Filmidõ

Majdnem ötven éve, talán 1950 ködös tavaszán, a Szabadság mozi (idõsebbeknek: a hajdani Simplon; fiataloknak: a késõbbi Bartók Filmszínház a XI. kerületben a Bartók Béla út elején!) hetekig játszotta az új, kétrészes szovjet filmet. Az épület homlokzatán festett, színes, hatalmas hirdetés: szovjet bukósisakos katona és kétméteres arcéle mögött lobogó vörös zászló.

Anyám úgy döntött: kisfiúnak nem való a háborús film.

Haragudtam rá. Minden osztálytársam látta, idõnként megbeszélték – hú, és akkor jöttek a tankok, és szétlõtték a Berlint, aztán meg másztak föl a kupolára, apám, micsoda röpzajok (akkor így mondtuk!), és a Hitlernek volt egy baromi klassz kutyája… –, én meg hallgattam, mint a kuka: fogalmam sem volt a világtörténelem helyes arányairól, nem ismertem föl Sztálin elvtárs történelmi jelentõségét, nem láttam a szocializmus távlatait, és, fõként, nem tudtam érdemben vitatkozni osztálytársaimmal a második világháború csatáinak izgalmas jeleneteirõl. Ráadásul amikor beosztottak tanulópárba – akkor ez így ment! – Ozga nevû osztálytársam mellé (a keresztnevére sajnos nem emlékszem), és vasárnap délután baráti látogatásra kirándultam hatalmas lakásukba, nagyon elcsodálkoztam, mert a rádió tetején, feltehetõen szép fehér csipketerítõn, porcelán Sztálin-szobor tündökölt. És az Ozga látta a Berlin elestét. Nekünk meg Sztálin-szobrunk sem volt otthon. Sõt, amikor anyámnak elmeséltem, hogy az Ozgáéknak van Sztálin-szobruk, és az Ozga kétszer is megnézhette a Berlin elestét, többet nem engedett osztálytárslátogatni.

1950-ben lemaradtam a történelemrõl.

1999. május 1-jén behoztam a lemaradást. Az Örökmozgóban megnéztem a Berlin eleste címû kétrészes szovjet filmet, az eredeti, színes kópiát, az 1953-ban kivágott és megsemmisített, ma már csak német szinkronnal létezõ részletet is, mert az eredetit olyan gondosan eltüntették a szovjet hatóságok, hogy orosz nyelvû változat ma már sehol fel nem lelhetõ. Berija elvtárs 1953-ban nemkívánatos személy lett a Szovjetunióban, a filmrészlet, amelyen szerepelt, örökre eltûnt. 1956-ban Sztálin elvtárs is nemkívánatos személy lett a Szovjetunióban, akkor az egész film eltûnt. Nem végleg, hál’ istennek!

Mert így 1999. május 1-jén – istenem, milyen szép üres volt a város a napsugaras késõ délután (sehol egy felvonuló, sehol egy sörsátor, nem láttam egyetlen vörös lobogót, piros nyakkendõt, integetõ úttörõt), délben tucatnyi parkolóhely a Király utcában, délután a kávéházi teraszokon kávéjukat kavargató emberek, mintha nem is a munka ünnepe lenne –, szóval ezen a mostani kedélyesen napsugaras, békés május elsején elballagtam este az Örökmozgó moziba, és végignéztem a Berlin eleste címû szovjet filmet.

És elkezdtem félni.

1950-ben nyolcéves voltam. Anyám nem engedett el a moziba. De a felnõttek felnõttek voltak. Ha akkor épelméjû ember megnézte ezt a filmet, nem látta azt, amit most én látok? Hogy ennek a filmnek minden, leírom újra: minden kockája történelemhamisítás? A réten mûvirágok, az arcokon mûmosoly, a politikusokban mûgerinc. Churchill idióta, Truman hülye, Hitler agyalágyult, a német katonák egy puskát sem tudnak elsütni, a szovjet emberek minden helyzetben (kidüllesztett mellel) helytállnak… és Sztálin elvtárs mint egy görög isten: bölcs, okos, mindentudó, és mosolyogva, egyedül megnyeri a háborút.

(Csak úgy mellékesen: a film elején a nagy bolsevik vezér kertjében ásogat, ápolgatja gyümölcsfáit, kicsit még hasonlít egy kenetteljes és álnok, de emberszabású politikusra, a film végén aztán már csak önmaga szobraként áll, hatalmas profilja mögött lassan törpévé zsugorodik a táj, a szovjet nép, az egész világ… Hitler meg – aki a film elején paranoiás-skizofrén elmegyógyintézeti ápoltként irányítja az idióta-bárgyú német vezérkart – az utolsó pillanatokban már-már sajnálatra méltó: megtört, rettegõ, legyõzött elmebeteg, de ember!)

Amikor kiléptem a moziból, szemerkélt az esõ. Kellemes kora nyári este volt. Lehet, hogy tévedek, de mintha nagyon távoli repülõgépzajt hallottam volna.

Hallgatom a híreket a rádióban: NATO-repülõgépekrõl sugároznak felvilágosító mûsort, hogy Jugoszlávia népe megismerje az igazságot. Mondják a szakértõk, feltehetõen albán származásúak olvassák be a híreket, mert rosszul beszélnek szerbül, így aztán nyelvileg hibás a propagandaszöveg. Szakértõk szerint: tehetségtelen munka, ennek hatásaként aligha fogják elhinni a szerbek, hogy Milosevics elveszti, elvesztheti a háborút.

De mi lenne – játszom az ötlettel –, ha a Jugoszláviában is nézhetõ mûholdas televíziók éjjel-nappal a törött gerincû, becstelenné rohadt, de tehetséges szovjet rendezõ filmjét, az ötven évvel ezelõtt készült Berlin elestét sugároznák? Hogy ki volt Hitler, azt tudják a szerbek. De talán rádöbbennének: ki ez a Milosevics.

Bár lehet, hogy tévedek. 1950-ben gyerek voltam, anyám nem engedett el a moziba. De úgy emlékszem, hosszú hetekig ékeskedett a Bartók Béla úton a bukósisakos szovjet katona arcképe, hosszú hetekre prolongálták (mindig kiírták, hányadik hete játssza a filmet a mozi) a Berlin elestét; nyilván nagyon sok felnõtt látta.

És amikor a vetítésnek vége volt: hányan hittek abban, hogy Sztálin az egyetlen igazság, a földre szállt Isten?

Nem merek belegondolni.

Szigethy Gábor