Kortárs

Szepesi Attila

Az anarcsi boszorkány

Czóbel Minka varázslásai

Évekkel Ady költői forradalma előtt élt a Szabolcs megyei Anarcspusztán, a világ végén egy különös boszorkány. Egy istenáldotta költő, Czóbel Minka, irodalmunk egyik legnagyobb, legtitokzatosabb varázslója, akiről közvéleményünk láthatóan nem akart és ma sem akar tudomást venni. Megelőzte pedig a korát, több köze volt metafizikához, illanó sejtelmekhez és századvége-hangulathoz, mint bárki másnak.

Azon az áttörhetetlennek látszó falon, mely Arany János varázslatos világa és az Adyé között húzódik, s melyet évtizedekig hiába ostromoltak a magyar poéták, Czóbel Minka szabadon átjárt, mint egy test nélküli tündér, aki – ha neki úgy tetszik – szellemalakot ölt. Átjárt a falon, legalábbis átszellemült pillanataiban, mert kevés olyan költője volt valaha is a magyar Parnasszusnak, aki egyenetlenebb életművet hagyott hátra, mint ő. Ám ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a testi valójában rút boszorkány, ez a sugallatai és spirituális színérzékelése szerinti nő-Verlaine olyan verszenéket hallott meg, és a magányos szellem olyan sóvárgását fogalmazta dalokká, az ezredvégi széttöredezettségben is olyan misztikus áhítatú és démoni fényudvarú szavakat mondott ki, melyek ma is modernek.

Magányos lélek volt, és az is maradt. Egy ifjonti álmaiba és enervált világvágyába belenyakló generáció olyan különce, aki – miközben szellemrokonai és indulása társai, Justh Zsigmondtól Reviczky Gyuláig, Gozsdu Elektől Gulácsy Lajosig mind rövid pályafutás után, a józanság meg a téboly határmezsgyéin egyensúlyozva hanyatlottak alá a korai pusztulásba –, ő, a verselő vidéki úriasszonnyá devalvált szoknyás poétalángész kis híján száz esztendeig élt. Mindenkit túlélt, csak a maga baljós árnyékán nem sikerült átallépnie.

Életidegen és – rejtetten, szinte félve titkoltan – hatalmas életvágyat rejtő mindentudó. Idegen nyelveket anyanyelvként beszélő, keleti bölcseletekben, szellemidézésben évmilliárdokat ujja hegyén táncoltató, misztikus álmokban otthonos boszorkány. Külsejében rút asszony, akiben a halálvágy és a spirituális sóvárgás összekeveredik. Egyszerre szent és morbid, akinek álmait visszafogja a konvenció, de oldottabb pillanataiban a nyelve ráhangolódik az új idők új dalaira, az eljövendő korok lázbeszédére.

Az az időszak, melyben fel-felszikráznak remekei, a poétai otthontalanságé. A költőkre nyomasztóan súlyosul a hatalmas elődök szellemárnyéka. Érzik a világ új borzongásait, de nincsen szavuk, hogy azokat kimondhatnák. Csupa megbicsaklott próbálkozás, ellobbant élet, csupa félig sikerült életmű. A látomás eleven, de a versbeszéd öröklött verklihangja miatt a költő nem tudja az érvényes szót kimondani. Új versmuzsikához új hangszerek is kellenének, ám ezek fájóan hiányoznak még. Mintha mindnyájukra érvényes volna a kitűnő Cholnoky Viktor novellájának szentenciája: Paganinit hajdan álmában meglátogatta az ördög, és megmutatta neki, hogyan kell hegedülni, ám eme kispolgári korszak alkotóit elkerüli az ördög, a művészek démona, nekik maguknak kéne az új idők új dallamait megérezniük.

Cholnoky hőse (és persze maga az író is) az ördög tüntető távolmaradását az alkohollal kompenzálta. Czóbel Minka, e jól szituált vidéki polgárasszony már neveltetése miatt sem tehette ugyanezt. Nem egy nagyálmú kortársa hőkölt vissza, a kitűnő Vargha Gyula például, amikor a dilemma megkísértette, hogy úri származása dacára beálljon-e az elátkozott apacsok, a látomásos kocsmatöltelékek, a létezés önpusztító sebesültjei közé.

A festő Mednyánszky Lászlóból (Czóbel Minka sógorából) zavaros életű, koszlott csavargó lett, Csáth Gézát belülről őrölte fel a morfium, Gulácsyt a téboly, Justh Zsigmondot a tébécé, a Cholnoky fivéreket az alkohol. Czóbel Minka, ez a nagyra hivatott, szoknyás Verlaine viszont egy világvégi vidéki kúria rabja maradt élete végéig. Belül, titkos álmaiban élte át azt, amit a többiek a nagyvilágban. Poros pusztákon barangolva, félhomályos fenyőerdőkben faunt lesve, vagy ezüst tavak fölött körbecikázó bőregeret. Ablaktábla visszfényébe álmodta bele a messzi tündérpalotákat, s egy-egy virág rebbenésében érezte meg a tovaszálló angyal szárnycsapását. Medvék és békák, baglyok és Pán isten földi helytartói, a sárgarigók, kunkorgó férgek és emberujjú gyökerek népesítik be az ő hideg, szellemi fényben álló világát.

Mondják, a mámoros Dionüszosz lángjai aranyszínűek, s amire a fényük rávetül, felizzik, de el nem emésztődik. Apollón szellemének fehér lángjai viszont kívülről hidegnek látszanak, de a belsejük éget, s természetük szerint mindent ellobbantanak. Ez az apollóni fény hatja át Czóbel Minka műveit. És szerzőjük, miközben gyakran korát megelőzve impresszionisztikus képeket fest, ködben lebegő, porral-napfénnyel átitatott vedutákat, azt is felismeri egyúttal, hogy eme képek fragmentumai az egyetlen ősanyagból vétettek, mely örökké formáját cseréli a jelenésekben, ahogy azt a keletiek tanítják. Nála tehát az impresszionizmus fényvibrálása egyben a hindu bölcsek Maja-fátyla is.

Micsoda elvágyódás és sóvárgás szól A szél című vers varázslatos tükörjátékában: „Királykisasszony egymagába / Kinéz az ablakon / Sötétlő erdő távolába. / Zúgó vadon / Keríti a nagy ősi várat, / Árkát – falát. / Királykisasszony belefárad, / Nézni a távol némaságot, / A végtelenbe elterülő, / Sötét fényükbe elmerülő / Zöld éjszakát / / Királykisasszony visszafordul, / Tükör falába néz, / Tükörbe ablak képe csorbul, / S a végtelenbe vész. / Végtelen, üres keretében / Sugár alak, / Feje felett gyászfátyolképpen / Tükörfal elhaló vizében / Mint madársereg ingó szárnya, / Elsuhanó, nyugtalan árnya, / Sötét gallyak…” Ki írt le ekkor még ilyesmit, hogy „zöld éjszaka”? És ki érezte meg egy ablak keretében felrémlő, tükrök előtt álló „sugár alakban”, mely a végtelenségig sokszorozódik a tükörjáték által, a szellem borzongató üdvözletét?

Vagy ki érzett – Pósa Lajos és Szabolcska Mihály költői országlása idején – olyan metafizikai megajándékozottságot az erdőn keringő alkonyi baglyokat látva, mint ő? „Hangtalan siklanak / Fejetlen madarak / Lágytollú baglyok. / Meggyilkoltaknak / Sóvárgó lelkei, / Kik az életből egyszerre mentek át, / De szenvedélyük fogva maradt / S most mint elsuhanó kísértet-madarak, / Repkednek, szállnak kétségbeesetten / A sötétlő kert ágai közt… / Az egyik felvisít / Rémület, őrület, borzalom hangján, / Kacag a másik rá, / Majd ismét néma csend…”

Salome és Psyché jár a kertben. Fenn hollók keringenek. Báthory Erzsébet feketemiséje zajlik valahol a távolban, akit „földfeletti, bűnös kéjre tanít a sátán”. Zárdakertek lélekfoglyai sóvárognak a végtelen szabadság után, szívükben – ezt is ez a démoni úriasszony írta le Ady előtt – „az undor költészete”. Donna Juana pedig, egyetlen színművének magamagáról mintázott nagyasszonya, a halálról és a hódításról, a lélekvirágról meg a sátáni kísértésről elmélkedik. A lélek pedig elvágyik Thébába, Indiába és Hellénföldre. Vagy a Szfinx éjt váró, hallgatag világába.

Csupa Gulácsy-festmény, Klimt-vázlat, Debussy-zongorafutam. Impresszionista fényzuhatag, spiritiszta lázálommal vegyítve. Harangszó és halálhörgés. Csontvázra röppenő aranyzöld rózsabogár.

Mennyi titkos vágy és felismerés ebben a költőietlen, száraz korban! Mennyi gátlás és belül kiélt mámor. Mennyi önvizsgáló döbbenet attól a feneketlenül fekete pokoltól, mely a lélek mélyében feltárul, s melyet még nem nevezett néven a pszichoanalízis, a XX. század metafizikai szeméttelepe.

Ahhoz sem férhet kétség, hogy van ebben a ki nem élt szellemi-testi borzongásban valami kamaszkorban megrekedt, infantilis képzelgés is. Czóbel Minka, életrajzából és versei hangjából érezhető, sosem ismerte meg a beteljesülő szerelmet. Ám a középkori misztikus apácák stigmás Jézus-szerelme sem adatott meg neki. Ehelyett a metafizika hideg mámorában találta meg a maga világát. Szelleme lázban égett, miközben odakinn, az anarcspusztai kertben tyúkok kapirgáltak, és földművesek dolgoztak.

Ugyanaz az ég borult otthontalanul e költőboszorkány fölé, mint bárhol a világon, ahol a lelkükben kristályfényeket és soktükrű drágaköveket dédelgető látnokok élnek, akiket a szabad röpüléstől visszahúz a föld sara és a mindennapok megannyi kisszerű ceremóniája. Bizánci irodalmunkban, ahol a műnél szinte fontosabb a szerep, netán a botrány, ez a rejtőzködő poéta kívül rekedt az irodalmon. És ha egy mű a maga korában nem kerül a helyére, utólag már oda visszailleszteni szinte lehetetlen. Nem tartozott semmiféle írói csoporthoz, ezért is fitymálhatták le a térdéig sem érők. Volt pedig időszak, amikor Anarcspusztán születtek a legmodernebb, legizgalmasabb magyar versek.

E tüneményes poétaasszony öregkora viszont már csupa rigolya, grafománia, kicsinyes fontoskodás és falvédőrigmus. Naplója olvashatatlan szózuhatag. Szelleméből kiégett minden, ami korábban drágakő volt. Maradt a lélek salakja. Nem Czóbel Minka, a költő, hanem egy Czóbel Minka nevét viselő madárijesztő az, aki évtizedekkel túlélte önmagát. Túlélte minden kortársát, túlélte még a fia-unokája korú poétanagyságokat is. Öregkorára már nemhogy a világ, de önmaga sem emlékezett arra a költőlángészre, akinek nevét viselte a nyomorúságos anarcspusztai éjszakában.