Serfõzõ Simon

Télutó

Elment a január, s jórészt vele a hó is. Pótlásáról azonban hamarosan gondoskodott még a tél. Ami igen elismerésre méltó cselekedet volt a részérõl, mivel a muszmuszok kezdtek elmaradozni a tanyától.

Ha meg is jelentek a közelben, nem merészkedtek a hurkok mögé, hogy nekizavarhassam õket. A legkisebb neszre is – vonat mozgolódott valahol a sötétben, a széltõl egy-egy gally meg-megrándult a fán – hanyatt-homlok menekültek.

Elõtte pedig arra jöttek rá, ha éjszaka megjelenek a kisház sarkán, nem föltétlenül kell nekirohanniuk a huroknak. Azokon át lehet ugrani is.

Sõt, ha ügyesek, mellettük is el lehet slisszolni. Hovatovább, nem kell feléjük se menni!

Ahogy olvadozott a hó, s elõ-elõbukkantak a szántáshantok, találtak a földeken rágcsálnivalót. S mért igyekeztek volna olyan helyre, ahol éjszakánként – égszakadás, földindulás! – bot röpül közéjük éktelen kiáltás kíséretében? Melyik nyúl az, amelyik szívesen veszi, hogy jó étvágyú abrakolását ily módon zavarják meg?

Mostanában az istállókamrában nem is szaporodott új zsákmánnyal a létszám. S ez egyetlen nyulat jelentett csupán.

Az újabb havazás fordította csak vissza a tanyához õket. Amikor már rágnivalóra napok óta nem bukkantak, s a gyomruk kezdte szóvá tenni ezt. Nekem meg, ha azt akartam, hogy a menekülésüket egyfelé irányítsák, bele a hurkokba, azok fölé újabb drótokat kellett feszítenem, ne tudjanak fölötte olyan könnyen átjutni.

Újra odakényszerültek hát a karalábéhoz, s nem is riadoztak úgy, hogy minden kis semmi zörejre vegyék a nyúlcipõt, s irány a sötét éjszaka!

Egyet sikerült is még a hurkokba riasztanom, de ezzel vége lett a vadászatnak. Olyan enyhe idõ kerekedett egyik reggelre, a nap még fel sem jött, már megeredtek az ereszek. Délutánra a hónak hírmondója alig maradt.

Vége szakadt a téli szünetnek is, az iskolatáskát kézbe kellett vennem, akármennyire nem akaródzott. Nem, mert egészen hozzászoktam, hogy éjjel föl-fölkeltem, figyeltem az ablakból, a hurkok körül mi történik, mikor alkalmas kilépnem az ajtón, reggel pedig lapítok az ágyban nyolc-kilenc óráig. Majdnem odáig, amíg anyám haza nem ért a tejhordásból. Amit azért nem vártam meg, mert hogy nézne ki: õ már a várost megjárta, s én még mindig az ágyban nyújtózkodom, hallgatom közben a fülkagylós rádiót. Persze apám is kezdett már piszkálni, mikor mászok ki a takaró alól?

– A sok fekvéstõl az oldalad kidõl!

Nem is esett jól a visszazökkenés a rendes kerékvágásba. Hogy akkor, amikor máskor még a másik oldalamra szoktam fordulni, egyszer csak azt tapasztalom: ülök az iskolapadban.

Hogy kerültem oda, csak néztem.

Aztán hamarosan megkaptuk a félévi bizonyítványt is, amit kézbe véve úgy találtam, csak jó volt átiratkozni ebbe az iskolába. A másikban azóta számolgathatnám az egyeseket, hányat sikerült összekapkodnom belõlük. Itt meg – hogy, hogy nem – kezdtek javulni a jegyeim, s egyre nagyobb kedvvel figyeltem az órákon. Lassan el is felejtettem, milyen bugyrokat jártam még nem is olyan régen.

A felejtés azonban egyúttal óvatlanná is tett. Mintha a múltamban már minden a helyére került volna. Otthon a bizonyítványom így maradhatott a konyhaasztalon. Nem jó helyen, abban a pillanatban tudtam, amint apám belépett a nyárikonyha ajtaján.

Anyámnak adtam oda aláírásra, aki letette a gombócoslábas mellé, s ottfelejtõdött. A megkönnyebbültség, hogy megúsztam a bukást, tett ilyen figyelmetlenné. De akkor már nem volt mit tenni. Tudható volt, a kismalacból hízó lesz.

Apám természetesen, amint meglátta, egybõl nyúlt érte, hogy a kezébe kaparintsa. Nem érkeztem elkapni elõle.

– Hadd látom már, mi van benne! – s elhelyezkedve a hokedlin, a lámpa felé fordítva a bizonyítványt, elkezdte lapozgatni. Jobban lássa, amit látni akar.

Az lett volna a legkevesebb. Mert lássa! Egyeseket nem talál benne úgysem. Hármasokat inkább. Amik nem ötösök ugyan, mint amilyeneket õ – gondolom – látni szeretett volna. Még csak nem is négyesek. Ám mégse kettesek, s fõleg nem olyan egyenes szárú gamók, amelyektõl csak éppen hogy megmenekültem.

Az igazi baj abból adódott, hogy apám, mintha sose látott volna még iskolai bizonyítványt, ide-oda forgatta a lapokat. Valami miatt gyanús volt neki, szagot kapott. S minél inkább igyekeztem kivenni a markából, hogy nincs abban semmi különös látnivaló, annál jobban eltartotta elõlem, s még tüzetesebben kezdte vizsgálgatni.

– Még majd összepiszkolod a kezeddel – szólt rá anyám. – Ahogy kinéz, a kutya nem enné meg belõle a kenyeret. Legalább megmostad volna elõbb!

Akkor nem is kerül a kezébe, vélekedtem magamban, tettem volna róla, hogy eltüntessem.

Vártam, mikor jön rá, mit akartunk elõle eltitkolni.

– Ezért nem láttam én ezt a bizonyítványt mostanában! – horkant föl egyszer csak apám. – Hát ezért!

Tudtam mindjárt: utolérte a sánta kutyát!

Amitõl oly régóta tartottam, fölfedezte az iskolaváltást. Én vagyok a hibás, nem kétséges. Mert ha szólok annak idején, amikor a tanulásom körül a gondok kezdõdtek, a dolgok nem fajulnak idáig. A titkolódzásba anyámat én rántottam bele. Akkor kellett megtudnia, milyen veszedelmek környékeznek, amikor már égett lábam alatt a talaj, s a tüzet kellett oltani. S amikor látta, milyen válságos helyzetben vagyok, nem akarta, hogy még apám is elõvegyen. A gödrön, amibe kerültem, még mélyítsen.

– Te nem is abba az iskolába jársz, amibe én tudtam! – vágott szemembe tekintetével apám. – Hogy kerültél te egyikbõl a másikba? Mondjad, hadd hallom!

Csakhogy én képtelen voltam megszólalni, hogy hallja a magyarázatomat. Anyámnak kellett a segítségemre lenni:

– Én vittem át. Emitt már meg akarták buktatni.

– Buktatni? – hökkent meg apám, s kezdett elvörösödni az arca. – Hát nem tanul? Mit csinál itthon, mikor hazajön?

Anyám védekezés helyett támadásba lendült:

– Még te kérdezed? Nem a teheneket legeltetted vele? Nem te dolgoztattad?

– A nyulakat is én fogdostatom vele, ugye? – csapott vissza apám tele indulattal. – A fához is én küldtem ki tavaly a ládával, hogy a foglyokat csalogassa alája? Szétszórta nekik a sok kukoricát! Azt hiszi, nem vettem észre? Csak nem akar az ember mindenért szólni.

Ámultam csak, hogy apám tud errõl. Ráadásul el sem felejtette, pedig mikor volt az már! Elõle semmit nem lehet eltitkolni? Mindennek a nyomára bukkan, amire nem kellene? Fõleg amit szeretnék eltitkolni elõle? Lehet, hogy arról is tud már, hogy a kabátjáról levagdostam a gombokat. Csupán az alkalmas pillanatot várja, hogy az orrom alá dörgölje – legyen mit szagolgatnom!

Ha így állunk, merültem magamba, nincs mit csodálkozni, hogy a múltkor is, amint a nagyházba lépett, azonnal észrevette: a sublótról odavannak a porcelángombok. Csak akkor nagy lármát nem csapott, nem úgy, mint most. Tudta, hova kerültek, az antennát a szeme láttára szereltük föl Janival. Anélkül a rádió nem szólalt volna meg. Azt pedig szereti hallgatni õ is.

Amint mindez így végigiramlott a fejemben, anyám szólalt meg újra, apámat okolva, amiért nem tanultam rendesen:

– Nem kellett volna õvele répát sem hordatnod a szekérrel, kivinned kukoricát törni, a szárát vágatnod vele. Hagyni kellett volna, legyen ideje tanulni.

– Nem dolgoztattuk mi annyit! Attól még lehetett volna tanulni. A kukoricatörés nem tartott hónapokig!

Nem, valóban. Csak éppen ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy abban az idõben összeszedtem jó pár egyest. Rögtön az iskolakezdés után. Nehogy elbízzam magam.

Akkoriban jó néhányszor volt úgy, hogy alig értem el a déli vonatot. Délutánra kellett menni iskolába, s délelõtt napokig a kukoricát törtem apámmal az egyik tanyaközeli földön. A vonatok jövés-menésébõl próbáltuk kitalálni, hány óra lehet, ami nem mindig sikerült. Sokszor kellett szaladnom, hogy idejében kiérjek az állomásra. Mosakodásra se jutott idõ. Mentem úgy, ahogy voltam, loholtam az úton.

Egy ilyen alkalommal történt, hogy anyám azzal jött meg a reggeli tejhordásból, mire mennem kell a vonathoz, mákos tésztát készít. Az lett volna aznapra a reggeli s az ebéd is.

A fazékban föltette a vizet a tûzhelyre. Begyújtott, s várta, kezdjen melegedni. Sok idõ nem telt bele, mikor észrevette, a füst dõl kifelé a csövön, a platni mellett, mindenütt, ahol a sparhelton rés volt. A nyárikonyha egykettõre teleszaladt füsttel. A legyek zúgva menekültek az ajtón kívülre.

A kémény nem huzatolt rendesen, vagy a tûzre való fa volt nedves, mindenesetre sehogy se akart meggyúlni a tûz. S így mért akart volna a fazékban forrni a víz?

Olyan hideg volt még, mint a kútban.

Jó negyedórát elkínlódott a tûzzel anyám, mire rendesen égni kezdett. S ez elég volt ahhoz, hogy ne legyen idõre készen a mákos tészta. Ott álltam felöltözve az ajtóban, s a tányéromban még mindig csak a villa árválkodott, nem volt mit ennem vele.

Anyám a gyúródeszkán a mozsártörõvel törte meg a mákot. Én ez idõ alatt a cipõmet megkeféltem, meg is fésülködtem, a varjak nehogy rám kiabáljanak, milyen pacuhán nézek ki. Apám meg a biciklit vette elõ, hogy felültetve a vázra, elkerekezzen velem az állomásra. Másképp már nem értem volna el a vonatot.

– Kész lesz-e már? – sürgette anyámat, aki majd szétszállt az idegességtõl. Toporzékolt a nyárikonyhában. Alig látszott a füsttõl, ami nem akart kimenni az ajtón.

– Nyisd ki az ablakot is, te! – szólt be neki apám. – Ott fúlsz meg!

– Te nekem ne parancsolgass, megértetted-e?! – kiabált vissza. – Inkább készítettél volna be rendes tûzrevalót, a kéményt tisztítottad volna ki! – Rázta egész testét az ideg. Szorította markában a kanalat.

Tíz perc se volt már a vonat indulásáig. Ez idõ alatt kellene megennem a mákos tésztát, s kiérnem az állomásra is.

Ha megfõtt a tészta, ha nem, a szedõkanállal anyám kimerte a fazékból, belecsapta a tányérba. Mákot hajított rá, cukrot.

– Tessék! Egyed gyorsan! – lökte elém.

– Nincs rá ideje, nem látod? – vesztette el türelmét apám is. – Nézz az órára!

Erre elõkapott anyám egy újságpapírt, a tányérból abba csapta bele a mákos tésztát, s be vele a táskába!

– Majd megeszed az úton!

Hogy mivel egyem meg, nem mondta. Mert a villát nem tette melléje.

Akkor már a biciklivázon ültem. Apám a fatáskát fölakasztotta a kormányra, s a nyitott léckapun kerekezett kifelé velem, kanyarodott a dûlõútra. Ott szuszogott a fülem mellett, tekerte vadul a pedált, mert a vonat alig pár kilométerre lehetett a hátunk mögött. Egyre hangosabban hallottuk zörögni a szomszéd falu felõl.

Mire a dombhoz értünk, a valamikori vasútátjáróhoz, alig bírtam megülni a vázon, úgy vágta a fenekem. A lábam is zsibbadt: szaladgáltak a hangyák benne.

S ekkor – talán mert nem volt rendesen becsukva, vagy a rázkódás miatt – kinyílt a fatáska. Az összes füzet, könyv, toll, ceruza kiszóródott. Ki a mákos tészta is. Kitálaltunk mindent a kukoricaföld szélébe.

Odaveszett az ebéd, a reggelirõl már szó se essék!.

Nem úgy a hangyáknak! Egybõl meglepték, mintha nekik szántuk volna.

– Ezt jól megcsináltuk! – mondta keserûen apám, s kapkodta összefelé a füzeteket, könyveket, dobálta a táskába.

Én a mákos tésztát mentettem volna, ami még az újságpapírban maradt. De az már nem sok volt, porral is beszóródott.

– Majd eszel estére, ha hazajössz – s ültetett vissza a vázra, s már nyomta is a pedált.

A vonat utolsó kocsijára ugrottam föl. De akkor már várt is kicsit. A mozdonyvezetõ látta, mikor a szerelvény elhaladt mellettünk, milyen rohanásban vagyunk, s nem sietett az indulással.

Bár az ellenkezõjét tette volna! Akkor nem kellett volna dolgozatot írnom az iskolában. Igaz, az így is elmaradt, részemrõl legalábbis, mert egyetlen számtanpéldát sem tudtam megoldani. A ceruzám ráment arra az egy órára, mire végre kicsengettek. Pozdorjává rágtam.

Milyen eredménye lett annak, hogy nem tanultam – nem csak azért, mert nem volt idõm rá, a többi is melléje kívánkozik –, ott láthatta apám a kezében tartott bizonyítványban.

Dalolni, táncolni nem jött meg tõle a kedve, annyi biztos.

 

Teltek a napok, apám térült-fordult, s amikor alkalom adódott, nem mulasztotta el, hogy szóba ne hozza a jövõmet. Kis ugribugri gyerkõcöt: ne kínozzon.

Eddig úgy képzelte, egyik iskolából megyek a másikba, harmadikba. Lépegetek az érvényesülés kapaszkodóin fölfelé, mint létrán a padlásra. Meg sem állok addig, amíg nagy ember nem lesz belõlem. Hivatalnok, mondjuk. Az már elég nagy volt neki.

– Tetõ van felette, nem a szabad ég! – ecsetelte a különbséget.

Igaz, azt a munkát nem sokra becsülte. Tintanyalás csak, mondta rá.

– De azért csak különb élet az!

Amire – õszerinte – ezek után ne számítsak. Az a vonat elment. Hadd menjen, gondoltam én meg. Nem kedvetlenített el különösebben. Úgyis traktoros akartam lenni akkoriban.

– Azt hiszed, ahhoz nem kell tanulni?

– Annyi esze csak van tán, hogy nem sül fel ott is! – szólt erre anyám.

– Nem tudom én! Majd elválik. Aki már most majd megbukik, mi lesz vele késõbb? Sokra ne számítson.

– Majd veszünk neki földet – állt mellém anyám. – Dolgozik, s megél.

– Földet? – horgadt föl apámban az indulat. – Azt is el akarják venni, ami van! S te még vennél hozzá? Az olyanok, mint Frici Pista, alig várják már, mikor szabadulhatnak rá.

– Akkor majd beáll hozzájuk disznókat etetni, ganajozni – adta meg magát anyám.

– Frici Pistáékhoz?

– Hová máshová? Alakítják az új csoportot. Azt nézik mióta, merre tagosíthatnának, foglalhatnák le a kisemberek földjét. Erre mifelénk járkáltak nemrégen is.

S ekkor eszembe villant, lehet, hogy a múltkor ezért találkoztam én Frici Pistával az állomás körül. Hát ezért...

– S te oda akarod õt küldeni? Azok közé? – kérdezte apám.

Erre elsírta magát anyám, keserves zokogásba kezdett, hogy a szívem belesajdult. S úgy, a könnyeit törölgetve szakadt ki belõle, hogy dehogy akar õ odaküldeni, dehogy akar. Nem olyan életre szánt õ engem, amilyen ott énrám várna. Nem azért küzdött, kapaszkodott, amióta él, hogy mások lábakapcája legyek, senkiháziak cselédje. õ azon volt mindig, hogy elkerüljek a paraszti sorból, ami neki csak keserûséget, szenvedést hozott. Hogy semmi öröme nincs az életben, csak a munka van szakadásig. S nem ezt várta tõlem, a jó tanulóból elégtelen legyek, el kellett vigyen másik iskolába. A szégyentõl majd elsüllyedt, mikor mondták neki, milyen fia van, nem is figyelek az órákon. õ mindent megtett értem, hogy ne rongyokban járjak, az ennivalót oda tudja tenni elém, rendesen felneveljen. De helyettem nem járhat iskolába, oda nekem kell menni, nekem kell megállnom a helyem.

Meg fogom állni, biztos lehet benne, gyûlt bennem az elszántság. Amiatt ne fájjon a feje. S ne aggódjon, hogy az ólaknál kötök ki. A tájékán se! Megfordultam egy-két téesztanyában, láttam, mi van ott. Szegény állatok bõgtek az éhségtõl, álltak csontjukra lesoványodva a bokáig érõ ganajban, sárban. A mieink, itthon, az ottaniakhoz képest paplanos ágyban fekszenek.

Csakhogy akkor merre veszem az irányt? Ha apám deresre húz, akkor se tudtam volna megmondani. A jövõmet mégsem láttam olyan sötétnek, mint a szüleim. A nyulakból már most pénzt tudok keresni. S ha elmúlik a tél, melegebb idõ jön, akkor meg vizet árusítok a vonaton. Tavaly húsz fillérért adtam egy kannafedõvel.

Véletlenül jöttem rá a lehetõségre. Elég késõn, a nyár lassan a végét járta. Napközben már nem volt olyan hõség, hogy tikkadásig szomjaztassa az utasokat. Mégis, azon a napon, mikor végére értem a gyorsvonatnak, tele volt húszfilléresekkel a zsebem.

– Idejöjjön anyátok, apátok! – köpködtem meg, amikor összeszámoltam, menynyit kerestem.

Úgy kezdõdött, hogy hazafelé az iskolából kanna artézi víz volt nálam. Anyám a sarki trafikosnál hagyta a kannát, hogy amikor megyek haza, magamhoz véve merítsem meg a kútnál. Két kannával visz õ is, de hármat már nem bír, segítsek neki. Az otthoni, ásott kútból ritkán használt fõzésre. Emez lágyabb volt. Jobb ízû is.

Nálam a kanna víz, álldogálok az állomás épülete elõtt, mikor Pest felõl becsattogott egy gyorsvonat. Kis várakozás után indul majd tovább.

Elég jó idõ volt aznap. A kocsik ablakai lehúzva. Néhányan az ajtóhoz közelebb állók közül leszálltak, s megkockáztatták, hogy ellépjenek a peron melletti kúthoz. Ami elég merész dolog volt. Ha váratlanul elindul a szerelvény, könnyen lemaradhatnak, s tekingethetnek aztán. Csomagjukat viszi világgá a vonat.

S ekkor az egyik ablakból kihajolva megszólított egy nénike, hogy a kannafedõbõl nem adnék-e neki vizet?

Mibõl gondolta, hogy az van benne, meg nem mondom.

Mért ne adnék, néztem föl rá. Tetszett a kedvessége, s ahogy mosolygott rám. Öntöttem a kannafedõbe, s felnyújtottam neki. Mikor megitta, visszaadva a kannafedõt, pénzt nyomott a markomba. A következõ ablakból is kért tõlem valaki vizet, már meg se néztem, ki az, s az is adott húsz-harminc fillért. A következõ ablakból ugyancsak pénz ütötte a markomat, csak nyúlnom kellett érte.

Az meg nem esett nehezemre.

S egyre többen integettek, hogy õk is kérnek vizet, õk is kérnek. Mire elindult a vonat, nem volt víz a kannában. Kiürült. Nem úgy a zsebem, az megtelt aprópénzzel.

– Ügyes fiad van! – aratta a dicséretet anyám, ha olyan ismerõssel találkozott, aki látta, miként zsebelem befelé a filléreket.

Amibõl, annyit már tudtam, forint lesz.

– Megél a jég hátán is! – tették hozzá mások. Nekem meg dagadt a mellem, a kabátban alig fértem. Ki kellett gombolnom – disznóbél a kásától –, nehogy szétrepedjen.

Most azonban a nyárnak még nemhogy hamva, híre sincs. Ha enyhült is az idõ, a tél végleg nem szelelt el. Úgy rá-ráreccsentett néha, az udvaron kétszer olyan keservesen nyikorgott a kútgém, mint máskor szokott. S reggelente marta fülemet a hideg, nyáron a põcsiklegyek se különben, amikor éhesek.

Ilyen idõben – az ajtófélfa is megmondja, ha kérdezem – vízárusításból aligha élnék meg. Majd megélek másból, gondoltam, van idõ kitalálni. Nyulat akkor is tudok fogni, például. Pénzzé tudom tenni, ahogy valamelyik nap is az egyiket. Egy maradt még, amelyik éhezik. Mert jóllakva nemigen lehet. Ahhoz ennie kellene, de annak nincs nyoma az istállókamrában. Hiába viszem elébe szorgalmasan a szénát, öntöm lábasába a vizet, ahogy a többieknek is tettem, rá se hederít.

Elhatároztam, pénzre váltom hamarosan, mielõtt feldobná a bakancsát. Ami nem volt neki, mezítláb járt. Járna, ha elengedném.

S ha az egyik pillanatban az eladás mellett döntöttem, a másikban épp az ellenkezõjét gondoltam. Ha pénzzé teszem, nekem nem marad egy nyúl sem. Kit veszek akkor az ölembe? Kit dédelgetek? Mert ha durva is hozzám, belém-belém rúg a lábával, mégis az én munkám van abban, hogy meg tudtam fogni. Mennyit kínlódtam a hurkokkal, kötözgettem a drótokat. S ültem éjjel az ablakban, figyeltem, mikor alkalmas elõugorva az ajtóból eleresztenem a hangom. Fél éjszakákat nem aludtam! Én szenvedtem meg azért, hogy magamhoz tudjam szorítani, szeretgethessem.

Még ha az nem is szeretett engem.

Legalább a lábát szorító zsineget ki lehetne oldani, hogy szabadon lenne! Csak akkor rohanna neki az ajtónak, ablaknak, ugrálna föl a falra, borítana-dûtene föl mindent, ami a kamrában van: szerszámokat, kukoricászsákokat, kosarakat. Rendet teremtene egykettõre!

Legjobb lenne ajtót nyitni neki, aztán hadd menjen! Csak akkor miért fogtam meg? S a pénz is kellene, ha már nem is bambira, kiflire, hanem hogy mehessek az ócskapiacra drótot, rendes fülkagylót venni a rádiómhoz. Oda jár Jani is, s szeretnék én is vele menni: az õ útját járni, nem a Frici Pistáét.

Akire épp az átkait szórta anyám, amikor egyik este hazaértem. Apám a konyhaasztalnál ült. Valamilyen hivatalos papír elõtte, mosatlanul tányér, fazék, kanalak. A fejénél a falra akasztva petrólámpa füstölt, kormolta a mennyezetet.

– A piszkos fajzat! – kiabált anyám. – Szakadna rá az ég, ahol van!

– Honnan tudod, hogy az õ keze van benne? – nézett föl apám. – Nem foghatod rá!

– Ráfogom én! õ nézte ki, merre vannak a legjobb földek. Volt rá ideje a nyáron... Nemrégen a nagy hóban is õ járkált arra. Mondták, akik látták! Rohadna meg az ilyen!

Sütött anyám szemébõl a gyûlölet.

Én meg álltam a falra szögelt ruhafogas mellett, s néztem csak, el nem tudtam képzelni, mi történhetett. Miféle bajba érkeztem haza. Nagyba, annyit éreztem.

– Ezen nincs rajta a neve! – mutatta föl apám a papírt, ami az asztalon volt. – Egészen más van rajta!

– Elég az! Éppen elég! – fordult szembe vele anyám. – A legjobb földünket rabolják el! Összeálltak a falu szemetjei, élükön ezzel a senkiházival, s elveszik, ami a másé! Amiért dolgoztam, mint az állat!

– És én mit csináltam? – szólalt meg halkan apám. – Én nem dolgoztam?

– Amit dolgoztál! Én asszony vagyok! Ahhoz képest feleannyit se! Nem te cipekedsz! Más asszony otthon van, mos, fõz, takarít. Én meg minden reggel gebeszkedek, a karom akar leszakadni sokszor. Én hozom a pénzt a házhoz!

– Én meg addig mást csinálok! – próbálta védeni magát apám. – A jószágokat ki látja el? Az ennivalót ki termeli be? A földet ki mûveli?

– Én ott is ott vagyok! – hadonászott a karjával anyám. – S ott voltam a kõmûvesek mellett is, amikor Pesten, Diósgyõrben dolgoztunk. Hordtam a maltert az emeletekre, két ember munkáját elvégeztem! Abból a pénzbõl, amit ott kerestem, tudtunk földet venni! A tiéd másra ment el. A sok gyerek miatt minket nem tudott segíteni se a te apád, se az enyém. Volt, amikor nekünk kellett õket támogatni, mert kenyér se volt otthon. Így kezdtük az életet – a nyomorúságban! S amit szereztünk, azt a kis földet, arra ezek a gazemberek telepednek rá. Pusztulna ki, fordulna föl mind!

S verte kezével az asztalt, ugráltak a kanalak, zörgött a bögre. Majd leroskadt a hokedlira, fejjel leborult a fazék mellé, s keserves zokogásba kezdett.

Átérezve mérhetetlen fájdalmát, alig tudtam elaludni. Amibõl nem is lett alvás igazán, kába vergõdés inkább. Hánykolódtam csak az ágyban.

Tele volt a fejem azokkal a gondolatokkal, gondolatfoszlányokkal, amelyek egész éjjel, mint a pernye a szélben, kavarogtak bennem, s nem hagyták nyugtomat.

S ha végtelenül levert voltam is, kedveszegett, mint kutya a láncon, éreztem, most nekem kell segítenem anyámnak, lelket verni belé. Látszott rajta, õ sem sokat aludhatott az éjjel, mély szomorúság rítt le az arcáról.

Szerettem volna valamivel a kedvében járni, megvigasztalni, fölülkerekedhessen a lesújtottságán, a bennünket ért csapáson. Csakhogy mi lenne az? Mivel tudnék én a bánatán könnyíteni?

S ekkor eszembe jutott: a tervet, amit napok óta fontolgattam, most végrehajtom. Kaptam a csuhészatyrot, s mentem egyenesen az istállókamrába, hogy beletegyem a nyulat, ami nem is volt olyan egyszerû, alig találtam meg. Valamiképpen bevergõdött a korpa- és kukoricászsákok közé, ahol odaszorult a falhoz.

Talán – ki tudja – az ösztöne vitte oda, ahol félrehúzódva, ahogy elpusztulása elõtt minden állat szokta, befejezni szánta az életét, nem látva semmi reményt a szabadulásra.

– El akarod adni? – kérdezte anyám, mikor meglátta nálam a szatyorban.

– El – válaszoltam. Az árát pedig neki adom. Amit nem mondtam ki hangosan. Visszautasította volna, tudtam elõre.

Ha azt a veszteséget nem is pótolja, amit az egy hold föld elvesztése jelent, de talán jól fog esni neki. Megérzi, hogy vele vagyok. A bajban nem hagyom egyedül.

Szótlanul ballagtunk az állomás felé. Anyám vállán a horogfára akasztott két tejeskanna, nálam a szatyor, fatáska. Kis szél lengedezett, ami elég csípõs volt, ott kellemetlenkedett körülöttünk, amíg vonatra nem szálltunk.

Amilyen gyorsan elhatároztam otthon, hogy a nyulat magamhoz veszem, olyan nehezen találtunk ezúttal gazdát neki. Volt, aki azt mondta, majd meggondolja holnapra. Mások sokallták az érte kért pénzt. Nem a negyven forintot, a harmincat is.

Vittük egyik helyrõl a másikig. Ajánlgattuk. Dicsértük, milyen fiatal, kövér. Pedig tudtuk, hogy csak az inak s a bõr tartja össze.

– A jó Isten meg ne verjen bennünket a hazugságért! – aggodalmaskodott anyám.

– Megvert már minket – próbáltam megnyugtatni. Pedig rajtam még ezután vágott végig, ha nem is bottal. A következõ házig kellett csak menni. Nem messzire.

Lépdeltünk befelé a kapun két ház téglafala között a keskeny járdán. Ahová, akárcsak az udvarra, nemigen tudott besütni a nap. Meg is csapott, amint bentebb értünk, az árnyékban meghúzódó hideg. Ahol a hó, ha megtöppedt is, alig olvadt valamit. Bokrok ültek benne, azok mögött pedig kis hetyke tetejû fészerféle mutatta magát. Akkor még nem tudtam, miféle munkát kell ott elvégeznem.

A vörös, loboncos hajú asszony, aki kijött elénk az ajtóba, s akinek elszepegtem, mit tartok a szatyorban, mi a szándékom vele, nem sok hajlandóságot mutatott, hogy kapjon az alkalmon. Csak miután anyám kimérte neki a liter tejet, állt rá az alkura.

Egy feltétellel!

Ha le is vágom neki!

Megkönnyebbültem, végre vevõ akadt az utamba. A következõ pillanatban azonban belém gyökerezett a rémület, mire kell vállalkoznom. Azzal, hogy „portékámmal” nem akartam tovább házalni, úgy éreztem, el is vállaltam a munkát. Nincs visszakozás.

– Megvárjalak? – kérdezte anyám, mikor látta, hogy megalkudtunk.

– Menjen csak! Majd utolérem.

Nem akartam, hogy lássa, hamarosan mi történik. Akkor már a hangom is megváltozott. Az asszony közben eltûnt az ajtóból, majd a konyhából egy késsel jött vissza. Eléggé békanyúzónak nézett ki.

– Oda hátra menjél vele! – mutatott a fészer irányába.

Csaknem egyszerre csukódott be anyám után a kapu s az asszony mögött a házajtó. Aki be is zárkózott, hallottam, amint a kulcsot elfordítja a zárban.

Hatalmas csend szakadt rám, ahogy ott maradtam – késsel a kezemben – egyedül az udvaron. Majd megfulladtam benne.

Valahogy elvánszorogtam a fészer mellé, ahol a fûrészbakra fölakasztottam a szatyrot, de hogy utána a nyulat hogy vettem ki belõle, hogy tettem nyakára a kést, nem tudom.

Csak arra emlékszem, hogy a nyakán ejtett sebbõl sugárban ömlött a vér. Majd eldobva a kést, mind a két kezemmel markoltam a lábát, mert rúgott, dobálta magát. S már nemcsak a hóra, rám is spriccelt a vér. Erre elengedtem, s ott sendergett a földön. Döbbenten álltam, iszonyú érzésekkel attól, amit tettem.

Az udvari kútnál próbáltam lemosni magam, megtisztítani a nadrágom, bakancsom. A nyúl még akkor is vergõdött, mikor a kapun kiléptem. Nem kellett a pénz sem, amit ezután kellett volna megkapnom, csak mielõbb eltûnhessek innen. A környékrõl is.

Vaktában talpaltam az utcákat, minden cél nélkül. A verejték ellepett. De ha megálltam, még rosszabb volt. Bensõmbe mélyedt, szívemig leért a lelkifurdalás, hogy egy olyan állatnak vettem el az életét, amelyiktõl szeretetet vártam.

A végén azzal is megelégedtem volna, ha hagyja, hogy szerethessem.

Nagyon bántott, hogy mindezt erõszakkal akartam elérni. S amikor a tervemmel felsültem, az életére törtem. Kést fogtam rá. Mentségem – próbáltam kibúvót keresni –, hogy anyámat szerettem volna megvigasztalni. Begyógyítani a sebet, amit azok ejtettek rajta, akik a mások birtokára rászabadulva akarnak megélni.

S ekkor eszembe jutottak azok a nyulak, amelyeken hasznukért adtam túl: õk ugyanilyen véget értek. Az õ pusztulásukért ki a felelõs, kit okoljak?

– Az Isten teremtette õket ilyen sorsra – simogatta meg anyám a fejem, mikor délután hazaértem, s elmondtam, milyen gondolatok kínoznak.

– Csak ez nem mentség a visszaélésre: az erõsebbnek a gyengébbek helyzetével – tette hozzá figyelmeztetõen.

De másoknak se az, hogy szabadjára engedve a kezük, önkényeskedjenek – kívánkozott volna ki belõlem, ha meg tudom akkor fogalmazni.

Helyette kimentem a gallyrakáshoz, s leszereltem minden drótot, amit kifeszítettem a fához. Az ugrifülesek ezután szabadon jöhettek-mehettek volna, nem állta semmi az útjukat. De azok már másfelé vették az irányt.

Napközben – a ház végébõl láttam – párosával ugráltak: játszottak a barázdákban.