Fekete J. József

Gobby Fehér Gyula:
Tekergõk; A sötét árnyéka

Forum Könyvkiadó 1996; 1999

 

Gobby Fehér Gyula újvidéki dekameronjának immár a felét, ötven történetét olvashatjuk a Tekergõk és a mostani, A sötét árnyéka címû kötetében. Olyan könyvek ezek, amelyeket az ember olvasói szokásainak megfelelõen olvashat a fotelban, az íróasztala mellett, de ugyanígy, jólesõ érzéssel lapozhat az ágyban vagy a fürdõkádban. A szerzõ ugyanis tudja, hogy miként kell elmondani egy történetet úgy, hogy az olvasó magára a sztorira figyeljen, meg a benne megjelenõ alakok galériájára, ne pedig a szerkesztésbeli fondorlatokra, stilisztikai csavarokra. Szórakoztatni akar történeteivel, miként a valami formában mintául szolgáló, hat és fél évszázaddal ezelõtt készült, és azóta is egyedüli Dekameron szerzõje. Igaz, Boccaccio egy pokol tüzével fenyegetõzõ szerzetes sugallatára meg akarta semmisíteni hallatlan népszerûségû mûvét, és csak barátja, Petrarca rábeszélésének köszönhetõ, hogy ez a kifejezetten a szórakoztatás céljával készült mû mindmáig rendszeres és élvezetes olvasmánya a betûkbe és az életbe szerelmesek seregének.

Valahol itt, a szórakoztatásra szántságban kell keresnünk és megtalálnunk a párhuzamot a firenzei és az újvidéki dekameron között. Az õsminta a pestis elõl nyújtott szellemi menedéket, szerzõje olvasmányélményeibõl vett történetekbõl és környezetének alakjaiból gyúrt tízszer tíz történetet, bizonyára elsõként a maga szórakoztatására és élvezetére. Gobby Fehér Gyula a háború pestise elõl menekült a történet csigaházába, a baranyai és szlavóniai harcok idején elevenítette fel a jellegzetes telepi vitézeket, elesett fickókat és megesett lányokat, akik szinte mindent képesek elérni az életben, csupán a továbblépés lehetõségének nem jutnak a közelébe, esetleg csak a telepi világból való kitörés illékony látszatába kapaszkodhatnak. S ezek a hõsök, akárcsak a hetedfélszáz évvel korábbiak, ott éltek az író körül, vagy éppen a fantáziájában.

Ha van az életnek naposabb oldala, akkor annak fényét azok érzékelik erõsebben, akik túlnyomórészt az árnyékban kénytelenek élni; s ezért már a halvány derengésnek is elégedettséggel örvendeznek, szemben azokkal, akiknek mindennapjait a verõfény ragyogja be. Ez talán így van, csak az a kérdés, hogy mit értünk „az élet napos oldalán”, mivel helyettesíthetjük be ezt a fogalmat: a polgári vagy a kispolgári értékrend pozitívumaival, vagy az egzisztencializmus normáival, esetleg azzal a minimummal, ami a lét peremére sodródott egyénnek lehetõvé tesz egy újabb ébredést, egy újabb napért való küzdelmet. Az is meglehet, hogy ez sem az igazi kérdés, hiszen „az élet naposabb oldala” mint a boldogság szinonimája igencsak viszonylagos jellegû: ha az olajmágnásnak a még több olaj a boldogság megtestesítõje, akkor miért ne lehetne ugyanolyan boldogságértéke egy ölben tartott macska dorombolásának az anyagi javakat megtagadó remete számára? Persze hogy lehet.

Ezt olvashatjuk ki Gobby Fehér Gyula novellásköteteibõl is. Hõsei ugyanis a jóléti társadalom peremvidékére szorulva küzdenek a létért, becsületes vagy találékony (a jóléti társadalom értékrendszere erre erõsebb kifejezést használ) módon tengõdnek egyik napról a másikra, örülnek egy fröccsnek, annak, hogy beülhetnek egy moziba, hogy meghúzódhatnak egy szenesfészerben, hogy tavasszal kibújik a hóvirág… közben az élet hatalmas mitológiáit élik: a szerelem, az erkölcs, a halál, a nemiség mintha kifejezettebb hangsúllyal lenne jelen életükben, mint másoknál. Mintha ezek a csellengõk jobban tudnák élvezni azt a bizonyos napos oldalt.

Gobby Fehér Gyula pedig igazi novellahõsöket talált bennük. S mintha magukkal hozták volna a formát és a szerkezetet is: történeteikbõl egységes kötetek álltak össze.

A szerzõ korábbi mûvei is bizonyítják vonzódását a kétes egzisztenciák létmódjának feltárása iránt. Az eddigi gazdag panoptikumok helyett mostani könyveiben már csak néhány hõsre összpontosítja figyelmét, az elbeszélõ fõhõsre, néhány társára a tekergésben, akik idõnként maguk is narrátorrá lépnek elõ, valamint az újvidéki, fõként magyarlakta Telep néhány jellegzetes nõfigurájára. Ezek mozgásköre is könnyen betájolható: Újvidék, a Telep, a Petõfi mozi, a vasútállomás, a Futaki úti piac, a Kövesnek nevezett üdülõtelep, a Féllábú kocsmája… Úgy tûnhet, hogy mintha divatba jönne az írók saját utcájuk lakóiról készült mûveinek megjelentetése, de ezt a látszatot csupán néhány mostani könyvcím kelti, valójában az ilyen, mikrokörnyezetre korlátozódó témaválasztás mindig is „divatos” volt – ha tükrözhették a mindennapok különlegességét és a nagy mitológiák örökérvényûségét.

A Tekergõk novellái monológok, amelyek az élet nehezebben viselhetõ oldalát sajátos humorba, a legkézenfekvõbb megoldásokba fordítják, a közben folyamatosan jelen lévõ fájdalmat megjátszott naivitással leplezik. A humoros fordulatok, az elõre- és visszautaló tõmondatok által keltett feszültség iróniában való feloldása, a hõsök nagyképû vagánykodása Rejtõ Jenõ legjobb regényoldalait idézik. Gobby Fehér Gyula megtalálta hõseit és hozzájuk a létfilozófiájukat, a gondolataikat leginkább kifejezõ tömör, sallangmentes stílust, ami olvasmányossá, szórakoztatóvá teszi novelláit, és egyszersmind kifejezi a szerzõnek a hõsei iránti hangsúlyozott lírai vonzódását. S csak egy túlfinomult irodalomesztétának okozhatna gondot, hogy a hõsök magatartásának ábrázolása Rejtõ-vonásokat idéz.

A monologizáló fõhõs egy igencsak félresikerült eljegyzés drámai kulminációja elõtt például úgy távozik, miként õ az angolos lelépést értelmezi: „Tudtam, hogy valami történni fog. Már csak annyi idõm volt, hogy összeszedtem a kabátokból a kulcsokat. A hálószobában a zsebembe süllyesztettem a háziasszony ékszereit, egy karkötõ volt, három gyûrû, két medál meg két pár fülönfüggõ. A spájzban megfogdostam Blazseknét. Mást nem is lehetett tenni, mert percenként jöttek a polcokra rakott kalácsokért. A konyhában egy szatyorba készítettem egy kis sültet meg két üveg palicsi pálinkát. Az elõszobában egy kisbundát a spájzból hozott papírzsákba tömtem, aztán kitettem a ház elõtti két fenyõfa közé. Ott akármikor megtalálható.”

A rokonszenves hõsök hangulatos monológjait egy tragikus történet keserû hangvételû elõadásával töri meg az Akik megszámláltattak címû novella, majd ezt a hangulatot aknázza ki a Ház a kövesben és a Frigy a kövekkel. E két szöveg azáltal is kiválik a gyûjteménybõl, hogy megtöri a monoton szerkezetet: egyikben a narrátor elõadásában egy másodlagos, majd azon belül még egy harmadik monológot is nyit a szerzõ, a másikban pedig a mesélt történet mellett egy mellékszöveget futtat (mellesleg a Gobbynál vissza-visszatérõ békákkal kapcsolatosat).

A novellák szerkezete egyébként lényegében egységes. Éles, célratörõ indítással kezdõdnek, egy-egy, az olvasó érdeklõdését felkeltõ mondattal, ami nem is a történet elõkészítését szolgálja, hanem egyszerûen behúzza az olvasót a szövegbe. Az írások füzérbe fonódnak, s miként a regényben, oldalról oldalra újabb vonásokkal gazdagítják az ábrázolt mikroközösség léthelyzetérõl alakuló képet, valamint az egyszerre szánalomra méltó és szívünkbe zárható figurák (miniatûr) galériáját. Helyzetrõl, állapotról szólnak ezek az elbeszélések: a Telep néhány évtizeddel ezelõtti lakosainak a létkérdésekkel – élettel, halállal, erkölccsel, szerelemmel és nemiséggel – való állandó és folyamatos szembesülésérõl.

Nehéz élet a Tekergõké. A novellákban mégis megszépül történetük, egyfajta bájjal jelennek meg a létkérdéseket görgetõ mindennapok, velük együtt a hõsök, a bûnözés állandó vonzásában élõ vagányok, akik körül néha összebonyolódik az idõ. Miként a kötetzáró, nagyszerû lírai szövegében észrevételezi Gobby Fehér Gyula: gyakran a szerzõ akaratán kívül.

A Dekameron emberközpontú, a középkorból a felvilágosodás eszméi felé kancsító szerzõje legtöbb történetének fókuszában a földi élet minél örömtelibb kihasználása áll; az újvidéki dekameron hõsei számára keveset nyújt az élet. Idõszaki munkát, albérleti szobát, két hold földet, egy lovat, feleséget vagy egy hajdani szerelem emlékét, néhány szál cigarettát, olykor egy üveg pálinkát, még ritkábban egy alkalmi hetyegést az esetleg utcalányból lett háziasszonyok egyikével, de leginkább csak annak a lehetõségét, hogy beszéljenek ezekrõl az életet jelentõ dolgokról. Az újvidéki, telepi dekameron második kötetébõl azonban hiányzik az igazi vidámság, és a boldogság is lényegében ideig-óráig tart csupán.

A viszonylag könnyû folyású narrativitással áradó, mégis szigorú konstruáltságról tanúskodó elbeszélések egyik legjellemzõbbje A sötét árnyéka, amelyben a kamasz-szexualitás lángol fel egy május elsejei piknik dekorációi között. Az érzékek birodalmának felfedezésébe vezeti az író a rokon párt, miközben szem- vagy mégis inkább fültanúi lesznek egy igazi szerelmi csatának. Gobby nagyszerû érzékkel fordítja el hõseinek és olvasóinak a tekintetét a legintimebb pillanatokban a vitatkozó, majd szeretkezõ párról, ugyanakkor egy szinte semleges szövegvonulattal temperálja a kamaszok szerelemmentes testfeltárását és -felfedezését.

A második kötet egyik legerõteljesebb darabja a jelenetváltásokból épülõ novella, A hatujjú majomember, akinek megrendítõen szomorú története pár mondatos pillanatképekbõl lírai töltetû epikai szállá áll össze. A monológformában elõadott – mégis számos ellenpontozással mérsékelt –, indulatoktól súlyos történetei közül pedig a Halálnak démona magasul ki, és sokáig visszhangzik az olvasó fülében az édesanyja temetésére érkezõ, a vagyont szétkapkodó rokonokat, szomszédokat találó elbeszélõ fájdalmas kiáltása: „Hol a Bodri? Hol vannak a lepedõk? Hol van a nagytata régi hegedûje?”

Eltûnt körüle a múlt minden kézzelfogható emléke, de talán még tragikusabb felismerés, hogy jelene sincs már, és „az ember kénytelen volt elõvenni ismerõseit saját emlékeibõl, hogy ne maradjon teljesen egyedül”.

Ez a reveláció az, ami az íróból az újvidéki dekameron történeteit elõhívta. Bizonyára minden író életében vannak olyan pillanatok, amikor kizárólag a történet vigaszára szorul, vagy egy barátéra, mint Boccaccio is, akinek Petrarca 1375. április 28-án kelt levelében a következõket írta: „Nincs semmi, ami könnyebb volna a tollnál, sem ami jobban gyönyörködtetne. A többi élvezetek üressé válnak… az ujjak közé szorított penna azonban öröm… valamennyi gyönyörûség közül, ami az embernek kijutott, az irodalmi tanulmányok a legnemesebbek.”