Szakolczay Lajos

Az állat-ember szabadsága

Csíkszentmihályi Róbert új szobrairól

Csíkszentmihályi Róbert legújabb sorozata még akkor is meglepetés, ha tudjuk, hogy az életmûben bizonyos elõzményei vannak ennek a látványos, a filozofikus groteszket érzelemmel telítõ robbanásnak. Mert kétség nem fér hozzá, az állat-ember plasztikák megjelenése robbanás. A szakirodalom, fõként Petényi Katalin korai pályaképe, sok egyéb mellett arról is szólt, hogy Csíkszentmihályinak mit adott „a paraszti élet zártabb dimenziórendszere, az alföldi síkság élménye, az ember és állat õsi kapcsolata, egymásrautaltsága”. Ugyancsak az õ meglátása, hogy a föntiek vezettek a monumentalitásra törõ kõszobrokhoz. „Kõszobraiban az emberi lét és az emberi természet évezredes belsõ nyugalmának kifejezésére törekszik” a mûvész. Megcáfolhatatlan tények, érzékletes példák során világosodnak meg elõttünk emez organikus mûvészet plasztikailag hiteles állomásai. Ezek közül csak egyet, A csiga bemutatása (1970) például Cs. R. anyagelvûségének legfõbb bizonyítéka.

Miért az alapmûnek is tekinthetõ pályakép fölidézése? Mert Csíkszentmihályi új plasztikái szerintem minõségileg mások – természetesen nem az esztétikumot, hanem az alkotó szemléletét tekintve –, mint a három évtizedet reprezentáló, különbözõ anyagokból – mészkõbõl (Szarvas, 1970), márványból (A csiga bemutatása), körtefából (Csodaszarvas, 1968), öntöttvasból (Az utolsó szarvas emlékmûve, 1970) és bronzból (Találkozás, 1970) – készült szobrok, illetve plakettek. A mintázás, a faragás, a plasztikai megjelenítés lett nagyvonalúbb? Valószínû. Amely egy csöppet sem feledteti a még fõiskolai korból származó kõdombormû, a Bociölõ (1963) fenséges nyugalmát, a klasszikus megkomponáltság erejével sugallt, a nézõt a téma ellenére is megkapó békét, de ama harmonikus világkép helyébe egy szarkasztikusabb látásmódot hozott. A jellemtulajdonságokat a kifigurázással csak még élesebbé tevõ, a keserû kacajba életbölcseletet is belopó mûvészemberéét.

A korai szobrok, plasztikák, anyaguktól szinte függetlenül, a „statikus” szépség hírnökei. Még emlékmû voltukban is, nem szólva a bronzérmekrõl, ott a rabul ejtett idõ, amit egy koronás szarvasfej éppúgy hordozhat, mint az elmúlásra emlékeztetõ artisztikus csonthalom. Líra vagy dráma, a hangulat mindenképp emelkedetten ünnepi. Az õsiségre utaló barbár szépség (A csiga bemutatása) ugyan idõnélküliséget sejtet, a történelmet is magába oldó megfeszítettség pedig valaminõ tragédiát (Az utolsó szarvas emlékmûve II. – 1971), mindkettõ méltóságával hat. Szimbólumai egy kortalan, de a lázas történéseket nagyon is egymásra sorjázó drámai kornak. Ha észlelhetõ rajtuk bizonyos fölszabadultság-érzet, az a szobrászmûvész ujjbegyében leledzik. Amit nem csupán a gyakran virtuóz forma közvetít, hanem az általa sugallt szemléletmód.

Az idõ elõrehaladtával, jóllehet a mûvész etikán nyugvó világképét meg nem rendítve, változott az artisztikum felé törekvõ kifejezésmód is. A már említett fölszabadultság-érzet odáig fejlõdött, oly akkora biztonságot nyújtott, hogy Csíkszentmihályi megteremthette a maga modern bestiáriumát. Ám ebben a bestiáriumban, hiába a Raff György Természethistóriájából vett idézetekkel való kacérkodás, emberek lakoznak. Emberek, akiknek állat-ember voltukban teljesedik ki a szabadságuk. A tömbszerû, monumentális szobrok elõadásmódja helyébe egy virgonc, a karikírozástól sem visszariadó, sõt abban kedvét lelõ, az állatformába bújtatott férfi- és nõalakokat groteszkségükben ugyancsak egyénítõ, a torz szépségben emberi jellemtulajdonságokat megragadó ábrázolásmód lépett.

Csíkszentmihályi zsenialitása abban nyilvánul meg, hogy meri elengedni magát. A test (az állatformát magára öltõ férfi- és nõi test) templomát teleültette harsánysággal: érzéki, vad (játékosan vad) indulatokkal és megejtõen emberi, ám a kiszolgáltatottságot fölöttéb tükrözõ drámával. Miközben a mítoszból merített (Romulus, 1995) – az íjként feszülõ, egyetlen porontyát földre pottyantó anyafarkas, történelmi idõket idézõ elszántsága ellenére is a semmibe néz –, volt mersze el-elkalandozni a buja vágyak (Cicázó, 1997) és menyét-asszony testet formázva a szexualitásban kiteljesedõ nõstény fölajzott érzékiségének a terepére is (Kisragadozó, 1994). A légies, ujj-gyökérzetét a levegõ pórusaiba belefúró madár(jérce?)hölgy, úgy is mint az önkitárulkozás-fölajánlkozás és a földtõl való elszakadás szimbóluma (Szárnyas, 1995) ebben a humanizált bestiáriumban csupán az egyik pólus. S ellentéte? A kivagyiságát és mérhetetlen erejét ágyúcsõ-fallosszal csak még jobban tudatosító Nagyfiú (1997). Ez utóbbit formázva – kiinduló élmény az ágaskodó csõdör – a mûvész bátran élt a félelmetes karakterjegyek: a menedzser-papucs mint ugródeszka, az ökölbe szorított, fölemelt kéz mint harci eszköz stb. megmutatásával.

Létösszefüggést sejtet a beszédes címû, csontig soványodott testével az emberhez méltatlan élet ellen protestáló Kutyául (1996). Azzal, hogy ez a hajléktalanokat és kisemmizett öregeket eszünkbe juttató kisplasztika a negatív élés – haldoklás? – jelképe, a gõgösségében tokát eresztõ disznófejû nagyúr (Bácsi, 1994) hurkás teste, bölcs maszk mögé rejtett mindentudása csak még fölháborítóbbá válik. A szobrászmûvész természetesen tudatában van annak, hogy a gyakran ellentétekben megmutatkozó kíméletlenség határozott ítélõerõ is. Ha a szarvas-figurából kiinduló – mesteri statikájú – agancsos Erdõjáró (1998) lendületét, világnagy tappancsait nézzük, lehetetlen nem gondolnunk egy mára, szerencsére, lejjebb csúszott hõsi korszak Tanácsköztársaság-emlékmûvére.

Rohanunk a forradalomba? – kérdezi önmagától is, nem kevés somolygással Csíkszentmihályi (még ha nem is tudatosodott benne a történelmen az életet számon kérõ gesztus), hogy gúnykacajjal tovább építhesse fullánkos, találékony plasztikai megjelenítéssel a különösnél is különösebb bestiáriumát. Medvemaszk mögé bújtatott, az ülõ test nyugodtságát (a lábak formálásában némiképp Medgyessyre visszhangzó „átkaroló” lendületét, tömbszerûségét) a túlélés filozófiájaként megtestesítõ anya szoptatja gyermekét (Mama, 1997). Azzal, hogy loncsos-boncos szakálla a ruha (drapéria) redõivel harmonizál, csak még jobban kiemelkedik a keble halmával életet tápláló erõ. Melynek a két anyagban is megformált Atléta – bronz (1997), 24 cm; gránit (1998), 110 cm – ugyancsak nincs híján. Egy, mellizmával s kiváltképp a bármikor esedékes ugrásával tüntetõ gepárdféle ragadozó öltött itt formát – támadókészsége, még a nyugodt szemlélõpózt tekintve is, mindennél jobban hangsúlyozódik.

A gazella alakú, körtefából készített Fohász (1994), esdeklés az egek Istenéhez, lírai tartalmak hordozója; elsõrangú felületi, a fa erezetét kiemelõ megmunkálással. Ebbõl is kitetszik, olyan állat-embersereglet ez, melyben a groteszk, a csúfondárosság mellett plasztikailag megjeleníttetik néha a fájdalom is. Legmegrendítõbb szimbóluma? A Ködös reggel (1994). Az õzsuta bámész, fürkészõ szemében ott a kiszolgáltatottság, talán a családjáért való önfeláldozás is. Még az általa kitalált – vagy rákényszerített? – póz is azt célozza, hogy valamiképp a szexis nõhöz hasonuljon. A tágra nyitott, ám csupán a homályt látó szem fájdalma mindennél beszédesebb: a hölgy azt látja, aki õ már sohasem lehet.

Az új szoborsorozatban leginkább a mesterségbeli tudás: a káprázatos formaérzék, az egy-egy alakhoz jól illeszkedõ patinázás stb. játszik szerepet, de lehetetlen nem gondolni Csíkszentmihályi Róbert játékosan komoly attitûdjére. A magatartás mélyén – innen a fölszabadultságot keltõ bestiárium derûje – mindig ott a humánum. Az ember, bármilyenek is a körülmények, állattá sohasem aljasodhatik le, de minden pillanatban fölveheti annak álarcát, hogy még inkább – az összes állati tulajdonságával együtt – megmaradhasson embernek.