Kabdebó Tamás

Ne kívánjad?

A kilencedik parancsolatról

Három évezreddel a törvényszabó Mózes után a Dekalóg kilencedik parancsolata ma sem tûnt el az erkölcsi kódex lapjairól, habár szigorú fénye elhalványodott. Vesztett érvényességébõl, manapság már visszavetítve sem érezzük az Istennek tulajdonított tiltás feltétlen komorságát. Elõször is azért nem, mert elsõ mózesi megfogalmazásában csupán listavezetõ volt, mögötte sorakoztak az egyéb figyelmeztetések: se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad. Másodsorban azért nem, mert ez a parancs: intõ jellegû, vagyis nincs mellette olyan fenyegetés, mint például a kizárólag Isten ellen való vétkeknél. Harmadsorban: ez az „intés” nem specifikusan házasságtörésrõl beszél – azt egy más gondolatkörbe vonva a „Ne paráználkodjál!” parancs tiltja –, sõt, nem is aktív asszonyharácsolásról, hanem valamiféle kívánásról van szó. A héber eredetiben a chamad szó áll, melyet a magyar „kívánás” nem eléggé szabatosan ad vissza. Egyetemünk, a Pontifical University of Mayrooth teológiaprofesszora, Maurice Hogan szerint a héber szó lényegesen erõteljesebb töltetû. Nem menekedhetünk tehát a gondolattól, hogy az Újszövetség Jézusa erre a parancsolatra gondolt, és ennek maximális érzelmi feszültségére, amikor bûnösnek mondta a „megkívánást”.

Hát fából legyen az ember? A modern élet a vélt ótestamentumitól sokszorosan több kísértést – meztelenkedést, provokatív beszédet, aktusokat, mozdulatokat, illatokat, jelenségeket – kínál mindkét nemnek. Többet, mint a régebbi korok bármelyike. Behunyt szemmel kellene járni tehát?

Ezekre a kérdésekre igyekszünk dolgozatunkban felelni – nem biztos azonban, hogy teljesen kielégítõ válaszokkal.

Az iszlám szokás- és törvényrendszerben, már a Korán intelmei alapján is kiemelt szerepet kap a purdah, azaz az arcfátyol használata. „A meztelenség bûnre viszi az embert”, vallotta a néhai magyar költõ, Horváth Béla, aki teherbe ejtett egyszer egy fürdõzõ leányt. Lám, a Zsuzsannát lesõ vénekrõl is van egy Rembrandtot is megihletõ példabeszéd az Ótestamentumban. Horváth Béla késõbb, saját állítása szerint, még önnön testét is elfedte: a fürdõkádban gatyában fürdött. Az arabok makacsul állítják, hogy a megigézõ nõi arc és a beszédes ajkak bûnre csábítják a férfiembert, vagyis a „szemlátomás” kívánságot küld a szívnek – és egyéb szerveknek –, minekutána a vétkes cselekedet elkövetése már csak alkalom kérdése. Fontolóra veendõ az ortodox zsidó nõk öltözködése, fodrászata, a feleséget szabályozó tiltások egész sora. Mózes ezek közül számos regulációnak szülõatyja volt, késztetését természetesen egyenesen Istentõl eredeztette. A mai nõmozgalom ferde szemmel nézi nemcsak az iszlám igájában „vergõdõ nõket” (a feministák kifejezése), hanem a szerintük a szuverén patriarchátus uralmát biztosítani kívánó Koránt és Bibliát is.

A világ jelentõs része – és így az asszonynép nem feminista zöme is – kinõtt az ótestamentumi cipõkbõl, melyek ma is szorítják fundamentalista és ortodox fehérszemélyek lábát. Miért kell hát olyannyira és változatlanul ügyelni a kívánságokra, illetve azok megzabolázására?

És miért nincs szó az asszonynak a más férjére „vetett” kívánságáról, hálójáról, cselvetésérõl? Ami a tojónak kijár, az kijár a gúnárnak is – és fordítva, szögezi le az angol népi mondás.

A pátriárkák korában – tehát a Mózes elõtti, illetve az õ erkölcsi uralmához vezetõ idõben – a többnejûség nemcsak megengedett, de egyenesen kívánatos volt a gyarapodó zsidó törzsek körében. A szaporodási ösztönnek szárnyakat adott az az irányelv, hogy az õshont be kellett népesíteni, mi több, a bõ gyermekáldásban fel is lelték azt a biológiai faktort, amely egy ponton politikai-katonai fegyverré kovácsolódhatott.

Ahogy ma a palesztinok arra várnak, hogy Izrael egykori földjének nagy részén egyszerûen túlszaporodják majd a héber nyelvû lakosságot (és erre megvan az esélyük), úgy próbáltak Jákob közvetlen és többízigleni utódai arra törekedni, hogy megfelelõ mennyiségû Jehova-hívõ pásztort, földmûvest és fegyverest állíthassanak munka- és csatasorba. Késõbb Jehova és Baál harcaiból Jézus és Mohamed kerültek ki gyõztesen.

Az egynejûség fokozatosan lett, az egyistenhit elterjedésével párhuzamosan, a nagy többség életmódja, és késõbb, a szokásjog törvénybe foglalásával, csaknem kötelezõ jellegûvé vált.

Seth népe egykor hasonlóan élt Hám népéhez – habár az jobbára már egy istent imádott. Az volt többnejû, aki megengedhette magának a luxust, hogy számos nõt eltartson, illetve támogasson. A szegény örült, ha egy asszony jutott neki, már csak azért is, mert a születés szerinti egyenlõ fiú- és lánygyermek arányt felborította a pátriárkák szentesített és törvényerejû hajadonhódítása – sok szegény férfi hoppon maradt.

Tudjuk, hogy sok generációval késõbb Jézus milyen szigorúan ragaszkodott nemcsak az egynejûség intézményéhez, hanem a válás makacs ellenzéséhez is. Nem a végsõkig és nem minden esetben, mint késõbbi pápák elhitetni szerették volna velünk, hiszen a házasságtörõ asszonyt elzavarhatta a férje, de elég erõsen ahhoz, hogy a mindhalálig egynejûség intézménye elõször a zsidó, majd a keresztény kultúrában – részben a római törvények érvényesülésével, részben Jézus erkölcsi tanítása nyomán – felborítatlan legyen. Hogy a házasságtörés (nemcsak férfinak, hanem) asszonynak is megbocsátható – mint valójában minden bûn, amelyre az ember képes –, kiváló példa rá az az eset, amikor Jézus kiragadja a bûnös asszonyt a megkövezõk karmaiból. Mózes huszonöt generációval elõbb a világ egyik legnagyobb és leghatásosabb törvényhozójának bizonyult abban a viszonylatban is, hogy egy változó kor határmezsgyéjén – a vándorlásból letelepedetté váló izraeliták között – az egynejûség mellett tört lándzsát, és (egy bizonyos kivételtõl eltekintve) a válást ellenezte.

Többek között ezt az állásfoglalást tükrözte és sûrítette parancsolatba az egyedi házasság intézményét is védõ törvény, mely bûnnek ítélte a más asszonyát elcsábítani/eltántorítani/elharácsolni igyekvõ szándékot.

Nos, éppen errõl volt szó akkor, és errõl van szó ma is, csak a mi sûrítményünk, a héberbõl vagy a latinból közvetített Dekalóg épp ezt pontatlanul adja tudtunkra. A Vizsolyi Bibliában: „Ne kévánnyad az te felebarátodnak se feleségét…” Az angol a kévánnyad = kívánjad igére a covet szót használja, mely a magyar szónál (legalábbis ahogy ez a 20. századra legyöngült) sokkal erõsebb. Talán ezzel a kifejezéssel jobban érzékeltethetõ: Ne erõsködj azon, hogy… Az olasz a latinon alapul.

A kulcs a héber chamad szó interpretálásában rejlik. Nem egyszerû kívánást jelent, hanem feltétlenül önzõ kívánást, más jogainak mellõzését vagy éppenséggel áttörését sugalló érzelmet, attitûdöt. Töprengjünk azon, hogyan lehetne a héber chamad szót leghatásosabban átültetni a magyarba. Az a jelenség, hogy egy ókori szó jelentésosztással vagy -változással áll elõ a modern nyelvekben, ismeretes, és a következõ példával is jól szemléltethetõ. Az enthusiasmus görög eredetû szó, eredeti jelentése: magunkba fogadni istent. Kisbetûvel írom, mert az ókori istenek egyikérõl-másikáról van szó, például a napistenrõl, Apollóról, kit lelkes papjai magukba fogadtak.

A chamadról való elmélkedés során felmerült bennem a népi „buzgó kujtatás” és a „fékezetlen koslatás” kifejezés, de mindkettõt elvetettem, mert a chamad olyan sugárzású szó, mely kihat az egyéb tulajdonfajták megszerzésére irányuló törekvéseinkre is, házra, mezõre, szolgára egyaránt. Ily módon ez a tulajdonszerzésre ösztökélõ önzés összeköthetõ volt szemantikailag is az egyéb harácsolási szándékkal. A Vizsolyi Bibliában: „…se szolgáiát, se szolgáló leányát, se ökrét, se szamarát, és semminemõ marháiát”. A marha, mint tudjuk, a korábbi magyarban vagyont jelentett, tehát ez a törvény összekapcsolja az „asszonyi állat” tulajdonjogát a mindennemû más törvényes tulajdonnal. Világos, hogy a társadalom elboronálásában Mózes nagy hangsúlyt fektet – a törvényes házasság mellett – a tulajdonjog betartására, támogatására. A Biblia bizonyára nagyít, példáival – a mi szemünknek és szemünkben – „torzít”, de aligha „hazudik”. Ott, ahol a mitológia összefonódik a történelemmel, olyan történetek és példabeszédsorok keletkeznek, amelyek nem az igazságon, hanem a valóságon ejtenek csorbát. A kiválasztott és felkent király, a zsidó történelem egyik legnagyobb hõse, Dávid halálba küldi Uriást, hogy (chamad = önzõen megkívánt) feleségét magáévá tehesse, egyszer és mindenkorra. Halálos bûnét levezekelte, és – az Írás értelmezése szerint – az oly sokszor részrehajló és még többször bosszúálló Jehova a bûnt elõször büntetéssel sújtotta, aztán megbocsátotta. Dávid sarja, Jézus végtelen bölcsességében miránk bízta (a katolikusok szerint Kefásra és utódaira) a megbocsátás hogyanját és mikéntjét.

Ezt a külsõ-belsõ megtisztulási akciót a pszichológia és pszichiátria úgy variálta, hogy nemcsak a sértett félnek kell megbocsátania a sértést, hanem a sértõnek is – neki önmagát kell feloldoznia. És mivel a bûn társadalmi jelenség – az egyén igazodási viszonylatainak kibicsaklása az adott társadalom normáiból –, az egyénnek mint társas lénynek kell tovább élnie egy, a feloldozásra képes társadalomban. A tulajdonjogon és a házasság intézményén alapuló társadalomban veszélyt jelent az olyan egyén, aki erõszakosan elkívánná: más asszonyát, más marháját. És itt elsõsorban nem házasságtörésrõl van szó – ezt, megkülönböztetve, a hatodik parancs tiltja –, hanem az erõszakos kívánság esetleges következményérõl, a kimódolt eltulajdonításról.

Az íratlan társadalmi szerzõdés egyik cikkelye a házassági szerzõdésre vonatkozik, a másik (valójában egy egész sor rendelet) az ingó és ingatlan javak birtoklásának jogait rögzíti.

A birtoklásbontás és szerzõdésszegés veszélye ma is fennáll, habár az új sorompók alatt jóval könnyebb átbújni. A még a múlt században is biztos fedezéknek vélt házasság intézménye fellazult és variálódott. A párválasztás a hattyúknál mindig egy életre szól, az ember – világstatisztikai számokon elmélkedve – minden második esetben másnál vagy egyedül köt ki. Az egykori erõszakos elkívánást tiltó parancsot ma úgy kell módosítanunk, hogy ez mindkét nemre egyaránt érvényes lehessen: bármelyik legyen az „elkívánó” vagy az „elkívánt” személy. A házasságban vagy együtthálásban részt vállaló társak társviszonyaikat a kölcsönösség elvére kell (vagy kellene) hogy építsék. E modernnek ható gondolat valójában ott bujkál az amazonokról szóló történetben. A kisázsiai sztyeppékre helyezett nõszövetség tagjai a mitológia szerint évente egyszer láttak férfiembert, közösültek velük, utódaikból a fiúgyermekeket megölték. Herkules megelégelte a dolgot, végzett királynõjükkel, láncra verte a túlélõket. Hérodotosz úgy tudja, a túlélõk megszöktek, összeszûrték a levet a szittyák õseivel, és a szarmaták õsanyái lettek. (Megannyi jeles lovas nép, szerepük nem jelentéktelen a magyar õstörténelemben.)

Fordulatot jelentett Renata Rolla német archeológusnõ fölfedezése a ’80-as években. Rolla olyan kisázsiai sírokra akadt, ahol a nõk fegyverzetükkel, nyíllal, kopjával együtt lettek eltemetve – sokszor egy-egy leány- vagy fiúgyermekükkel is. Ez egyrészt azt mutatja, hogy az egyébként sértetlen vázak járvány áldozatai lehettek, másrészt azt, hogy az így eltemetett asszonyok a törzs életében ugyanúgy részt kértek és kaptak a fegyverviselésben, mint a férfiak. Mindez (mutatis mutandis) megfelel a 20. század társadalmi kívánalmainak, és ha az úgynevezett fejlett társadalmak gyakorlatát vesszük alapul, az Egyesült Nemzetek Emberi Jogainak Kartáját használjuk iránytû gyanánt.

A többség természetesen patriarchátusban élt. A mózesi párost, a tulajdonjogú férfit és a tulajdon gyanánt kezelt (vagy kezelhetõ) nõt azonban érzelmi kötelékek is fûzték egymáshoz – eltekintve a nõ függõségétõl, vagy azzal együtt. A mai párválasztásnál a kölcsönös kívánásnak, a kapcsolat együttes akarásának, kiépítésének döntõ szerepe van – de nem az erõszakos elkívánásnak, mely azt feltételezi, hogy az egyik fél az érzékek és önérdekek korbácsoló rabigájában el akar orozni egy másikat egy olyan kapcsolatból, melybõl az önszántából nem kívánna távozni. A mai kapcsolatoknak talán legfontosabb feltétele az az emocionális kötelék, amely a feleket belsõ szükségletük szerint fûzi össze. Ha ez bármilyen okból elszakad, oly módon, hogy többé tartósan össze nem köthetõ, akkor a házasság, az együttélés vagy az egymás külsõ-belsõ szükségleteit szolgáló tartós barátság defektet kap.

A mai társadalmat reguláló civil törvények felismerik a fentieket, és az egyházak többsége sem ódzkodik immár az olyan válástól, mely a de facto állapotot de jure könyveli el. A mai és az ókori vagy középkori életszemlélet között az egyik lényeges különbség az, hogy a szerzõdések nem tekintendõk örök érvényûeknek – felbonthatóak. A legfrissebb példa erre az apácák frigye. Némely szerzetek ma már megengedik azt, hogy a novícia csak egy adott idõre „kötelezze el magát Istennek”. Magyarul: meghatározott évekre kötött szerzõdés szabályait kitöltve és idejét kiszolgálva az egykori apáca felszabadul, és az egyház jóváhagyásával férjhez is mehet.

A válásellenes katolicizmus mentõöve az anullálás, amely – bár látszólag csak legális kibúvó – valójában az ókori parancsolat egyik praktikus újraértelmezése.

Ha kiderül, hogy a házasfelek egyikét belekényszerítették a házasságba (lásd Mikszáth Különös házasságát), a szerzõdés egy adott ponton, vagyis amikor a sérelem kiviláglik, és a bizonyító okok meggyõzõek és egyben igazolhatóak, semmisnek nyilvánítható.

Na már most: ha egy erõszakos és önzõ ösztökélés nyomán borul fel a házasság, együttélés vagy kapcsolat – hogy egy önzõ módon létrehozott „frigy” lépjen a helyébe –, akkor ez utóbbi érvénytelennek minõsíthetõ. Mi több, a kimondott vagy ki nem mondott társadalmi ítélet akkor sem vonható vissza, ha a párválasztás egynemû variációira gondolunk, egy elvileg toleránsabb korban, amiben most élünk.

A chamad tiltásának kisugárzása tehát ma, több ezer évvel az elsõ megfogalmazás után is érezhetõ, bár magam azt az álláspontot is igyekszem támogatni, mely az ókori szövegek modern tolmácsolását, újrafogalmazását szorgalmazza. Ha beleszólhattunk a Miatyánk és a Hiszekegy szófûzésébe, akkor itt az ideje, hogy a Tízparancsolat gondolatait is körültekintõbb és kifejezõbb szavakkal, tágabb szemantikájú szókapcsolatokkal fejezzük ki, vagyis a dús töltetû héber szavakra modern megfelelõket találjunk.

Nekem ez nem sikerült igazán, szótárak és autoritások konzultálása után sem. Az erõszakos, önzõ „kívánás” implicite követelésbe torkollik, de nem ezt mondja az ókori Biblia. Az önzõ kívánás egy másik szemantikai bokorban az akarat, a törekvés ágazataihoz vezet. A probléma valója, hogy a szavak, kifejezések egyre specifikusabbá váltak. Talán, végezetül, azt mondanám: a „kényszerkívánás” vagy a „kívánáskényszer” ne vezéreljen, amikor felebarátod javaira gondolsz.