Farkas László

Szöllõsi Zoltán: Megyek haza

Littera Nova, 1998

Hazafelé igyekszünk mindannyian, mondja Szöllõsi Zoltán, új könyve borítóján külön is, és ezt mondja egész könyvével; ez az alaphangja. Kiemeli az emberi lét egy motívumát, az elmúlást, ennek képeit, jeleit foglalja verseibe; amint a végzet a mai létbõl egy másik lét felé vonszolja az embert: hazafelé. A nemes, puritán borítón a nemes, puritán kötetcím – Megyek haza – lehetne éppenséggel a gyermekkori falut keresõ, a fölnevelõ tájat újralátogató vallomások címe, de csupán két visszanézõ vers és néhány kép idézi a régi világot. Lehetne a kószáló, szemlélõdõ költõ versalkalma, amint, éppen a címadó versben, meg is pendül – „Megyek haza a Duna partján” –, de ebben a versben sem a kis világ szemlézését indítja ez a mondat, s a megvillanó természeti képek sem ezt szolgálják. Hanem a rezignált, beletörõdõ summázatot vezetik elõ: „vállamon cipelem utamat, / Istenig fölérõ létrát.” Nem viszszafelé tekint, a gyerekkori „haza” felé, s nem körbetekint, a tájon, a világban, hanem programot fogalmaz: elõre néz, a halál felé. Még lapidárisabban mondja ezt az Imamalom címû zsoltárban, megismételt strófákban, refrénként bevésve: „Haza, hazafelé / haza az örök körbe, / haza, hazafelé, / haza már mindörökre.”

Nem az istenhit, az Isten felé fordulás és igyekvés az egyetlen alkotója ennek a halálelfogadó közérzetnek. Valami panteista szemlélõdés, parány-létünk hozzámérése a világmindenséghez adja a bénult, elfogadó magatartás hátterét. Korán érkezett Szöllõsi Zoltán erre a grádicsra, fiatal korához és fiatal költõ sorsához képest szinte koravénen. Ahogy rezignált bölcsességgel szól az Úrhoz, kicsit öregíti magát. Ez a mély szomorúsága a kamasz költõknek és õszikék íróinak sajátja szokott lenni. Nem halálfélelem ez, nem ellensége neki a halál, mintha szoktatná magához, s ettõl lesz még szomorúbb a hangja: „… temetõt járnék, épp olyan, / hol arcom márványban suhan / s arcomhoz ér a holtak arca.”

Alkatával, alaptermészetével magyarázhatjuk korai komor számadását. Korábban is hajlott a melankóliára, ez a vonása mélyült el mostanra. Együtt változott egész költészetünkkel, befelé fordult, elvontabb is, rejtelmesebb a szava, s veszített a költõi cselekvésbe vetett hitébõl. Nem távolodott el eszményeitõl, csak az eszmények az élet komor tényei mögé szorultak. Sok fájdalomverse fölmagasodott, uralkodóvá vált. Nemcsak kesergi az elmúlást, hanem enged is neki, nem szegül ellene, már-már sietteti. Összeér és összeérik a versekben a halandó sorsát elfogadó alázat és a miatta érzett fájdalom.

Ennek a fájdalomnak édestestvére az a szomorúság, amelyet magányossága okoz. Csak sorokat szentel neki, nem természete a lírai elgyengülés, de „Az elsõ szavam óta magányban” motívuma s a „rég elmeszesedett reményem” végigsírdogál a köteten. Nem jajongva és nem panaszként, de védtelensége, árvasága – hol nevén nevezve, hol sejtetve – gyakran megjelenik a versekben.

Hogy mit gondol a társadalomról, történelemrõl, hazáról, azt csak néhány meditációból s jelképbõl találgathatjuk. Nagy társadalomformáló indulatai, programversei nincsenek, nem lett uralkodó eszmék szószólója, divatmenetbe újabban sem sorolt be; egy-egy jelzésbe rejti hitét és vonzalmait. De ezek a jelkép-zászlók se lobognak. A történelem tanításai, példái alig jutnak fel az eszmény megvallásáig, még kevésbé a prófétai lelkesedésig. A Millecentenáriumban megszólal a nemzetféltés hangja, de halk szó marad. Dózsa György alakja, történelmi példája egyetlen vonásra egyszerûsödik: a kín, a szenvedés szinonimája lesz. Az 1989-es esztendõ, a lázak ideje itt gyászév, benne a Himnusz, a Szózat, a Szentkorona csak utalások. S a nemzeti lobogó – nagy eszmék hitvallásos, lelkesítõ metaforája – itt ezt az arcát mutatja:

 

Zászlók csattognak a szélben
     Piros fehér zöld a színük
Ménes zúgna fönt az égen
     Alkony mutat égõ szérût

Ménes zúgna fönt az égen
     Megyek a hídon Budára
Zászlók csattognak a szélben
     Gyászlobogó mindnek árnya

A zászló árnyékát látja, a gyászlobogót; amint felé fordul, máris elfordul tõle. S ahol ellene mond ennek az elmúlás-lemondás-keserûségérzésnek, ott is megadással: a megmaradás, az értelmes élet kis képei („csontos mag, majd benne alszom”) s a hívõ fohászok nem feledtetik a könyv fekete tónusát.

Mindezek azonban csak a kötet tartalmai, amelyek Szöllõsi Zoltán költõútjának harmadik évtizedét csak megjelölik, nem minõsítik. A néhány idézett sor is mutatja, hogyan nemesedett, gazdagodott és tisztult le a költõ szava. Mindig különlegesen látott, verselt, építkezett, mostanra öntörvényûek lettek korábbi bizarrságai. Költõi szava nem úgy érett meg, hogy föladta volna eddigi verstermészetét, meglepõ, esetlegesnek látszó, diszharmonikus mozaikosságát, eredendõ látásmódját, hanem jobban látszanak e vers törvényei; elhihetõbb, hogy így látja a világot.

Jellegzetesen akkor, amikor nem primer vallomások, hanem tört látomások hordozzák az érzéseket, fájdalmakat. A vers egységei gyakran nem mondatok, hanem szószerkezetek, képtömbök. A finom, gyengéd futamokat zaklatott dallamok követik. Ízlése, korlátozó szigora erõsebb, mint alakrajz-türelme, fölvillant és félbehagy képeket, amelyek torzón hatásosabbak, mintha cizelláltak lennének.

Érdekes módon illeszkedik, válik el és szövõdik össze nála a hagyományos líra egyszerû szava és az avantgárd képtechnika. Hol a szomszédos lapokon, hol a szomszédos strófákban élnek együtt, s mikor melyiket választja, mikor melyik van a keze ügyében. A racionális és az irracionális szféra egyaránt otthona, s természetesen és ártatlanul megy át egyikbõl a másikba. „Édesanyám halott / Budán van eltemetve / Rám honvágyat hagyott…” – szól az egyik lapon, s ha fordítunk: „Kelõ Napért, kenyérért föliz / zanak ég falán a téglák, / vállamon cipelem utamat…” De montázsai, regölõ szavai, zsúfolt képei jellegzetesebbek, s ha sikerül a varázslat, erõsebb hatásúak is. Ez inkább Szöllõsi Zoltán. Aki egykor Bartóknak ajánlott verset, s mintha az õ dallamtitkait kereste volna; aki a nonfiguratív festészet fogásait tanulta-fordította; akinek a sorain átsejlett Juhász Ferenc képmontázsmámora, s akirõl szólván korai kritikusa az õsi avantgárdot, Kassák Lajost emlegette.

Ez a beszédmód mélyebben láttat (vagy ez a szándéka), de nagyobb figyelmet kér az olvasótól, és van kockázata. Az értelemig és tovább hív bennünket a törött, hirtelen fogalomváltó kép. Elõbb harmonikusan: „Jegenye tornyában / õsz harangozik, / zenéje hulló levél…”, majd nyersebben: „Szuvas égdimenziók / õskeresztjérõl / most száll alá a Nap”. A képzeletborzoló kontrasztok megütnek vagy kizökkentenek bennünket: „Tükrös levesen / arcommal fénylik, / cserepét eszem, / bennem fekélylik.” Önkényes kapcsolásai néha fölragyognak, néha némák maradnak. A ma már versköznyelvi természetességû írásjel-nélküliség mondatrészforgatagában lebeg a gondolat. A hiányos, csonka, tört mondatok eloldottan vagy tétován állnak, mint a nagy ívû, nagy igényû Idegen harmonikában. Szándékos-e, véletlen-e a háromértelmû „Uram, senkim” mondat? A többjelentésû szavak – elég, véled – is talányosságai, vibráló fodrai ennek a hol viharzó, hol verdesõ, de többször csendes tükrû költészettónak.

Érdekes és jellegzetes vonása Szöllõsi Zoltánnak, ahogyan építkezik. Szereti a szerkezettelen verseket, a maguktól elõgördülõ, az atmoszférájuk összefûzte képeket. S igen szereti a refrént, nem csak a szokott, strófazáró formájában. Egy-egy versszak vagy egy része, mint valami zenemû szerkezetében, vissza-visszatér, csak itt nem zenei, hanem retorikai effektus. Megbecsüli az érvényes, fontos elemet, újra meg újra fölmutatja. (Korábban is átemelt új verseibe régi sorokat, motívumokat.) Így lesz természetes, hogy a Gömbpiramisban visszagörgeti a sorokat, újraéli a verset, hiszen nem a vers logikája a fontos, hanem a csokra: képeinek tárlata így is, úgy is érvényes.

Ritmusnak, rímnek nincs kivételezett rangja e versekben. A szótagszámban, hangsúlyban mért ritmus csak átsejlik a vers szövetén, finom aláfestõ zene. Tud muzikális rímeket is, de nem áldoz fel érte semmit. Jobban szereti, ha képi erõ van a rímben édes muzsika helyett. S tudja, ha a kép rímben fogan, erõsebb az ütése, szebben ragyog: „hamuszürke pala, hamuszürke nád / az eresz alatt rózsaparázs”. De ezt is csak akkor, ha kínálkozik. Néha elmegy pár sort, majd visszafordul, visszatér a rímmel. Nem jellemzik a piperkõc, ravasz csendítések, gyakran meg is alázza, lefokozza a rímet.

Ezekben a jegyekben is a külsõségekre legyintõ, befelé forduló, komoly szavú, érett költõ mozdulatait látjuk. Messzebbre néz, kevesebbet szól, de a világról is, magáról is érvényeset.