Ferenczes István

Jeszenyináda

Rongyaink közt már a moly csatangol,
pókhó lett a batiszt nyoszolya.
Csípõdig omló árvalány hajadból
álom hull, mint õszi mostoha.

Melled haván hajnal bársony fénye –
Szép voltál, érettem meghaló!
Vidám, mint a tenger szútra kékje,
s az arcomra hulltál, mint a hó.

Szemed gyöngyei múlnak az égen,
a neved is vélem porba száll.
Gyûrött sálam már az útszélen
õrzi még a naftalin szagát.

Amikor az álomtalan hajnal
párducfoga csontig elveszejt,
nem emlegetnek tûnõ nyarakkal
angyalok, sem liliom kezek.

Hûlõ esték azt susogják rólunk:
álmok lettünk, szélbe halt zene.
Tudom már – aki formálta sorsunk,
elmúlásnak volt a bal keze.

Bokraink közt tépett ing, harang szól,
porhó lett az égi pagoda.
Kifosztott árvalány hajadról
a gyopár sem álmodik soha.

Pasztell

Erdõ szélén állok
s nincsen volt holnap irgalom
Rám hull a lomb
rám a nyírfa sohamár
Vállamról lecsorog mint vízmosás
a turkálóból bontott
sötét nagykabát
Ó megsebzett földre hullt
hírt sohasem hozó
mítoszból kihullt
fekete dögmadár
Az égre hiába nézek
immár
Nem látlak többé
S te sohasem
hiába nem vársz