Thassy Jenõ

Özönvíz

Az Államvédelmi Hivatalnál tett balsikerû látogatásunk az elsõ töréspontja volt lelki szétválásunknak. Ezt azokban a napokban még nem láttam olyan világosan, mint most, visszatekintve. Párhuzamot fedeztem fel háziorvosunk, dr. Kapolyi letartóztatásával: õt kémkedéssel vádolta egy névtelen levél írója, ifjú árja kollégája, aki praxisát irigyelte. Ez 1934-ben történt, és az én fiatal életemben a normális lét felborulásának ez volt az elsõ jele. 1945 kora tavaszán a „normális” állapota többé nem létezett nálunk. Az országot megszállta a Vörös Hadsereg, a Dunántúl nyugati részében még folytak a harcok, az Ideiglenes Kormány Debrecenbõl Budapestre költözött, de helyette a „nemzeti bizottságoknak” nevezett vidéki szervezetek kormányoztak, melyeket jórészt a Magyar Kommunista Párt állított össze 1919-es túlélõibõl és újonnan csatlakozott híveibõl. Ugyanez volt a helyzet a „demokratikus rendõrségnél”, ahová mi kerültünk. Ezt tudtuk és éreztük, de tekintetünket makacsul egy közös célra szegeztük, „az újjáépítésre”, a normális élet visszaállítására. Ez a romok eltakarításával kezdõdött, a közbiztonság, a közlekedés, a posta, a közmûvek helyreállításával. Ebbõl reánk személy szerint csupán egy parányi rész esett, de azt végezve hasznosnak és szükségesnek éreztük magunkat. Reggel a rántott leves, karaj kenyér ellenére bizakodva indultunk munkába, kevés és kopott ruhánk, az otthon hiánya eltörpült a munka narkotikumának hatására. A félelem állandó érzése is halványult. Többé nem bombáztak bennünket, elhallgatott a légiriadó szirénája, a nyilas járõrök eltûntek az utcáról, lakat alá kerültek, vagy új pártigazolványt szereztek maguknak.

Az utóbbiról személyes tapasztalatot szereztem. Igazolóbizottságok rostálták az állami, a fõvárosi, a vállalati és egyéb alkalmazottakat. Amikor a házmesterekre került a sor, közöltük, hogy a Berkenye utcai Magyar-villa házmesterpárja, Pécsiék, a Gestapóval összejátszva életveszélyt jelentettek többünk számára, indokolt lenne felelõsségre vonásuk. Pár nap leforgása alatt bizalmas értesülésként érkezett helyette a válasz: kár minden további erõfeszítésért, mindketten elsõként csatlakoztak a Kommunista Párthoz. Mint az egyház, a párt is nyájasan fogadta és oltalmazta a megtérõ bárányokat. Soha többé nem találkoztunk velük, így magyarázkodásra sem került sor.

A biztonságérzet, amelyet újjáépítési lázunk keltett, ilyen tapasztalatok után kezdett elpárologni. Ami engem illet, az Andrássy út 60. ablakából fejest ugró ismeretlen rab véres teste, a mellette térdelõ jezsuita rendfõnök és a rám rontó Kádár–Péter páros emléke teljesen „kiütött”. Kezdtem úgy érezni, hogy valami merõben megváltozott, meg vagyok bélyegezve.

Az irodába érkezve kutatóan néztem titkárnõnkre, Szécsényi Ilona rendõr alhadnagyra, nem derült-e ki az elõzõ este óta, hogy egy kis kontesz furakodott be a demokratikus rendõrség soraiba. Ilcsi biccentett, és gépelt tovább, most már tíz ujjal, és magabiztos mosolya arra utalt, hogy vele minden rendben van. Szociáldemokrata helyettesem, az irodalmár már a helyén ült a reggeli jelentésekbe mélyedve. Lehetséges, hogy az én helyemre pályázik, azért ilyen szorgos? Szarkasztikus volt-e a mosoly, amellyel közölte, hogy két látogató már vár reám, személyes ügyben?

Ott ültek a kanapén egymás mellett. Egyikük Montenuovo Ferdinánd herceg, Biedermann Imre szomszédja és barátja: fehér kamásnijáról, tweedzakójáról és a kisujján reszketõ szép eljegyzési gyûrûjérõl leolvasható volt, ha az nem is, hogy õ herceg, de az mindenesetre, hogy földesúr volt. Utazási engedélyt kért, amelyet villámgyorsan kiállítottam, kezébe nyomtam, és elnézését kértem, hogy postamunka vár rám. Szegény Ferdinánd sértõdés helyett köszönetet mondott, és sietõsen távozott. Mária Lujza dédunokája, akit a náci megszállás alatt kerestek, azóta is reszketett, s ezen a fõkapitányságon tett kényszerû látogatása nem enyhített. Óvatosságból úgy tett, mintha nem ismerte volna Ilcsit, kis meghajlása mindannyiunknak szólt.

A második látogató ártalmatlanabbnak látszott, de veszélyesebbnek bizonyult. Egy zsidó fiatalember, ismerõseink ismerõse, Palesztinába akart utazni, de elõzõleg híveket toborzott meggyõzõdésének, a cionizmusnak. A hívek gyûjtését velem kezdte el, bõbeszédûen magyarázva a lényeget. Amikor türelmesen rászóltam, hogy nagyon érdekes, de nekem most más dolgom van, hangját felemelve folytatta toborzását; közel félórába tellett, amíg megszabadultam tõle. Elõzõleg az asztalomra helyezett egy csomag cionista röplapot, az idõközben befutott Szabadság-munkatárs kellemes meglepetésére:

– Nem is tudtam, hogy Thassy elvtársnak cionista kapcsolatai is vannak – kommentálta.

Amit a kommunisták a hercegeknél is jobban utáltak ezekben a napokban, az a cionizmus volt, az alakulóban lévõ Izrael elõszele. Ez a nap is jól kezdõdött!

Amivel folytatódott, az egy feltûnõen csinos nõ látogatása volt a szomszédból. Julika ült elõttem. A szobában lévõk mind megbûvölten nézték Bajor Gizi reinkarnációját.

– Rosszkor jövök, tudom – suttogta. – Ne haragudjon, Jenõ úr, de halaszthatatlan! Nagy baj van nálunk.

Közelebb hajolva, hangját még halkabbra fogva elmondta, hogy Olivér úrral van baj, amióta Pestre költöztek, megváltozott. Késõn jár haza, néha egész éjszakára kimarad, az sem titok, hogy viszonya van egy fiatal arisztokrata nõvel, nem is eggyel, hanem kettõvel, amint ezt õ, Julika kiderítette, a detektívfõnök nyomába eredve. Fülemhez hajolva a nevüket is megsúgta. Mindkettõjüket felületesen ismertem.

– A Lily méltósága kisírja mindkét szemét. Ennek nem lesz jó vége! – suttogta dramatikusan. – Valamit tennünk kell, hogy észre térjen és hazajöjjön!

Az indulat, suttogása ellenére, olyan robbanékony volt, hogy könnyen kitalálhattam: itt több rejtõzik, mint az úrnõje iránt lojális házibútor fölháborodása. Különben is, Julika a „házibútor” szerepben hiteltelennek bizonyult. Magunkon érezve a többiek tekintetét – beleértve Ilcsiét is –, véget akartam vetni a kínos jelenetnek: felálltam, belekaroltam, és ajánlottam, hogy menjünk le Guidóhoz, hárman csak képesek leszünk valamit kisütni.

A rendõrõrszobán áthaladva Julika elismerõ pillantásokat aratott, bár a Bajor Gizi-típus nem volt kimondottan az átlagrendõr vasárnap délutáni álma. Guido megdöbbent látogatásunktól, még jobban a hírtõl.

Hármasban sem lettünk okosabbak, de most már volt egy közelebbi, elérhetõ célunk: Julika megnyugtatása, hogy végre megszabaduljunk tõle. Guidóval megígértük neki, hogy felkeressük Olivért, és kerek perec megmondjuk neki, hogy a vesztébe rohan.

Julika végül is valamelyest lecsillapodott, és magunkra hagyott bennünket. Alig csukódott be az ajtó mögötte, amikor Guido megjegyezte, hogy Olivér nem az a típus, aki hagyja kioktatni magát, hogyan képzelem tehát ezt a megígért beszélgetést. Erre nem találtam más feleletet, csak azt, hogy majd improvizálunk.

Nem könnyû dolog Olivérrel improvizálni – gondoltam, amikor magamra maradtam –, fõleg azért, mert õ maga is rögtönöz. Guido, mint sejtettem, kitért a kínos találkozó elõl, amiért képtelen voltam elítélni õt, a helyében ugyanezt tettem volna én is. Olivér az én felfedezettem volt, én vontam be szûk kis bandánkba, anélkül, hogy többet tudtam volna róla, mint azt, hogy anyám egyik kedvenc barátnéja nõvérének a „barátja”. Akkoriban az ilyen együttest „vadházasságnak” hívták, a mai fellazult világban „élettársi közösség” lett belõle. Az „illegális viszony” felcsigázta érdeklõdésemet. Faltam Somerset Maugham novelláit – fordításban, sajnos –, ettõl ihletve gyûjtögettem a kapcsolatokat „érdekes, szellemes emberekkel”, be nem vallottan azért, hogy legyen mire emlékeznem, ha majd író leszek.

Olivér negyvenes, kisportolt alakjával, ruganyos lépteivel, stuccolt bajuszkájával, szúrós szemével, érdekes, kopaszodó fejével bátran beillett egy angol õrnagynak Indiából. Ceyloni teát ivott, whiskyt szódával, angolul hallgatta a BBC híreit. Barátnõje, Forste Lily – gordonkahangjával, pasztellszínû ruháiban, merengõ ibolyatekintetével orosz hercegnõ nagyanyját idézte – méltó párja volt a „tettek emberének”, akirõl a Nap-hegyen azt suttogták, hogy esetleg a brit felderítõ szolgálatnak dolgozik. Igaz-e, sohasem derült ki, mindenesetre Olivér mindig szívesen nyitott nekem ajtót, ha éhesen és romantikára szomjazva betoppantam a Ludovikáról, és még szélesebbre tárta az ajtót, ha barátaimmal állítottam be. Mint hal a vízben, úgy siklott közénk, amikor „antináci ellenállók” lettünk. õ az egyetlen közülünk, aki tartósan karriert kovácsolt belõle: a detektívosztály fõnöke; Széchenyi Lea – számomra tündér-keresztanya – gondjaimra bízott lakásában él; és most beállít buja komornájuk, Julika – aki alighanem egyszerre szerelmes úrnõjébe és urába – a hírrel, hogy Olivér megbokrosodott, veszélyben van Lily, Leácska lakása, veszélyt hozhat reánk is ebben a veszélyes világban.

De mit tudok én Olivérrõl? Fogalmam sincs, hogy ki fia-borja, hol tanult. Kivel élt, mielõtt jött Lily? Miben hisz? Mik a tervei? Hogyan tudnám én õt kioktatni, én, aki feleannyi idõt éltem, tapasztalataimat másodkézbõl szereztem, fõleg könyvekbõl, amelyeket õ is olvasott, valószínûleg eredeti nyelven?

Ilyen morfondírozás után telefonáltam át Olivér irodájába. Jöjjek át gyorsan, válaszolta, mert éppen elmenõben van, de szívesen megvár, mert õ is szeretne beszélni velem.

Irodája a szomszéd épületben volt, majdnem tágasabb, mint Sólyom fõkapitányé. Elõszobájában két titkárnõ szorgoskodott, szerencsére csúnyácskák, konstatáltam megkönnyebbülten. Julika látogatása jobban felbolygatott, mint hittem volna.

Olivér leültetett a mahagóni íróasztala melletti karosszékbe, kitöltötte az obligát whiskyt, eredeti angol Black and White volt, és mielõtt megszólalhattam volna, õ kezdte:

– Nem vagyok veletek megelégedve. Biedermann Imre, aki akármi lehetne most: bankigazgató pártvezér, esetleg nagykövet valamelyik nyugati országban, hazaszalad, és a felesége szoknyáján ülve beéri azzal, hogy a kastély átmentésén ügyködjön, és olyan csepûrágókkal töltse meg azt, akiket Korcsmáros Nándi szed fel a Fészek Klubban. Hol itt a koncepció? Ami pedig Guidót illeti, az a kis spanyol bestia teljesen használhatatlanná tette. Máson sem jár az esze, csak azon, hogy hogyan menjen utána, ha elhagyja Magyarországot. Meg fogod látni, hogy Guido hamarosan otthagyja a rendõrséget, ahol pedig nagy lehetõségei lennének. Egy Görgey, aki nem lett nyilas! Az õ jó kiállásával sokra vihetné még a választáson, amelyre hamarosan sor kerül. A Nyugat befolyása ellensúlyozza majd a jelenlegi irányzatot. Addig pedig ülhetne a babérjain. De nem, neki a spanyol spiné kell, aki alig várja, hogy szabaduljon innét, a romok közül, és ha Guido utánamegy, hamarosan kiteszi majd a szûrét. Guido a határainkon túl senkiházi, a németen kívül még nyelveket sem beszél jól. Okosan tennéd, ha megértetnéd a barátoddal, hogy a jövõt gyorsan felépíteni idehaza sokkal könnyebben megy, mint odakünt. És ez nem az a pillanat, amikor kedvére követheti a farkát.

Hasonló profánságot Olivér szájából még sohasem hallottam, a kadétiskolában edzett fülem ellenére is megdöbbentett, de éppen emiatt csúszott ki a számon, mielõtt meggondolhattam volna:

– Oli, te vizet prédikálsz, de közben bort kortyolsz, méghozzá két korsóból egyszerre.

Olivér rám meredt, a vér elöntötte az arcát, füle hegyéig pirult. Egy pillanatig azt hittem, hogy rám veti magát, letette poharát, megrázkódott, ismét felemelte, nagyot húzott belõle. Amikor megszólalt, hangja jeges volt, és kissé remegõ az elfojtott indulattól:

– Engem sose félts! Én fegyelmezett vagyok. Uralom a helyzetet. – Karórájára nézett, neki már volt, méghozzá aranyból, holott fél Budapest férfiainak csuklóját lemeztelenítették a „davajcsaszik”, az órákat zabráló oroszok. – Nemsokára mennem kell, és még nem mondtam meg, hogy mirõl akartam veled beszélni.

Csiszolt kis mondatokban, mint aki mindezt jó elõre kigondolta, közölte velem: én kitûnõ pozícióban vagyok ahhoz, hogy nemcsak megtörtént, hanem lehetséges eseményeket is közzétegyek a sajtóban. Ez idõ szerint jól jönne neki, ha valami kiabáló fõcím szólna róla, valami apró hõstett, amely kiaknázná a közhangulatot, valami, aminek mindenki örülne. Például a „levetkõztetõk” egy este éppen õrá támadnának, vesztükre, mert dzsiudzsicuval még nem találkoztak. Így történhet, hogy õ vetkõzteti le a vetkõztetõket. A fosztogató orosz bandákat mindenki gyûlöli, valószínûleg még Kádár János is. Budapest derülne a történeten, és mi sem lenne könnyebb, mint megrendezni. Az egyik este Guidóval érte jönnénk az irodájába, együtt távoznánk, a Duna-parton támadnának ránk a zabrálók. Neki van két megbízható embere, aki megrendezné ezt. Nekem mást sem kell tennem, mint másnap kiadni egy rövid kommünikét, és hozzáküldeni a firkászokat, akik szeretnék a történetet kikerekíteni.

Olivér elõadta a történetet, „amely megtörténhetett volna”. Dzsiudzsicu pózba vágta szürke flanelbe és nyersselyembe öltöztetett alacsony, de magasnak tûnõ alakját, közben rám szegezte parázsló barna szemét, lesve a hatást.

Émelyítõ érzés fogott el, mintha mély szakadék felett tipegnék egy keskeny, ingatag deszkapallón. Julika, a tökéletes „házibútor” szerepet cserélt, és olyan érzelmeket zúdított rám, amilyenekkel eddig még nem találkoztam. Olivér ennek méltó folytatója lett: az indiai angol õrnagy hirtelen eltûnt, a csiszolt modorú barát helyett egy kalandor meredt rám, lesve, hogy engedelmeskedem-e neki, vagy terve megváltoztatására kényszerítem.

Túldramatizálom-e ezt a réges-rég elmúlt pillanatot? Lehetséges. Az utólag történtek hatása is felelõs érte, hogy így magyarázom a dolgokat. Fokozzuk le hát azzá, hogy ezen a lucskos, kora tavaszi napon elõbb Julika, majd Olivér is kilépett abból a szerepbõl, amelyet én osztottam ki rájuk. Világossá vált számomra, hogy helytelenül skatulyáztam be õket. Arcukat megmutatva kényelmetlenné váltak, rám ijesztettek, viszolygással töltöttek el.

Amikor Guidónak kissé desztillálva beszámoltam a történtekrõl, rá másként hatott az egész. Olivér terve a romantika zsilipjét nyitotta fel benne.

– Miért ne? – kérdezte. – Ezek a mocsok ruszkik megérdemlik, hogy egyszer õk húzzák a rövidebbet!

Pár napra rá, ahogy Olivér akarta, sötétedés után sétáltunk vele a romos pesti parton. A rákövetkezõ napon kiadtam a háromsoros közleményt: „Ismeretlen tettesek támadtak Haris Olivér detektívfõnökre és két rendõrtiszt kísérõjére, de ellenállásra találva megfutamodtak.”

Az esti lapban már Olivér adta elõ történetét, szerénységtõl eltelve, a mi nevünkkel körítve. Anyáinkhoz is eljutott a hír, elõbb Frederika mamára, majd anyámra ijesztett rá, hogy megint a halál torkából menekültünk meg.

Budapest ezer baja mellett Olivér hõstette kérészéletû hírecske volt, csak õ járt tõle még peckesebben. Ettõl fogva, ha lehetett, kerültem társaságát, õ sem kereste különösebben az enyémet. Túlságosan elfoglalt volt.

 

A kiköltözés a jezsuiták rendházából fokozatosan történt. Elsõnek Imre tûnt el zsúfolt szobánkból, és vele a „gardedám”: a garancia, hogy nem keltünk erkölcstelen benyomást – két fiatalember, két lánnyal összezárva a korábbi „klauzúrában”.

Fráter Váradi, Váradi Jancsi említette ezt elsõnek, a rektor kíséretében tett balszerencsés látogatásunk körüli idõkben. Humorosan tette és futólag:

– A végén még hírbe hoztok bennünket!

Üzenet volt-e fõnökeitõl, vagy csak saját, józan paraszti esze mondatta vele? Ezen nem kellett töprengeni, hónapok óta osztották meg velünk szûkös kenyerüket és viszonylagos biztonságukat. A problémát a leányok oldották meg, lakásukat renoválták, visszatérhettek a Vörösmarty térre, ezúttal természetesen nem a pincébe. Guidóval költöztettük õket a jezsuiták targoncáján, jóval több holmival távoztak, baráti körük felruházta õket, amíg a Horánszky utcában húzódtak meg. Guido, szegény, lógó orral húzta a targoncát; Bea vidám csicsergése még jobban lehangolta. Judit volt az, akit a költözés könnyekre fakasztott, elköszönve a jezsuitáktól szép magyar beszédben hálálkodott. A kapuban újabb költözködés ment végbe: az ideiglenes rendõrõrszobát Guido felszámolta, két rendõre – erõsen sajnálkozva – visszatért a fõkapitányságra.

A következõ héten Guido és én pakoltunk, a rendház targoncája nem kísért el újabb lakhelyünkre, a hevenyészve rendbe tett Görgey-villába; a Duna állta útját. A fõkapitányságra vittük motyónkat, utána visszamentünk a rendházba, búcsú a nagy szolgálatokat tevõ kézikocsitól, Raile Jaksitól és famulusától, Váradi Jancsitól. Megöleltük mindkettõt, nagy kísértést éreztem, hogy megcsókoljam páter Raile erõs kezét, de ha sejtette szándékomat, ennek elejét vette, erõs markával úgy megszorította a kezemet, hogy felszisszentem tõle.

– Nem búcsúzom tõletek – mondta –, mert bennünket a gondviselés kötött egybe, és közös feladataink költözésetekkel nem érnek véget. Tudjátok, hogy ajtónk tárva-nyitva áll elõttetek.

Hányszor léptük még át azt a bizonyos küszöböt, nem tudnám megmondani, de most, túljutva rajta – ezúttal már a targonca nélkül, üres kézzel – mindketten éreztük, ez újabb kilépés az életbe, búcsú a rendtõl, amely sok mindenre megtanított bennünket.

Ez a tavasz a búcsúzkodás ideje volt a Budapesten rekedt külföldiek számára. Bea és Judit Rómába repültek, barátaik serege a Vörösmarty térrõl integetett távozó autójuk után – a repülõtér még nem volt képes a kísérõk befogadására, még Guido sem mehetett oda.

Ugyanezen a héten elegáns tantim, Mrs. Reginald Villiers Forbes, Csáky Ily és idõs brit férje, Reggy kiszabadultak a pokolból, amelyet a náci megszállás, majd Buda hosszú ostroma jelentett számukra. õfelsége elsõ gépe vitte õket Londonba. A pince óta nem láttam õket. Reggy leborotválta Mikulás-szakállát, csak rozmárbajusza emlékeztetett arra, hogy õ angolszász, akit mostanság jobb elkerülni. A romos Karácsonyi-palota elõtt búcsúztam tõlük, Ily néni megveregette az arcomat:

– Nem feledjük, kedveském, a jót, amit anyádtól és tõled kaptunk, amikor annyian voltak rosszak hozzánk. Ha lehet, gyere utánunk, mindig szívesen látunk!

A Lövölde térrõl anyám egykori angol nevelõnõje, Daisy Yolland és férje, James indultak haza. A búcsú alaposan felkavart, mert számukra a „haza” negyven éven át a Lövölde tér volt. Itt tanították Budapestet angolra. Ez a kis brit csapat most örökre lezárta lakását, mert nem látták a jövõt Budapesten. Yolly ezt kertelés nélkül meg is mondta. Most már nem kellett németül társalognia velem, az amerikai pilótákkal töltött hosszú hetek alatt elegendõ angol ragadt rám, így anyanyelvén mondhatta:

– We are old, dear… megöregedtünk, kedvesem, itt már nincs ránk szükség, és a nyelvünkre sincs… Öleld meg anyádat helyettem is, és mondd meg neki, hogy a Bogáton töltött fiatal éveim a legszebb magyar emlékeim közé tartoznak…

Ez a búcsúüzenet, brit barátaink távozása, akik környezetemhez tartoztak, kiborított. Arra döbbentett rá, hogy több történt velem, velünk, mint csupán fõvárosunk, hídjaink, útjaink romba dõlése, megszállók váltakozása, otthonaink elvesztése. Földrajzi eltolódás áldozatai is lettünk, a Nyugat távolodik tõlünk, menekül innét.

Ha még a jezsuitáknál laknék, bekopognék Raile Jaksihoz, hogy felfedezésemet elpanaszoljam neki. Az elszontyolodott Guido, a távol lévõ Imre keveset segíthettek volna, mert õket ugyanez az elõérzet nyomasztotta. Raile Jaksira lenne szükségem.

Egyre nagyobb szükség lett volna rá. De rendje Amerikába szólította, tökéletes angoltudása miatt ott kívánták tehetségét használni. Elutazása elõtt még találkoztam vele, terveket szõtt, hogy mit tehetünk künt Magyarországért. 1947-ben Massachusetts egyik mûútján közlekedési balesetben vesztette életét. Magyarország tudtommal nem vett róla többé tudomást. Izrael a Világ Jámborának nyilvánította.

 

Tengés-lengés lenne a legpontosabb megnevezése annak a szakasznak, amely a jezsuitáktól való kiköltözést követte. Guidóval visszahúzódtunk a Berkenye utca 6-ba, a Görgey-villába. Félig-meddig már rendbe hozták, három szobának már ablaküvegei is voltak, de külön szobáról szó sem lehetett. Frederika tizenöt éves fiával, Muff-fal osztotta meg a hálószobát, Guido és én a nappaliban aludtunk két priccsen, a szalon bútor- és bõröndraktár volt, közlekedni alig lehetett benne. A többi helyiség részben romos, részben ablaktalan volt. Hajnalban keltünk, aztán nekivágtunk a pesti útnak, részben gyalog, részben, ha szerencsénk volt, valami jármûvön, amely felvett minket. Teherautó, rendõrautó, lovas kocsi, még a tûzoltókkal is utaztunk. Az átkelés és a hazatérés nagy erõfeszítés volt, és kockázatos is, mert a szeszélyes szovjet járõrök hébe-hóba még mindig feltartóztattak embereket. Ebédet a fõkapitányságon kaptunk, vacsorát Frederika fõzött abból, amit mi vittünk haza.

A hangulat sem volt a legjobb. Frederika egészsége egy kissé javult, felépült az ostrom alatt szerzett trombózisából, de egész nap a lerongyolódott villába zárva, rendezgetéssel töltötte idejét, amelynek nem volt látszata, és bennünket várt. Hiányzott neki az aktivitás, a veszélyes idõk zsonglõrködése, amely a több tucat ember bújtatásához, mentéséhez szükségeltetett; mit szépítsem: hiányzott neki a háború. Bár egyszer, amikor ezt a szemébe mondtam, így háborodott fel:

– Megbolondultál?! – és utána belekezdett a felsorolásba, hogy mit vesztettünk, ki mit lopott, zabrált el. A lista mindig így végzõdött: – Wir haben alles verloren! Mindenünk odaveszett.

Pedig ez nem felelt meg a valóságnak. A villában ládaszámra álltak a holmik, melyeket ez a zseniális asszony itt-ott eldugott, átmentett, megtalált, hazacipelt. A jövõt még sötétebbnek látta, mint a jelent, nem tartotta érdemesnek, hogy kipakoljon, újra otthont rendezzen be, mert úgy érezte, hogy ez átmeneti állapot, ez nem az otthona, csupán egy stáció, útban valami bizonytalan felé.

– Neked jó – mondta nekem egyszer –, te már elszakadtál a kedves otthonodtól, a drága Tamásitól. Te már egy utas vagy, kevés poggyásszal. Mi nem tudjuk, hogy hova megyünk terheinkkel.

Guido ki nem állhatta az ilyesfajta beszédet. „Nihilizmusnak” nevezte, civakodott miatta az anyjával, de õ maga is fél szemmel a postát leste és a menetrendet. Már megfogalmazódott benne a gondolat, hogy követi Beát! Mindkettõjüknek nagy vigasz volt a pozitív hír, amely végre a legidõsebb fiúról érkezett: Istvánnak is sikerült átvészelnie a háborút. Amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Bulgáriát, elsõ diplomáciai állomáshelyét, egyszemélyes Magyar Felszabadító Bizottságot deklarált, melyet a BBC is érdemesnek tartott bejelenteni, és utána angolosan távozott a szovjetektõl megszállott, vad országból az angolok segítségével. Átjutott Törökországba, most Isztambulban él nyelvleckékbõl, és azon töpreng, hogy hova menjen onnét. Haza? Létezik az még? Avagy még odébb? Nyugatabbra?

István jövõjének alakítása, a tanácsadás heteken-hónapokon át foglalkoztatott bennünket. Valamennyien erõsen vágyakoztunk ez után a humoros, merész, tettre kész fiú után. Ha ez az ország újjáépül, a hozzá hasonlókra égetõ szükség lesz. Ebbõl a szemszögbõl vizsgáltuk a napi eseményeket, az inflációt, a feketepiacot, a politikai marakodást, az igazolóbizottságokat, a hazatelepülõ nyugatosokat, a kitelepített svábokat, a távozó nyugati polgárokat. Ingadoztunk a „sürgõsen gyere haza” és a „várj még egy darabig, amíg a dolgok kialakulnak” között. Muff volt az egyedüli, aki a „meg se állj New Yorkig” mellett érvelt. De Muff tanácsa keveset számított, mert annyira el volt foglalva forrongó kamaszéveivel és az alkotással, hogy tanácsát nem az István jövõjén való töprengés szülte, hanem saját vágyai: kikerülni Frederika gyámsága alól, és menni minél messzebb, hogy minél többen megismerkedhessenek azzal a lánglelkû költõvel, aki majd õ lesz, és akinek ez az ország túl szûk, még rendes körülmények között is, hát még most!

 

Számomra a távol csábításánál is akutabb probléma volt a közel mágneses vonzása: értem ezen a Berkenye utca 19-es számú villát, özvegy Magyar Lajosné otthonát, ahova Frederika küldött, alig egy esztendõvel ezelõtt, hogy megmentsem õket a kilakoltatástól, a Gestapo-pribék beköltözésétõl, a nyilasoktól és mindattól, ami az akkori körülmények között várt volna rájuk. Szinte elképzelhetetlen, hogy ennek még csak egy esztendeje; nekem úgy tûnt, mintha az özönvíz elõtt történt volna. Állítólag délceg hadnagyként állítottam be oda, dagadva saját fontosságomtól és a tettvágytól. Most rendõrtiszt létemre toprongyos civil vagyok, a cipõm majdnem lyukas a sok kutyagolástól, se otthonom, se jövõm, barátoknál vagyok szállóvendég, ha megjelenek, elkerülhetetlen a feltevés, hogy most én vagyok a befurakodó, aki hátsó gondolatokkal érkezik. Majdnem úgy, mint a Gestapo embere. Magyarékkal többször találkoztam, amióta Guidóval kiköltöztettük õket az apácakolostorból, majd haza. Erzsi néni és lánya, Klári is örömmel láttak minden alkalommal, biztosítottak, hogy az õ otthonuk az enyém is, bármikor szívesen látnak, és sohasem feledik…

Ez a „sohasem feledjük” zavaró tényezõ lett barátságunkban, legalábbis az én részemrõl. Fél éven át olyan közeli volt velük a kapcsolatom, hogy szinte második családommá váltak, azaz harmadikká, mert a második a Görgey família volt. Élveztem Erzsi néni éles intelligenciáját, amely legjobban a józan paraszti észhez hasonlított, élvezetes humorral keverve. Kedveltem Klári válófélben lévõ férjét, mélabús természete ellenére, nagy tudású ember volt, zokszó nélkül viselte a viszontagságokat, lázas tanácskozásainkon támasz volt hideg feje. A kis Iván a legvérgõzösebb hetekben az én nevemet viselte, hamis papírjai szerint az én fiam volt. Amikor tanárait, a francia papokat a Gestapo elhurcolta, aggasztó órák alatt azt hittük, hogy õ is velük pusztul; a fájdalommal kevert félelem, melyet éreztem, egy igazi apa érzelmeihez hasonlított. És Klári? A háború nagy élménye számomra, vegyítve a kétellyel, hogy ebben sosem lett volna részem, ha nem kergeti a Gestapo a karjaimba. Ez a tudat félszeggé tett a háború utáni napokban, amikor rövid idõkre viszontláttuk egymást, de soha többé nem egyedül. Zavaromat fokozta magatartásával: finoman értésemre adta, hogy nagyon közel állunk egymáshoz, de nem olyan közel… és ez most már mindig így lesz.

Túl mindezen, egyszer véletlenül fültanúja voltam egy beszélgetésnek anya és leánya között:

– …valami jelét kellene mégis adnunk Jenõnek, hogy kimutassuk hálánkat, valamit, amire szüksége lenne… talán egy motorkerékpárt.

Ez végleg letaglózott, elmaradoztam a Berkenye utca 19-bõl, nehogy azt higgyék, hogy „inkasszálni jövök a segítségért”.

Távollétemet eleinte reklamálták, aztán megszokták. Erzsi néni el volt foglalva férje hagyatékával, a gépszíjgyárral és házaik visszavételével. Iván visszatért az iskolába, apja ismét rendelt a Szent István körúton, de nem költözött vissza a villába. Klári visszatért régi világába, illetve abba, ami abból megmaradt. Én pedig szegényebbnek éreztem magam.

 

A politika, mely gyerekkorom óta érdekelt, most hirtelen terhessé vált. A pártokba való belépés, túl az elvi kiálláson, kenyeret is jelentett. Vállalatokat, lapokat, mozikat osztottak szét a pártok között. Az osztogatók, kommunisták lévén, Vas Zoltánnal az élen, a Kommunista Párt vagyonát és a hatalomátvétel lehetõségét növelték. A versenyfutás az új hatalmasok kegyéért visszatetszõ volt, különösen akkor, ha hébe-hóba hozzám is jött valaki protekcióért:

– Ugyan szólj már egy jó szót az érdekemben, te jól fekszel az Öregnél, rád hallgatni fog!

Az „Öreg” Sólyom László volt, a fõkapitány. Hogy „jól feküdtem”-e nála, afelõl erõs kételyeim voltak. Igaz, hogy elrejtettem, amikor bajban volt, kétszer is. Elõször rövid idõre Klári villájában, másodszor az imrédysta tanácselnök lakásában, ahol a nyilasok sohasem találtak volna rá. De ezek már régi történetek.

Sólyom Laci alkalmasint ferde szemmel néz rám, figyel, és szabadulni szeretne tõlem. Ez volt az érzésem, és kevés pozitív tulajdonságom egyike, hogy elég jól érzékelem mások reakcióit irányomban.

Az igazság kedvéért valljuk be, hogy én is figyeltem õt. Figyeltem az osztályvezetõi értekezleteken, ahol felkészült volt és impozáns, mint lehetett vezérkari tiszt korában, de ha Kádár János egy halk megjegyzéssel kijavította õt, nyomban meghátrált, ehhez igazította utasításait. A Wurm utcai rendõr-fõkapitányságon az igazi hatalom a helyettesé, Kádár Jánosé volt. De az is meglehet, hogy õt Péter Gábor dirigálta, aki hétfõi látogatásaikor órákra bezárkózott vele irodájába. Képzelõdtem talán? De úgy éreztem, hogy Sólyom tart Kádártól, akárcsak a többi rendõrtiszt, aki alatta szolgált. Különösen a régiek, akiket egyelõre meghagytak állásaikban.

Féltem én is, pedig új voltam, igaz, hogy korábban magyar királyi honvédtiszt. Féltem, hogy kiderül Ilcsi „csúnya” származása, féltem, hogy mostohanagyanyám, Tilda néni gyûlölete a népi demokrácia iránt Kaposvárig fröccsen, vagy azon is túlra, és engem tesznek felelõssé miatta. Féltem látogatóinktól, akik nem viseltek olyan szellemi szájkosarat, amilyet én magamra erõltettem.

Egyik ilyen látogatóm Zsarnay Kálmán, korábbi m. kir. alezredes, egyike az ellenálló tiszteknek, a nyilasok hatalomátvétele után ismerkedtünk meg vele. Merész dolgot mûvelt az ellenállási mozgalomnak megszerzett gyógyszerekkel. Többször találkoztunk és tárgyaltunk vele. Kitûnõ kiállású, jóképû és rokonszenves ember benyomását keltette. Jól jártunk volna vele, ha elõbb futunk össze, és ez fordítva is áll. De azokban a kaotikus napokban éppen csak hogy tudtunk egymásról. Amikor hírét vette, hogy Guido és én életben vagyunk, és a fõkapitányságon szolgálunk, elõbb nála járt a földszinten, aztán fölballagott hozzám az emeletre. A sajtóosztályon alaposan megnézték jól szabott öltönyében; szálfaegyenes tartásával, deresedõ halántékával katonatiszt benyomását keltette, esetleg földbirtokosét – egyik sem volt jó ajánlás nálunk, ahol a Szabadság és a Szabad Nép fullajtárjai töltötték a nap jó részét.

– Tulajdonképpen háztûznézõben járok nálad – mondta, letelepedve az íróasztalom melletti karosszékbe. – Nekem is a rendõrségnél ajánlanak pozíciót, de a szervezkedõ hadsereg is érdeklõdik utánam. Még nem döntöttem, habár a hadsereg ellen szól, hogy ott a tapasztalt tisztek inkább csak a kirakatba kellenek azoknak, akik a zsinórokat hátulról huzigálják. Mi a helyzet itt nálatok?

Mormogtam valamit, hogy itt még nem alakult ki a végleges helyzet, a kinevezések ideiglenesek, a vákuum kitöltését szolgálják. Gyorsan felküldtem a személyzeti osztály vezetõjéhez, egy régi rendõrezredeshez, hogy megszabaduljak tõle. Távozóban még visszaszólt:

– Útközben esetleg benézek Sólyom Lacihoz is, õt régebbrõl ismerem, de az ellenállási napokban is találkoztunk.

Egy jó óra múlva visszatért hozzám azzal, hogy a budapesti fõkapitányság tudná õt használni.

– Nem vesztegettem hiába az idõt – kommentálta –, tiszta képet kaptam arról, hogy mint a hadseregnél, nálatok is befészkelték már magukat. Bajosan hiszem, hogy engem itt használni tudnának, és még kevésbé azt, hogy így nekem ehhez kedvem volna.

Utána kiselõadást tartott arról, hogy a budapesti rendõrség esetleg marad a jelenlegi felállásában, de a vidéki fõkapitányság még szervezetlen. Alulról felfelé épül, vidéki kiskirályok dominálnak, ez tarthatatlan helyzet. Amint a belügyminisztériumban polgári elemek is helyet kapnak, ott jön majd a változás. Valószínûleg afelé fogok tendálni, és neked is ajánlom, hogy tartsd nyitva a szemed.

Utána említett még néhány nevet, akikkel a rendõrség problémájáról beszélgetett. Politikusokét, akikrõl hallottam már: Pfeiffer Zoltánét, Saláta Kálmánét és még pár nevet, mind kisgazdapárti csengésûeket. Közöttük csupán kettõ ismerõs: Varga Béláé, a balatonboglári plébánosé és Dessewffy Gyuláé, az újdonsült Kis Újság lapszerkesztõjéé, egy távolabbi tantim, Hohenlohe-Batthyány Ella néni fiáé. Ezt a kapcsolatot bölcsen elhallgattam látogatóm elõtt, és azt sem említettem, hogy Varga fõtisztelendõ úrral, akinek a Gestapo vérdíjat tûzött ki a fejére, a jezsuitáknál már találkoztam bujkálása idején. Biedermann Imrét sem emlegettem, nehogy meghoszszabbítsam tartózkodását.

Tisztelettudó és udvarias voltam, de tartózkodó, hagytam, hogy õ beszéljen, tõmondatokban válaszoltam. Feszengésemet alighanem észrevette, mert búcsúzkodáskor erõsen megszorította kezem, háttal állva a többieknek kacsintással jelezte: „megértem, okosabb, ha tartod a szádat!” Megígérte, ha ismét erre jár, felugrik majd hozzám. Beleizzadtam ebbe a látogatásba, és el is szomorodtam tõle, mert Zsarnay Kálmánt rokonszenvesnek találtam, és lehangolónak, hogy ezt okosabb eltitkolnom.

 

A vidéki rendõrség alulról felfelé való építése – amint azt Zsarnay Kálmántól hallottam elõször – valóság volt, és ebbõl hamarosan leckét kaptunk Guidóval. Frederika kívánságára a Dunántúlra utaztunk élelmiszert vásárolni. Aggódott, hogy Muff – aki hirtelen nõni kezdett, mintha öntözték volna – nem kap elegendõ táplálékot, ettõl legyengül majd a szervezete, tbc-t, vagy ki tudja, mit szed majd fel. Frederika fogyatékos magyarságával kifogyhatatlan volt a helyes táplálkozásról és hiányának veszélyeirõl szóló történetekbõl. Egy péntek estén azzal állt elénk, hogy hallott a sváb lakosság kényszerû kitelepítésérõl.

– Menjetek oda, és segítsetek a szegény ördögöknek, akiket megrabol a Pestrõl jövõ, kapzsi banda. Fizessetek nekik német márkát, amit én cseréltem el a dollárokért, amit a húgom küldött New Yorkból. Ez segít a sváboknak, és segít Muffnak, ha kap tejet, vajat, tojást, és amit tudtok hozni a faluból.

Frederika értesülése, mint mindig, most is pontos volt, a dunántúli nagyközség, ahová menesztett bennünket, ultimátumot kapott az azonnali távozásra, a megrémült lakosságnak sietõs volt pénzzé tenni, amit csak lehetett. Mint a jó hadvezér, mindent kigondolt és kitervezett elõre, elegáns írásával feljegyezte egy ívre a reggeli vonat indulását és a kései visszatérését, a pengõ és a márka árfolyamát, a listát, amelyet szeretett volna beszerezni. Az egyetlen, amit még Frederika sem tudott elintézni, az a „helyfoglalás” volt. Hiába vettünk jegyet, mind az öt vasúti kocsi zsúfolva volt. Maradt a vonat teteje, ahol én már utaztam, de Guido még nem. Kissé megsértõdve, de felmászott utánam a létrán, amellyel a készséges pályaudvar szolgált. A tetõn utazás intézményessé vált ezekben a napokban; szerencse, hogy Frederika nem látta, mert leparancsolt volna mindkettõnket. A mi vagonunk tetején nem voltunk egyedül, de az útitársak – morc külsejû férfiak üres szatyrokkal, nyilván hasonló céllal – nem elegyedtek velünk szóba.

Kormosan és gémberedetten érkeztünk egy szép nagy faluba, az elõkertekben virágok nyíltak, de közöttük a népvándorlás szívszaggató látványa fogadott bennünket. Az utcán megpakolt szekerek, egy-két teherautó, vagont húzó traktor, lovas kocsik serege, bútorral, batyukkal megrakodva, indulóban, érkezõben. Minden ház kapuja tárva-nyitva, emberek ki-be, batyukkal megrakodva, síró asszonyok, sivító kisgyerekek, egy oldalba rúgott, vonító kutya… Minderre nem voltunk felkészülve. Olvastunk a lapokban a svábok kényszerû kitelepítésérõl, a Felvidék magyar lakosságának kitoloncolásáról, hallottunk elõadást a procedúra védelmérõl és elítélésérõl, de a szembesülés a tömegtragédiával, emberek kiüldözésével a háború befejezése után, megdöbbentett bennünket. A háború még túl közel volt, élénken élt az emlék a Volksbundról, az országunk iránti lojalitás megtagadásáról, a lelkesedésrõl, amely a náci megszállókat fogadta. A Reich vereségét megérdemeltnek tartottuk, minden reánk zúdult bajért az õ háborújukat okoltuk. De a kollektív büntetés, az ártatlanok közös nevezõre hozása a felelõsökkel több volt, mint amit le tudtunk nyelni. Legszívesebben visszafordultunk volna, hogy ne legyünk mindennek kényszerû szemtanúi.

De a rosszabbja csak ezután következett. A ház, ahová befordultunk, egy félreesõ utcában állt, egy szerényebb épület, ahol kisebb volt a sürgés-forgás. A konyhában egy idõs házaspárt találtunk, egymás kezét fogták, és zokogtak. Guido, aki nálam jobban beszélt németül, elnézést kért a zavarásért, és szép szerényen elmondta, hogy az éhes Pestrõl jöttünk vásárolni, német pénzzel fizetünk, ha van valami eladni való felesleg. A férfi felemelte fejét, barázdái között csurgó könnyeit letörölte keze fejével, és a sírástól elcsukló hangon, de nagyon udvariasan mondta:

– Az urak elkéstek. Demokratikus rendõrségünk lefoglalta és elvitte vágóállatainkat, a földünk már nem a miénk, kiutasítottak bennünket. Csak a bútor maradt, tessék, vigyék, amit akarnak, pénzt sem kérünk érte, mert ahová mi készülünk, ott nincs szükség pénzre.

A házaspár öngyilkosságra szánta el magát, amikor megzavartuk õket. Alapos okuk volt rá. Egyetlen fiuk a magyar hadsereg tagjaként a Donnál esett el. Az apa az elsõ világháborúban lett hadirokkant, majd „vitéz”, ami a jelen rendszerben súlyosbító körülmény; az elsõk között volt falujában, aki rákerült a kitelepítendõk listájára. Többé nem magyar, hanem német, mehet a drága „bruderekhez”. A helyi rendõrség házkutatást tartott nála, elhajtották az állatokat, elvitték a lisztet, a zsírt, a befõtteket s a kukoricát; a kamra és az istálló, a tyúkól, minden üres, mehetnek Nyugatra, de úgy gondolják, hogy nekik az túl messze van, szívesebben költöznének ki a határba, a temetõbe.

Félórát töltöttünk velük, megpróbáltuk rábeszélni õket, hogy ilyen körülmények között is jobban teszik, ha távoznak, megtorlásként élve maradnak, és megmutatják, hogy juszt sem teszik meg „ezeknek” a szívességet, hogy félreállnak. Guido diszkréten az asztalra tett valamennyit a velünk hozott pénzbõl, egy kis segítség a részünkrõl az induláshoz, mondta. Döbbent és hangos tiltakozás volt a válasz mindkettõjük részérõl, de végül mégis elfogadták. Elõször találkoztak márkával, szebb volt, mint a mi rongyolódó pengõnk, a Reich vesztett háborúja ellenére – és talán ez volt visszatérítõ jegyük az életbe. Az öregasszony mosolygott, és megsimogatta arcunkat, férje átkísért bennünket a szomszédba, ahol pakoltak, de volt még eladni való elemózsia. Velünk jött még három másik házhoz, õ lett szószólónk, amíg meg nem szabadultunk utolsó márkánktól is, és meg nem telt a két-két üres szatyor, amelyet magunkkal vittünk. Fél napot töltöttünk ebben a sváb faluban, és nemcsak élelemmel, hanem bánatukkal is megrakodva tértünk vissza a vasútállomásra. Lehet, hogy a svábok a háború alatt hûtlenekké váltak az országhoz, ahol meggazdagodtak, de házaikból ítélve bizton hozzájárultak az ország gazdagításához is. Politikai múltjukról nem tudtunk meg semmit, de eleget arról, hogy „kollégáink”, a helyi kommunista rendõrség emberei milyen komiszul bántak el velük, hogyan fosztották ki õket mindenükbõl, ami mozdítható volt. Szatyraink súlyánál is nyomasztóbb élményekkel tértünk vissza elsõ és egyben utolsó „svábiai beszerzõ” utunkról. Egyedül Frederikával osztottuk meg tapasztalatainkat. Sólyommal nem. És nehezen csúszott le a torkunkon feljavított kosztunk.

 

Razziára voltam hivatalos a sajtóosztály tudósítóinak társaságában. A fõkapitányság rendezte, a gazdasági rendõrség – mert ilyen is volt – és Olivér detektívtestületének részvételével. Elõkészítése titokban történt, az osztályvezetõk is csak aznap délután értesültek róla, amikor váratlanul felhívták õket a fõkapitány irodájába. A triumvirátus – Sólyom–Kádár–Péter – várt ránk, az utóbbi kettõ hallgatagon. Sólyom tájékoztatott bennünket arról, hogy a rendõrség átfésüli az éjszakai Pest gyanús helyiségeit; a feladat többrétû: összeszedni az illegális menekülteket, tetten érni és letartóztatni a csempészeket, összegyûjteni a feketepiaci árukat, a kábítószereket, megerõsíteni az erkölcsrendészetet, leleplezni a törvénybe ütközõ cselekedeteket. Hallatlanul tág körû mandátum a keleti bazárhoz hasonlító Budapesten, ahol a romok között megindult a kereskedelem, a kapualjakban a perzsavásár, bizonyos magánlakásokban illegális bordélyházak üzemeltetése. Négyszáz rendõrt, detektívet és nyomozót rendeltek ki az akcióra. Csoportokra oszlottak, Péter Gábor irányította a gazdasági rendõrség razziáját, gondolom, politikával keverten, Sólyom és Kádár a közrendészet ellenõrzésén osztoztak, a sajtóosztály az erkölcsrendészethez csatlakozhatott közönségként. A kisgazdapárti Kis Újság tudósítója szóvá tette, hogy a Péter-féle razzia szemlélése érdekesebb lenne, de kurtán-furcsán elutasították: ha nem érdekli õt a közerkölcs razziája, mehet haza vacsorázni, másnap úgyis elolvashatja a lapokban kollégái beszámolóit.

Este tíz órakor indultunk, az újságírók nyitott teherautókon, reflektorok, rendõrök, rendõrkutyák és nyomozók társaságában szorongtak. Útirány a Conti utca, sorra látogattuk a vörös lámpás házakat, az utcanõk lakásait, a garniszállókat. Némelyikbõl futva igyekeztek menekülni félig felöltözött kliensek, ezeket egy reájuk várakozó rendõrautó fülelte le, és csukta be a rabomobilba, hogy a detektívosztályon vizsgálják ki, miért volt nekik olyan sürgõs a távozás. Több tucat ember került így horogra, mindnek vaj volt a fején, késõbb derült csak ki, hogy kinek mi.

Módszeresebb volt a garniszállók átfésülése, szobáról szobára járva igazoltatták a detektívek a párocskákat, a hölgyeket, hogy megvan-e a mûködési engedélyük, átestek-e az orvosi vizsgálaton, a pasasokat pedig, hogy legálisan tartózkodnak-e Budapesten, mi a foglalkozásuk.

A kikérdezés nem a legudvariasabban történt, egyszerûen belökték az ajtót:

– Rendõrség… razzia… elõ a papírokkal! – A válasz több helyütt káromkodás volt, egy akcióban megzavart kliens méltatlankodva mondta:

– Talán szíveskednének a biztos urak megvárni, amíg megtalálom és felhúzom a nadrágomat!

Tudósítóim röhögtek, jegyzeteltek, ketten közülük fényképeztek; helyettesem, a szociáldemokrata irodalmár finomabb lelkülete hamar betelt a budapesti fertõ szemléletével.

– Én talán most hazamegyek, eleget láttam eddig is.

Én mégis velük maradtam hajnali négyig. Katonai szolgálatom Kassán, a háború alatt hozzászoktatott a hasonló látványhoz. Ha helyõrségi ügyeletes tiszt voltam, a vörös lámpás negyedben végig kellett járni a lakásokat, és összeszedni a csellengõ katonákat, akik megfeledkeztek a bevonulás idõpontjáról. Igaz, hogy ott nem löktük be az ajtót, többnyire elég volt az ablakon bekopogtatni, a legtöbb ház földszintes lévén, hölgylakóik többnyire még azzal sem fárasztották magukat, hogy elfüggönyözzék lakásaikat, a fény hívogatását reklámnak tekintették.

A sajtóosztály két nap múlva statisztikát adott ki az éjszakai razzia eredményérõl. Az erkölcsrendészeti halászatnál is gazdagabb fogást jelentett a gazdasági rendõrségé. Illegális raktárakra találtak, valuta-, ékszer- és kábítószercsempészeket tartóztattak le, hazárdjátékok kaszszáit foglalták le.

Politikai természetû letartóztatásokról nem szólt a jelentésünk. Az Andrássy út 60. hallgatagabbnak bizonyult a Wurm utcai fõkapitányságnál.

 

A színvallás a veszprémi püspök, Mindszenty József hercegprímássá történt kinevezésével kezdõdött. Elõdje, Serédy Jusztinián március 29-én váratlanul meghalt. A harcok még folytak, amikor XII. Pius pápa Mindszentyt nevezte ki Serédy utódjául, éspedig anélkül, hogy elõzõleg – mint az a Vatikánban szokás – konzultáltak volna az Ideiglenes Magyar Kormánnyal. Ha megteszi, ellenkezésre talált volna mind a Kommunista Pártnál, mind a Szociáldemokrata Párt balszárnyánál. Mindszenty karakán, ötven évével fiatalnak számító fõpap volt, aki bátran szembeszállt a nyilasokkal. Feltehetõ volt, hogy híveinek védelmében szembeszállna egy új diktatúrával is.

Serédy halálának híre még a jezsuitáknál ért bennünket, magas hivatalának betöltése napi téma lett ott is és künt a városban is. Sõt, a jezsuiták sorában is akadt egy önjelölt, páter Jánosi, akit a Görgey fiúkkal piusi kisdiák korunkban még páter Janicsekként ismertünk. Akkoriban tért vissza Amerikából, szivarozott – mellbevágóan sötét amerikai szivarokat szívott –, suhogó fekete reverendájáról azt suttogták, hogy azt selyembõl varrták, habár meglehet, hogy csupán valami újféle amerikai anyagból készült. Magyar kiejtése is kissé amerikás lett, az újonc-zöldfülû „szecskát” õ „szuecskának” ejtette, baseballról beszélt, ideges volt. Közvetlennek és érdekesnek találtuk, ezért meglehetõs népszerûségre tett szert. Rendtársai azonban ezt a véleményt nem osztották, noha ilyesmirõl velünk, kisdiákokkal nem beszéltek, ez mégis szinte kitapintható volt.

Jó egy évtizeddel késõbb, felnõttként, a pesti rendházban vendégeskedve az atyák szókimondóbbak voltak velünk. Raile Jaksi bevallotta, hogy tud páter Jánosi ambíciójáról, és noha õ maga is kijárta az amerikai iskolát, nem tartozik Jánosi jelöltségének támogatói közé. Részben mert nem kedveli az önjelölteket, részben pedig azért, mert válságos napokat élünk, amikor a magyar egyháznak sziklaszilárd pásztorra van szüksége. Ha szavazni lehetett volna, Guidóval Jaksira voksolunk, és egyetértettünk vele abban, hogy Janicsek-Jánosi, bármilyen érdekes jelenség, talán túl érdekes lenne prímásként.

õt magát, noha szintén a rendházban élt, csak futtában láttuk, egész nap a várost járta, valószínûleg önmagáért korteskedett, mert Serédy bíboros halála után neve szárnyra kapott Budapest liberális köreiben. Még a sajtóosztályon, a Szabadság egyik munkatársától is hallottam, hogy Jánosi József, a jezsuita atya alkalmas ember lenne az utódlásra, „mert haladó szellemû pap”.

Guidóval örültünk Mindszenty váratlan kinevezésének, mint mindennek, ami nem tetszett a Kommunista Pártnak, de ezt gondosan titkoltuk, mert okosabb volt hallgatni.

Maguk a kommunisták is csak módjával kritizálták a kinevezést. A Kommunista Párt jelszava továbbra is a demokratikus pártok tömörülése volt, és ennek jegyében a teljes vallásszabadság.

Esztergomi hivatalát elfoglalva a hercegprímás erõs egyénisége hamarosan rányomta bélyegét a magyar politikára. A Budapestre költözött Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság angolszász tagjai, Nagy-Britannia és az USA missziói szóvá tették a szovjetek beavatkozását a magyar demokráciába, kifogásolták a hatalomhalmozás jelenségét, a pártvagyon növekedését az összeharácsolt sajtó, kiadóvállalatok, filmszínházak, üzemek révén. Követelni kezdték a méltányosabb elosztást, az ígért választások megtartását, hogy a nép kinyilváníthassa akaratát. A két angolszász misszió mozgolódása lelket öntött a politikai pártokba.

Megalakult a Demokratikus Néppárt, egyelõre a „keresztény” jelzõt nélkülözve, és nyomban két frakcióra szakadt: a Pálffy József vezette rész a klérusra támaszkodott; Barankovics István frakciója valamivel visszafogottabb volt, és a baloldal jobban eltûrte, de annyira nem, hogy akár Barankovicsot, akár Pálffyt bevették volna a „demokratikus négy párt szövetségébe”, kezdettõl fogva reakciósnak kiáltották ki mindkettõt.

A Kisgazdapártra hatott legjobban Mindszenty megjelenése a politikai arénában. A kisgazdák is két frakcióra szakadtak, a hatalom méltányosabb megosztását követelõ, „jobbszárnyként” megbélyegzett Nagy Ferenc, Varga Béla és Kovács Béla pártfõtitkár, szemben a Tildy Zoltán vezette balszárnnyal, az O-betûsökkel, Oltványi Imrével, Ortutay Gyulával és kisebb balos csillagokkal.

Hasonló sorsra jutott a Szociáldemokrata Párt is. A kommunisták ösztönzésére Mauthausenbõl visszatért fõtitkárukat, Peyer Károlyt – aki negyedszázadon át vezette õket bátran, nehéz körülmények között – kigolyózták, és a kommunistákkal együttmûködõ Szakasits Árpádot választották helyébe. Marosán György és Ries István ministráltak neki, háttérbe szorították a köztiszteletben álló Kéthly Annát, Szélig Imrét és Szeder Ferencet jobboldali „reakciósnak” nyilvánították.

A Nemzeti Parasztpárton belül – melyet Biedermann Imre korai analízisének hatására a Kommunista Párt „leányvállalatának” hittem – szintén nem volt egyszerû a helyzet. A parasztpárt daliás vezére, Kovács Imre berzenkedett a kommunisták hatalomhalmozása ellen, reá még nem merték a reakciós bélyeget nyomni, õt egyszerûen csak a nacionalizmus bûnében marasztalták el. Veres Pétert kiáltották ki ezután az NPP igazi vezérének, mert Szakasitshoz hasonlóan pillére volt a kommunistákkal való szoros együttmûködésnek.

Ezt a folyamatot Mindszenty megjelenése tovább gerjesztette és siettette is.

Pártonkívülinek maradni, mint Guido és én, egyre veszélyesebb lett. Találgatásokra és támadásokra adott alkalmat, hogy ellenállók voltunk, és súlyosbította a helyzetet, hogy magának Kádárnak mondtunk „nemet” a pártjába való belépésre.

 

– Gyere át sürgõsen az irodámba, azonnal beszélnem kell veled! – Olivér parancsoló hangja szólt a telefonban.

– Mondd el telefonon! – válaszoltam barátságtalanul.

– Nem lehet, gyere azonnal, vagy érted küldetek!

Átmentem hozzá. Fel-alá járt irodájában, és combját csapkodta ezüstfejû lovaglópálcájával. Azután megállt elõttem, õ sem igyekezett kezet nyújtani, szigorúan rám nézett, majd belekezdett:

– Elhidegültünk egymástól, úgy hiszem, nem az én hibámból. Bármi okozta is, sajnálom! Annál is inkább, mert egy szívességet kell kérnem tõled. Olyasmit, amit az ember csak egy baráttól kérhet. Bármilyen nehezen teszem, kénytelen vagyok ezt tõled kérni, mert nincs más, aki erre alkalmas lenne… Kísérd le Lilyt Pécsre! Haza akar költözni huzamosabb idõre. Nem állhatok az útjába, de nem akarom egyedül küldeni.

Mondókáját befejezve rám meredt. Sötét pillantású barna szeme ellenségesen tüzelt. Az ajkamba haraptam, hogy ne kérdezzem azt, ami kikívánkozott belõlem. Helyette kisvártatva csak azt kérdeztem, hogy mikor indulunk.

– Holnap reggel nyolckor a fõkapitányság elõtt vár az autó.

Ezzel szétváltunk. Se köszönet, se búcsú.

Amint mondta, másnap reggel a Wurm utcai bejárat elõtt várt rám az autó. És benne, a hátsó ülésen, mélyen a sarokba süppedve Lily. Lábánál egy halom bõrönd, éppen csak hogy be tudtam mászni mellé. Akkor vettem csak észre, a résen keresztül, hogy a detektív sofõr mellett Julika ült.

– Indulhatunk! – mondtam a sofõrnek.

Némán megcsókoltam Lily kesztyûs kezét, remegett az enyémben. Az arcát is szívesen megcsókoltam volna, de azt kis fátyol borította, ám könnyei azon keresztül is csillogtak. Némán hajtottunk át Budán, és onnét le délre. Rég elhagytuk a fõvárost, amikor Lily megszólalt, olyan halkan suttogott, hogy még én is alig hallottam:

– Köszönöm, hogy elkísér! Az én kérésem volt. Tudom, hogy nagy áldozatot hoz, de nekem így egy kicsit könnyebb… Soha, de soha nem fogok visszatérni ide. És valószínûleg utoljára találkozunk…

Az elkövetkezõ négy órában – vagy talán még tovább tartott az út – szaggatott, suttogó kis mondatokban beszélt egy lángoló nagy szerelemrõl, amely kihunyt. Hogy gyötrelem és gyûlölet foglalja el a helyét. Félig értettem csak, amit mondott, de ha értettem volna is, Tolsztojnak kellene lennem, hogy visszaadjam. De, túl az autó zúgásán, még valami zavart: a vezetõ melletti ülésbõl Julika, hol titokban, háttal nekünk, hol bal fülét és profilját felénk fordítva nyíltan és mohón hallgatózott.

A vezetõ visszapillantó tükre idõnként az õ arcát vetítette felém. Rajta nem volt fátyol, csak a szeméig lehúzott kalap karimája takarta félig az arcát, de ugyanaz a gyötrelem tükrözõdött rajta is.

Julika egyetlen szót sem szólt hozzánk, a vezetõvel sem társalgott. Intenzív hallgatása és meg-megvonagló válla arról tanúskodott, hogy a komorna osztja úrnõje érzelmi viharát.

Pécsre értünk, a patríciusház elé, amely valamikor Lily professzor apjáé volt, és most az övé. Kisegítettem õket a kocsiból, segítettem a sofõrnek kiemelni a bõröndöket, és a háziszolgának berakni õket a kapualj alá.

Lily nem invitált fel egy frissítõre, és ha tette volna, sem fogadom el, átragadt rám a két asszony hangulata. Az utazás velük majdnem olyan nyomasztó volt, mint egy másik út Pécs felé, egy esztendõvel korábban, mikor Biedermann Katinkával Imrét kísértem a zsúfolt vonaton, hogy besétáljon a Gestapo börtönébe.

Újból megcsókoltam Lily kezét. És most õ húzott magához, könnyes, fátyolos arcát az enyémhez nyomva suttogta:

– Köszönöm, hogy elkísért. Isten áldja!

 

Valami megváltozott a fõkapitányság sajtóosztályán, eme kis birodalomban, melyet én építettem fel Lea néni bútoraival, két barátságos rendõrrel, Szécsényi Ilona rendõr alhadnaggyal és Karinthy Cini ideiglenes rendõrfogalmazóval. A korábbi meghitt hangulatot a gyanakvás légköre váltotta fel. Már az ajtón való belépés elõtt szorongás fogott el, vajon mi vár ott rám ezen a reggelen.

A változás egyik oka a tudósítógárda növekedése és megosztottsága volt. A Szabadság és a Szabad Nép korábbi dominanciáját ellensúlyozta a Kisgazdapárt Kis Újságjának két küldötte, és a polgári sajtó tudósítói is megjelentek. A két csoport a reggeli elsõ kávétól a délutáni utolsó csészéig vitatkozott egymással, árgus szemekkel lestek bennünket, hogy egyformán osztjuk-e el a kerületi kapitányságoktól kapott értesüléseinket. E téren nem emelhettek kifogást, volt már sokszorosítófelszerelésünk, a mimiográf, Ilcsi egy idõben osztotta szét a reggeli jelentést, és óvatosságból a baloldali blokknál kezdte, de olyan sebesen pergette a lapokat, hogy mire a jobbszárnyhoz tartozók panaszra nyithatták volna szájukat, már meg is kapták a jelentést. Ezt félóra békesség követte, amíg a skriblerek belemerültek az elmúlt huszonnégy óra rendellenességeinek tanulmányozásába, kikottázták maguknak, ami a szájuk ízének megfelelt. Majd újra kezdõdött vitájuk a politikáról. Ebbõl nem lehetett kiokosodni, mert az ellentétek messze túlmentek a korábbi bal- és jobboldal, a prokommunisták és a velük szembeni gyanakvók ellentétén. Tudósítóink között a többség az elõbbieké volt, de a Szabad Nép Moszkvát megjárt munkatársa, egy rozzant öregember letorkolta elvtársait.

A szociáldemokraták kettéhasadását a sajtóosztályon belül is lehetett érezni. Két fiatalember Marosán György rajongója volt, sülve-fõve együtt tartottak az illegálisok híveivel, de nem mertek beleszólni a vitába, hogy helyes-e Rákosi vonala. A hangsúly a „demokratikus erõk” összefogásán és a „szektariánusok”, az 1919-hez visszatérni kívánók bírálatán volt. Közéjük tartozott a Moszkvából visszatért tudósító is, holott Rákosi, Gerõ, Révai, Farkas, Vas Zoltán mind Moszkva új vonalát, a „demokratizálódást” papolta. Az ördög ismerte ki magát a kommunisták vitájában. Könnyebb volt megállapítani, hogy a fonnyadt újságírónõ, Kéthly Anna leánykori barátnõje a brit Munkáspártért rajongott. Hûvösen kezelte kommunista kollégáit, annál kedvesebben helyettesemet, a finom irodalmárt, aki kényelmetlenül feszengett, kecses metszésû orrát fintorgatta, mint aki rosszat szagol, amikor elvtársnõje melléje telepedett, és megkísérelte saját oldalára állítani. Többé nem volt az az érzésem, hogy helyettesem lesi a pillanatot, mikor ülhet a székembe. Sajátjában is kényelmetlenül érezte magát, a szociáldemokraták Moszkva- és London-barát hasadásában. Ezek voltak azok a napok, amikor az angol választáson Churchill megbukott, Clement Attlee került a helyére. Ernest Bevin lett a külügyminiszter, aki a budapesti rádió jubileumi adásában kioktatta a magyar „Ideiglenes Kormányt”, hogy milyen messze kalandozott el a demokráciától. Baloldalinak lenni sem volt könnyû 1945 forró nyarán.

De még mindig biztonságosabb, mint „osztályidegennek”, amilyen Guido és én voltunk. Megjelenésünkön ugyan ez nem látszott, de feudális múltunk minduntalan kísértett. Guidót „jeunesse dorée” múltjának kis konteszei és baroneszei rohanták meg; mind utazni akartak vagy lakást igényelni. Hozzám a legkülönbözõbb emberek jöttek, számtalan történettel. Egyikük azzal a magyarázattal állított be, hogy anyám egykori táncosa volt, a „régi jó pozsonyi napokban” mindennapos vendége nagyanyám kis palotájának. Röpködtek az eltûnt Monarchia fényes nevei, és most rajtam volt a sor, hogy kényelmetlenül feszengjek, miközben tudósítóim a baloldalon feledték belviszályaikat, és kárörömmel szürcsölték az „öreg reakciós” emlékömlengését.

Egy újabb látogató, Julika a felbomlott Lily–Olivér-háztartásból, kevés volt az elõbbi vendégem rossz benyomásának ellensúlyozására. Julika visszatért Pécsrõl, Lily egyik suhogó selyemruhájában, hosszan szorongatta kezemet, karosszékébõl félig rádõlve íróasztalomra, és drámaian suttogta:

– Lily méltósága teljesen összetört… Ha mellette maradok, az keveset segít rajta, de bizton mindkettõnket kikészít. Visszajöttem hát, hogy megkíséreljem Olivér urat észre téríteni. Olyan régóta ismerem… Nekem talán sikerül.

Julika majdnem minden másnap felkeresett, a tudósítógárda az õ megjelenését is élvezettel leste. Társadalmi hovatartozása meghatározhatatlan volt, de választékos eleganciája a legjobb ízlésrõl tanúskodott: benne is reakcióst sejtettek. Egy kis idõbe telt, míg meggyõztem õket, hogy nem Bajor Gizi az, aki rendszeresen feljár hozzám suttogó kis konferenciákra, hanem csupán „egy régi ismerõsöm, aki meglepõen hasonlít rá”.

Amit Julika elsuttogott, egyre aggasztóbb lett. Olivérhez beköltözött a két arisztokrata nõ, Lea grófnõ lakásában most állandó a vendégjárás. Olivér ebédeket ad, és ha nagy a meleg, mint ezekben a napokban, alsónadrágban ül az asztalhoz, de nem a szolid, sorthoz hasonlóban, hanem abban a picikében, amely többet sejtet, mint eltakar. A hölgyek hasonlóképpen öltözködnek, illetve vetkõznek le, amíg végül is mindenki teljesen pucéran ül az asztalhoz.

– A többit elképzelheti, Jenõ úr…

Ezekben a zilált hónapokban a Nyugatra menekültek és az otthon között megszûnt minden kapcsolat; kicsit olyan volt, mintha az eltávozottak meghaltak, ám temetést nem kaptak volna. Az egyetlen különbség, hogy mi, az élõk, nem adtuk fel a reményt, hogy szeretteink talán túlélték valahol az özönvíz katasztrófáját, és egyszer talán még akad, aki visszatér, mentsük hát, ami az övékbõl még megmaradt, hogy legyen valamijük életük folytatásához.

Deák-Horváth Dénesné Széchenyi Lea, amióta eszemet tudtam, mint jó tündér be-betoppant anyámhoz és hozzám. Mindig hozott valamit a künti, izgalmas nagyvilágból, amelytõl mi jobbára el voltunk zárva. Adósának éreztem magam most, amikor õt zárták el hazájától, és ökölcsapás volt arcomba a hír, hogy Olivér orgiákat rendez ebédlõasztala körül, és mindez az én hibám.

 

A hasonlat az elköltözés és a halál között mégsem állja meg a helyét, mert most valójában népvándorlás zajlott Magyarországon. Az ország és javainak jó része Nyugatra kényszerült, uniformisban, menekültként vagy elhurcolva. Röviddel ezután elindult az ellenkezõ áramlat, a visszaszivárgás. Szórványosan érkeztek a hazatérõk. Az elsõ ilyen tapasztalatom kadétkorom jótevõjének, dr. Jeney Lászlónak hazatérése volt. Nála, a 11-es Helyõrségi Kórház Alkotás úti gégeosztályán hosszú hónapokat töltöttem olvasással, írással, csinos ápolónõkkel, egy kis antináci ellenállással. Fiatalkorom legszebb emlékei fûzõdtek ehhez az épülethez és Jeney László orvos õrnagyhoz. A háború végén törzsorvosként vitték családostul Nyugatra, hadikórházával egyetemben. 1945 nyarán tért vissza Budapestre, eltûnt a keménygallér, maradt a kopaszodó, intelligens fej, kevés õszülõ hajjal koronázva. A még mindig szépen stuccolt angol bajuszka. A barátságos barna szempár korábban életörömöt sugárzott, most kissé riadtan meredt a megváltozott világba. Ausztriát és Németországot, amelyeket bejárt, szintén elérték a rémhírek arról, hogy miféle „szabadságot” hozott ránk a Vörös Hadsereg. Mégis hazahajtotta a honvágy és a bizonytalanság. Jeney õrnagy úr nem politizált, orvosi hivatása töltötte be életét, kitûnõ gégész és sebész volt, túl ezen a zene, az irodalom, a családja és a szép nõk társasága érdekelte. Mindenki kedvelte, tudtommal nem volt ellensége. Az egyetlen, ami ellene szólt, hogy magyar királyi õrnagy volt Horthy hadseregében, aki Nyugatról tért vissza rövid angol fogságból. Pestre érkezve az elsõ ember, akibe belebotlott, régi kollégája és barátja, Leitner Ferenc orvos ezredes volt, a 11-es kórház belgyógyászati osztályának korábbi fõnöke és a kórház helyettes parancsnoka az összeomlásig.

Leitner Franci bá, aki rengeteg embert ápolt, mentett, orosz és amerikai hadifoglyokat is istápolt, túlélte a radikális változást, tovább szolgált az immár „demokratikus Népi Hadseregben”. Megkísérelte dr. Jeney reaktiváltatását, és amikor ez reménytelennek bizonyult, hozzám küldte, hogy átsegítsem az igazoltatáson, és legalább privát praxisát folytathassa.

A riporterek fülüket hegyezték, amikor elõéletem újabb tanúja kopogtatott be a sajtóosztály ajtaján. De ettõl a látogatótól nem rémültem meg, a hála és az öröm meleg érzése töltött el, átöleltük egymást, és nem törõdve a ránk meredõ kutató tekintetekkel, híreket cseréltünk.

– Igen, anyám még megvan! Tamási, az jobbára elpusztult. Az üres ház és körülötte a kert még az enyém…

Laci bá lakása aránylag ép, csupán két belövést kapott, és a zabrálók kicsit kiürítették, de mégis lakható. Anyja, nagynénje, felesége, Etus és kisfia, Lacika mind vele voltak, hazatértek. Most valami írásra lenne szüksége, karakterreferenciára, hogy átsegítse az orvosi szakszervezet rostáján, megkapja a visszatelepülési rendõrségi engedélyt, átessen a tömbbizalmi, a házbizalmi vizsgálatán, és azután megkísérelje kisiklott életét újra elindítani.

A Jeney család hazatelepülése lekötötte az elkövetkezõ két hét jó részét. Lelkesen igazolványokat gyártottam, elkísértem a kerületi rendõrkapitányságra, az orvosi szakszervezet igazolóbizottsága elé. Igyekeztem hangfogót tenni lelkesedésemre, nehogy gyanút keltsek, ha esetleg „túllihegem” feladatomat. Megalázó volt látni ezt az ötvenes patriótát, értékes orvost és humánus, civilizált embert, amint a jórészt bunkókból álló bizottságok elõtt áll sápadtan, mint egy rossz diák. Ennek ellenére minden simán ment, dr. Jeney László visszatelepedhetett szülõhazájába, nyugdíjától jórészt megfosztva, kirabolt lakásába.

 

Fõnökömmel, a fõkapitánnyal – leszámítva a hét eleji értekezleteket – egyre ritkábban találkoztam. Ha a lépcsõházban összefutottunk, sietõsen üdvözöltük egymást, egyik fél sem lassított pár kedélyes, semmitmondó szó kedvéért. Engem nyomasztott a tudat, hogy önkéntelenül belepillantottam magánéletének titkaiba, a csendõrezredes após és az anyós álmatlan éjszakáiba. Vajon leányuk, a szép asszonyka mennyire osztja szülei aggodalmát? Értesülésemet és az ebbõl eredõ töprengést megtartottam magamnak, még Guidónak sem szóltam, mert egyre erõsödött bennem az érzés, hogy olyan világot élünk, ahol jobb minél kevesebbet tudni mások dolgairól. Ami meglehetõsen lehangoló olyasvalaki esetében, aki – mint én – írónak készül, és máris annak tekinti magát. Ezért választottam a sajtóosztályt, ezért kívánkoztam katonakoromban a haditudósítókhoz, ahová sohasem jutottam be. Mintha minden összeesküdött volna ellenem, célkitûzésemtõl messzebb jártam, mint valaha, a létért való küzdelem már az olvasásra sem hagyott idõt, az írásról nem is szólva. Egyetlen vigaszom maradt: a megfigyelés. Tudatosan treníroztam magam, hogy emlékezetembe véssem mindazt, amit úgy raktároztam el mint „forradalmi változást”.

Ilyesmi naponta akadt. Amikor nálam kilincselt egyik kadéttársam, Szapáry Péter, és említette, hogy szülei Pesten húzódnak meg, vidéki otthonukat kifosztották, kapui zárva elõttük: elkértem a címüket, arra járva benéztem hozzájuk. Kétszobás kis lakásban találtam az aszketikus öregurat és fehér hajú feleségét, Esterházy Máriát. Kadétkoromban, amikor Pécsett volt fõispán, többször is asztalvendége voltam. Kellemes kontraszt volt a kadétiskola mosdatlan tréfái után a kristály és az ezüst, de még inkább a pécsi egyetem érdekes professzora, aki éppen Indiából tért haza, és élményeirõl mesélt. Szapáry Lajos Baranyából átkerült Somogyba, ahol szintén fõispánkodott egy rövid ideig. Úgy látszik, szolid és mozgósítható képviselõje volt a régi rendnek, fegyelmezett, jóindulatú, segítõkész, a szélsõségektõl tartózkodó ember hírében állt. Épp keresztrejtvényt fejtett egy régi magazinban, és a kérdésre, hogy lehetek-e valamiben a segítségükre, azt felelte, hogy fedél, takaró van, élelemben sem szenvednek hiányt, aránylag jobban vészelték át a háborút, mint sokan mások. Egyetlen gondja: gyermekei sorsa és az én jövõm.

– Ti, balszerencsétekre, egy újabb tatárjárásból kaptatok kóstolót, romok között telik el fiatalságotok; rajtatok múlik, hogy fel lehet-e építeni, és ha igen, hagyják-e, hogy velük együtt építsetek.

Felesége, Mária néni, aki egy szvettert kötött, a kérdésre, hogy neki szüksége van-e valamire, azt válaszolta, hogy szívesen kölcsönözne valami angol nyelvû regényt, mert hallja, hogy sok jó könyvet írtak, amíg el voltak zárva a világtól.

A velük töltött félóra alatt egy szó panasz, lázongás nem hangzott el. Az öreg házaspár meisseni porcelánfigurákra emlékeztetett, és egy verssorra, amelyet Tamásiban olvastam Endrõdy Béla költemény-kincsestárában, isten tudja, kitõl erednek a sorok:

 

Öreg gróf ül hamuszínû paletóban,

és sóhajt, „Ah, valóban”…

 

Újabb elraktározott epizód: rövid autóút Sólyom Lászlóval, az õ kívánságára. Valami rendészeti konferencián kellett felszólalnia, ahová nekem kellett elkísérnem, és jegyzetelnem, hogy késõbb kiadjuk a sajtónak. A visszaúton csatlakozott hozzánk egy magas, dús hajú fiatalember, aki a lépcsõházban akaszkodott Sólyomra:

– Laci, téged biztosan autó szállított ide, az isten háta mögé, a Stefánia útra. Remélem, visszaviszel engem is a Belvárosba.

– Szívesen – válaszolta nem túl lelkesen, utána bemutatott bennünket egymásnak. Kovács Imre volt az, a Nemzeti Parasztpárt fõtitkára, aki a nevemet hallva megjegyezte, hogy ismerõs számára:

– Nem te vagy az, akinek a földjébõl háromszáz holdat mentesítettek azon a címen, hogy részt vettél az ellenállási mozgalomban? – Igenlõ válaszomra folytatta: – Aha… És mikor kezdtél ellenállni? Amikor küszöbön állott a földed felosztása?

– Történetesen az én csoportomban volt, és a bõrét többször is vásárra vitte – válaszolta helyettem Sólyom, meglehetõsen agresszívan. Én ültem a vezetõ mellé, Sólyom és Kovács hátul foglaltak helyet. Rólam megfeledkezve vitába kezdtek, amely folytatása lehetett korábbi párbeszédüknek. Keveset értettem belõle, nemcsak a motor zúgása, hanem a sok, számomra ismeretlen név említése miatt is. Annyit azonban világosan kivettem, hogy Kovács Imre Gyömrõt emlegeti, a Pest-közeli helységet, ahol az új rendõrség állítólag erõszakoskodott, sõt gyilkolt. Erdei Ferenc, a parasztpárti belügyminiszter is többször szóba került.

– Miért nem lépett be nyíltan hozzátok, kommunistákhoz? – kérdezte bosszúsan Kovács. – Miért rontja a mi hitelünket? Nem szeretem az ilyen sunyi alakokat, akik nem jönnek elõ a farbával. Ha a ti szekereteket tolja, vallja be nyíltan.

Ez nagy meglepetés volt számomra, a sofõr tükrébõl még egy pillantást vetettem utasunkra. A parasztpártról a közhit azt tartotta, hogy a Kommunista Párt leányvállalata. Meglepõ volt fõtitkárától azt hallani, hogy saját pártjának kulcsminiszterét „sunyi alaknak” nevezi. Kovács Imre sûrû, sötét hajkoronája, napégette, jóképû arca, öles termete mellett a szintén jóvágású Sólyom László törékenynek tûnt, és talán fizikai alsóbbrendûségét érezve a szokottnál élesebben válaszolta, hogy a belügyminiszter a demokratikus pártok koalíciójának szellemében jár el.

– Tudtommal a te pártod is ehhez tartozik. Nem tudom, hogy pártelnököd, Veres Péter osztja-e a te véleményedet Erdeirõl.

– Osztja vagy nem osztja, az édeskeveset számít. Az a szokásom, hogy kimondom, amit gondolok.

A Kossuth Lajos utcánál kitettük Kovács Imrét. Mintha mi sem történt volna, kezet szorított mindkettõnkkel, biccentett a vezetõnek, és öles léptekkel indult a Keleti felé. Egyedül maradva a hátsó ülésen Sólyom hallgatásba burkolózott, és érkezésünkkor is csak annyit mondott, hogy amint legépeltem a beszámolót, szeretné látni.

 

A nyár elejének nagy élménye külföldre utazásom volt. Ez eddig csak egyszer fordult elõ életem negyedszázada alatt. Tizenhat éves voltam, újonc a pécsi kadétiskolában, amikor a nyári szabadság alatt három hétig Görgeyék vendége lehettem Olaszország északi csücskében lévõ villájukban, az Adria partján. Az akkor még Fiuménak nevezett Rijekába vitt a gyors, Gyékényesen keresztül. Részegítõ volt átutazni Jugoszlávián, ahol egy detektív kísért figyelemmel, mert útlevelembe a foglalkozásrovatba azt írták, hogy az „école militaire” diákja vagyok. Csodálatos volt az elsõ találkozás a tengerrel, vizének sós íze, a szegélyén nõtt babérsövény fûszeres lehelete, a turisták német, olasz, francia, angol csevegése, Velence, az olajban sült halak és a polenta. Évekig kérõdztem ezeken az emlékeken. Azután jött a háború, a határok lezárása, Kassa, Kolozsvár, Szabadka visszakerülése, majd újabb elcsatolása, amíg végre egy határ ismét megnyílt elõttem, de csak résnyire, és onnét sem jutottam messzire, csupán Bécsbe.

Ehhez az úthoz útlevél sem kellett, elég volt a magyar–orosz nyelvû rendõrigazolványom, egy orosz nyelvû ki- és belépési engedély a megszállt Ausztria szovjet zónájába és egy felhatalmazás a gazdasági rendõrségtõl, hogy a rendõrség használatára Ausztriában vásárolt gépkocsikat behozhassuk az országba. Ezen, a magyar körbélyegzõ mellett, cirill betûs orosz jóváhagyás volt. Ezt az igazolványt a küldetés vezetõjének, egy új rendõrtisztnek a nevére állították ki. Engem csak szívességbõl vettek be a csoportba, mert látni szerettem volna Bécset, nekik pedig jól jött egy extra sofõr arra az esetre, ha tudnánk használt kocsikat vásárolni. Heten voltunk, új és régi rendõrök vegyesen; egy Tóth Miklós nevû külügyes is velünk jött, új tag, mint kiderült, tapasztalt feketézõ, maró gúnnyal megáldva.

Párás nyári reggelen indultunk, a Gyõrön át vezetõ mûút a háború sebhelyeit viselte, két oldalán a mezõkön kiégett tankok, romba dõlt házak, és az úton több lyuk, mint aszfalt. Több helyütt leállítottak bennünket, egy szovjet tiszt el akarta kobozni nyitott teherautónkat, mert az övé lerobbant. A hosszas érvelés és a magas parancsnokság által kiállított szovjet igazolványunk végül is megmentette az autónkat. Közel az országhatárhoz huzamosabb ideig vizsgáltak bennünket az oroszok, egyenként nézték át igazolványainkat. Az út mentén, szovjet katonák felügyelete alatt, a falusiakkal árkot ásattak. Jó mély volt már, nyakig takarta a szerencsétlen „robotaty”-ra vezényelteket, valószínûleg rabokat. Mély rokonszenvet éreztem irántuk. Ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy a Reich kapitulációja után mi szükség van a lövészárokszerû erõsítésekre. Egy fiatal szovjet tiszt fel-alá sétált az úton, onnét ellenõrizte az ásó embereket. Szóba elegyedett velem és szintén kíváncsi útitársammal, Tóth Miklóssal. Cigarettát kért tõlünk, és amikor egy egész paklival kapott, barátságossá vált, és tört németséggel magyarázattal szolgált. Igen, ez lövészároknak készül, arra az eshetõségre, ha szükség lenne rá.

– De minek, amikor a háború Európában befejezõdött? – érdeklõdött Tóth Miklós, aki törpe termetét fürge agyával ellensúlyozta, éles hangjával agresszív benyomást keltett. A muszka tiszt, jó egy fejjel magasabb, szánakozva nézte végig az apró külügyért, és mintha ügyefogyott gyerekhez beszélne, szótagolva válaszolta:

– Krieg ist nicht Ende hier… a háborúnak nincs vége itt… Wir gehen weiter, weiter… mi megyünk tovább, tovább… Krieg ist Ende in Zürich… London, San Francisco… wenn wir kommen San Francisco, ist Krieg Ende!

Ez a magyarázat mindkettõnket mellbevágott. Lapjaink, a magyar rádió és a számtalan szeminárium mind a tartós békét emlegette, az új világrendet, az Egyesült Nemzeteket, amely éppen San Franciscóban született, ahová ez a szovjet tiszt készül. Az orosz észrevette megrökönyödésünket, elvigyorodott, és megismételte:

– Bis San Francisco wir gehen…, und dort Ende.

Felkapaszkodva teherautónkra megvitattam Tóth Miklóssal az orosz különös magyarázatát.

– Hencegés talán – véltem én. – Fejébe szállt a dicsõség, hogy õk nyerték meg a háborút.

Törpe útitársam, akinek politikai nézeteirõl semmit sem tudtam, most hirtelen kirukkolt vele:

– Azt mondta a muszka, amit a fejébe sulykoltak. Ez nem az õ véleménye, hanem a felsõ irányításé. És miért ne? Az övék Berlin, Prága, Varsó, nemsokára Budapest is teljesen. Miért ne Zürich is, ahol több a karóra? És késõbb talán San Francisco. Ki tiltaná meg? Talán a kis Truman?

Ezzel nehéz lett volna vitatkozni. Elõször is, mert nem tudtam, hogy Tóth Miklós ki fia-borja. Talán egy agent provocateur. Amióta Churchill elvesztette a brit választást, és kicsöppent a hatalomból, elpárolgott érdeklõdésem a nagypolitika iránt. Már nem hallgattam állandóan a BBC adásait, pedig ismét volt rádiónk a Görgey-villában.

Átléptük Ausztria határát, de ez nem járt semmi felemelõ vagy különös élménnyel, szovjetek a sorompó innensõ és túlsó oldalán, orosz kiáltozás mindkét oldalon, osztrákoknak alig volt nyoma, leszámítva az útfeliratokat, amelyek most már német nyelvûek voltak, de latin betûkkel, nem góttal, mint a gimnáziumban tanultuk. Burgenland falucskái szakasztott másai a mögöttünk hagyott magyaroknak, és miért is ne, hisz tõlünk vették el. A kövesút ugyanúgy sebhelyektõl volt felszaggatva, mint Gyõrtõl a határig, de ha lehet, itt két oldalon még több volt a kiégett tank, teherautó, személykocsironcs. A háború rányomta bélyegét mindkét oldalra. Ez tompította a Bécsbe érkezés élményét is: bombák nyoma itt is a külváros kispolgári házain, beszakadt tetõk, kráter a kertben, tátongó lyukak a falakban, habár jóval kevesebb, mint nálunk.

A belváros, Budapesthez képest – kis túlzással – karcolást is alig szenvedett. A magyar konzulátus kecses palotája a Bankgasséban még a császári Bécsrõl árulkodott. Vörös szõnyeg borította a márványlépcsõket. A teremszerû irodában, ahol a kommunista küldött fogadott bennünket, gróf Andrássy Gyula díszmagyaros, hatalmas festménye nézett alá, kissé rosszallóan, a szalonnával, sonkával, kolbásszal és ki tudja, mi egyébbel telt ládákra, amelyeket teherautónkról cipeltek fel a mufurcok. Tóth Miklós, aki már többször megfordult itt, „Szabadság”-gal üdvözölte a budapesti küldöttet, amit „Szevasz”-szal toldott meg. õ intézte el, hogy az elsõ éjszakát a konzulátuson tölthessem, amíg megtudom, hogy barátaim átvészelték-e Bécs elestét.

Megvoltak. Herr Professor Oscar von Zimmermann-Meinzingen Biedermann Imre sógora volt, egyben életének megmentõje. Szívgyógyászati páciense, Sztójay Döme, az akkori miniszterelnök hozta ki Imrét a Gestapo börtönébõl, percekkel a deportálás elõtt. A professzor a Schellinggasse 12-ben vészelte át Bécs bevételét. Ez a belváros egyik csendes kis utcája volt a nemzetközi zónában, amelyet a nyugati megszállók közösen adminisztráltak. A telefon itt már mûködött, a konzulátusról felhívtam Ossy lakását, hogy érkezésemrõl értesítsem õt és feleségét, Biedermann-Kendeffy Katinkának, Imre feleségének húgát, Margiczit. A szobalány válaszolt – mert Bécsben még az is volt –, a Herr Professor a klinikán van, és utána az egyetemen tanít, de a gnädige Frau a fürdõbõl üzeni, hogy azonnal költözzek hozzájuk, kész a vendégszoba.

Csengetésemre Margiczi nyitott ajtót, fürdõköpenyben, szõke haján fürdõsapkával, a forró fürdõtõl illatosan. Karjába zárt, jobbról-balról csókolt, és közben zokogott:

– Jenõkém! Hála istennek, hogy még él… és itt van velünk! Szegény Katinka, Szentegát… a mama és Imre… és Magyarország… Mi lesz velük? És velünk? Összetört az életünk…

A szalon, ahová bevezetett, Mária Terézia-bútorokkal, keleti szõnyegekkel, festményekkel feledtette a háborút, az „összetörésnek” itt nyoma sem volt. És Margiczin sem nagyon. Még mindig a szép, szõke asszony volt, magas, kissé lagymatag, és másodhegedûs Katinka mellett, de ha nem volt mellette más, szemrevaló és finoman nõies.

Úgyszólván lélegzetvétel nélkül mesélte el a borzalmakat, melyeken átestek. Bécs rövid ostromát, elõtte a bombázást, aggodalmát Ossyért, aki a legrosszabb napokban is rótta a várost, és látogatta pácienseit, a klinikáját.

– Aggódtunk a budapestiekért, Szentegátért, ahol Katinka, mint az egri nõk, hõsiesen kitartott, és a csodával határosan átvészelte az özönvizet… De istenem, mi vár rá ezután? A fiacskámat, Georgyt, hála istennek, sok mindentõl megkímélte a sors. Most félbejáró egy nagyon comme il faut nevelõintézetben, ahol nyelveket is tanul, és megóvják attól a borzalmas befolyástól, amelyet a mai Bécs áraszt… Ez itt Szodoma és Gomorra; az oroszok embereket rabolnak el, a franciák, az amerikaiak, még az angolok is magukkal hozták a Nyugat minden romlottságát. De reméljük, hogy maradnak, és nem hagyják, hogy a szovjetek Ausztriát is úgy elnyeljék, mint Magyarországot… Mindenki ezt beszéli, és a legjobb családok már pakolják is azt a keveset, ami megmaradt, hogy Svájcba vagy még messzebbre költözzenek… De hol van biztonság 1945-ben? Ausztrália… Annak a közelében még folyik a háború…

A kellemes kis vendégszoba – ahová Margiczi, beszámolójának végéhez érkezve, végül is bevezetett – biztonságosnak látszott, és a kényelmet árasztotta, amely a mi életünkbõl, túl a határon, eltûnt. Zöld selyem ágytakaró és függönyök, karosszék, könyvespolc német, francia és angol könyvekkel, sárga sátorernyõvel árnyékolt rézlámpa, antik armoire, a vendég ruháira várva. Majdnem megkönnyeztem az újabb kóstolót a múlt emlékeibõl. A két bõrönd, mellyel érkeztem, ruhát alig tartalmazott. Részben mert nem volt, részben hogy több elemózsia férjen el bennük. Pesten azt beszélték, hogy Bécs úgy éhezik, mint mi az ostrom után. Szalonnát, kolbászt, sajtot, amit csak lehetett, hoztam magammal. Nem azért, hogy vásároljak valamit, annyira nem tellett, hanem hogy valutaként szolgáljon elsõ külföldi látogatásom idejére; a Bécsben töltendõ három napra, amelyre engedélyünk szólt.

A legelsõ porció, melyet kipakoltam, a háziaknak szólt. Margiczi – aki közben felöltözött egyik ruhakölteményébe, amelyet alighanem még Katinka választott ki neki, és varratott számára Rotschild Kláránál – sírva fogadott mindent, ami a drága Magyarországról jött, könnyei eláztatták gyönyörûen kikészített arcát. Közben hazaérkezett professzor férje, és a felét annak, amit hoztam nekik, visszapakoltatta velem.

– Wir haben fast alles, was wir brauchen – megvan mindenünk, ami csak szükséges – mondta. – Hála vidéki pácienseimnek, mi kevesebbet nélkülözünk, mint a többiek. De a város valóban éhezik, ezt hamarosan tapasztalhatod. Vidd oda, ahol nagyobb a szükség.

Ez volt Ossy. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet, és precíz diagnózissal szolgált. Én egy szegény magyar koldus vagyok, aki adni akar, de nem nagyon van mibõl. Vigyem oda, ahol jobban kell, és kapok érte valamit, amit én nélkülözök, õk olybá veszik, mintha részesültek volna ajándékomból.

Ezt nem öntötte szavakba, két mondat és egy elegáns gesztus finom kezével elegendõ volt, hogy megértesse velem. És azon nyomban átállított egy másik vágányra, mert azt is tudta, hogy hová kívánkozom.

– Még sohasem jártál Bécsben, de nyilván eleget tudsz róla, mert a szentegáti estéken hosszasan faggattál, hogy milyen a színház, a Burgtheater vagy a Josefstädter. Nos, itt az alkalom, hogy belekóstolj. A színészeink éheznek, az éhség elmélyíti a mûvészetet, soha úgy nem játszottak, mint most. Margiczit ismerve biztosan dinner-partyt szervez neked, hogy találkozzál itteni magyarokkal. Én a te helyedben belekóstolnék abba, amit a leromlott Bécs még mindig nyújtani tud. Kedvenc íród, Priestley, akit fordításban olvastál, amikor utoljára láttalak Szentegáton, Time and the Conways címû darabjával most Bécset kápráztatja el. Egy telefon, és szerzek neked jegyet. Pedig mind elkelt…

Margiczi méltatlankodott, mert ahogy férje megjósolta, már kezdte toborozni az ismerõsöket vacsorára, de Ossy lefújta, és bezárkózott velem a dolgozószobájába, kifaggatott sógora és sógornõje helyzetérõl, kilátásairól.

Beszámoltam neki az Imrével átélt ostromidõkrõl, a jezsuitáknál töltött hónapokról, a háború utáni Szentegáton tett látogatásomról, Katinka tervérõl, hogy ha kell, hotellé változtatja át, hogy megõrizzen valamit abból, amit maga köré épített. Beszéltem Imre mentesített háromszáz holdjáról, és a reményérõl, hogy igenis megmutatja, a megnyirbált középbirtok is életképes, szakértelemmel és szövetkezéssel párosítva. Ossy figyelmesen hallgatta döcögõ német beszédemet, melyet francia vagy angol szavakkal tûzdeltem tele, ha valami nem jutott eszembe. Egy kicsit úgy hallgatott, mint orvos a páciensét, szimptómákat keresett, és amikor befejeztem, kész volt a véleményével.

Imrét ugyanúgy csodálta, mint én. Megmenekülése „ein Wunder”, egy csoda, ami nem neki, Ossynak köszönhetõ, hanem a sors rendelésének, a gondviselésnek, nevezzük annak, amit hitünk diktál… De nem biztos, hogy az ilyesmi megismétlõdik, jobb a végzetet nem kísérteni. Szentegát egyszer már majdnem Imre életébe került. Szentegát a múlt Magyarországa, nem tartható fenn, akármilyen okos is Katinka. Az õ tanácsa az, hogy próbálkozzon meg vele, ha mindenáron ezt akarja, de készítsen magának egy vészkijáratot. Kevés embernek van Magyarországon annyi értékes ékszere, mint neki, menekítse ki valami biztos helyre. Megdöbbentett, hogy Bécsbõl nézve ilyen reménytelennek látja a magyar jövõt. Ezt meg is mondtam neki, majd István barátom dilemmáját említettem, aki Törökországban töpreng azon, hogy hazatérjen-e vagy továbbálljon, nyugatabbra. Ossynak erre is volt azonnali diagnózisa. Mi, fiatalok, mondta, jobban tesszük, ha körülnézünk külföldön, vagy legalábbis arra összpontosítjuk erõnket odahaza, hogy tökéletesítsük nyelvtudásunkat, és átálljunk valami foglalkozásra, amely kenyeret adhat külföldön is. Lehetséges, hogy õ túlságosan pesszimista, de úgy véli, hogy Magyarország hamarosan szovjet gyarmattá válik hosszú idõre, és a helyi kiskirályok, akik a gyarmat sorsát intézik, büntetni fogják azokat, akik a rossz oldalon születtek.

– A jövõ Magyarországán ti, a „ci-devant”-ok lesztek az új zsidók, akiket származásukért büntetnek.

Talán nem szükséges mondanom, hogy elsõ külföldi kirándulásom elsõ napján ilyen ijesztõ jóslatot hallani több volt, mint lehangoló. A helyzetelemzést súlyosbította, hogy Ossynak a múltban is mindig igaza volt. Már a náci megszállás elõtt tanácsolta Katinkának, hogy biztosítson vészkijáratot, Imrének tanulmányutat Angliába vagy Amerikába. Ezért tekintélye jóval nagyobb volt elõttem, mint egy befolyásos és elõkelõ orvosprofesszor hozzászólásáé, babonásan hittem abban, hogy ösztönösen megérzi a jövõt, és ezt a képességét csak fokozza az, hogy nemzetközi pacientúrájától olyan értesüléseket szerez, amelyek közönséges halandónak nem jutnak osztályrészül.

Ossy telefonált a Josefstädter Theaterbe, és szerzett nekem egy jegyet az elsõ sorok egyik fenntartott helyére, tetejébe ígéretet a két fõszereplõtõl, a bájos Gusti Hubertõl és partnerétõl, Hans Holttól, hogy a szünetben fogadnak öltözõjükben, hogy átadhassam nekik a kis ízelítõt, amelyet „aus Ungarn” hoztam.

A Josefstädter Theaterrõl Budapesten azt mondják, hogy olyan, mint a Vígszínház, csak még vígszínházibb. És az is volt. Bejáratára nem emlékszem már, nyilván azért, mert kívülrõl kevésbé volt elegáns, de belül plüssel bélelt ékszerdobozra emlékeztetett. Az elõcsarnokot gárdájának fotográfiái díszítették, színészek és színésznõk, akiket filmeken már láttam, de színpadon még soha.

A nézõtér zsúfolásig megtelt. Jegyem a harmadik sor közepére szólt, szomszédom egy amerikai tiszt volt. Kapucínerszínû pantallójával és jó szabású zubbonyával, kitüntetéseivel impozáns jelenség, én a legjobb, de már megviselt ruhámban ütött-kopottnak éreztem magam. A bécsi közönség bár éhezett, de ki volt öltözve. Több nõ estélyi toalettben, a férfiak jól szabott öltönyökben; halk és diszkrét zsivajgás a függöny felgördülte elõtt. A programfüzetet lapozgattam, és megtudtam, hogy újabb kedvenc szerzõm, J. B. Priestley – akinek három regényét olvastam már – London egyik divatos darabírója. A Conway családban kedvelt témái egyikét, az idõelméletet dolgozza fel, a tézist, hogy az idõ ugyan múlik, de nem tûnik el, egy másik dimenzióban tovább létezik. A ritka egyén, aki – akárcsak a rádió skáláján – képes a hullámhosszakra ráállni, a megfelelõ sávban találkozhat a múlttal. A szerzõ varázsa, regényeibõl áradó humora, életkedve, optimizmusa, filmkedvenceim elõadása még megkapóbb volt, mint a vásznon. Delejes izgalommal követtem szavaikat, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy mindez német nyelven folyik, melyet hatéves koromtól törtem, de a különbözõ iskolákban majdnem belebuktam, mert a grammatikával hadilábon álltam. A közönség osztotta elragadtatásomat. Egy kivétellel: szomszédom, az amerikai tiszt izgett-mozgott, a színlapot pödörte, legszívesebben rászóltam volna, hogy maradjon csendben. De aztán mégsem tettem.

õ volt az, aki hozzám szólt, alighogy legördült a piros bársonyfüggöny az elsõ felvonás végén.

– Excuse me – mondta. – Do you speak English? – Igenlõ válaszomra folytatta: – Thank God… Szavamra, én kedvelem Priestley írásait, de mert németül nem értek, ez az egész nekem kínai.

Helyünkön maradva megkíséreltem korlátozott angol szókincsemmel elmagyarázni, amit a színlapból tudtam, és ami az elsõ felvonásban történt. A kapitány – mert kiderült, hogy az volt – elégedetten bólintott, megdicsért, hogy ilyen folyékonyan beszélek angolul, és megkérdezte, hogy honnét jövök, mert más a kiejtésem, mint a helybelieknek, gyanítja, hogy nem német az anyanyelvem.

– Budapestrõl jön? Milyen szerencse! Nem sokat tudok arról, ami ott történik. Mesélne valamit az ottani változásokról?

Mesélnék-e?! Ez volt az elsõ eset, hogy túl voltam a határon, és ki mertem nyitni a szám, annál is inkább, mert egy amerikai tiszt akart tájékozódni helyzetünkrõl. Ez szinte szárnyakat adott. Beszéltem a borzalmas csalódásról, a szakadékról, amely a rádióadások ígérete – önrendelkezés, szabadság a kis nemzeteknek – és a Vörös Hadsereg bevonulása között tátongott. Beszéltem az óra- és lakásrablásokról, a civilek összeszedésérõl, hogy hadifogolyként cipelik el õket. Beszéltem a Kommunista Párt hatalmának növekedésérõl, a kilátástalanság érzésérõl, amely legtöbb honfitársamat eltölti, a félelemrõl, hogy a helyzet még rosszabb lesz, ha kiderül, hogy a Nyugat véglegesen feladott bennünket.

A kapitány szótlanul hallgatott, de egyre borúsabb arccal, és amikor végre egy kis szünetet tartottam, belekezdett mondókájába.

– Mindez egészen másképpen hangzik, mint amirõl mi olvasunk. A maguk országa a fasisztákkal szövetkezett, segítették az õ háborújukat, amelyet most elvesztettek.

– Pardon – mondtam. – Magyarország nem önként lépett a háborúba. Volt egy miniszterelnöke, aki inkább a halált választotta, mint a csatlakozást.

A kapitány erre ügyet sem vetett, most õ kezdett beszélni a hatalmas áldozatokról, melyeket szövetségesük, a Szovjetunió hozott, hogy segítse felszabadítani Európát a fasizmus rabságából. Ez viszont engem kezdett kiborítani, de fegyelmeztem magam, utóvégre csak nem fogok hepciáskodni az elsõ amerikai tiszttel, akivel a háború után összehozott a sors. Elmeséltem neki a határon lejátszódó jelenetet, a lövészárkot ásató szovjet tisztet, aki Svájcba és San Franciscóba készül, mert a háború csak ott fog befejezõdni.

Ebbe viszont a kapitány vörösödött bele. Felemelt hangon felelte:

– Tudja, mit gondolok errõl a mesérõl? Azt, hogy maga egy fasiszta, aki azért hagyta el Magyarországot, hogy hazugságokat terjesszen a mi háborús szövetségesünkrõl. Sajnálom, hogy kikértem véleményét a helyzetrõl.

– Pardon me – mondtam erre. – Elnézést, ha megbántottam. Én sem számítottam arra, hogy az elsõ amerikai tiszt, akivel itt találkozom, kommunista lesz.

A kapitány felugrott helyérõl.

– Én nem vagyok kommunista! – kiáltotta, és kirobogott a terembõl, ahová nem is tért vissza.

Felgördült a függöny a második felvonásra: a Conway család tíz évvel késõbb. A kapitánnyal való összeszólalkozásom elrontotta ezt a varázsos estét, fél füllel figyeltem csak a darabot, agyam másik felében õ motoszkált, akivel lekommunistáztuk és lefasisztáztuk egymást.

A második felvonás után ittam egy konyakot a büfében, ez kissé lecsillapított, a harmadik felvonásra már jobban oda tudtam figyelni.

Remek darab volt, legalábbis 1945-ben a Josefstädter Theaterben annak tûnt. A közönség még hosszan tapsolt a hajlongó színészeknek, amikor jött a jegyszedõ néni, keresve a magyar urat, akit Huber mûvésznõ és Holt mûvész úr várt a szünetben, hogy átadja nekik Budapest üdvözletét. Röstelkedve kopogtattam be hozzájuk, a sminket már letörölték, õk is, én is fáradtak voltunk. Átadtam a szalonnát és a kolbászt, szívbõl gratuláltam, õk pedig arról biztosítottak, hogy mennyire szeretik Magyarországot.