Cs. Nagy Ibolya

Sehová, semerre

Fehér Béla: Egyenes Kecske

Fehér Béla három eddigi könyvének hõsei a világ egy szûkecske, ám nagyon pontosan lokalizálható színterén élték a maguk s – mágikus jövés-menésük, az emlékezés és a képzelõerõ gáttalan játéka által – az õseik, sõt valamikori leszármazottaik életét is. Létük különbözõ, egyedi sorsok egymásba kapcsolódása volt, amolyan ontológiai „selyemzsinór”, melyre felfûzõdnek az egyszeri ember véges idejû életdarabkái, míg végül ott lóg rajta az egész emberiség; azaz: annak egy hajdúsági, Hadház környéki szegmense. Ott járkáltak e figurák – járkálnak ma is, valakinek, valaminek a képében, avagy álldogálnak, nõdögélnek, lelküket valamely növénybe, fába préselve – a falu poros utcáin, a környezõ erdõkben, mezõkön, a dohányföldeken. Hiába süvít át századokat péklapátján, „hû sütõlapátján” a Zöldvendéglõ (1990) garabonciás narrátora, történetmondója, csak az idõt görbíti, amúgy folyvást Hadházról startol, és ott fog talajt – homokot, pontosabban szólva. A Törökméz (1992) Bujdosója, a legendás õs, a nagy hadházi családi tablókép egyik alakja, a családfa csúcsdísze ugyan Törökországban eszi – úgy a könyv háromnegyedéig – a számûzöttek keserû kenyerét – vagyis a cukrozott gyümölcskocsonyát –, de az álmai örökké a hajdúsági fehér agácosokba röptetik. S midõn mesél, márpedig folyton mesél – az életéért –, a maga régi, otthoni sorsának-boldogságának epizódjait meséli, könnyek között, nyögve-szenvedve a bánattól, a honvágytól, s a hadházi lecsó illatát szimatolva a halvától meg a serbettõl meg a cukrozott gyümölcskocsonyától hányingeresen édes légben. „Mifelénk, Hadházon” – hasonlít mindig, gerlebúgást hall a temetõkert felõl, a harang kondulását a toronyból, anyja hívogató hangját a dinnyeföldrõl, az istállóházban cikázó fecskemadarakat lát, minden vágya, egyetlen vágya, hogy még egyszer hazakerülhessen, s utána mindjárt a „kaporral és tejfellel beborított káposzta”. S a Romfürdõ (1995) helyszínei, ahová országos vándorlásai után a hõs hazatér – vagyis hazatér képzeletben az író, egyike a selyemzsinór véges életidejû darabkáinak, magát ismét szemérmesen egy mágikus idõutazó bõrébe bújtatva, azaz emlékezve, õsei sorsában kutakodva újfent –, a harmadik regény Görbekertje, Szakolykertje, Téglása, Törökmetélõ halomja, Látókép csárdája s mind a többi tanya, zug, halom, dûlõ, út és patak térképészetileg pontos szegletei a Hajdúságnak.

Mondhatjuk tehát, alighanem teljes bizonyossággal, hogy Fehér Béla szülõföldjén járunk, amidõn korábbi regényeinek hõseivel tartunk, hogy az õ emlékei között is ott vannak a langyos nyári esték dinnyeföldjei, orrában a dohányföldek-szárítók kesernyés illata. Mondhatjuk, hogy miképpen regényalakjainak, azonképpen az õ életének is van (volt?) egy biztos, stabil pontja. Egy determinatív pont.

A negyedik regényben, az Egyenes Kecskében (1998) azonban ez a stabil pont elveszett.

Átalakult: egy rozzant, koszlott, kivénhedt, félretolt, forgalomból kivont, mert lopott pesti autóbusszá, meg „lottyadt” gumimatraccá, a személyes tárgyak beleférnek a bûzös katonai hátizsákba. „Nem lakok sehol, babszeg, ez az igazság. Megállok valahol, és azt mondom, na, itt lakok”: valahogy így indul a huszonötödik születésnapját – a járgányban – ünneplõ fõhõs saját hátizsákjának elmondott vallomása.

Új írói élményréteg rakódott a régire: a falu olyan, amilyen, de megismerhetõ, belátható, átlátható részei-részletei, fölfogható, olykor megtartó élet- és értékrendje, megannyi iróniával bemutatott, de karakteres, szeretetre méltónak láttatott alakjai helyett a kusza, kiismerhetetlen, zavaros értékrendû, még inkább értékrend nélküli város lett a regénycselekmény helyszíne; figurái a morális és/vagy egzisztenciális értelemben alsó százezrek képviselõi. Néhány típusa a városi lumpenségnek, tengõ-lengõ, talajtalan, hol részeg, hol belõtt, hol mindkettõtõl kába és eszement lecsúszottak. Meg az újgazdagok, és a mindig a sor végén loholó örök prolik, akik így vagy úgy, de eleve vesztesei az életnek, folyton lemaradói a – most már a szabadság és a demokrácia jegyében – jobblétért indított hatalmas futóversenynek. A stabil pont alól tehát kimozdult a föld, a megtartó, hazaváró, hívó szülõföld helyére a Város és egy újfajta rozsdatemetõ került, az alakoknak erõt adó szülõföldélményt fölváltotta az otthontalanság igazából föl sem fogott, tudatosan át sem élt, meg sem fogalmazott, de letaglózó érzete.

A kötet borítóján szemvidítóan színes szemétkupac, kukásruhás férfi tapos benne, ez a szeméthalom az övé is valamiképpen, s van egy fekete-fehér útjelzõ tábla, rajta a gyõzelem v-betûje, a kötet lapjait is teletûzdelték vele: kellõen ironikus, keserû, kegyetlen vizuális üzenet. A mottó, mert szokásához hûen ezt most sem hagyta el az író, egy Ady-idézet, a Két kuruc beszélget négy sora, a menekülés, a létbizonytalanság, a sehová sem tartozás, a sehová sem menés, a semerre sugallatával. A regény utolsó sorai megfejelik a piktogramot: „…aztán elértem egy sarokra, na, most merre, Janikám, most merre? Utca balra, utca jobbra, aztán… Á, nem érdekes.” A hátsó borítón pedig az írói vallomás, Fejes Endre 1962-es oknyomozó kisregényére, Rozsdatemetõjére utaló, abból idézõ sorokkal.

Másfajta, attól a regénybelitõl eltérõ emberi-társadalmi képletre, de a folytonosságra is figyelmeztetõen.

Mert az a világ, az a lumpenmély még épp a határán volt valaminek: az úgy-ahogy s nemrég konszolidált élet lassú bomlásának a tüneteit hordozta, a gyõzedelmes szocialista embertípus mellett már vagy még a gyári hibás melléktermékek is felbukkantak. A Pék Mária halat rántott és túrós csuszát fõzött a brügecsi bor mellé minden áldott karácsonykor típusú külvárosi, kisemberi munkáslétben a monotónia, a fásultság, a szürke hétköznapiság, a gyõzelmi indulók nélkül csordogáló, minden fennköltséget nyersen nélkülözõ, lefokozott értékrendû élet tûnt erõteljesebb színnek az író láttatásában, s nem a folyvást emelkedõ magyar népnek már van mit ennie, van hol laknia, van milyen eszmére tekintenie brosúra- és filmhíradószöveg hangzott ki belõle. A nevezett embertípus vonzó jegyeit önmagukon felmutatni vonakodó, az egyetemlegesen szép szocializmus-, valamint munkásosztályképbe belemocskoló alakok azonban még innen voltak a szipón, az Extasy tablettán, a fecskendõkön, a legalizált munkanélküli-státuson, a röptében szerzett milliós vagyonokon és a Fekete Lyukon. Innen, de afelé haladtak. Úgyhogy ez is a selyemzsinór egy szegmense, az Egyenes Kecskében is a múlt nyúl át a jelenbe, az ottani rántott hal itt Pogácsás Lajosné volt üzemi párttitkár fenyõdísznek használt C-vitaminos kockasajtja, Hábetler Jani és Pogácsás Jani, a két „hülye proli” egymásnak ordítoznak át az idõn (az író borítószövegbeli látomásában), s a rozsdatemetõ sínpárja, ahogyan Fehér Béla mondja, itt bukkan fel, a saját életében annak a generációnak, amely akkor született.

Meg a jövõbe is vezet: mert most is hagyományozódnak a szerepek, a lehetõségek, a sorsminták, a deviancia formációi, s ezeket is továbbadják a könyv ezredvégi csellengõi, amorális nagymenõi. Itt vannak a jövõ lumpenjeinek teremtõi, ebben a roncsban, itt formálódnak, alakulnak, izmosodnak a majdani életideák, ebben a tömegközlekedési eszközben, azaz Lebeny „tetûbánya”, „takonyláda” buszában.

De találunk a kortárs magyar irodalomban, keresni se kell nagyon, jó pár szerzõt, akik ugyanebbõl a városi létalattiságból merítik a mintavételi csoportot, hol jobb, hol rosszabb anyagra bukkanva az utóbbi fél évszázad hazai társadalomtörténetében, s vonják azt ábrázolási, kérdezõ és egyéb horizontjuk körébe. Egy írót feltétlenül említsünk meg, Tar Sándort. Alakjai a jobbára faluról városba került-kényszerült, falun is, városon is az ösztönlét szintjén vergõdõ, a kétlakiság miatt még kuszáltabb életû és értékrendû figurák, akik azonban szinte kivétel nélkül tragédiába torkolló életutat járnak be. Tar Sándor szemléletmódja ugyanis eleve drámai, ábrázolási nézõpontja belsõ, s mély empátiával keresi a primitív, durva, jószerivel minden tudatosságot nélkülözõ tettek, megnyilvánulások, vegetatív gesztusok mögött a minden emberben mégis, mindig meglévõ bármily halvány szépségvágyat, a jobb iránti fogékonyság tétova morzehangjait, a valami után vágyódás képességének, a celofánvirágnyi örömérzésnek a jeleit. Hõseinek tragédiája valamiképpen a megsejtett más, a folyton kísértõ virtualitás és a kõkemény, mozdíthatatlan realitások társíthatatlanságából fakad. Tar Sándor beszélni, fogalmazni, kommunikálni is alig tudó, hebegõ-dadogó alakjaival szemben Fehér Béla bõbeszédû, folyton dumáló, hablatyoló, a városi, alvilági szleng minden stiláris és grammatikai fordulatát ismerõ, csak azt ismerõ emberegyedeinek képét ugyanakkor az ellentétes esztétikai minõségek másfajta keveredése formálja meg. A közlésmód direkt, harsány patetikussága, a nyers életmozzanatok vég nélküli sorjáztatása, ezzel együtt a helyzet- és jellemkomikum kelléktárának bõséges alkalmazása, a beszédmód eufemisztikus iróniája az ábrázolás fõ eszközei. Figuráinak létmódja így is leírható: úgy olyanok, amilyenek, hogy fogalmuk sincs róla, milyenek, a groteszk számukra nem értelmezhetõ állapot, mert nyakig abban ülnek. Fehér Béla az ellentétek ilyetén áthangolását kedveli, írói látószöge egy külsõ pontból nyílik, akárcsak a korábbi regényekben, látásmódja eleve a groteszkre élesített: de, jelezzük máris, nem támadó, szívében részvét él jobb sorsra képtelen hõsei iránt.

S ha csupán érintõlegesen is, de szóljunk még, a jelen vagy a közelmúlt társadalmi-emberi mélyvilágának irodalmi lakói után keresgélve, a hajdan erõs szociális – gyámügyi – érzékenységû Konrád György A látogatójának (1969) pincevegetációjáról vagy Balázs József gyönyörû Koportosának (1976) Balog Mihályáról: ez a cigányember is beleordíthatná a maga sorstragédiáját a makogó-dadogó kánonba – ha képes volna egyáltalán verbálisan kifejezni az érzéseit. S persze vessünk egy gyors pillantást Spiró György Csirkefejének (1987) alpári modorú, mosdatlan szájú, a nyelvi romlás penészvirágaiként virító alakjaira, meg sajátos börtönfilozófiájukra is. S e helyütt ejtsünk szót Fehér Béla már említett, eufemizáló stílusáról. A durva argó olyanynyira beleette már magát napjaink irodalmi nyelvezetébe – Spiró hathatós közremûködésével is –, hogy lassanként elvesztette minden stiláris értékét, nóvumát. Nagy leleménnyel s jó érzékkel keresett és talált ki tehát Fehér Béla egy újfajta városi szlenget: amolyan írói fricskaként is.

Mindeme példákat csupán azért soroltuk – s a lista nyilvánvalóan folytatható volna az ifjabb drámaírói generáció néhány tagjával, mûvével (Darvasi Lászlóra, Garaczira gondolunk elsõsorban) –, hogy megmutatkozzék: nem járatlan úton jár Fehér Béla új regényével, de látásmódjának egyediségével, elementáris humorával, fékezhetetlen parodizáló vágyával mégis új árnyalatokat kever ki a jelenkori magyar próza színskáláján. S új vonásokkal dúsítja a nagy társadalmi tabló eddigi irodalmi szemiotikáját.

Újat mutat fel a saját pályaképén is.

Mondtuk följebb: a korábban számos elemében éppenséggel biografikusan is tapasztalati, a poétikai szövegformáló eljárásokkal ugyan az éntõl távol tartott, mégis felfedezhetõ személyességû életanyag helyére másfajta élet-és regényanyag került: a társadalmilag problémás, szociológiailag jól behatárolható csoportok, amolyan társadalmicsoport-nehezékek, meg a rakétasebességgel vagyonosodó (emiatt problémás), csak a pénzhez értõ friss kiskapitalisták, amúgy lumpenmorálú és -agyú alakok sorsának, mindennapjainak a bemutatása. A városi mélyvilág mai gyári hibás generációjáé. A semmi hatalmas szabadságának, a világnagy nihilnek posztszocialista reprezentánsai õk. Ülnek a semmi ágán: a deviancia testre szabott ideológiájába burkolózva.

Az Egyenes Kecske a rendszerváltás emberi-ideológiai-politikai komédiája (tragikomédiája). Pogácsás Jani, alias Egyenes Kecske (az indián) egyfajta család- és lakótörténetet ad elõ, típusalakokkal s megnyilatkozási formákkal: ezen alakokhoz, cselekvésformákhoz fûzõdõ viszonyának rendje-jellege szerint. Megképzõdik például a sok évtizedes pozíciójából kiesett, de a nagy, az örök visszatérésben reménykedõ elvtársi tömörülés egyik sejtje, benne Pogácsás Lajosné volt üzemi párttitkárral, s az alagi pusztai majális: Doktor Horzsával (feltehetõen ugyancsak levitézlett párttitkár), babgulyással, a Pesthidegkúti Népfrontbizottság, Üdülõ feliratú porcelántálkákkal, tábortûzzel, konspirációval és nótába sírt pártnosztalgiával („sosehallo kolyan gyönyörû nótaszó tamilyet sihe dernyi koro mban”): a jelenet parodisztikus ereje jelzi, hogy Fehér Béla ritka érzékenységgel leli meg s mutatja föl az élet abszurd pillanatait. De itt van a videokölcsönzõs özvegy Tõzeginé is, a maga röhögtetõ anakronizmusával. (Az író névadási fantáziája most is figyelemre méltó. Mert milyen név illene jobban a „ráncos, vén sasgyalu”, a gacsos lábú, elferdült hátú, pókharapó fogú, inas nyakú, borostás hónaljú vénasszonyhoz, mint a tõzeg, mely a „lápok sok-sok év alatt képzõdõ nádas, kákás, zsombékos korhadéka, mocskos, fekete, koszlott”, s még a fûtõértéke is alacsony?) Ha Doktor Horzsa és sejttagjai a múlt (jelen lévõ) kommunistáinak, özvegy Tõzeginé a múlt úri osztályának (hasonlóképp velünk élõ) jeles, paródiába göngyölt képviselõje. Markáns létfilozófiája szerint a rendszerváltozással végre befellegzett az egyenlõsdinek, „megint demokrácia van, az tart cselédet, akinek csak kedve tartja, ha akarja, még verheti is, mint a répát, és a magyar rögöt ismét beragyogja az úri világ õsi mécsese, és akkor õ, özvegy Tõzegi Tivadarné, született ippi és érkesderûi Fráter Emma, kápé meg fogja venni az egész tetves bérházat, ami azzal fog járni, hogy olyan kilakoltatások lesznek, hogy az egész második emelet sírva ül majd az utcán a szõrszagú, proli bútorai között”. Az író megmutatja nekünk a demokrácia újgazdagjait is, például a nagy Kremonát, aki elszereti Pogácsás Lajostól a feleségét, s elindítja a felemelkedés útján („…lószag a sajtüzem kövér, ömlesztett zsebébe, nem vagy te tróger, kiveszlek a munkából, te kis komcsi tündér, és olyan állást szerzek neked, hogy mind a tizenegy ujjamat megnyalod utána”). A nagy Kremona, amúgy és elõbb „bunkó mozigépész”, a demokrácia és a kapitalizmus áldásaként hét pornómozit meg úszómedencés budai villát zabrál össze magának, s a második szabad választás napján boldogan üvölti: „véget ért a négy szûk esztendõ, kiböjtöltük, tovariskám, ki bizony, a nemzetiszínû hurka anyját a sok álmodozónak, most végre megint meghasad a piros hajnal, ott áll a küszöbön mellén feltépett fehér ingben a régi jó rend, dübörög a patkolt csizmája, hiába deszkázta be néhány turulmámoros, cifraszûrös, mélymagyar paraszt, lakkcipõs durung, szõrevõ tolvaj, laci állat. Nahát.” Vagy nézzük Hagymát, a poprádióst, aki „szellemi exitet” kínál Pogácsás Janinak, s kinek regénybeli rádiós Rokirambója meg a bulija a tévés és rádiós vetélkedõk maró szarkazmusú gúnyrajza is egyben. És itt van még Mandula, aki indológus, „betéve tudja a védák összes tanítását”, így hát állástalan, vagyis elõbb éjszakai takarító, majd biztonsági õr egy építõanyag-telepen, de nem sokáig, mert leütik egy vasrúddal, s negyven darab vasbeton áthidaló gerendát lopnak el tõle. Egymillió-kétszázezer forintot kell megfizetnie, tehát elmegy gyógyszerkipróbálónak. Mellékesen írja a tanulmányát Pradsápatiról, s ahogy a gyógyszerek szívódnak felfelé a szervezetében, úgy erõsödik benne a kétely: „Elõször a világtojás létezését vonta kétségbe, aztán a kiköltést, végül az önkínzást. Egy napon lerakta a tollat, becsukta a kockás füzetet, és ezt mondta: Pradsápati egy közönséges szõrevõ volt.”

Közöttük téblábol Pogácsás Jani, mindent kipróbálva, de se ide, se oda nem tartozva, távol mindentõl, s mégis olyan mélyben, ahonnan aligha van kiút. A busz sem az, ahová elmenekül, megunva az otthoni szoba-konyhát, a nagy Kremonával megpattant Anyucikát, Pogácsás Lajosné született Gál Máriát (Hábetler Jánosné született Pék Mária – olvassuk a Rozsdatemetõben), továbbá az örökké juhtúrószagú Apucikát, aki „mielõtt strici lett, pincér volt a Vínervalceren”, és nejlonzacskóban hordta haza az omlettdarabokat. Hõsünk érettségi után – eddig jutott – újságot árult a Nyugatiban, kocsimosó volt, aztán guberált, lopott, csalt, ütött-vágott, az Anyucika dúsgazdag lett, és feledte õt, az Apucika csajokat futtatott, Lebeny, a barát éjt nappallá téve lopott. A világ egyetlen buszkapaszkodónyi fogódzót sem adott Egyenes Kecskének, aki végül elhagyja a buszt is, és elindul: semerre. Ügetve, mint egy kenguru, abban a régi, Anyucika által elmondott mesében, melyben az erdõ minden állata, sõt még a vadászok is megtanultak kenguru módra ugrálni: hasonulni a félelmetes idegenhez. Mert üvölteni, ordítani, bõgni – kiválni – nem tud („gyáva vagyok”), idomul Egyenes Kecske is: térdét felhúzva, bokáját jobb kezével megmarkolva ugrál idétlenül, kenguru módra.

Új színekkel próbálkozik regényében Fehér Béla prózatechnikai vonatkozásban is.

Az elsõ három könyv szerkezeti képlete szerint két ábrázolási réteget laminált, süllyesztett egymásba az író. A reális alapszint némi odafigyeléssel (az örökös mellérendelés, töredékesség, mozaikszerûség ellenére is) kronologikus rendbe állítható eseménymozzanatait préselte a téridõ minden fizikai szabályát megkerülõ mágikus-irreális réteghez: s az egészet belengte az irónia hímpora – mondaná, talán, Fehér Béla. Az Egyenes Kecskében nincs mágikus szint: rögvalóság van, a maga hol derûs, hol letaglózó groteszkségében.

Ám a narrációs megoldás ismerõs: a fõhõs történetmondói aktusa szervezi most is – elõre-hátra ugorva, oldalvágásokat téve – a regényteret. Egyes szám elsõ személyben megjelenített történetet hallunk itt is, az optikát most is a fõalakkal mozgattatja az író. És – mert a befogadói (olvasói) közeg mindig bizonytalan készenléti állapotú, érzékenységû, fogékonyságú – Fehér Béla most is kinevez magának (hõsének) a számtalan hallgató közül egy biztos mesehallgatót. A Zöldvendéglõben a gyermek-ént, a Törökmézben a naplót, a Romfürdõben a pehelyrécetojást, az Egyenes Kecskében pedig Gáspárt, a „szomorú pofájú” hátizsákot: õk a receptorok. Ő az – a hátizsák –, aki/ami folytonos közbekotyogásával, vagyis komoly figyelmével valójában a figyelmetlen, itt és most épp Pogácsás Jani bánataira süket külvilágot is helyettesíti. S bár gyenge vigasz: az író átengedi humorát hõsének, megadja Egyenes Kecskének a szorongás feloldásának nagy, önáltató lehetõségét is. A rögzített társadalmi normáktól eltérõ viselkedésû, mert örökké normán kívüli életmintákat látó, ám a szabadrablás, a politikai káosz, az ideológiai zûrzavar követhetetlen dzsungelében örökké eltévedõ Pogácsás Jani belehalna, ha nem nyegléskedhetné, nem legyintgethetné el magától élete nagy ürességének, távlatos kilátástalanságának naponta feltûnõ rémképét. Á, nem érdekes, mondja rettegve: „Szimat, keresd, keresd! Hol a jövõ, hol a jövõ?” Ez az argósított létpánik roppant mélységû, s feloldhatatlannak tetszõ.

Hiszen az író csak megérti a hõsét, de nem tudja kihozni a számára több generáció által (úgy fest, örök idõkre) lefoglalt helyérõl: a neki életterül rendelt egzisztenciális verembõl. Egyenes Kecske csak akkor szabadul innen, amikor, képzeletben, indiánosdit játszik. (Maecenas Kiadó, 1998)