatkóval is beérte. Ugyancsak Plinius jegyezte fel két helyütt is: naponta hétszer mosta meg arcát szamártejjel, és bárhova utazott, mindenüvé ötszáz szoptatós szamárkanca kísérte, hogy tejükben megfürödhessen, mert úgy hitte: ez a tej eltünteti a ráncokat, fehérebbé teszi és megpuhítja a bõrt. Az elõkelõ vagy legalább gazdag római hölgyek még évtizedekkel Poppaea halála után is követték ezt az általa kezdeményezett divatot. Juvenalis Hatodik szatírájában, ahol a gazdag nõk gusztustalan piperecikkeit gúnyolja ki, szintén megemlíti a szamártej divatját és a Poppaeáról elnevezett kenõcsöt, amelyrõl feltételezték, hogy az õ találmánya. Latin neve pinguia Poppaeana – hogy mibõl kotyvasztották, nem tudjuk, de Juvenalis idejében a hölgyek ezt is az arcukra kenték.

Poppaea egyik indiszkrét szeretõje elpletykálta, hogy csókjának bogyóíze volt. (Talán csak azért, mert elõtte éppen szamócát evett.) Hajának szõkeségét Nero egy versében a borostyánhoz hasonlította. Pliniust ez a borostyántípus a híres falernumi bor és a méz színére emlékeztette. A harmincas éveiben járó Poppaea bizonyára mindent megtett szépségének megõrzésére, mert attól tartott, hogy az évek múlásával a nála legalább nyolc évvel fiatalabb és szeszélyes Nero esetleg egy hozzá korban jobban illõ nõt választ szeretõnek vagy új feleségnek. Ez váltotta ki belõle az idõ múlása ellen hasztalan küzdõ szépség sóhaját, amelyet Cassius Dio õrzött meg számunkra. Egy alkalommal tükrébe pillantva észrevette, hogy arca aznap nem elég üde. Környezetéhez fordulva felsóhajtott: „Bár halnék meg, mielõtt öregedni kezdek!” Az istenek meghallgatták kérését: amikor másodszor volt áldott állapotban, és egy alkalommal szemrehányást tett a kocsiversenyekrõl késõn hazaérkezõ császárnak, Nero úgy hasba rúgta, hogy belehalt a sokkot követõ koraszülésbe. Temetése alkalmából Nero parancsára több tömjént égettek el, mint Arábia egész évi termése.

Divatos szépítõszer… szamártejfürdõ… arannyal patkolt öszvér… Egytõl egyig költséges, de ártalmatlan idõtöltés, üresfejû milliomosnõk szórakozása. Ha most felélesztjük emlékeinket elõdeirõl, egészen más természetû képek jelennek meg lelki szemeink elõtt: Julia éjjel a szószéken szeretkezik… Agrippina vetélytársa, Lollia Paulina levágott fejének a szájába néz… Messalina a bordélyházban, fején szõke parókával keresi kenyerét… Ez utóbbiak kivétel nélkül felnõttek, dölyfös, degenerált arisztokraták voltak, képzelt jogaikat gyakorolták gátlás és akadály nélkül, amíg rá nem ébresztették õket, hogy Rómában nõknek csak férfiak adhatnak jogot, de hatalmat õk sem. Poppaea alacsonyabb szintrõl emelkedett a császári palota fényébe, õ nem képzelt jogokat gyakorolt, inkább gyermeteg játékokkal szórakozott – kivéve, amikor helyét a trónon védte –, nõi fifikával ujja köré csavarta a férfiakat, köztük urát, a rettegett császárt, így szerezte meg magának, amit megkívánt, amirõl azt hitte: ez császárnéi rangjához illõ. Elõdei, ki-ki a maga módján, az ár ellen próbáltak úszni. Egyikük sem vette figyelembe vagy akarta tudomásul venni, hogy férfiak segítsége nélkül római nõ – egy gyámság alatt álló másodosztályú állampolgár – nem sértheti meg a konvenciókat büntetlenül, és hivatalosan semmilyen formában nem gyakorolhat hatalmat. Poppaea sikerének titka: alkalmazkodott kora szelleméhez, konvencióihoz, nem lázadt, nem újított – kivéve a kozmetikában –, és csak Nero közvetítésével vagy hallgatólagos beleegyezésével tett olyat, amit a patriarchális római társadalom különben nem tûrt volna el. Poppaeának nincs igazán helye a Julius–Claudius dinasztia császárnéi közt, inkább csak történelmi és személyi antiklimaxként kívánkozott ide.

9.

Messalina ajándékba kapott a sorstól egy császárt, de hét év alatt eljátszotta esélyét, hogy férje mellett a trónon maradhasson, és fia, Britannicus örökölje a császárságot. Életével fizetett gátlástalan mohóságáért. Utóda, Agrippina megmérgeztette Claudiust, és saját fiát, Nerót ültette a trónra, az pedig vetélytársát, Britannicust mérgeztette meg, hogy megtarthassa a trónt. A történelem iróniája, hogy Nero azért ölette meg elsõ feleségét, Messalina (és Claudius) lányát, Octaviát, hogy feleségül vehesse a Messalina által öngyilkosságba kergetett Poppaea Sabina hasonnevû leányát. Anyját, Agrippinát viszont, aki ellenezte válását Octaviától, részben Poppaea kedvéért, részben a korlátlan hatalomért gyilkoltatta meg. Így tehát a dinasztia kihalása végsõ soron három hatalomra éhes császárné küzdelmének a következménye volt: a köztársasági arisztokrácia színe-java, hölgyeinek segítségével, százhúsz év alatt sikeresen kiirtotta magát.

A birodalom delelõjén, 163-ban Marcus Fronto, szónok és nyelvtudós, Marcus Aurelius császár és a társuralkodó, Lucius Verus nevelõje Verusnak írott egyik levelében megjegyzi: „Életemben egyetlen õszintén melegszívû rómaival sem találkoztam. Nyelvünkben szerintem azért nincsen szó erre az erényre, mert Rómában senki sem igazán melegszívû.”⁹ Naplójának tanúsága szerint Marcus Aurelius egyetértett Fronto megfigyelésével, amelyet õ elsõsorban a patríciusokra vonatkoztatott. Róma történetének ismeretében nehéz ellentmondani nekik.

 

 

 

 

1 Plinius: mindenütt az idõsebb Pliniusnak a természettudományokkal foglalkozó harminchét kötetes mûvére utal, más nem maradt fenn tõle.

2 Kurcz Ágnes fordítása. (Ahol a fordítót nem nevezem meg, az idézett szövegrészt én fordítottam – Cs. J.)

 

3 A quadrans a legkisebb római pénzegység volt. Agamemnón argoszi görög királyt a legenda szerint felesége, Klütaimnésztra ölette meg szeretõjével.

4 1 ezüst denarius értéke 2 ezüst quinarius, illetve 4 sárgaréz sestertius, 16 vörösréz as vagy 64 quadrans volt. A római pénz átszámítását mai pénznemekre már sokan megkísérelték, de a szakértõk csak abban értenek egyet, hogy pl. a sestertius valamelyik nyugati pénznemmel lehetett egyenértékû, de hogy melyik áll hozzá közelebb, az bizonyíthatatlan.

5 A nyolcvanas években a dél-spanyolországi Andalúziából elõkerült egy római bronztábla a szenátus döntésének teljes szövegével.

6 Aedilisek: Róma városában a consulnál és praetornál alacsonyabb rangú magisztrátusok, közülük egy a város utcáinak stb. rendjét és tisztaságát ellenõrizte, és a vízellátásért volt felelõs.

7 A kereszténység államvallássá válásának idején a pápa átvette a pogányoktól ezt az elnevezést, azaz címet, amelyet azóta is használ.

8 A római hõsmonda szerint Remus a városalapító Romulus fivére volt.

9 A rómaiak a görög filosztorgosz szót latinosítva philostorgusnak írták. Franciául, angolul és magyarul sincs rá egyetlen találó szó vagy kifejezés, csak körülírni lehet. Az embernek az övéi, elsõsorban a családja iránt táplált gyengéd érzelmeit, szeretetét fejezi ki, de szélesebb körre alkalmazva melegszívûséget is jelent.