Kortárs

Fekete J. József

Gobby Fehér Gyula:
Tekergők; A sötét árnyéka

Forum Könyvkiadó 1996; 1999

 

Gobby Fehér Gyula újvidéki dekameronjának immár a felét, ötven történetét olvashatjuk a Tekergők és a mostani, A sötét árnyéka című kötetében. Olyan könyvek ezek, amelyeket az ember olvasói szokásainak megfelelően olvashat a fotelban, az íróasztala mellett, de ugyanígy, jóleső érzéssel lapozhat az ágyban vagy a fürdőkádban. A szerző ugyanis tudja, hogy miként kell elmondani egy történetet úgy, hogy az olvasó magára a sztorira figyeljen, meg a benne megjelenő alakok galériájára, ne pedig a szerkesztésbeli fondorlatokra, stilisztikai csavarokra. Szórakoztatni akar történeteivel, miként a valami formában mintául szolgáló, hat és fél évszázaddal ezelőtt készült, és azóta is egyedüli Dekameron szerzője. Igaz, Boccaccio egy pokol tüzével fenyegetőző szerzetes sugallatára meg akarta semmisíteni hallatlan népszerűségű művét, és csak barátja, Petrarca rábeszélésének köszönhető, hogy ez a kifejezetten a szórakoztatás céljával készült mű mindmáig rendszeres és élvezetes olvasmánya a betűkbe és az életbe szerelmesek seregének.

Valahol itt, a szórakoztatásra szántságban kell keresnünk és megtalálnunk a párhuzamot a firenzei és az újvidéki dekameron között. Az ősminta a pestis elől nyújtott szellemi menedéket, szerzője olvasmányélményeiből vett történetekből és környezetének alakjaiból gyúrt tízszer tíz történetet, bizonyára elsőként a maga szórakoztatására és élvezetére. Gobby Fehér Gyula a háború pestise elől menekült a történet csigaházába, a baranyai és szlavóniai harcok idején elevenítette fel a jellegzetes telepi vitézeket, elesett fickókat és megesett lányokat, akik szinte mindent képesek elérni az életben, csupán a továbblépés lehetőségének nem jutnak a közelébe, esetleg csak a telepi világból való kitörés illékony látszatába kapaszkodhatnak. S ezek a hősök, akárcsak a hetedfélszáz évvel korábbiak, ott éltek az író körül, vagy éppen a fantáziájában.

Ha van az életnek naposabb oldala, akkor annak fényét azok érzékelik erősebben, akik túlnyomórészt az árnyékban kénytelenek élni; s ezért már a halvány derengésnek is elégedettséggel örvendeznek, szemben azokkal, akiknek mindennapjait a verőfény ragyogja be. Ez talán így van, csak az a kérdés, hogy mit értünk „az élet napos oldalán”, mivel helyettesíthetjük be ezt a fogalmat: a polgári vagy a kispolgári értékrend pozitívumaival, vagy az egzisztencializmus normáival, esetleg azzal a minimummal, ami a lét peremére sodródott egyénnek lehetővé tesz egy újabb ébredést, egy újabb napért való küzdelmet. Az is meglehet, hogy ez sem az igazi kérdés, hiszen „az élet naposabb oldala” mint a boldogság szinonimája igencsak viszonylagos jellegű: ha az olajmágnásnak a még több olaj a boldogság megtestesítője, akkor miért ne lehetne ugyanolyan boldogságértéke egy ölben tartott macska dorombolásának az anyagi javakat megtagadó remete számára? Persze hogy lehet.

Ezt olvashatjuk ki Gobby Fehér Gyula novellásköteteiből is. Hősei ugyanis a jóléti társadalom peremvidékére szorulva küzdenek a létért, becsületes vagy találékony (a jóléti társadalom értékrendszere erre erősebb kifejezést használ) módon tengődnek egyik napról a másikra, örülnek egy fröccsnek, annak, hogy beülhetnek egy moziba, hogy meghúzódhatnak egy szenesfészerben, hogy tavasszal kibújik a hóvirág… közben az élet hatalmas mitológiáit élik: a szerelem, az erkölcs, a halál, a nemiség mintha kifejezettebb hangsúllyal lenne jelen életükben, mint másoknál. Mintha ezek a csellengők jobban tudnák élvezni azt a bizonyos napos oldalt.

Gobby Fehér Gyula pedig igazi novellahősöket talált bennük. S mintha magukkal hozták volna a formát és a szerkezetet is: történeteikből egységes kötetek álltak össze.

A szerző korábbi művei is bizonyítják vonzódását a kétes egzisztenciák létmódjának feltárása iránt. Az eddigi gazdag panoptikumok helyett mostani könyveiben már csak néhány hősre összpontosítja figyelmét, az elbeszélő főhősre, néhány társára a tekergésben, akik időnként maguk is narrátorrá lépnek elő, valamint az újvidéki, főként magyarlakta Telep néhány jellegzetes nőfigurájára. Ezek mozgásköre is könnyen betájolható: Újvidék, a Telep, a Petőfi mozi, a vasútállomás, a Futaki úti piac, a Kövesnek nevezett üdülőtelep, a Féllábú kocsmája… Úgy tűnhet, hogy mintha divatba jönne az írók saját utcájuk lakóiról készült műveinek megjelentetése, de ezt a látszatot csupán néhány mostani könyvcím kelti, valójában az ilyen, mikrokörnyezetre korlátozódó témaválasztás mindig is „divatos” volt – ha tükrözhették a mindennapok különlegességét és a nagy mitológiák örökérvényűségét.

A Tekergők novellái monológok, amelyek az élet nehezebben viselhető oldalát sajátos humorba, a legkézenfekvőbb megoldásokba fordítják, a közben folyamatosan jelen lévő fájdalmat megjátszott naivitással leplezik. A humoros fordulatok, az előre- és visszautaló tőmondatok által keltett feszültség iróniában való feloldása, a hősök nagyképű vagánykodása Rejtő Jenő legjobb regényoldalait idézik. Gobby Fehér Gyula megtalálta hőseit és hozzájuk a létfilozófiájukat, a gondolataikat leginkább kifejező tömör, sallangmentes stílust, ami olvasmányossá, szórakoztatóvá teszi novelláit, és egyszersmind kifejezi a szerzőnek a hősei iránti hangsúlyozott lírai vonzódását. S csak egy túlfinomult irodalomesztétának okozhatna gondot, hogy a hősök magatartásának ábrázolása Rejtő-vonásokat idéz.

A monologizáló főhős egy igencsak félresikerült eljegyzés drámai kulminációja előtt például úgy távozik, miként ő az angolos lelépést értelmezi: „Tudtam, hogy valami történni fog. Már csak annyi időm volt, hogy összeszedtem a kabátokból a kulcsokat. A hálószobában a zsebembe süllyesztettem a háziasszony ékszereit, egy karkötő volt, három gyűrű, két medál meg két pár fülönfüggő. A spájzban megfogdostam Blazseknét. Mást nem is lehetett tenni, mert percenként jöttek a polcokra rakott kalácsokért. A konyhában egy szatyorba készítettem egy kis sültet meg két üveg palicsi pálinkát. Az előszobában egy kisbundát a spájzból hozott papírzsákba tömtem, aztán kitettem a ház előtti két fenyőfa közé. Ott akármikor megtalálható.”

A rokonszenves hősök hangulatos monológjait egy tragikus történet keserű hangvételű előadásával töri meg az Akik megszámláltattak című novella, majd ezt a hangulatot aknázza ki a Ház a kövesben és a Frigy a kövekkel. E két szöveg azáltal is kiválik a gyűjteményből, hogy megtöri a monoton szerkezetet: egyikben a narrátor előadásában egy másodlagos, majd azon belül még egy harmadik monológot is nyit a szerző, a másikban pedig a mesélt történet mellett egy mellékszöveget futtat (mellesleg a Gobbynál vissza-visszatérő békákkal kapcsolatosat).

A novellák szerkezete egyébként lényegében egységes. Éles, célratörő indítással kezdődnek, egy-egy, az olvasó érdeklődését felkeltő mondattal, ami nem is a történet előkészítését szolgálja, hanem egyszerűen behúzza az olvasót a szövegbe. Az írások füzérbe fonódnak, s miként a regényben, oldalról oldalra újabb vonásokkal gazdagítják az ábrázolt mikroközösség léthelyzetéről alakuló képet, valamint az egyszerre szánalomra méltó és szívünkbe zárható figurák (miniatűr) galériáját. Helyzetről, állapotról szólnak ezek az elbeszélések: a Telep néhány évtizeddel ezelőtti lakosainak a létkérdésekkel – élettel, halállal, erkölccsel, szerelemmel és nemiséggel – való állandó és folyamatos szembesüléséről.

Nehéz élet a Tekergőké. A novellákban mégis megszépül történetük, egyfajta bájjal jelennek meg a létkérdéseket görgető mindennapok, velük együtt a hősök, a bűnözés állandó vonzásában élő vagányok, akik körül néha összebonyolódik az idő. Miként a kötetzáró, nagyszerű lírai szövegében észrevételezi Gobby Fehér Gyula: gyakran a szerző akaratán kívül.

A Dekameron emberközpontú, a középkorból a felvilágosodás eszméi felé kancsító szerzője legtöbb történetének fókuszában a földi élet minél örömtelibb kihasználása áll; az újvidéki dekameron hősei számára keveset nyújt az élet. Időszaki munkát, albérleti szobát, két hold földet, egy lovat, feleséget vagy egy hajdani szerelem emlékét, néhány szál cigarettát, olykor egy üveg pálinkát, még ritkábban egy alkalmi hetyegést az esetleg utcalányból lett háziasszonyok egyikével, de leginkább csak annak a lehetőségét, hogy beszéljenek ezekről az életet jelentő dolgokról. Az újvidéki, telepi dekameron második kötetéből azonban hiányzik az igazi vidámság, és a boldogság is lényegében ideig-óráig tart csupán.

A viszonylag könnyű folyású narrativitással áradó, mégis szigorú konstruáltságról tanúskodó elbeszélések egyik legjellemzőbbje A sötét árnyéka, amelyben a kamasz-szexualitás lángol fel egy május elsejei piknik dekorációi között. Az érzékek birodalmának felfedezésébe vezeti az író a rokon párt, miközben szem- vagy mégis inkább fültanúi lesznek egy igazi szerelmi csatának. Gobby nagyszerű érzékkel fordítja el hőseinek és olvasóinak a tekintetét a legintimebb pillanatokban a vitatkozó, majd szeretkező párról, ugyanakkor egy szinte semleges szövegvonulattal temperálja a kamaszok szerelemmentes testfeltárását és -felfedezését.

A második kötet egyik legerőteljesebb darabja a jelenetváltásokból épülő novella, A hatujjú majomember, akinek megrendítően szomorú története pár mondatos pillanatképekből lírai töltetű epikai szállá áll össze. A monológformában előadott – mégis számos ellenpontozással mérsékelt –, indulatoktól súlyos történetei közül pedig a Halálnak démona magasul ki, és sokáig visszhangzik az olvasó fülében az édesanyja temetésére érkező, a vagyont szétkapkodó rokonokat, szomszédokat találó elbeszélő fájdalmas kiáltása: „Hol a Bodri? Hol vannak a lepedők? Hol van a nagytata régi hegedűje?”

Eltűnt körüle a múlt minden kézzelfogható emléke, de talán még tragikusabb felismerés, hogy jelene sincs már, és „az ember kénytelen volt elővenni ismerőseit saját emlékeiből, hogy ne maradjon teljesen egyedül”.

Ez a reveláció az, ami az íróból az újvidéki dekameron történeteit előhívta. Bizonyára minden író életében vannak olyan pillanatok, amikor kizárólag a történet vigaszára szorul, vagy egy barátéra, mint Boccaccio is, akinek Petrarca 1375. április 28-án kelt levelében a következőket írta: „Nincs semmi, ami könnyebb volna a tollnál, sem ami jobban gyönyörködtetne. A többi élvezetek üressé válnak… az ujjak közé szorított penna azonban öröm… valamennyi gyönyörűség közül, ami az embernek kijutott, az irodalmi tanulmányok a legnemesebbek.”