Lackfi János

Vízigény

Rendkívül nagy a vízigényem
ingok hát nyarak fény-levében
és kornyadozva, megaszalva
döntöm a szénsavast magamba
kristályszemcsék szilánkja végül
a tudatomba mind beépül
csilingelve ömlik ezerszer
be a résen: torkom a persely
automata vagyok, nyelõgép
mocskos mancs szüretelte lõrét
szûrök át testemen, batisztra
ömlik a lé, aligha tiszta
vízfúvásban száradni lengnek
vasalt tájak legbenti leplek

Betlehem

az éj az éjszakában
alom csípõs szagában
maró vad trágyagõzben
halotti lepedõben
így kiterítve szépen
fekszik halál a létben
a lét melyben halál van
szuszogva létre váltan
sajtszagú pásztoroknak
izzadott botja botlad
mint szénrúddal motoznak
az égre satíroznak
írástudatlan ábrát
ruhájuk durva zsákját
hozzák el benne krumpli
föld alól kigurulni
bágyadt tekintetük ma
üveges tiszta csíra
kikél a durva testbõl
nem festi bõrre festõ
szutyok ammóniákja
piszkos sarlók a körmök
de mocskuktól az ördög
nyüszítve megcsömörlött
vágtat az éjszakában
sívó homok havában
meghempergõzve dühben
fötör harminc ezüstben
csikar nemlét savában
gyomorforgó csatában
és száll a kvarc sugára
míg benn szülõtlen árva
testecskét lát szülõje
a világ szeretõje
sivalkodik kapargál
és élesebb a kardnál
szeme kis körme hangja
és ki- és betakarja
és hengergeti némán
kinéz benéz ne nézz rám
de nézz rám tehetetlen
lehetõ lehetetlen
e lehelet-bajuszka
majd az ajakra kúszva
majd a mellkasra esve
szakáll közébe veszve
majd olajjal bekenve
mint illatozza szerte
azt ami most enyém csak
az ujja mint a jégcsap
jaj jégcsap olvadóban
valóban oly valótlan
hogy belül mind a szervek
benépesedve termek
lesznek mind-mind teremnek
végsõnek végtelennek
ne sírj de sírj halálom
halászlak mindenáron
megfogni leple varsa
de csak ha õ akarja
orsója lenge szösznek
milyen szálak kötöznek
megfognak megkötöznek
pedig kélgyó liánszál
foszlékonyabb a nádnál
ha éri fércnyi ujjad
téged bújtatni bújjak
vagy megmutassalak tán
idõ eljötte napján
hiszen kinek mutatlak
méhembe visszaraklak
bubának kis bibének
oda hová az ének
tenger-fodorban ér el
hol föld-mágnes vezérel
himbáltat laza pányván
tevécském bamba bárkám

Templomban elveszítik

Hol tejbe mártogatva
hol forgatva szurokba
az oszlopok közében
vagy a fényes középen
a fájdalmas bujócska
megvagy nem vagy az ócska
s az új kövek vakablak
te vagy ölembe kaplak
ölemben csak redõknek
hullása egyre bõvebb
kinyúlnak összemennek
játéka végtelennek
játék körömnyi kések
vésõk vagy kard-döfések
késõ vagy tán korán van
itt érintés honában
itt a mészben habarcsban
mely táncol kõbe martan
itt állandó az összeg
mit a részek kötöznek
forgasd a tõrt dobáld csak
el ne vétsd jó anyádat
te ki itt vagy meg ott vagy
hol fény fonákja rothad
hol árny visszája réved
vernek mint sás az élek
szíved visszhangja korbács
hogy ülsz vagy épp botorkálsz
ez kitalálhatatlan
testektõl forr a katlan
lángjuk a nyughatatlan
szövet mely zeng ahol jársz