Szepesi Attila

Az anarcsi boszorkány

Czóbel Minka varázslásai

Évekkel Ady költõi forradalma elõtt élt a Szabolcs megyei Anarcspusztán, a világ végén egy különös boszorkány. Egy istenáldotta költõ, Czóbel Minka, irodalmunk egyik legnagyobb, legtitokzatosabb varázslója, akirõl közvéleményünk láthatóan nem akart és ma sem akar tudomást venni. Megelõzte pedig a korát, több köze volt metafizikához, illanó sejtelmekhez és századvége-hangulathoz, mint bárki másnak.

Azon az áttörhetetlennek látszó falon, mely Arany János varázslatos világa és az Adyé között húzódik, s melyet évtizedekig hiába ostromoltak a magyar poéták, Czóbel Minka szabadon átjárt, mint egy test nélküli tündér, aki – ha neki úgy tetszik – szellemalakot ölt. Átjárt a falon, legalábbis átszellemült pillanataiban, mert kevés olyan költõje volt valaha is a magyar Parnasszusnak, aki egyenetlenebb életmûvet hagyott hátra, mint õ. Ám ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a testi valójában rút boszorkány, ez a sugallatai és spirituális színérzékelése szerinti nõ-Verlaine olyan verszenéket hallott meg, és a magányos szellem olyan sóvárgását fogalmazta dalokká, az ezredvégi széttöredezettségben is olyan misztikus áhítatú és démoni fényudvarú szavakat mondott ki, melyek ma is modernek.

Magányos lélek volt, és az is maradt. Egy ifjonti álmaiba és enervált világvágyába belenyakló generáció olyan különce, aki – miközben szellemrokonai és indulása társai, Justh Zsigmondtól Reviczky Gyuláig, Gozsdu Elektõl Gulácsy Lajosig mind rövid pályafutás után, a józanság meg a téboly határmezsgyéin egyensúlyozva hanyatlottak alá a korai pusztulásba –, õ, a verselõ vidéki úriasszonnyá devalvált szoknyás poétalángész kis híján száz esztendeig élt. Mindenkit túlélt, csak a maga baljós árnyékán nem sikerült átallépnie.

Életidegen és – rejtetten, szinte félve titkoltan – hatalmas életvágyat rejtõ mindentudó. Idegen nyelveket anyanyelvként beszélõ, keleti bölcseletekben, szellemidézésben évmilliárdokat ujja hegyén táncoltató, misztikus álmokban otthonos boszorkány. Külsejében rút asszony, akiben a halálvágy és a spirituális sóvárgás összekeveredik. Egyszerre szent és morbid, akinek álmait visszafogja a konvenció, de oldottabb pillanataiban a nyelve ráhangolódik az új idõk új dalaira, az eljövendõ korok lázbeszédére.

Az az idõszak, melyben fel-felszikráznak remekei, a poétai otthontalanságé. A költõkre nyomasztóan súlyosul a hatalmas elõdök szellemárnyéka. Érzik a világ új borzongásait, de nincsen szavuk, hogy azokat kimondhatnák. Csupa megbicsaklott próbálkozás, ellobbant élet, csupa félig sikerült életmû. A látomás eleven, de a versbeszéd öröklött verklihangja miatt a költõ nem tudja az érvényes szót kimondani. Új versmuzsikához új hangszerek is kellenének, ám ezek fájóan hiányoznak még. Mintha mindnyájukra érvényes volna a kitûnõ Cholnoky Viktor novellájának szentenciája: Paganinit hajdan álmában meglátogatta az ördög, és megmutatta neki, hogyan kell hegedülni, ám eme kispolgári korszak alkotóit elkerüli az ördög, a mûvészek démona, nekik maguknak kéne az új idõk új dallamait megérezniük.

Cholnoky hõse (és persze maga az író is) az ördög tüntetõ távolmaradását az alkohollal kompenzálta. Czóbel Minka, e jól szituált vidéki polgárasszony már neveltetése miatt sem tehette ugyanezt. Nem egy nagyálmú kortársa hõkölt vissza, a kitûnõ Vargha Gyula például, amikor a dilemma megkísértette, hogy úri származása dacára beálljon-e az elátkozott apacsok, a látomásos kocsmatöltelékek, a létezés önpusztító sebesültjei közé.

A festõ Mednyánszky Lászlóból (Czóbel Minka sógorából) zavaros életû, koszlott csavargó lett, Csáth Gézát belülrõl õrölte fel a morfium, Gulácsyt a téboly, Justh Zsigmondot a tébécé, a Cholnoky fivéreket az alkohol. Czóbel Minka, ez a nagyra hivatott, szoknyás Verlaine viszont egy világvégi vidéki kúria rabja maradt élete végéig. Belül, titkos álmaiban élte át azt, amit a többiek a nagyvilágban. Poros pusztákon barangolva, félhomályos fenyõerdõkben faunt lesve, vagy ezüst tavak fölött körbecikázó bõregeret. Ablaktábla visszfényébe álmodta bele a messzi tündérpalotákat, s egy-egy virág rebbenésében érezte meg a tovaszálló angyal szárnycsapását. Medvék és békák, baglyok és Pán isten földi helytartói, a sárgarigók, kunkorgó férgek és emberujjú gyökerek népesítik be az õ hideg, szellemi fényben álló világát.

Mondják, a mámoros Dionüszosz lángjai aranyszínûek, s amire a fényük rávetül, felizzik, de el nem emésztõdik. Apollón szellemének fehér lángjai viszont kívülrõl hidegnek látszanak, de a belsejük éget, s természetük szerint mindent ellobbantanak. Ez az apollóni fény hatja át Czóbel Minka mûveit. És szerzõjük, miközben gyakran korát megelõzve impresszionisztikus képeket fest, ködben lebegõ, porral-napfénnyel átitatott vedutákat, azt is felismeri egyúttal, hogy eme képek fragmentumai az egyetlen õsanyagból vétettek, mely örökké formáját cseréli a jelenésekben, ahogy azt a keletiek tanítják. Nála tehát az impresszionizmus fényvibrálása egyben a hindu bölcsek Maja-fátyla is.

Micsoda elvágyódás és sóvárgás szól A szél címû vers varázslatos tükörjátékában: „Királykisasszony egymagába / Kinéz az ablakon / Sötétlõ erdõ távolába. / Zúgó vadon / Keríti a nagy õsi várat, / Árkát – falát. / Királykisasszony belefárad, / Nézni a távol némaságot, / A végtelenbe elterülõ, / Sötét fényükbe elmerülõ / Zöld éjszakát / / Királykisasszony visszafordul, / Tükör falába néz, / Tükörbe ablak képe csorbul, / S a végtelenbe vész. / Végtelen, üres keretében / Sugár alak, / Feje felett gyászfátyolképpen / Tükörfal elhaló vizében / Mint madársereg ingó szárnya, / Elsuhanó, nyugtalan árnya, / Sötét gallyak…” Ki írt le ekkor még ilyesmit, hogy „zöld éjszaka”? És ki érezte meg egy ablak keretében felrémlõ, tükrök elõtt álló „sugár alakban”, mely a végtelenségig sokszorozódik a tükörjáték által, a szellem borzongató üdvözletét?

Vagy ki érzett – Pósa Lajos és Szabolcska Mihály költõi országlása idején – olyan metafizikai megajándékozottságot az erdõn keringõ alkonyi baglyokat látva, mint õ? „Hangtalan siklanak / Fejetlen madarak / Lágytollú baglyok. / Meggyilkoltaknak / Sóvárgó lelkei, / Kik az életbõl egyszerre mentek át, / De szenvedélyük fogva maradt / S most mint elsuhanó kísértet-madarak, / Repkednek, szállnak kétségbeesetten / A sötétlõ kert ágai közt… / Az egyik felvisít / Rémület, õrület, borzalom hangján, / Kacag a másik rá, / Majd ismét néma csend…”

Salome és Psyché jár a kertben. Fenn hollók keringenek. Báthory Erzsébet feketemiséje zajlik valahol a távolban, akit „földfeletti, bûnös kéjre tanít a sátán”. Zárdakertek lélekfoglyai sóvárognak a végtelen szabadság után, szívükben – ezt is ez a démoni úriasszony írta le Ady elõtt – „az undor költészete”. Donna Juana pedig, egyetlen színmûvének magamagáról mintázott nagyasszonya, a halálról és a hódításról, a lélekvirágról meg a sátáni kísértésrõl elmélkedik. A lélek pedig elvágyik Thébába, Indiába és Hellénföldre. Vagy a Szfinx éjt váró, hallgatag világába.

Csupa Gulácsy-festmény, Klimt-vázlat, Debussy-zongorafutam. Impresszionista fényzuhatag, spiritiszta lázálommal vegyítve. Harangszó és halálhörgés. Csontvázra röppenõ aranyzöld rózsabogár.

Mennyi titkos vágy és felismerés ebben a költõietlen, száraz korban! Mennyi gátlás és belül kiélt mámor. Mennyi önvizsgáló döbbenet attól a feneketlenül fekete pokoltól, mely a lélek mélyében feltárul, s melyet még nem nevezett néven a pszichoanalízis, a XX. század metafizikai szeméttelepe.

Ahhoz sem férhet kétség, hogy van ebben a ki nem élt szellemi-testi borzongásban valami kamaszkorban megrekedt, infantilis képzelgés is. Czóbel Minka, életrajzából és versei hangjából érezhetõ, sosem ismerte meg a beteljesülõ szerelmet. Ám a középkori misztikus apácák stigmás Jézus-szerelme sem adatott meg neki. Ehelyett a metafizika hideg mámorában találta meg a maga világát. Szelleme lázban égett, miközben odakinn, az anarcspusztai kertben tyúkok kapirgáltak, és földmûvesek dolgoztak.

Ugyanaz az ég borult otthontalanul e költõboszorkány fölé, mint bárhol a világon, ahol a lelkükben kristályfényeket és soktükrû drágaköveket dédelgetõ látnokok élnek, akiket a szabad röpüléstõl visszahúz a föld sara és a mindennapok megannyi kisszerû ceremóniája. Bizánci irodalmunkban, ahol a mûnél szinte fontosabb a szerep, netán a botrány, ez a rejtõzködõ poéta kívül rekedt az irodalmon. És ha egy mû a maga korában nem kerül a helyére, utólag már oda visszailleszteni szinte lehetetlen. Nem tartozott semmiféle írói csoporthoz, ezért is fitymálhatták le a térdéig sem érõk. Volt pedig idõszak, amikor Anarcspusztán születtek a legmodernebb, legizgalmasabb magyar versek.

E tüneményes poétaasszony öregkora viszont már csupa rigolya, grafománia, kicsinyes fontoskodás és falvédõrigmus. Naplója olvashatatlan szózuhatag. Szellemébõl kiégett minden, ami korábban drágakõ volt. Maradt a lélek salakja. Nem Czóbel Minka, a költõ, hanem egy Czóbel Minka nevét viselõ madárijesztõ az, aki évtizedekkel túlélte önmagát. Túlélte minden kortársát, túlélte még a fia-unokája korú poétanagyságokat is. Öregkorára már nemhogy a világ, de önmaga sem emlékezett arra a költõlángészre, akinek nevét viselte a nyomorúságos anarcspusztai éjszakában.