Kodolányi Gyula

Plótinosz-jegyzetek

Írás elõtt – Emelkedünk és süllyedünk

Elõször a Plótinosz-anyagot kell elõvenni, a száztíz soros szabadverset, amelyet 1988–89-ben írtam meg, de nem éreztem késznek. Rengeteg lehetõség maradt kibontatlanul abban a versben. A Plótinosz-képek, -megfogalmazások most is oly robbanásig teltek energiával, mint akkor. Életünk csúcsaihoz és poklaihoz olyan metafizikus dimenziót adnak, amit én teljesen átérzek:

„így azután ezeknek a testeknek sok fárasztó gondoskodásra van szükségük, mivel sok idegen dologgal találkoznak, örökké szükség szorongatja õket, és a sok gond és baj miatt minden lehetséges segítségre rászorulnak”; … „[lelkeink] kénytelenek voltak mélyen elmerülni bennük [testeinkben], hogy uralhassák õket, különben mindegyik alkotóelemeire bomlana, és minden alkotóelem a saját helyére igyekezne – a mindenségben viszont minden a természetét megilletõ helyen van”. De a lélek alámerülése örömteli is, a lélek „átadja magát a testeknek”, mert különben „maga a lélek sem tudná meg, hogy mi rejlik benne”.

A szellemet körültáncolja a lélek. A világ mint gömb, melynek rétegeiben föl-le cikázik a lélek. Emelkedünk és süllyedünk – így kezdtem az 1988-as verset.

Amikor majd újra írni kezdek, teljesen magamra leszek utalva. Választottam egy utat belsõ késztetéseim szerint, s elindultam. Amikor körülnézek, látom, hogy egyedül járom. A magány következmény, nem választás. El kell viselni. De kell a másik is, ahogy Jung és Hamvas mondja. Akiben az a bizonyos lélek személyesül meg nekem. Ha másképp nem, életembe avatkozó gondolatai révén. Amelyek – például – az õ magányáról szólnak, s ezért az enyémrõl is.

„Mennyire tudta az életet magán átengedni – szabadon engedni az életet, az õ saját életét, s ebben az aktusban egy lehetõséget felszabadítani, egy lelket, egy szellemet felnyitni.” Így „üzen” Clayton Eshleman.

Látom nyomát korábbi munkámnak a harmincévesek közt. A Noah Webster-korszaknak, az elsõ prózaverseknek. De nekem az a múlt. Engem nem az visz elõre… „szabadon engedni az életet”…

Írni – minden külsõ késztetés nélkül.

Az archetipikushoz kell fordulni.

És milyen legyen a nyelv? Gazdag és átütõ. Hol indázó, hol kemény, szikár.

A forma kérdését is újra kell gondolni.

Szóval mindent elölrõl. Örök újrakezdés, örök jelen. Amíg élünk.

1994. õsz

 

A költõ érzékeny

Mivel foglalkozik a költõ? Mire megy el az ideje? Mit végez? Mit hoz létre?

Ma délelõtt egy ügyetlen írást olvasok a Délvidék második világháborús veszteségeirõl. A hozzá csatlakozó lista többet mond. Névsor, dátumokkal. Születés, bevonulás, utolsó hazalátogatás, eltûnés.

Miért kellett egy tizenhét éves fiúnak bevonulnia – és még a tizennyolcadik születésnapja elõtt eltûnnie?

Miért kellett a huszonkét évesnek néhány hónappal az esküvõje után eltûnnie 1944-ben?

A negyvenhét éves miért nem arathatta le, amit élete teljére létrehozott?

Csupa földmûves, egyszerû emberek. Pétervására, Szenttamás, Becse… Egy vesztett ügy halottai.

Úgy fáj bennem ez a sok halál, a fiatal mosolyok fényének megtörése, az érett férfi elpusztítása a zenit elõtt, hogy zsibbadtan ülök egy órán át, és csak bámulok ki a kopár mandulafára.

A költõ érzékeny. És ez sokba kerül neki. Idõben is. És mi lesz ebbõl, mit hoz, mit ad ez a zsibbadt fájdalomban eltelt idõ?

„Te túl érzékeny vagy”, mondta nekem Czakó többször is szemrehányólag. Tétován mosolyogtam, megvontam a vállam, mint aki egy kicsit bûnös.

„Nekem is ezt hányják a szememre”, mondja Szabados Gyuri. „De én erre büszke vagyok. Mi volna, ha nem volnék érzékeny? Hogyan lehetnék mûvész?”

Visszatérve a besorozott délvidéki mártírokhoz: aki megérte, hogy hazatérhet, azt leölték a szerbek, ha három hónapnál többet töltött a hadseregben. Akkor is, ha el sem sütötte fegyverét.

A szerb bosszúállások! Hatvanezer magyar kivégzett. S most ismét folyik a faji gyilkolás. Bihac, Srebrenica tömegsírjai. Két éve kellett volna beavatkozni… Azóta hány ezer halál?

Ezen, ezeken rágódik az érzékeny költõ.

1994. december

Szonettek

Feszít a türelmetlenség, hogy nekifoghassak a Plótinosz-ciklusnak. Egy darabot megírtam, és írás közben éreztem, hogy egyetlen útja van az idézetek átrendezésének, ki-elsajátításának: egészen más formát (nagy formát) kell keresnem, mint amivel eddig próbálkoztam, az 1989-es hosszú szabadversben.

Hirtelen az az ötletem támadt, hogy meg kell próbálkozni a szonettel, a szonettciklussal.

És szonett lett az elsõ új szöveg – és él, „szól”.

De „idegen anyagot” – vagyis az itt és most „esetlegességeit”, amitõl éppen a hitelt nyeri el a vers – alig tudtam behozni a szövegbe. Inkább a Plótinosz-idézet variációja lett ez az elsõ szöveg. Olyan erõs a Plótinosz-nyelv és -stílus igézete még rajtam, hogy egyelõre alig-alig tudok kiszakadni belõle és más anyagért nyúlni: „Ha a testbõl önmagamra ébredek és minden máson kívülre kerülve elmerülök önmagamban, csodálatosan nagy szépséget látok… egészen a magasabb világhoz tartozom.” Ehhez hozzátenni valamit – nagy merészség kell.

A tervek egyelõre a fejemben forognak csupán, nincsen idõ. És ehhez a ciklushoz egyfolytában, békében kellene dolgoznom napokon át, mert ki kell teregetni a sok csatlakozó passzust (Berzsenyi, Platón, Hérakleitosz stb.), és hagyni, hogy teljesen járjanak át. Egy nagy asztallap kell, csönd, kedv és bátorság a kísérletezéshez.

Természetesen mindez a forma szigorú kérdéseit is felveti. Kormánymunkám négy esztendeje alatt, úgy emlékszem, három prózaverset írtam. Ez volt a teljes termés, és ennyi is csoda volt. Ez a forma, a prózavers, továbbra is érvényes, eleven és teremtõ marad bennem. De amikor – néha – a jövendõ verseirõl gondolkodni akadt idõm, világosan felmerült bennem a sejtés, hogy a nem-prózavers, a szabadvers át kell alakuljon. Valahogy kimerítette magát. Azt, hogy mindjárt a szonetthez jutok el, nem sejtettem… és még nem is bizonyos, hogy azt az utat fogom járni, amit az elsõ Plótinosz-szonett oly természetes könnyedséggel nyitott meg.

Mert ez a könnyedség gyanús. Gyanús kell legyen. Gyanakodnom kell: a természetesség könnyûsége vajon inkább a felületességé? Végigtekintve mindazon, amit huszonöt éven át a nyitott formáról írtam és vallottam, egy ilyen hirtelen áttérés a zártba – akár folytonos Szabó Lõrinc-i enjambement-okkal – nem olyasmi, ami felett reflexió nélkül, egy vállvonással lehet napirendre térni.

Mekkora változás ez, és mit sugall visszafelé is, a költõi utamról?

Egy történelmi – de élõ – példa: Baudelaire egyszerre írta, egyfolytában, a Fleurs du Mal zárt verseit és a prózaverseket, a Spleen de Paris-t és a Meztelen szívemet (Mon coeur mis ŕ nu). Rendkívül etikus mûvész volt, a költészet kérdéseiben az aszkézisig menõen fegyelmezett, mégsem talált ebben – a két forma egyidejû mûvelésében – semmi összeegyeztethetetlent. A tudat hatalmas edény – gomolyag? –, amelyben a dolgok nem a lineáris logika szerint rendezõdnek egymás mellé.

Akárhogy is: ha szonettet írok, és ezzel meg is békülök, akkor fel kell ismernem, hogy a világszemléletemben új elemek bukkantak a felszínre (bizonyos mértékig a tudtom nélkül) az elmúlt hat évben. És ez igaz – de hogy a mentalitás ennyire összefügg a formával, azon elcsodálkozom, noha én magam is hányszor kimondtam ezt a közhelyet.

Ha sikerül a Plótinosz-ciklusban az idézeteket és idézetvariációkat szerencsésen összegyúrni az érzékletes, forrongó nyelvi közeggel, akkor megmaradhatok a zártnak tûnõ külsõ formánál – átfutó sorokkal és belsõ rímekkel. És akkor bizonyos mértékig „beleírható” a most az „örök” közegbe, a gyönyörû klasszikus megfogalmazásokba. „Klasszikus” és „örök” itt persze egy modern magyar szöveg áthallásait is jelenti, annak a hatását, amit Horváth Judit és Perczel István teremtett a görög eredetibõl. Bármennyire képies a nagy Plótinosz-metafora az emelkedésrõl-süllyedésrõl, szinte nyelv elõtti, az új magyar fordítás is hat rám szerves megformáltságával, ihletett szóválasztásaival.

„Nem föltétlenül rossz a lélek számára, ha a testnek megadja a létezés és a jó lehetõségét, mert ha valami gondját viseli a nálánál hitványabbnak, az még nem föltétlenül akadályozza meg õt, hogy megmaradhasson abban, ami a legjobb.” Sõt: a lélek „mûveket és alkotásokat mutat fel” a testben, „ilyen gyönyörûségeket cselekedett”.

Nekem a személyes, testi fázis, a világ szép, végigélendõ – borzalmas és jó. Platón is „dicséri a világot és boldog istennek nevezi”.

A gyönyörû test – a megtestesült személy – végigélésének iszonyatos fájdalma.

Hillman mondja: „Azonban ha a lélek nem kapcsolódik Erósz révén a testhez, akkor kívüle van – tudatában, igen, de felébresztetlenül: mentálisan, igen, de a szív és a thymos tudata nélkül. […] A teremtõ képzelet, amely a képzeleti régióról vall, életerõbõl és szenvedélybõl fakad. […] A Symposionban célzás történik arra (202 E), hogy Erószra van szükség a részvételhez abban a képzeleti világban, amelynek révén az ember érintkezik az istenekkel – ébren, álmában vagy transzban, látomásokban, próféciákban vagy misztériumban.” Erósz itt eredeti jelentésében áll: maga a személyes vonzás, kapcsolódás istene. A világ összetartó ereje.

1995. január

A tagoló vers – Szabados a formáról

Szabados Gyurinak megemlítem a szonetteket: egyáltalán nem csodálkozik. Legújabb munkájában õ is zárt formák felé indult el. Ez az a darab, amelyet a Magyar Rádió megrendelt tõle a Zene Világnapjára. A Makuz nyitottabb formákhoz szokott zenészeinek ez nagy gondot okoz. Berzsenyit olvastat velük.

Gyuri rám néz, szemében mosollyal: „Megváltoztunk: most a rendet keressük és a formákat.” Az elmúlt öt év élményeire gondol.

„A hagyomány folytonosságát akarjuk továbbvinni. Ahhoz tenni a magunkét”, mondom én.

Gyuri a magyar nyelv izometrikus természetére utal: mindig tagolni igyekszik a mondatot. Elindul, majd egy ponton visszafogja magát. Ez egyben az emberi alkotás végességének metaforája is.

Azt válaszolom, hogy az én szabadverseimben ez a tagoló ösztön mindig mûködött, és nem is tekintettem soha valódi szabadversnek (versnek) azt, amelyikben nem nyilvánul meg ilyen prozódia.

Ellenben a prózavers (amely szintén prozódikus, bármennyire bonyolultan modulált is) továbbra is eleven, ható forma. Az álomé, a küszöb-állapotoké, a véglet-állapotoké. Sajátos lebegését semmilyen más forma nem tudja megvalósítani.

Látható, hogy az egész magyar költészet nagyobb zártság felé fordult az elmúlt évtizedben. A fiatalok is.

1995. február

A forma örök – A szinkrónia

Csurgay Árpád meséli, hogy a kvantumelmélet új – tízéves – felfedezése az, hogy a részecskék harmadik tulajdonsága a tömeg és az energia mellett a forma, az információ (a szógyök azonos!). A forma tehát örök, illetve egyidõs a világegyetemmel.

A másik felfedezés: létezik a kozmoszban a távoli jelenségek egyidejûsége, például egymást egy idõben kiegyenlítõ mozgások, melyek „tudnak” egymásról. Vagyis az információ sebessége ilyen esetben végtelenül gyors, s nem fénysebességû.

Én teszem hozzá: Carl Gustav Jung hetven évvel ezelõtt pusztán pszichikai megfigyelések alapján nevezte meg a szinkróniát mint a dolgok nem-kauzális jellegû kapcsolatát.

A rész–egész-összefüggés is beigazolódott, mondja Csurgay: „egy vízcseppben a tenger”.

1995. március

Plutarkhosz a túlvilág-álomról – vita egy szenzualistával

Nemrég olvastam Plutarkhosz leírásában egy tetszhalott, Theszpesziosz beszámolóját rövid, de igen sok megrázó történésû túlvilági utazásáról. Utána pedig A Hold arca címû írását a lélek alkotórészeirõl és a halál stációiról.

Ezek a plutarkhoszi platonista látomások nekem egyre valósabbnak tetszenek. Egybehangzanak a keresztény és plótinoszi látomásokkal, Dante túlvilágélményével, Carl Gustav Jung álmával, amikor infarktusa után testét elhagyva a magasban lebegett, s eldõlt, hogy még vissza kell térnie.

Theszpesziosz leírása arról, amit zuhanása után érzett, amint ott feküdt a kõszikla tövében, egészen pontosan megfelel annak, amit én éltem át 1983. december 24-én, amikor az autóm hátsó lökhárítójához csapódó Lada majdnem levágta a lábaimat. Nagy fényességet láttam, felemelkedtem a magasba, mintegy a magasból láttam magamat félig az úton, félig a járdán fekve, s arra gondoltam, hogy most talán vége van az életemnek, holott még nem jött el az ideje, nem készültem fel, s ez egy ostoba korai halál volna. Aztán fokozatosan visszatértem a testembe, arcom a hideg téli földön feküdt, jajgattam, s arra gondoltam: ha túlélem is a balesetet, tolószékben fogok élni… De mégis, úgy is jobb lesz. Ez az élmény az egyik fõ mozgatója lett a „Plótinosz-ciklusnak”.

Plutarkhosz ezt írja: „mihelyt lelkének gondolkozó része kiszakadt testébõl, a rajta végbement változás következtében elõször úgy érezte magát, mint egy búvár, amikor a hajóról a mélybe ugrik. Azután úgy érezte, mintha egy kicsit felemelkednék, majd mintha teljes egészében megtelne lélegzettel, s egyszerre minden irányban körbetekintett, mivel lelke felnyílt, s olyan lett, mint egyetlen szem.” S ezután következik a túlvilági kirándulás. Theszpesziosz napokig volt tetszhalott, s csak eltemetése elõtt tért magához.

Jung látomásai az infarktus után, hatvankilenc éves korában. Elõször: a visszatérés a túlvilág határáról, miután magasan a Föld felett lebegett, és visszaparancsolták. Még maradnia kell – pedig fáradt volt, elege volt. A második világháború csaknem megölte õt – a békés Svájcban. Annyira átélte, hogy majdnem belehalt. Aztán újabb látomásai a gyógyulás idõszakában, amelyek a személyes krízis dimenzióját adták elkövetkezõ gondolataihoz, olvasmányaihoz. Azt mondja, ezután, vagyis hetvenéves korától kezdve írta meg legfontosabb könyveit!

Elmesélem ezeket a bámulatos hasonlóságokat egy szenzualista barátomnak – én nevezem õt magamban e filozófia követõjének. õ olvasta, legalábbis részben, azt a jó tíz évvel ezelõtti amerikai sikerkönyvet (Moody?), amely a „visszajöttek” élményeit gyûjti össze. E történetekre azonban neki az a magyarázata, hogy ilyenkor valami, valamilyen sokk történik az idegrendszerrel, s az ilyen képeket, látomásokat generál. A látomások hasonlósága csak az idegrendszereink hasonlóságát bizonyítja, mondja õ.

Vissza kellene térni a szintetikus látáshoz – így én –, vagyis vissza kell adni a primér emberi élmény hitelét.

De az egész technikai civilizáció ezen a kritikai analitikus módszeren alapszik, így õ.

No és ha az nem egyéb, mint tévút, anomália? Eszköz, ami az egyetlen üdvözítõ céllá avanzsált?

1995. április

A „szépségrõl”

Elgondolom – mint annyiszor ébredés utáni merengésemben – egy novella (?) egyik, bekezdésnyi hosszúságú mondatát az egyik szereplõrõl. „Mintha” – ezzel a szóval kezdõdik, és valamilyen lelki szépségrõl szól. (Már elfelejtettem – természetesen nem írtam le, és most délután van.)

Aztán eszembe jut, hogy manapság egy bonyolultan indázó, érzéki textúrájú mondatot a világ vagy az ember szépségérõl nem lehet leírni – legfeljebb a magunk kedvére. Nem azért, mert nem volna igaz. S hiába, hogy nem volna közönségesen tolakodó ez a valami, amit szépségnek nevezek.

Azért nem lehet leírni, mert a korszellem nem viseli el. Nem divat. Ez a helyzet talán húsz év alatt bontakozott ki: ma szinte lehetetlen az emberi/isteni szépségrõl írni. Akár csak közvetve, gondosan kerülve ezt az amúgy is igen veszélyes szót. Csak arról a végletérõl lehet, ahol a rútság és az erõszak már mintegy önmaga ellentétévé fordul. Legalábbis ennek van bevett esztétikája. Hol egy szabadon lélegzõ, nagy mester, aki az elmúlt húsz évben indult útjára? Ha van, ismerjük-e?

A posztmodernségnek nevezett kérges világban élünk itt Magyarországon, mindent tudni vélünk, semmiben nem hiszünk, és nem rendülünk meg semmitõl, legfeljebb a tegnapinál jobb poén hozza izgalomba a vájtfülûeket.

Alexandriai ez a világ.

De ne felejtsük, hogy Plótinosz is Alexandriában élt.

Vagyis eljön az a pillanat, amikor az odaadás hangjának meg kell szólalnia a kérgesség évadán. Merni lezuhanni, ha kell.

Szükségem van a bátorságra, hogy létrehozzam ezt az „idõszerûtlen” szonettciklust.

Olvasom a Tücsökzenét. Egyenetlen. A figura – a költõi én – gyakran idegen, kisszerû. Szenzualizmusa gyermeteg. De: nagy csúcsokra jut. A trivialitás és a csúcsok talán csak együtt lehetnek igazak. S az egész: valóban opus. Egy verseskönyv végigírásának nagyszabású terve és elfojthatatlan energiája. Kiderül (Vers és valóság), hogy Szabó Lõrinc boldog volt, ha egy hét alatt meg tudott írni egyetlen szonettet! Mûgonddal, nagy és kis struktúrákban, virtuóz formációkban töprengve mindarról, ami szinte nyers zaklatottságként tárul aztán elénk. Ennyi gonddal teremteni meg a spontaneitás illúzióját! Kiszámítható, hogy hány évig dolgozott ezen a könyvön, meg a másikon, a még nagyobbon, A huszonhatodik éven ez a látszólag újságírós könnyedséggel fogalmazó óriás.

Persze a korunk, a körülmények lehangolók. Sõt, apokaliptikusak. A Nyugat az új „információs forradalom” bûvöletében játszadozik, s arra költi temérdek pénzét. Ebben a „nagyságrendben”, ahogy mondani szokták, a vers esélyei ma szinte nevetségesek. Szívesen említem társaságban, hogy versen dolgozom. Így lehet elkerülni, hogy túlságosan komolyan vegyenek, és még több nemes feladatot aggassanak a vállamra „hasznos ügyekben”. És még így is alig jut idõm írásra.

Berlinben nem tudnak megegyezni a gázemissziók korlátozásáról az ipar vezetõ nagyhatalmai… Lassan megfulladunk?

Rég nem volt ilyen mélyponton a nyugati gondolkodás.

A kérdés – ami az úgynevezett szépséget, a fényt, a mû szabad lélegzését illeti – ma is a régi. Másoljon-e a mûvészet, Zolával, Marinettivel? Hallgasson, Celannal és Pilinszkyvel? Vagy csak azért is merjen felszökkenni, legyenek világbirtokló ambíciói? Cervantesnek is iszonyú nehéz volt megírnia a Don Quijotét – s mikor? Ötvenhét éves korában… De mi gyönyörködünk nagyszabású jelenetein, hatalmasakat nevetünk – õrajta. õ akarta ezt így. Felhorgadni, porba zuhanni, és feltámadni a mûben. Egy korszak végén.

1995. április

Újrakezdés

Húsz éve, hogy elkezdtem írni a Noah Webster-ciklust, tehát a vállalt és magaménak érzett verseket. 1974 elõttrõl egy tucatot sem tartottam meg.

Húsz év: s ugyanott tartok. Ismét újrakezdés, és az irodalmi közeg idegensége.

Elvesztegettem volna annyi sok idõt? Az nem lehet.

Ugyanott tartok, mint húsz éve – mégis egészen másutt, túl szörnyû tûzkeresztségeken, és már nem fitymálom le a világot hetyke, nyegle optimizmussal. Sok-sok kín után a hagyományt keresem.

A „lélek halhatatlanságáról” írom a Plótinosz-ciklust – mint Csokonai. Van-e, aki ezen nem nevet? Van-e, akit érdekel?

1995. május

Hideg, szürke láng

Ismét egy depressziós verskötet kerül a kezembe.

Nyelvtani – szintaktikai – feszültségteremtés, mégpedig elhagyásokkal és új, a grammatikai konvenciótól eltérõ, de a köznyelvnek, a mélyebb nyelvérzéknek elfogadható szerkezetekkel.

Ez jó, nagy találmány. Szinte természetesen adódó lehetõség a magyar költészet mai helyzetében. Mégis, a nyelv hajlításának módja személyes.

De elsõsorban a depresszió könyve. És a depressziója idõnként modorossá, tetszelgõvé vékonyul. Ami megengedhetetlen a szív méltóságával és a világ kozmikus gazdagságával szemben. A modorosság érzelmileg és nyelvileg ugyanabban a pillanatban következik be. Ilyen terjedelmû könyvet nem mozgathat ez a legstatikusabb élmény – legalább volnának szörnyû, apokaliptikus látomásai. De itt nincsenek feszültségek és hullámzások. Nem történik a lélek, hanem van, mindig ugyanúgy. Éppen ez a baja. A lepusztultság sötét kéje.

A magyar mûvészet gyakran depressziós. Keserû, kiúttalan. Ezt Clayton Eshleman mondta még 1986-ban, amikor a Budakeszi úti stúdióban végignézettem vele egy sor kiváló magyar filmet. Ritka, hogy felemelkedne a legyõzhetetlenné nagyított körülmények súlya alól. Ezt a lelki hajlamunkat erõsítette fel 1956 magányos bukása. Következményei beláthatatlanul szétágazók s mindenütt jelen levõk. Mégis, ez az önfeladás sprirituálisan igénytelen.

Lehet, hogy az a filmválogatás nem volt elég gazdag. De van valami ebben az általánosításban. Claytonnak volt joga ilyet mondani, hiszen az õ verseiben van pokoljárás, és vér. Olyan traumákat és sebeket idéz fel, nevez nevükön szinte kíméletlenül, amiket sok olvasó nem is tud elfogadni – a felemelkedés ezeken át vezet, ki az anyaméhbõl, a barlangi ember bontakozó tudatából, a mélytudat lidércnyomásaiból, a nemiség nehéz szembesüléseibõl. Kínzó expresszionizmusával, barokk modernségével, ezotériájával valamilyen gazdagságot mutat fel.

A depresszió statikája: a szürke föld hideg, kietlen terméketlensége… érzékisége is mint a rögé. Én ettõl el akarok szakadni. Innen el akarok rugaszkodni.

1995. június

„Jambikusság” és rím a magyar versben

Olyan újév, mint a mesében, a gyermekkor édenében. Szûzi porhó borítja a világot vastagon, havazott egész éjjel.

A lét: szüntelen, végtelen havazás, melyben a hópelyhek süllyednek-emelkednek, mind saját pályán. Mind más.

Ismét egy télünnep, amikor behúzódhatunk a lélek barlangjába.

Késõ délelõtt bevetem magamat a könyvtárszobába, hogy a szonettekkel foglalkozhassam. Tovább kell írni, hogy kibontakozhasson a gondolat.

Sok a kétségem a forma miatt. Miközben érzem, hogyan inspirál írás közben a forma, a nehézségek ellenére is. Olvasom Kodály Zoltán most kiadott kéziratos jegyzeteit a jambikusságról és a rímrõl mint a magyar vers ellenségérõl, a magyar nyelv megrontójáról. Vajon igaza van-e? Nagy baj volna…

Úgy érzem, hibázik. Nem veszi figyelembe, hogy a kultúrával együtt változik a nyelv is, miközben megõrzi, évezredeken át, alapvetõ törvényeit. Hogyan lehet ilyen dogmatikus egy ekkora szellem? Talán mert még fiatal volt akkor. A fiatal ember az egyszerû igazságokat keresi. Megnevezhetõ ellenségre van szüksége.

Hiszen a jambikusság ezerféle, és Ady óta szépen él együtt a szótagnyomatékkal. Tulajdonképpen Zrínyi óta, ahogy Gábor Ignác és Németh László kimutatta.

Egy nyelv, amelyik ilyen gazdag magánhangzókban, miért félne a rímeléstõl? S a végrím hangsúlyosságát (amin én is gúnyolódtam a Százhét százszorszépben) könnyû csökkenteni, trocheussal, enjambement-nal. A jambikus vers mellett – nevezzük annak, holott alig az – szól már az is, hogy hangzóink mind lehetnek hosszúak vagy rövidek, szimplák vagy duplák.

Aztán Illyés, Weöres, Vas bevezették a „rossz rímeket”, olyanokat, amikért egy kezdõt ma is megdorgálnak a prozódia köztünk élõ iskolamesterei. A költõ az, aki hallással született, az iskolamester pedig az, aki megtanulja a hallást egy csinált tekintélytõl, mert nem hisz a magáéban.

Kodály, akkor még, a maga nagyon radikális vélekedéseit általánosította. A végsõ szó ebben az ügyben mégis Kodály õszinte bámulata (késõbb) Weöres és Illyés rímes versei iránt.

*

Az elsõ tíz szonettet (nem a keletkezés, hanem a számozás szerinti tízet) odaadom néhány barátnak. Lássuk, hogyan állják a világ szemét.

Mezey Kati felhív: azt mondja, ezek a versek nem mutatnak olyan váltást vagy éppen törést, mint én képzelem. Folytatják az elõzõ kötetem hangját – szerinte hitelesen ugyanaz a hang szól belõlük.

Folytassam tovább a szonetteket, mondja. Oldottak, nem csilingelnek.

Egyébként, mondja, most mindenki szonettet ír, még a „termékeny formamûvészek” is, mégpedig csingilingit. Ez nem bájol el különösebben.

Az új divat a neokonzervativizmus, teszi hozzá. No – ezt is megértük…

1996. január 1.

Szügybõl írni – a teremtõ Erósz

Magyar Szemle-est a Mûcsarnokban, Szalay Lajosról.

Supka Magdolna ezt mondja többek között: „Szalay mindig szügybõl rajzolt. Mindig tele volt szexuális energiával olyankor. Pedig a legszemérmesebb ember volt.”

Ez a sokat emlegetett, sokszor lejáratott lorcai duende, gondolom.

Az Énekek énekét Szalay már jóval hatvanöt fölött rajzolta meg.

A szügy azért találó, illõ kifejezés itt, mert Szalay imádta a lovakat. „Árva gyerek volt, a lovak, az istálló adott csak neki meleget. Árva volt, azért tudott barátkozni…”

No meg vitatkozni. l973-ban Hamzáéknál New Jerseyben ebéden: Szalay és Bakucz József. Szalay tûzijátékot rendezett, Bakucz hallgatott, aztán mikor eljött az ideje, akkor robbantotta finoman ezotériája bombáját. Két rendkívüli ember, akiknek emigránsként nem jutott ki a megérdemelt közeg. Mert közeg a lázadónak, a különcnek is kell…

Szügybõl festeni, szügybõl írni. A dolgok megint összevágnak, s arra ocsúdunk, hogy már rég egy átláthatatlan konstelláció erõterében éltünk öntudatlanul.

1988-ban találkoztam (ismét, kamaszkorom után elõször) Plótinosz írásaival. A legnagyobb szellemi élményem hosszú idõ óta.

Aztán újra olvasni kezdtem 1994–95-ben James Hillman gazdag szövevényû könyvét, a The Myth of Analysist, amelynek elsõ fele az Ámor/Erósz és Psziché történetét bontja ki száz oldalon.

Erósz a kreatív, aktív erõ a lélekben. Célba veszi Pszichét – a pszichét –, s kettejük szerelmébõl és harcából formálódik ki az érettebb lélek. Ez a viszony a valóságban, a mûvészet Dante–Beatrice-viszonyainak s a misztikusok istenkeresésének kivételével, mindig két ember „erotikus” kapcsolódásában játszódik le, amely nem okvetlenül jár szexuális kapcsolattal s beteljesüléssel.

S íme egy ponton, amikor már ki tudja, hányadszor olvasom a Hillman-szöveget, s mindig csak egy kicsivel tovább, mert mindig új arcát mutatja, mint egy vers, itt is Plótinoszra találok. Mert Hillman is õt idézi, aki az erotikus vágyban és szerelemben a felfelé, az Egy felé törekvés szépségét látja megnyilvánulni (Enneádok, VI. 9.).

A „szügy”, Erósz, a duende s a plótinoszi gyönyörfogalom így találkozik.

De Hillman hozzáteszi: a psziché s a szerelem nem Aphrodité, hanem Perszephoné jegyében áll. Vagyis az Erósz égette psziché a halál misztériumát, Perszephoné alvilági lakozását érti meg s éli át, fogadja el. Azt is. Így gazdagodik a lélek.

Hillman idézi Szókratészt egy helyütt: „Nem volt életemnek olyan pillanata, amikor ne lettem volna szerelmes.”

Valakibe, valamibe. Istenbe. De ahhoz Erósz jelen kell legyen. Az erotikát tilos lezülleszteni.

Szókratész, Szalay Lajos (Supka Magdolna mélylélektani tolmácsolásában).

1996. március

Pokolra menni – a 13. szonett

Nem tudsz veszíteni, mondta nekem az éjfekete kígyóistennõ, nem tudod elviselni a vereséget.

S valóban, noha sokszor és sokat veszítettem már, veszteségeimet elfelejtettem, letagadtam magam elõtt is – még büszke is voltam rá, hogy mindig csak elõre nézek.

Pedig elsirattam Apámat, zokogás rázott, de aztán már ritkán gondoltam Reá, és még máig nem mertem elõvenni az õ emlékiratát, melyben, úgy sejtem, életét kudarcnak állította be, s reám is át akarta – akaratlanul? – hárítani annak terhét.

Pedig addig nem végeztem el életem feladatát, amíg az emlékiratot el nem olvasom, majd aztán meg nem emésztem.

Méghozzá: mint vereséget, amely természetes, s azért olyan, mint a gyõzelem: nem számít.

Ahogyan Don Juan Matus mondja (Castaneda).

*

Most indult bennem újra a szonettciklus. Hirtelen rádöbbentem, hogy miért nem tudok továbblépni. Azért, mert nem szállok benne le az alvilágba. Vereséggel, kudarccal, halálélménnyel szembe kell most nézni, ki kell õket írni, mert igenis itt vannak bennem, csak ki akarom kerülni õket.

Az elõzõ monológ az, amitõl fölfakadt bennem ismét az írás forrása.

A süllyedés volt ugyan eddig is az egyik fõ téma, de inkább mint zuhanásélmény. Nem idõztem el eddig a süllyedtség, a letargia, az apátia állapotainál a szonettciklusban, a vereségtudatnál s a vele kapcsolatos személyes sebeknél.

Tavaly túlságosan elvitte, felröpítette a „szerelem”-téma az elsõ ciklust, s ennek kiírása után elakadtam.

Persze nincs „késõ”: szerkezetileg, dinamikailag sem, hiszen nem tizennégy szonettet tervezek, hanem „akármennyit”, vagyis a ciklus addig írja majd magát, amíg nem merülnek ki a Plótinosz-konstelláció érzelmi, képzeleti és intellektuális energiái. Ilyen értelemben is nyitott mû, nemcsak belsõ formai nyitottsága és az ide-oda gomolygó, el-eltûnõ témák miatt.

De valahányszor gyakorlati kényszerek miatt abbahagyom a ciklus írását, csak nagy lelki rákészüléssel és bénító kétségbeesés után tudom újrakezdeni. A mindennapi küszködés, a banalitás ezerrétegnyi pora rakódik a gomolygó, mélyben vonuló érzelmekre – maga a pokol pora, plótinoszi értelemben, mert ez a pokol egyik fõ neme.

Amikor beszámolok Szabados Gyurinak az alászállásomról, egyetértõen mondja: „Csupa kék és fehér színben játszott eddig ez a ciklus.” De azért volt benne vörös is, teszem hozzá én.

Nem merünk a sebeinkhez nyúlni – bizonyos mértékig ez a lelki egészség jele –, nem merünk rájuk nézni. Pedig aki teljesen épnek hazudja magát, az kiszikkad, és elveszti lelki energiáit. A pszichében – s a kozmoszban – minden arányok, mérték kérdése.

1996. augusztus

Racionalizmus, linearitás, nyalábok

A 18–19. századi racionális világmagyarázatok – melyekbõl az következne, hogy a világban a dolgok kuszán kerülnek egymás mellé, esetlegesen, mint saját lineáris láncaikat követõ sorok, amelyeket csak az önkényesen választott pillanat metszete láttat együtt – nyilvánvalóan alkalmatlanok céljuk betöltésére. Nem tudják elfogadni a mégsem oly véletlen eseménynyalábokat, horizontálisan összefüggõ, egymásra ható szekvenciákat, a szinkróniát.

A napok nem egyformák. Vannak rossz napok – hamar felismerem õket – és jó napok. Vannak napok, amikor nem szabad új tevékenységbe fogni, új kapcsolatokba lépni, mert balul indulnak el, és egész sorsuk ezt a rossz konstellációt fogja magán viselni. Vannak telefonos napok, amikor tízen hívnak fel egyetlen délután, egész estém beszélgetések hosszú füzére lesz. Vannak napjai a szerelemnek, a barátságnak, a gyásznak. Máskor meg minden sikerül, amibe aznap fogunk bele. Vannak pénzes napok – és pénztelenek.

Erre konvencionálisan vett racionális magyarázat nincsen. A praktikus, „logikus” észember azt mondja erre: marhaság. És elcsúszik egy dinnyehéjon, õ, aki mindig éberen figyeli a lába elõtt a kövezetet.

Vannak napok, amikor minden könyv jó helyen nyílik ki. Ma például itt: „Minden részecske és minden erõ hat az összes többire. Nincsenek elkülönült erõk és dolgok a természetben, csupán egymásra ható történések sorozatai különféle jellegzetességekkel.” Majd, most már továbbkövetve a nyomot: „következetes rendet észlelünk a kozmológia szerkezeteiben és állandóiban, valamint a fizika és kémia folyamataiban, hogy ne is beszéljünk a biológia és az ökológia által felfedezett, szinte a csodával határos módon koordinált rendszerekrõl. Ha a tudomány meg akar felelni a tényeknek, akkor – a széttartás (a divergencia) dinamikája mellett – le kell írnia az összetartás (a konvergencia) dinamikáját is.” (László Ervin: Kozmikus kapcsolatok, 152. és 157. oldal.)

1994. november

Építkezési elvek a szonettekben

A térbeliség: a linearitás kerülése, részben az elemek ismétlésével, részben feltördeléssel, egy versen belül is. Ez egészen más, mint a Tandori-szonett, sõt a Szabó Lõrinc-szonett.

A ciklus szó szerint értendõ: ciklikusság. Gomolygás, keresztül-kasul cikázó fények, Ariadné-fonál.

Domináns elemek ismétlése: emelkedés és süllyedés, mozgólépcsõ, magasabb síkra robbanás egy átszakadó élményben, hirtelen zuhanások, kígyóasszony, váratlan kegyelmi pillanatok.

A narráció folytonos megtörése egy versben, de a ciklusban is. Hirtelen váltások, visszakapcsolások.

A lélek körpályái, ez is domináns elem. Eshleman füzete, japán költõ-festõk, Hillman és annyi minden más „üzenet”.

A hang – ez is domináns elem. Amelyik mindig másvalakibõl – másból? – szólal.

1996. õsz

Utazás és visszatérés

„Azt gondolhatnánk, hogy van biztos út. De az a halál útja lenne.” Ezt Carl Gustav Jung írja valahol. Nincsen egyenes pálya. Aki tudja, milyen utat akar végigjárni a következõ húsz évben, lelki halott.

Egy pillanatra meg kell állnom, és feltennem a kérdést magamnak: és mi van akkor, mit jelent az, ha politikusi mûködésemet 1988–96 között nem egyébnek fogom fel, pszichikai szempontból, az életúton, mint kirándulást, mint menekülést egy belsõ krízis kérdései elõl, az élet beköszöntõ középsõ fázisának fenyegetõen felsejlõ kérdései elõl?

Ha így volna, ha a cselekvés színpadára lépés egy válság elõl adott kiutat, az nem vesz el a politikai tevékenységem önértékébõl. Maga a kérdésfeltevés is egy költõé és tudósé, aki elõtt zárva voltak a cselekvés útjai – még a szakmai pályán is. Ennyire eltorzította a teljes emberi életrõl alkotott képünket a bezártság állapota. Ha kinyílik a kapu, és kilépünk rajta, azt hisszük, hogy az menekülés. Holott csak emberi jussunkat vesszük birtokba.

Ha terápiát hozott a politikai szerep lehetõsége, éppen ezért, a mi kóros társadalmi helyzetünkbõl következõen tehette. Szükséges korrekció volt, az utolsó pillanatban, a normalitás irányába. Mindünk számára. Látványos külsõ nehézségei és – mindennek ellenére – valódi sikerei tényleg gyógyulást jelentettek. Ezért sem helyes menekülésrõl beszélni. Menekülés – tiszta célok, teljesebb élet felé? De a változás, fokozatossága ellenére is, drámai volt. És miközben az utazás népmesei próbáin átesett az ember, ahhoz is erõt gyûjt, hogy utána már másképp térhessen vissza a belsõ próbákhoz.

Ezek sem kicsik, és az a veszélyük, hogy látszólag elkerülhetõk. Meg kell keresnünk belsõ ellenállásainkat, mert ott vannak az érzékeny pontok, s onnan nyerhetünk energiákat – mondja Clayton Eshleman a mûvész útkeresésérõl. A belsõ dráma is folyt közben a mélyben, s be-berobbant a tudatomba hirtelen.

S ott találtam magam váratlanul az Isten-kérdésnél, az Isten-élmény megélt elfogadásánál, a Krisztus-élménynél. Ahogy Jung ötvenévesen Afrikában az otthon hagyott problémákról álmodott, úgy szembesültem Jeruzsálemben egy éjszaka a Jézus-áldozat felemelõ fájdalmával. Ahogy azt megírtam a Dávid Katalin Emlékkönyvben.

Ez a belsõ folyamat 1988-ban kezdõdött: amikor a válságom személyesnek tûnt, és ennek során kezembe került az új magyar Plótinosz-könyv, amely elmélyítette misztikus élményeimet.

S ahogy most az események és a keserû tapasztalatok egyre távolabb sodornak el a politikától, egyre beljebb kerülök abba a világba, amelytõl féltem. De most már keresem: és tudom, hogy verseket kell írnom és esszéket, ez az én elsõ kötelességem. És ebbõl kell erõt – és gondolatokat – merítenem ahhoz, hogy közéleti szereplésemnek ne tulajdonítsak túlzott jelentõséget, s amennyiben folytatom, csak megújult szellemi alappal tegyem.

1996. december

Táncban a sötéttel

Ma átadtam a szonetteket Mátis Líviának. A tizennégyes, tematikailag folyamatos ciklus címe most: Táncban a sötéttel. A többit különválasztottam. Az elmúlt húsz napot, kisebb kihagyásokkal, a szonettek „véglegesítésére” szántam. Sok mindent megoldottam, de hiába: ennyi idõ nem elég. Marad elegendõ vázlat, félig befejezett munka a következõ menetnek, a folytatásnak. Majd amikor megérik hozzá az idõ. A könyvet le akarom – le lehet – zárni. Folytatható.

Verset írni csak a hallgatás és a más irányú aktivitás szüneteivel lehet. Ez nem olyan, mint a regényírás (ahogyan a regényírást képzelem). A dolgok belül kell megérjenek – s ezt kívülrõl, tudatosan lehet segíteni olvasmányokkal, a gondolkodás irányításával, életrenddel, de a tempót végsõ soron a lélek szabja meg.

A múlt hét közepén mélypontra jutottam, amikor egyes közhelyszerû részek átírásával küszködtem. Úgy éreztem, az egész szonettsorozat elhibázott, korszerûtlen gondolaton alapul. Szövege túl áttetszõ. Aztán rájöttem: én áttetszõnek kell lássam, de éppen eléggé ezoterikusnak érzik eddigi olvasói.

Amikor benne élek ebben az „ezoterikus” világban, nekem áttetszõ.

1997. március

 

 

Részlet a Kortárs Kiadónál Kentaur-szárnyak címmel megjelenõ esszékötetbõl.