Czigány Lóránt

Egy polgár végsõ vallomásai

Márai Sándor: Napló, 1984–1989

Márai Sándor naplójának utolsó, posztumusz kötete gyökeresen eltér a korábbi kötetektõl, nemcsak azért, mert anyagát már nem saját maga válogatta és rendezte sajtó alá, hanem legfõképpen azért, mert ez a legszemélyesebb, ez árulja el a legtöbbet a belsõ történések (miért ne fitogtassuk mi is európai mûveltségünket, mint a naplóíró oly gyakran teszi?), a seelische Realität mélytengeri áramlásaiból. A napló korábbi kötetei egy író kesernyés kommentárjait tartalmazzák a (mindenkor) ellenséges külvilágról, az árnyképekké foszló kortársakról; tudósításokat küld egy elsüllyedt Atlantiszról, ahová mindig visszavágyott, s amelynek habok alá merülését képtelen volt érzelmileg feldolgozni.

A jelen kötet viszont a halál jegyében fogant. Szándékosan mondok halált és nem elmúlást, mert az elmúlás gondolata minden mûvében fiatal kora óta jelen van, hiszen Márai egész életében az útiránynak háttal utazott az idõ végtelenbe veszõ folyosóin. A legutolsó kötetben azonban már nem mint az eszkatológiai kérdések egyike jelenik meg, hanem felesége, Lola halálában. (Itt is, mint a korábbi kötetekben, nem írta ki nevét, szemérmesen „L”-lel jelzi csupán.) És a saját halálában, melyre állandóan készül, még célba lõni is megtanul (a rendõrség által szervezett tanfolyamon), hogy az az egyetlen golyó, melyet néhány héttel az utolsó bejegyzés (1989. január 15.) után a saját fejébe röpít, jó helyre kerüljön, megérje a fáradságot.

A legutolsó idõkben a testileg-lelkileg elesett öregembernek minden energiáját erre az egyetlen cselekedetre kellett összpontosítania, hogy sikerrel tegyen pontot a hosszú Márai-mondat végére. Talán hat héttel kilencvenedik születésnapja elõtt. Lehet, hogy voltak hívei, akik elvárták volna tõle, hogy ha már önkezével vet véget életének, ezt a kilencvenedik születésnapján tegye, hiszen ez oly elegánsan kiszámított, márais lett volna. Soha nem fogjuk megtudni, megfordult-e a gondolat Márai fejében. Nem lenne meglepõ, ha igen, mert Márai ismerte és becsülte a gesztusok értékét. „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje” – írta legutolsó bejegyzésében. Mégsem várta meg azonban a behívót, mert a Kézbesítõ csak nem akart csengetni. És mivelhogy itt volt az ideje, elébe kellett sorsának mennie.

Az öngyilkosság mindig megrendít. Valahogy nem illik bele a természet rendjébe. (Pedig az állatvilágban sem ismeretlen.) Az öngyilkosság gyáva megfutamodás, melyhez iszonytató bátorság szükséges. Az öngyilkosság lázadás a világrend ellen, az egyetlen cselekedet, mely által az ember képes szabad akaratát maradéktalanul kinyilvánítani. Illik a görög sorstragédiák elbukott hõseihez (Márai éjjelente Aiszkhüloszt olvas), illik Széchenyi István önmagával viaskodó természetéhez vagy gróf Teleki Pál feddhetetlen jelleméhez. De az öngyilkosság nem polgári erény, nem a polgári jellemvilág tartozéka. A polgár alkot, gyarapít, befektet, gondosan mérlegel, óvatosan nyilatkozik, utódjai körében várja az elmúlást, hogy emelt fõvel állhasson a Gazda elé, ha majd számon kéri, hogyan forgatta a rábízott tálentomokat, teljesítette-e a kötelességét, nemzett-e utódokat, és megadta-e a császárnak is, ami a császáré. A polgár nem vág elébe az eseményeknek, türelmesen megvárja, amíg sor kerül rájuk.

Nem szeretném, ha megszaladna a tollam, és elkezdenék a polgárról értekezni. Mert itt és most nincs helye. Magyarul az 1990-es évek végén már (és még) nem lehet a polgárról értekezni, még akkor sem, ha történetesen a magyar polgár par excellence képviselõje szolgáltatná az indokot, és adna alkalmat.

Csak azt feszegessük, hogy végsõ üzenete szerint mi is volt Márai elsõsorban: polgár? író? vagy egészen egyszerûen – közönséges halandó, mint mindnyájan? Költõi kérdésnek tûnik e morfondírozás, pedig ez a Márai-rejtély, a Márai-szerepjátszás nyitja. Olyan fogcsikorgató elszántsággal, humortalan nekirugaszkodással, következetes feladatvállalással, elegáns szerepjátszással, finnyásra finomult ízléssel, parádés kelléktárral és – tegyük hozzá rögtön – rideg modorosságokkal és gõgös fennhéjázással, mint Márai, a magyar irodalomban még senki nem aspirált a polgár szerepére.

A verseket író felvidéki újságíró Pesten ráébredt, hogy itt kicsúszott a lába alól a talaj, mindene Kassán maradt. A Salerno és San Diego (még a két helységnév is mívesen alliterál!) között ingázó, számûzetésbe taszított író pedig arra ébred rá, hogy mindene a Mikó utcában maradt. Ahogy várható volt, a harmincas évek egyik legsikeresebb – talán legsikeresebb – írójának az emigrációban sem sikerült a metamorfózis: nem lett belõle a magyar Thomas Mann, csak szárazra vetett bálna, aki az emigráns irodalomból is emigrált, közeg nélkül maradt, kirekesztve.

A napló egyik legelgondolkoztatóbb megnyilatkozásában (talán) régóta dédelgetett tervérõl vall: krimit készült írni, levelezése és a napló szerint (talán) el is készült vele. Hogy is van ez pontosan? Fél szemmel az örökkévalóságra és halhatatlanságra leselkedni, a másikkal a gyilkost követni, a cselekmény eseményes szálait bogozni? Igen, hogyne, az angol krimi klasszikusai között akadnak egyéniségek (Sherlock Holmes alkotója, Sir Arthur Conan Doyle, Agatha Christie és mások), akik ismerték a mesterség minden fortélyát, és játszva lepipálták a „komoly” prózaírómezõny derékhadát. Kihívást látott volna Márai a krimiírásban, bizonyítandó, hogy minden hangszeren egyformán tud játszani? Virtuóz hegedûmûvész, Paganini utóda, aki tangóharmonikán, sõt szájharmonikán is verhetetlen? Felhorkant volna a vágy a naplóíró bensõjében, hogy miközben számûzetésbeli hûséges útitársának haláltusáját örökíti meg csontig visszametszett mondatokban, néha egy-egy pillanatra elengedhesse magát, kikapcsolódást keressen és találjon a krimiírásban, elterelje a lehatárolt lét terhérõl a figyelmét?

Mert a kör bezárult, a világra nyíló látóhatár beszûkült, közvetlen környezetére, a mikrokozmoszra korlátozódott. A napló tanúsága szerint visszatérõ emlékképek hazajáró kísértetei kínozzák sokszor szó szerint ismétlõdõ megfogalmazásban; ugyanazokat a könyveket olvassa, melyekrõl ugyanaz jut eszébe, amit korábban is papírra vetett. Máskor saját könyveit bújja elbizonytalanodva. A mérce, amivel önmagát méri, az ötvenes évek közepe óta alig változott. Ezt a külvilág elõtt sem titkolja, nem csak naplójában nyilatkozik róla: „Nyugaton egymást fojtogatják a kiadványok – írja magánlevelében kiadójának, Ujváry Sándornak –, de Hemingway »Old Man«-je óta nem jelent meg tartós értékû szépirodalmi mû, és hemzseg a paraliteratúra.” (Kiadatlan levél. 1985. augusztus 19. MTA Kézirattár.)

De nem az olvasmányélmények újraelemzése a napló lényege, ez csak töltelék, üresjárat; afféle ujjgyakorlatok. A napló fõ erénye Márai fájdalmasan pontos megfigyeléseibõl fakad felesége, Lola végnapjairól. Ezekbõl derül ki, micsoda megingathatatlan lojalitás kötötte a blasé világpolgárt társához. A szánandó testi elesettségek részletezése, az öregség által véglegesen megvert két ember szeretõ figyelmessége egymás iránt. A vak Philemon vezeti a világtalan Baucist mindennapos küzdelmükben a tárgyak alattomos konoksága ellen; az alig engedelmeskedõ végtagokkal, a betegségek által gyötört test tehetetlenségével viaskodva. Most derül ki, mekkora erõtartalékokkal rendelkezik Márai, melynek egyetlen forrása az egész életén átívelõ, megingathatatlan lojalitás Lola iránt, amirõl mindeddig hallgatott. Ez a lojalitás tartotta a lelket Odüszszeuszban is, hogy visszakerüljön Pénelopéhoz. De mi tartsa vissza Odüsszeuszt az összeomlástól, ha elveszíti Pénelopét? Ha Zeusz nem jutalmazza meg Philemont és Baucist azzal, hogy együtt és egyszerre haljanak meg?

Lola halála után a bejegyzések egyre rövidebbek; szûkszavúságukban is árulkodnak a tusakodásról, hogy Márai arról beszéljen, ami a tudat hátterében állandóan motoszkál, ami minden percét leköti, a nem hegedõ sebrõl, a társtalanná válásról. Ettõl lesz a napló remekmû. Magam sem értem, hogyan, hiszen a hagyományos és formális stilisztika szerint (és Márait nem mérhetjük semmiféle posztmodern ítészet dekonstrukciói szerint, hiszen akkor az ékköveket nem karáttal mérnénk, hanem méterre vagy literre) Márai minden szabályt áthág, elemi hibákat ejt: elfelejti, mit írt tíz-tizenöt oldallal korábban, olykor ügyetlen egyszerûséggel fogalmaz, ítéletei, kijelentései gyakran a banalitás határát súrolják, panaszkodik, öregemberesen dohog, feljajdul, jelentéktelen dolgokkal bíbelõdik, szöszmötöl, és borzasztó cselekedetre készül önmaga ellen, hidegvérrel, mint valami krimiben szereplõ gyilkos, aki a részleteket gondosan kitervezi, ne maradjon elvarratlan szál.

És mégis. Ebben az összetákolt prózában van valami gyötrõ feszültség, amit korábbi mûveinek egyikében sem sikerült maradéktalanul megteremtenie a mondatainak zeneisége miatt hírneves írónak. Ez oldalanként, újra meg újra magasfeszültségû áramütésként éri az olvasót, és a részvét, a szánakozás alig ismert tartományaiba vezeti. Olyan vidékekre, melyeknek létezésérõl csak ritkán szerzünk tudomást.

A rideg polgár álorcáját nem akarta letépni Márai, hirtelen mégis átsüt rajta a sérülékeny és mélyen érzõ ember minden dimenziója. Szétfoszlott a polgár finnyás ízlésével, az író körmönfontan hatásvadász pózaival, kiszámított keresettségével s távolságtartó rátartiságával, az elegánsan egyensúlyozó artista, aki mutatvány közben sohasem inogott meg a kötélen – hogy a festett könnyek helyett megcsillanjon a részvét, a kiszolgáltatottság, a meggyötörtség, a megalázottság, a porigsújtottság érzése által kisajtolt igazi könnycsepp. Egyetlen könnycsepp. Csiszolatlan gyémántkönnycsepp.

Ne áltassuk magunkat. Nem polgár volt Márai, hanem arisztokrata. A szellem arisztokratája. Aki tudta a legfontosabbat. Hogy mikor kell a vesztésre álló játszmát feladni. (Vörösváry Publishing Co., Toronto, 1997)