Demény Péter

Csiki László: A hely szellemei

Ister, 1998

 

A kötet két „színjátékot” és két „filmnovellát” fog össze, amelyek mindegyike a történelemhez, a közeli vagy távoli múlt jelentõs eseményeihez kapcsolódik. Nagyon jó cím tehát A hely szellemei: pontos, szomorú és ironikus egyben.

Szomorú, nem tragikus, s ezt a hangulati-dramaturgiai különbséget a mûvek olvasása közben is jól érzékelhetjük. A szereplõk közül senki sem olyan nagy formátumú egyéniség, hogy bukását vagy éppen halálát tragikusnak ítélhetnénk. Jelentéktelen emberek életének egy részletét mutatja be az író, akik mindig magukra gondolnak elõször, s a másikra csak azért, mert össze vannak zárva vele, mert félnek a pletykáktól, vagy mert kettesben könnyebb túlélni a borzalmakat. Nincs szeretet, csak iszonyú félelem a megsemmisüléstõl, nincs élet, csak vágy a túlélésre; senki nem tervez, nem gondolkodik, csak reagál a történõ dolgokra. Nincsenek különbségek: akinek hatalma van, az ügyesebb volt, hamarabb kapcsolt; de ez se tart sokáig. Egyszer õ is hibázhat, hiszen a szerencse forgandó, és akkor majd azok lesznek felül, akik most alul vannak. Az író érezteti, hogy a hatalom képviselõi ugyanolyan bizonytalanságban élnek, mint mindenki más, ha úgy tetszik: mint a nekik kiszolgáltatott többség.

A címadó darabban a Cirkuszigazgatóról, aki magyarországi illetõségû, de a trianoni béke értelmében Romániában rekedt, noha õ maga nem változtatott helyet közben – nos, errõl az emberrõl kiderül, hogy kém, s a hálózatban a Bohóc felettese. Közöttük hangzik el a színjáték egyik legjobb párbeszéde:

„Bohóc: Kapitány úr! Az õrnagy, a tanár meg az iparos…

Cirkuszigazgató: Szegénykék, erdélyiek.

Bohóc: Összeesküvés lesz az. Csak a holnap, a kitartás, a szervezkedés… Konspiráció.

Cirkuszigazgató: A jövõ, ugye? Természetes reakció ez, ilyen helyzetben. Ott látják magukat, ahol nincsenek.

Bohóc: És ha fellázadnak? Ha nem fogadják el…

Cirkuszigazgató: Hogy jönnek ezek ahhoz, hogy beleszóljanak országos dolgokba?!

Bohóc: Még az is lehet, hogy élni akarnak.

Cirkuszigazgató: Most nem az a dolguk.”

Nagy erejû dialógus. Csiki László szarkasztikus gúnnyal illeti azt a felszínességet, ahogy az örök dekonspirálók, az ügynökök látják a „megfigyelt” életet, és ebben felismerhetõvé teszi a magyarországiak sztereotípiáinak hamisságát is. A két szereplõ minden szava arról tanúskodik, mennyivel fontosabbnak érzik magukat mindenki másnál.

Igaz, ez nemcsak a kémekre, a darab minden szereplõjére jellemzõ. A második felvonás pánikjelenetében például valóságos licitálás zajlik a megmenekülés jogosságáról:

„Ella (zokog): Haza akarok menni. Gyereket akarok. Gyereket akarok szülni, és nem engedik.

Tisztiorvos: Beteg ember vagyok. Vegyék tekintetbe… (Tüntetõen köhög.)

Fõjegyzõ: Én vagyok beteg. És öreg is vagyok már.

Tisztiorvos: De én vért köpök.

Fõjegyzõ: Szédülök, mindjárt elesek.”

Ezek az emberek nem azért nevetségesek, mert félnek, hanem azért, mert képtelenek a maga valóságában felfogni a helyzetüket, ezzel szemben fölényeskednek, groteszk, hamis öntudattal olykor kikérnek maguknak ezt vagy azt, vitát folytatnak a magyarságról, miközben a megszálló hatalom foglyai, fogalmuk sincs róla, mikor szabadulnak ki, és kiszabadulhatnak-e egyáltalán. Ennél is kínosabb a kicsinyességük. A Fõjegyzõnek például az fáj, hogy amikor a román Ezredes megérkezett, és a város elöljáróságát a templomban marasztotta, Gáspár is ott maradt – holott Gáspár nem tartozik közéjük! A fiú viszont az eltávozott polgármester helyét szeretné elfoglalni, s a Fõjegyzõ lányának, Annának a kezére vágyik, aki hol vele, hol Adammal kacérkodik. A Pap istenre hivatkozik, ájtatos imákat mormol, ám ahogy Ella mondja, jót szól, de a legrosszabbkor mindig, mert a prédikálás mindennél fontosabb: ágyúdörgés közben sem hagyja abba a megváltásról szóló beszédet. A templom összedõl, a fiatal pár is ott leli halálát. Anna karjában „a jászolbéli kis Jézust hozza”. Nosztalgikus szimbólum: az emlékezet még tudja, valaha hittük a feltámadást.

A második színdarab, Az erkély a forradalom mindennapi közegét villantja fel a Csiki szemléletmódját átható, illúziótlan szkepszissel. Felejthetetlen pillanat, amikor a darab „forradalmár ifja”, Imre beront Olga néniékhez, kiáll az erkélyre, és beszélni kezdene a lenti hallgatósághoz, de csak annyit tud kinyögni: „Bajtársaim, magyarok!”, majd pedig: „Barátaim! Szabadság!” Az öregasszony megsajnálja, és odaadja neki a Tizenkét pontot. Kimarad ugyan az „Unió Erdéllyel” meg a „Ruszkik haza!” (sic!), de legalább elhangzott egy megszerkesztett szöveg. Olga mama lenéz a tüntetõkre: „Huszonhatan már vagytok. Sose öregedjetek meg” – mondja.

Az erkély fõszereplõje, Olga mama egyébként a könyv legszimpatikusabb alakja (a Mámá Klára címû filmnovella tanítónõje mellett). Okos, tapasztalt öregasszony, aki tudja, hogy a forradalmak mennyit érnek, s hogy mindegyik kitermeli a maga besúgóit, verõlegényeit és ingyenélõit – vagyis õ személyesíti meg leginkább az író józan tárgyilagosságra törekvõ, ironikus, de nem részvétlen, nem szeretetlen magatartását. Képes gyorsan, határozottan dönteni, s ez a határozottság nem megjátszott erõ: Olga mamát a lányától a barátnõjéig, a vejétõl a forradalmárokig mindenki tiszteli. Remek a játékos szócsatája Annával, aki éppen azon a napon költözött a házába, amikor õ kiszabadult a börtönbõl:

„Olga: Mándokiné minden reggel azt énekelte: Harapj a kezedbe, az lesz jó falat.

Anna: Hadd fájjon, érezd, hogy élsz.

Olga: Akinek a foga fáj, tartsa a nyelvét rajta. Mándokiné szerint.

Anna: Akinek mindene fáj, harapja le a nyelvét. Én!

Olga: Akinek több a foga, mint a szeme, fáj annak a látás. Szintén Mándokiné.

Anna: A szûz, ha érzékeny, ne legyen vérzékeny. Szintén én.

Olga: Korpa közé keveredsz, de jól élsz, ha nyû vagy.”

A darab furcsa mutatvánnyal végzõdik: Péter, aki állítólag Olga mama szeretõje volt, és aki a forradalom következményeitõl félve besúgta pártfogóját, pálinkát locsol a padlóra, és meggyújtja. A fõszereplõ a rivaldához megy, és a következõket mondja a közönségnek: „Itt vannak. Elég volt. Oltsd el. Túléltük. Megmutattuk.” Ezt a színmû stilizációja, ironikus idézõjelei nélkül kell értenünk, hiszen hozzánk, nézõkhöz/olvasókhoz szól személyesen. Azt sugallja a jelenet, hogy mindent, ami addig történt a színpadon, ennek fényében gondoljunk újra. Nagyon érdekes zárlat, mégis túl hirtelenül jött, vakmerõ ötlet: eddig egyetlen célzás sem volt arra, hogy a benti, színpadi világot ne egy szervesen létezõ valóságnak tekintsük, nem volt átjárás kint és bent között. Habár a darab szomorúságát e befejezés feloldja kissé, mégis kívülrõl jött gesztus marad.

Szomorú az a játék is, amelyet a Tizenhárom remény címû filmnovella tanulói játszanak Bertalan tanár vezetésével. Hiszen most sem „igazi” forradalomról van szó, csak egy csapat kamasz fiú meg egy felnõtt tragikus végû játékáról. Holott épp 1956-ban – ekkor játszódik a történet – valódi forradalom is volt, Csiki László mégis egy jelentéktelen iskolai lázongást mesél el. Maga a „tett” is inkább játékos gesztus, de igazában az „elnyomó hatalom” képviselõje az, aki tudatlan, jelentéktelen alak lévén, szomorúan értelmetlenné teszi a vele szemben való kiállást is. Az aradi vértanúkról annyit tud, hogy „Nevetséges fedõneveket választottak maguknak: Pöltenburg, Damjánics – meg ilyenek… Fegyverük, zászlójuk volt – még külön nótájuk is, elvtársak. Titokban gyülekeztek. Ők úgy mondták, a magyar szabadságért akarnak küzdeni… De hát mi nem azért akarunk-e?”, s egyáltalán, mint a szónoklatából kiderül, fogalma sincs a történelemrõl. A vele szembeforduló kamaszok mégis egész életükre meg lesznek bélyegezve, Bertalan tanárnak pedig az életébe kerül a kaland. Haszontalan áldozat? Csakhogy közelmúltunkban voltak olyan idõszakok, amiket nem lehetett másként túlélni, csak ilyen esztelen, lázadó cselekedetek, gesztusok megtételével.

Miért – kérdezhetjük joggal –, miért hogy Csiki László folyton lefelé licitál, tudatosan kerüli a nagy formátumú személyiségeket, a végzetes konfliktusokat, azt, hogy valakinek sorsa legyen a halála, ne puszta véletlen? „Hõsei” mindig olyan emberek, akiknek az életében nincsenek nagy szerelmek, nagy eszmék, egyéniségükbõl is hiányzik a fenség – éppen csak a huszadik század gyalogolt át rajtuk. Csiki szemléletét alapjaiban meghatározta az az emberi kiszolgáltatottság, amely e századból legnagyobb létélménye lett, s amely kíméletlenül átminõsítette az embernek önmagához és másokhoz való viszonyát.

„Az meglett ember, akinek / szívében nincs sem anyja, apja…” – juthat eszünkbe József Attila. A kötet írásai azt sugallják, hogy az egyéniség mindig egyedül van; sõt: csak addig egyéniség valaki, amíg különállását megõrzi. Olga mamát mindenki tiszteli, de senki sem szereti, és valójában õ sem szeret senkit. Klára pedig, a második filmnovella hõsnõje, akkor veszíti el önállóságát, amikor megérkezik hozzá a lánya. Mindaddig jól elvan magában, s aki meg akarja zavarni ezt a függetlenséget, meglepõdve tapasztalhatja, hogy a „bárónõ”, tanítónõ ragaszkodik a függetlenségéhez, és meg is tudja védeni. De abban a pillanatban, ahogy Paraschiva megérkezik, vége mindennek. Egyszeriben férfira van szükség a falusiak ellen: aki szeret, sebezhetõbb, s akit szeretnek, még inkább. S ezzel kaput nyit sokféle bajnak. A Mámá Klára népmesei jellegéhez jól illik az egy mozzanat által kiváltott következményláncolat. Népmesei jelleget mondunk, hiszen van benne szegény lány, akinek barátai az állatok, s akit a nagygazda fiának szánnak; legény, aki mindenkinél erõsebb, s végül elnyeri a lányt is – de ezeket a motívumokat gúnyosan kezeli az író. Hiszen a tanítónõnek gyereke van valakitõl, a nagygazda a lány által megszerzett házra meg a körülötte levõ földre vágyik, a mérnök sem puszta szerelembõl udvarol, s az állatok sem igazi barátok: mikor a kislány megérkezik, a medve megöli a szamarat. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a mese, a meseszerûség az uralkodó ebben az írásban, tehát az epikus novellához sokkal közelebb áll, mint a filmhez, igen kevéssé tesz eleget ez utóbbi mûfaji szabályainak. A Tizenhárom reményben pontos, világos utasítások olvashatók, amelyek minden esetben megfilmesíthetõk. Mit kezdjen viszont egy operatõr a szamár megvásárlásának történetével vagy a ház és a föld megszerzésének epizódjával? A klasszikus novella narratív módszerét követõ írás, ha filmezésre ebben a formájában nem lenne is alkalmas, teljes olvasásélményt nyújt. Az elsõ bekezdésbõl idézünk:

„Böbe bába a bepárásodott konyhaablakon át nézte, hátulról a tanítónõt. A szõke lány a volt kollektív udvarán hajladozva etette a négy tyúkját és a szamarát. A tyúkok a gépszínben fészkeltek, törött szerszámnyeleken zöldesfehéren folyt le és száradt az ürülékük, éjjel az otthagyott motorházfedelek alá húzódtak, és a sarkokban meggyûlt törekbe-szalmába tojtak. A szamarat régebben vette, amikor még se hús, se szabadság nem volt, közösen vásárolta a tantestület egy átutazó román embertõl, aki aztán busszal ment haza, valahova. Úgy gondolták, szereznek mellé egy disznót, és összedolgozzák õket kolbásznak. A tanítónõ megszánta és kiváltotta a nagy fülû állatot. Az egész falu Szaláminak nevezte, rendeltetése szerint.”

Néhány mondat, és minden megvan: tudjuk, hogy egy háború utáni nyomorult faluban vagyunk, ahol négy tyúk meg egy szamár valóságos vagyont jelent; s az állatnevekhez járuló ragokból még azt is sejthetjük, hogy a lány egyedül van. Ez a sejtés valamivel alább beigazolódik: férfi kellene a szántáshoz, de nincs.

Furcsa módon a novellában még a párbeszédek is súlyosabbak, mint a darabokban. A szereplõk keveset szólnak, beszédük mögül mégis elõvillan, hogy mit akarnak és miért. Érzõdik, hogy ez nem mutatvány és nem játék, s ha játék és mutatvány, akkor is vérre megy.