Mészöly Dezsõ

Köszöntjük a Kossuth-díjas költõt.

A nyolcvanegyedik tavasz

A télen hányszor vágytam fellegekbe!
Megszökni, messze szállni, ellebegve,
itt hagyva ezt a vértõl csatakos,
nagy harcmezõt, mely holtakkal teli –
s hol bús ütemben, tompán egy dobos
mindegyre a takarodót veri…

Ám itt a nyolcvanegyedik tavasz!

Ép ésszel tudom, nincs sok hátra már.
De megszédít, hogy pezsdül a határ,
a meggyfa hulló szirmokat havaz,
s egy-két merész lány meztelen napoz már…

Én, jégmezõkön szunnyadt, lomha rozmár,
kit kelni hív a hajnal rózsa-ujja,
a zöldellõ föld rabja lettem újra,
és esztelenül, százszor boldog ott –

hol kivégzésem elnapoltatott.

Tilalom

(Trisztán és Izolda)

Az Éj Szigetén – csak Veled…
És nem szabad – és nem lehet!
Varázslat int – a perc szalad –
és nem lehet – és nem szabad!
Lidérc kísért a balkonon.
A fátyol-függönyt elvonom.
A város távol integet,
küldi a bûvös fényeket.
Az Éj Szigetén – csak Veled –
gyönyörködöm – és szenvedek.
Már majdnem!… Pillám rebben, és
a szenvedély s a szenvedés
egyszerre éltet – s öldököl.
Vár, vár az öl – forró öböl –
gyõz, gyõz a vágy, jól hallom azt:
nyílt ajkadon sóhajt fakaszt.
Egy szusszanás, egy mozdulat
elárulja a titkodat.
Bevallod így önkénytelen:
hiába harc s önvédelem,
már mindkettõnknek kárhozat,
hogy nem lehet – hogy nem szabad!