Kántor Lajos

Gondolatok Keletrõl – Nyugat felé

Az ezredvég világában széttekintõ ember, aki történetesen hallott a PEN Clubról, hallott az indiai Bombayban született, Cambridge-ben tanult, 1989-ben (!) az iszlám fundamentalisták által halára ítélt és azóta is bujkáló Salman Rushdie-ról, hallott a kínai és török, korábban a szovjet-oroszországi, még korábban a romániai és (1956 után) a magyarországi íróperekrõl vagy szimpla bebörtönzésekrõl – a viszonylag teljes  listát a nemzetközi PEN bocsáthatja az érdeklõdõ rendelkezésére –, az úgy olvashatja Schöpflin Aladárnak 1932-ben a Nyugatban megjelent, Az irodalom és a konzulok címû írását, mintha az a jelenrõl szólna. „Az irodalom szabadsága, mint minden szabadság, betegállományban van ebben a mai korban, amelynek számára a múlt század közepének gyönyörû szabadság-ideálja már csak március tizenötödiki szólam. A mai világ, mely szuronyokra és pénzhegyekre támaszkodva sem érzi magát biztonságban, amelyben egy évszázados társadalmi rend vonaglik saját belsõ válságában, félelembõl támadt gyanúval néz mindenkire, akiben a kritika szelleme él…” Ebbõl a hatvanhét éve leírt szövegbõl legfeljebb a szuronyokat kellene (más fegyverre váltva) kihagyni – bár Koszovó árnyékában talán még ezt sem! –, és minden rendben lenne, 1999-es szinten… A Schöpflin-esszé utolsó mondatainak pesszimizmusát ugyancsak számtalanszor igazolta a Nyugat vezetõ kritikusának utókora: „Elõre tudhatjuk, hogy az író kimondott igazsága, amint szembekerül a hatalom kívánságával vagy érdekével, továbbra is büntetendõ cselekménnyé válik. És mégis érdemes volt mindezt elmondani. El kellett mondani. Az eszméért hitet kell tenni, ha van érvénye, ha nincs. Az eszme addig él, amíg vannak, akik hirdetik. Amíg vannak, akik készek szenvedni érte. A fáklyát kialudni nem engedhetjük, mert akkor mi lennénk felelõsek a sötétségért, mely az emberiségre borul.”

Egy másik, tizenhat évvel korábbi, szintén a Nyugatból idézhetõ szövegrész közvetlenül a magyar olvasóhoz, a magyar világ ismerõjéhez szól (a háború, a fegyverek konkrétuma és jelképisége itt is jelen van), ugyancsak érdemleges áthallásokkal a mába. Ignotus írja a Nyugat, a folyóirat körüli küzdelmekre visszatekintve és saját jelenkorához fordulva: „Hát majom a magyar, hogy szakítás a nemzeti iránnyal, ha kimondják, hogy a mûvész ott kezdõdik, ahol nem utánoz senkit? Hát kitagadottja a világnak s a mának, s nem eleven lény, hanem gramofongép a magyar, hogy szakítás a nemzeti iránnyal, ha a mûvész magamagát, saját napjait, a mának gondolatait és fejlõdését fejezi ki, s a nem régi állapotok régi lelkét leheli gépi lélegzettel? Kisebb ember Simonyi óbester, ha a mai magyar huszár árokban és gépfegyverrel harcol – s a sáncárkos és gépfegyveres magyar szakít-e a nemzeti hagyománnyal, ha nem úgy forgatja a kardot, mint Simonyi óbester?” Itt kapcsolja be Ignotus az okfejtésbe az esztétikumot, továbbgondolva az irodalomtörténeti folyamatokat, mert hiszen Vörösmarty „nemesi költészete” után Petõfi „és kivált Arany” egyfajta tagadást, pontosabban új hódítást jelentett a nemzeti mûvészet számára. „Megtagadása-e Arany Jánosnak és szakítás-e a nemzeti mûvészettel, ha ennek tartományába most bevonják a nemzeti életnek a népiségen kívül és fölül növekedett területeit?”

Ignotus kérdése – miként Schöpflin harca az igazság kimondhatóságáért – az 1908. január 1-jén elindított (és az 1941. augusztusi számmal, Babits Mihály halála következtében megszûnt) folyóirat lényegét fejezi ki, azt az irodalmi forradalmat, amely meghatározta e század elsõ évtizedeinek magyar irodalmát. Mindazzal együtt állítható ez, hogy a modern magyar irodalom fogalmába nem csupán a „klasszikum”, a mondhatni konszenzussal elfogadott „emészthetõ” nyugatosság számítandó, hanem a hosszú idõn át kitagadott vagy éppen csak megtûrt avantgárd is – a mindenekelõtt Kassák Lajos nevével társítható forradalom, újítás. (Ne feledjük viszont, még ha nem igazán jellemzõ is, hogy Kassák A Tett, a pesti és bécsi Ma, a kolozsvári Korunk mellett a Nyugat lapjairól is idézhetõ – akár az orosz film világméretû úttörését hirdetve, 1926-ban!). Bonyolult történet ez az irodalmi forradalom, így vagy úgy klasszikusokká vált szereplõkkel, akik nélkül már elképzelhetetlen ez a század – függetlenül (vagy függõen) azoktól a heves vitáktól, amelyeket egymással is folytattak.

Levelek tükrében

Ady Endre – Osvát Ernõnek (Érmindszent, 1908. március 6.): „… a Nyugat pompás és igazán, amennyire kevés erõm van ez idõ szerint lelkesedni, annyira fölülmúltam magam az örömömmel…”

Ady Endre – Fenyõ Miksának (Érmindszent, 1908. május 7.): „… Ma jött meg a Nyugat s nem rossz, amilyennek ön profétizálta. […] Most arra kérném különösen még, hogy írjon a jövõ számban a kötetemrõl a Nyugat. A B. H.-ból úgy látom, hogy a B. Szemle megint belémgázolt. […] Nagy kedvem volna pofozkodni, ha valamivel erõsebb volnék. De úgy komolyan, igazi pofonokkal. Kérem a Nyugatot, ne engedjen engem latrok prédájának.”

Ignotus – Fenyõ Miksának (Tátra-Lomnic, 1908. július 7.): „… Én, mint a lap névleges fõszerkesztõje és egyik tulajdonosa természetesen érdekbõl is, kötelességbõl is írni szándékszom bele, sõt ezennel becsületszavamat adom, hogy írok is, legalábbis úgy, mint eddig, s törõdöm a lappal, többet, mint eddig…”

Ady Endre – Fenyõ Miksának (Kolozsvár, 1909. július 21.): „… ma írom meg a verseket, bár lázas beteg vagyok, egy nagy meghûlés nyomorékja. Ugyancsak a versekkel együtt küldöm a Monte-Carlo cikk elsõ folytatását, illetve az elsõ közleményt. Én jobban ismerem magamat s akkor írok igazán, jobban s minden folytatásra hosszat, ha valami már megjelent, ha kötve vagyok. […] Móricz könyvét elolvastam, nagyon tetszik. Írjak róla avagy Ignotus vagy te akartok írni?”

Ady Endre – Fenyõ Miksának (Párizs, 1910. február 15.): „… Én nem tudom, meddig maradok Párisban s mikor megyek a Rivierára. Valószínû, ha márcz. 15 elõtt megyek le Nizzába, onnan három-négy napra hazarándulok a Galilei-kör ünnepére. Hogy megy a Nyugat? Van-e Osvátnak néhány új félistene? Kérlek, írj. Ha rólad van szó, én magam, erõnek erejével, betegséget is legyõzve, írok.”

Kaffka Margit – Fenyõ Miksának (Temesvár, 1916. október 23.): „… Igen jól esett, hogy a Nyugat számít rám és törõdik a dolgozásommal. Ez jó dolog. Mert valahová bizony mégis kell tartozni már egy harminchat éves írónak. A Nyugat most »politikai« lett, ugye? Azt hiszem, ez nem baj és tán nem is lehet másképpen; ha csak a litteratura nem szorul ki emiatt; és levelébõl úgy látom, hogy ebben nem engednek a tradíciókból.”

Szabó Dezsõ – Fenyõ Miksának (Sümeg, 1916 decembere után): „… Én szép, illendõen kipedert elbeszéléseket, derék regényeket, amiket a Nyugat bõven ad, nem tudok írni. Az is bizonyos, hogy ha 100 évig is írok, azokból mind valami erõs azonosság is fog kilüktetni. De éppen ez az, amiért a Nyugatnak kötelessége – lelkiismeretbeli kötelessége – engem is szóhoz engedni.”

Ignotus – Fenyõ Miksának (Bern, 1919. január 6.): „… Amit a Nyugatról írsz, annyiban fájdalmasan érint, hogy úgy látom, az igen passzív vállalatnak java anyagi gondja ugyanakkor hárul ismét rád, mikor, nem nehéz észrevennem, végképp megutáltad. Ebbõl majd nekem is le kell bizonyos anyagi következtetéseket vonnom. Meg is teszem majd, csak még e hónapban tûrd és tûrj engem. E hó végére okvetlen megoldódnak legalábbis itteni dolgaim.”

Szabó Lõrinc – Babits Mihálynak (Budapest, 1920. február 22.): „… A Nyugatban engem utolsónak tett be Osváth [!]. Ezt nem mint kifogást említem. Ellenben kifogásolnám, ha jogom volna hozzá, azt, hogy Osváth [!] Kovács Márta úrhölgy hallatlan hülye versei közül egyszerre 7-et leközöl. Borzalmasan rossz prózaversek, a Ma söpredékébõl valók, értelmetlen zagyvalékok. Sárközy [!] is mélyen megbotránkozott rajta…”

Ignotus – Fenyõ Miksának (Berlin, 1921. szeptember 18.): „… Mint tudod; készülõben van egy könyvem, mely az utóbbi 3 év tanulságai alapján újra meg akarja alapozni az én, annak idején a Nyugatban kifejtett és hirdetett polgári szocializmusomat, vagy ha úgy tetszik, szociális kapitalizmusomat. Azt is tudod, hogy négy-öt fejezetem már meg is van belõle. Mit gondolsz: hozhatná ezt a Nyugat? […] Bécsben adom ki most karácsonyra: saját költségemen, egy ügyes fiatal új kiadóval csak bizományában, hogy terjeszteni tudjam, Olvasás közben könyvemnek egy folytatását: 1913-ban s 14ben megjelent tárcáimnak s cikkeimnek egy kis választékát, melyekben érdekesen cikázik elõre az elkövetkezett katasztrófa. Bécsben kell kiadnom, különben nem jut el a Felvidék s Erdély magyar városaiba, hol az én tulajdonképpeni közönségem él, mellyel az irodalmi kontaktust megtartanom talán nem csakis személyes érdekem.”

Krúdy Gyula – Móricz Zsigmondnak (Budapest, 1929. november 24.): „… tisztelettel és õszinte nagyrabecsüléssel üdvözöllek mint a Nyugat új szerkesztõjét, bár felejthetetlen Ernõ barátunk szerkesztõi idejében is éreztük a Nyugat hasábjain sok gondosságodat, bátor, lelkes célkitûzéseidet. Most, hogy név szerint is Te lettél a Nyugat szerkesztõje: annak csak örvendezhet minden múltat és jövendõt megbecsülõ magyar író, aki belátja, hogy új lelkeket kell megvilágítani az új irodalomnak.”

Móricz Zsigmond – Makkai Sándornak (1929. december 6.): „… átvettem a Nyugatot, s abban meg akarom csinálni azt a szimbolikus koncentrációt, amit csak az irodalomban lehet: az egész magyar irodalom egyesítését. Természetesen a Csonka-Magyarország írói mellett Erdély írói jönnek számításba. Nagyon kérlek, gondolj ránk, s ha lehet, a januári számra írj egy kis tanulmányt, amely alapja lehet a jövõ együttérzés megalapozásának.”

Kuncz Aladár – Babits Mihálynak (Kolozsvár, 1930. január 9.): „… Nem volt még alkalmam megköszönni az Erdélyi Helikon számára írt gyönyörû bevezetõ cikkedet. Igazán nagyon hálás vagyok érte, nemcsak azért, mert általában véve ezzel a kitûnõ írással a folyóiratnak ezt a számát ünnepivé tetted, hanem mert sok itt forrongó és tisztázásra szoruló eszmében rendet teremtettél és irányt mutattál. Szeretném nagyon, ha szerkesztõi elfoglaltságod ellenére is olykor-olykor volna idõd az Erdélyi Helikon számára írni, mert szerintem a kiszélesedett programú Nyugat mellett is nagyon fontos volna az utódállamok magyar irodalmára támaszkodó s egy kisebbségi magyarság irodalmi életét visszatükrözõ Erdélyi Helikonnak a léte, sõt fejlõdése és elõrehaladása is.”

Szentimrei Jenõ – Móricz Zsigmondnak (Kolozsvár, 1930. január 14.): „Kuncz Aladár közvetítette azt a kívánságodat, hogy írjak a Nyugatnak a tízesztendõs erdélyi irodalomról. Azt is mondta, hogy sürgõs, azt is, hogy annyi legyen körülbelül, mint ami Jugoszláviáról megjelent. Ennek nem tudtam egészen kívánságod szerint megfelelni. Nagyobb az anyagom jóval, s akárhogy igyekeztem összevonni, jobban nem sikerült, mint azt a mellékelt ábra mutatja. Ha így használhatod, örvendeni fogok, hogy én is használhattam valamit az új Nyugat ügyének!”

Németh László – Móricz Zsigmondnak (Budapest, 1931. november 16.): „… Babits szerzõdése egy idõre biztosítja ugyan, úgy tudom, hogy a Nyugatba írhassak, de én nem vagyok a gazdája lába körül nyaló kuvasz, s nem óhajtom írói helyemet olyan szerzõdések mögé bújva fenntartani, amelyet nem velem, s Babitscsal is talán csak anyagi kényszerbõl kötöttél. A Nyugatnak két szerkesztõje van, s én, tekintet nélkül a megállapodásra, nem tartom illõnek, hogy a folyóiratba az egyik szerkesztõ akarata ellenére dolgozzam…”

Kós Károly – Móricz Zsigmondnak (Kolozsvár, 1932. február 18.): „… Levelednek a Nyugat erdélyi elhelyezésével kapcsolatos passzusából bizonyos szomorúságot, sõt szemrehányásfélét is érzek. De ha ismered a magyarországi folyóiratviszonyokat e tekintetben (és bizonyára ismered), akkor tudhatod, hogy nem is lehet remélni azt, hogy mostanság éppen kedvezõbb eredményeket lehetne itt elérni. […] Ellenben nagy örömmel olvastam arról, hogy lejönnél Erdélybe felolvasni. Lásd, ez is lehet propagandaút, csak nem szabad, hogy kilátszódjék a lóláb. Sõt, ha Babitscsal jönnél (két szerkesztõ erõsebben jelentené a Nyugatot, mint egy), annál biztosabb volna az erkölcsi siker – egyelõre. […] Egyszóval, lehet velünk beszélni, és Móricz Zsigát – hidd el – nagyon megbecsüljük, nagyon nagyra tartjuk. A Nyugatot szeretjük, a legjobb és legmodernebb magyar folyóiratnak tartom ma is.”

Magyarázat és kiegészítés a levélidézetekhez

Ebbõl a többé-kevésbé esetleges és önkényesnek is mondható levélválogatásból természetesen nem rajzolódik ki a teljes Nyugat-történet. A kéznél lévõ források – Feljegyzések és levelek a Nyugatról (1975-bõl) s az Ady-levelek három kötete (1983), Kuncz Aladár levelezésének 1982-es kiadása, a Babits Mihály száz esztendeje címû 1983-as antológia és a csak leveleket tartalmazó 1984-es kiadvány, a Móricz Zsigmond, a Nyugat szerkesztõje – nem nyújtják a teljességet; ha nem szabják is szûkre a levélkínálatot, nyilvánvalóan egyes korszakokat és egyes személyeket emelnek ki; holott a Nyugat sikerei és tévesztései tulajdonképpen a XX. századi magyar literatúra egészére vonatkoztathatók – hozzávéve a folytatást, az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagot (1941. október – 1944. április). Hiányzik innen a mecénás-író Hatvany Lajos, a szorgos költõ-szerkesztõ Gellért Oszkár neve, és nem különülnek el eléggé a folyóirat korszakai (1929-ig Osvát Ernõ meghatározó szerepe, 1930 és 1933 között Móricz  Zsigmond és Babits szerkesztõi párharca, majd Babits Mihály és a vele jobban megférõ kortársak, Schöpflin és Gellért, illetve a kiegyenlítõ képességû Illyés Gyula Nyugat-szerkesztõi érdeme). A három nemzedék sem mosható össze ebben a történetben. A „faltörõ kos” Ady, valamint Móricz, Babits, Krúdy, Kaffka mellett Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Füst Milán, Szabó Dezsõ, Kassák, Tersánszky jelenléte a Nyugatban külön megmérettetést igényel. A második nemzedék, a húszas években bemutatkozók névsoráról ugyanezt mondhatni, hiszen Illyés, Szabó Lõrinc, Németh László neve mellé odaállítandó a Márai Sándoré, Erdélyi Józsefé, Sárközi Györgyé, Gyergyai Alberté, Cs. Szabó Lászlóé; az ún. harmadik nemzedékben jelentkezik Radnóti Miklós, Jékely Zoltán, Vas István, Weöres Sándor, Szentkuthy Miklós, Kolozsvári Grandpierre Emil – és az elsõdlegesen esszéírók: Szerb Antal, Halász Gábor, Bálint György.

Lehet-e ekkora gazdagságot, a tehetségek és teljesítmények ilyen sokféleségét egységbe foglalni? Fenyõ Miksa írja az Osvát fémjelezte szakasz „szellemi egységérõl”, hogy a különféle törekvéseket egyetlen kánon szabályozta: „a gondolatszabadság kánontalansága” – és a Nyugat (a folyóirat) és szerkesztõje, Osvát iránti megbecsülés. „A Nyugat árnyékában” visszatekintõ Gyergyai Albert (1954-ben), nem hallgatva el az elhallgathatatlan konfliktusokat, erre az irodalomtörténeti következtetésre jut: „… a Nyugat hõskorát kár volna részleges és részrehajló adatokból és tanúságokból megítélni; nemcsak hõsi, forradalmi kor volt, sok túlsággal és szenvedéllyel, sebekkel  és sértõdésekkel, s nem is az egyes küzdõknek, hanem a kiküzdött eredményeknek szempontjából kell néznünk az egészet.” Nem kevésbé megszívlelendõ Gyergyai esszézáró kérdéssora: „meddig lehet és kell magyarázatokkal kísérni az irodalomtörténeti dokumentumokat, fõképp, ha minden modernségük és világosságuk ellenére, nemcsak egyféleképpen értelmezhetõk? s ha az írott »bizonyítékok« jobb vagy rosszabb emlékezetû s jobb vagy rosszabb hiszemû, de élõ tanúk segítségével cáfolhatók vagy erõsíthetõk?” Az ugyancsak „nyugatos”, Gyergyaival azonos korosztályhoz tartozó Komlós Aladár hasonló higgadtsággal figyelmeztetett (1952-ben!) e „soktehetségû mozgalom” értékeire, és szállt szembe „a Nyugatot a közvetlen másnap szokásos türelmetlenségével” megítélõ dogmatikusokkal.

A korai emlékezõk – a túlélõk – már ugyancsak fél évszázados védõbeszéde mára egybevethetõ tudományos tanácskozások vitáinak, egyéni kutatásoknak irodalomtörténeti ítéletekben rögzült eredményeivel. A részleteket illetõen nyilván árnyaltabbá vált a kép, a magyar–európai szintézis mint alapvetõ Nyugat-program azonban nem kérdõjelezhetõ meg. A folyóirat meghatározó személyiségeinek múltra és jelenre irányuló irodalmi-irodalomtörténeti koncepciójáról, az „európai magyarság” megteremtésének útjairól (kísérleteirõl) Poszler György vázolt fel összefoglaló képet az (1972-es) Nyugat-konferencián, Ady és Babits, Ignotus és Schöpflin kérdésfelvetésétõl Szerb Antal magyar irodalomtörténetéig (az Erdélyi Helikon díjnyertes pályamûvéig) és tovább, Halász Gáborig és Cs. Szabó Lászlóig jutva el. Napjaink jeles irodalomtörténésze a babitsi szemléletet, a babitsi humanizmust meghaladó nemzedék képviselõjét, az esszéírók nevében nyilatkozó Cs. Szabó Lászlót idézi (az 1938-as Levelek a számûzetésbõl lapjairól), az esszé védelmében: „Az esszé etizálódik, egy harciasabb humanizmushoz igazodik… a mûfaj kiállja a próbát. A fogyatékos ítélõképesség, gyermetegség, hiszékenység, rosszul értelmezett hõsiesség korában Descartes háromszáz éves hagyatéka: a napnyugati értelem még kimeríthetetlen ellenállásra képes.”

Keletrõl, Nyugatról – esszében

A Nyugat legelsõ írása – Ignotustól – a Kelet népe címet viseli. Móricz Zsigmond, évekkel azután, hogy kiszállt a Nyugat szerkesztésébõl, a Babitscsal való társszerkesztésbõl, élete utolsó szakaszában a Kelet Népét szerkesztette. Ady Endre egész életmûve Kelet és Nyugat pólusai közt feszülve õrzés és szakítás, a sajátosan magyar („õsi”) történelem és a Párizs-vonzás dilemmáját akarja megoldani, önmaga és népe számára. Errõl szól Ady lírája és esszével határos publicisztikája. Világfordító kísérletrõl van szó, ezt a kísérletet vállalja, gyakorolja a Nyugat (és ebbe beleértendõ az Adyhoz közelebb és a tõle távolabb állók, az elsõ nemzedék után jövõk csapata).

Mi volna alkalmasabb e kísérlet kifejezésére, mint – a kísérlet mûfaja, az esszé? Az átmeneti mûfaj, illetve az átmenet mûfaja? Amelyrõl lexikonokban elmondatik, hogy funkcióját tekintve kettõs természetû: egy-egy új kutatási terület, új probléma, elképzelés elsõ feltárását teszi lehetõvé – de a tudományos eredmény, új irányzat népszerûsítését is szolgálhatja a szépirodalmi formának, az esszé „lazaságának”, szélesebb közönséghez szólni tudásának révén. Utóvégre „új irányzat” volt, amit a Nyugat szerzõi képviseltek… Ha pedig az ennél is alapvetõbb, jellemzõbb sajátosságát tartjuk szem elõtt: a személyességet, azt, hogy a személyiség mûve az esszé – már a lényegnél vagyunk. Személyiségben nem volt hiány a század elsõ felének magyar irodalmában. A szellem étvágya fejezõdik ki a Nyugat e fontos mûfajában. Amely persze nem egynemûsíthetõ. Van a tanulmány közelében járó, van a riporthoz, a novellához közelítõ. Néha publicisztikához, máskor a naplóhoz áll közel. És szólhat történelemrõl, társadalomról, irodalomról (íróról és mûvérõl), mûvészetrõl, szólhat itthoniakról és távolabb élõkrõl, akiket honosítani volna érdemes.

A Nyugat írói érthetõen más fórumokon is megszólaltak, „nyugatos” véleményeiket néha más kortárs folyóiratokból idézhetjük fel. Fülep Lajos például a Válaszban fejtette ki, „hogy hová tartozunk, és mik vagyunk. Nyugat-e vagy Kelet.” És hogy mit értsünk nemzeti öncélúságon, magunkat keletinek valló öntudaton, megújuláson a Nyugattal. Ez a XX. század közepi (pontosabban 1934-es) alapszöveg túlláttat a „jövõ-menõ jelszavakon”, Bartókot és Kodályt mutatja fel. Fülep szerint a nyugati–keleti ellentét nem jelentheti Dosztojevszkij kijátszását Tolsztoj ellen – vagy fordítva. „Itt, nálunk – Nyugat ellen tették a kiegyezési nemzetieskedést, végül a turanizmus légvárát, pogányságot, japán atyafiságot, fajvédelmet, s ami köd és jelszó a német Nyugatról, csak ide áradt. Nyugat és Kelet szellemének-lelkének ellentéte termékeny, gazdag dialektikus párbeszéd; dialektikus ellentét helyett a puszta elzárkózás, megfogható pozitívum helyett a szétfolyó köd kivonja a talajt termékeny vita lehetõsége alól.”

És még egy idevágó, aktualitását az ezredvégen sem vesztõ idézet a „Kelet Népét” vállaló, de akkor éppen a Nyugat szerkesztését kezdõ Móricz Zsigmondtól. „S mi van ma?” – teszi fel a kérdést a Nyugat 1930-beli olvasóinak Móricz. És õ, a „parasztíró”, így válaszol:

„Kémia van, amely új alapokra fekteti az élet anyagi lehetõségeit. Repülõgép van, amely megszünteti az országhatárokat. És szociális forradalom van az egész világon, a lelkekben, amely az egyéneket s a tömegeket teljesen új viszonylatokba hozza.

Szinte minden megszûnt, ami szilárddá és örökössé tette az emberek szemében az életet.

Utak, autók, vonatok, hajók, repülõk a földön, a vízen és a levegõben. Gyárilag elõállított tápszerek és ruhaanyagok és építési kellékek. S az emberek lelkében a tudatalatti felszabadulása oly mértékben, hogy arról még száz évvel ezelõtt, de még húsz évvel ezelõtt sem lehetett álmodni sem.

Az élet kibontotta szárnyait, és a költészet, a mûvészet, a filozófia kicsinyes, szûk és korlátolt lett az élet valóságos tényeivel szemben. A legmerészebb költõi fantázia gyermekes gügyögéssé vált.

A poéta legyen boldog, ha az élet szavait el tudja fogni a lelkek rádióján. A regényíró nem vállalhat nagyobb munkát, mint ha zsurnalisztája tud lenni a tényeknek. A mûvész dicsõséget érdemel, ha valamit le tud rögzíteni abból, ami ebben az isteni kaleidoszkópban kavarog.

Ez az, amit a mai ifjúság tudat alatti lelke már érez és tud.”

Ez is tehát a Nyugat – Vörösmarty és Proust, Roger Martin du Gard és a húszas évek orosz filmjeinek, a magyar nyelv szépségének s az õszinte pátosznak a vállalásával egyetemben. Megkerülhetetlen gyûjtõmedence. A tanulás szent és profán helye.

Epilógus Erdélybõl

A levélrészleteket újraolvasva (figyelve feladóra, címzettre, a feladás helyére is), no meg az esszék hivatkozási pontjait sem feledve – magam is meglepõdöm. Nem vezetett célzatosság az összeállításban, mégis sûrûn szerepel itt, az európai magyarnak tudott folyóirat idézésében Erdély. 1908-tól 1941-ig. Adytól Cs. Szabó Lászlóig, Szabó Dezsõtõl Kuncz Aladárig. Az Erdélyi Helikonig.

Ebben a kaleidoszkópban és a tudatalattiban, ahogy a Nyugat-szerkesztõ Móricz Zsigmond írta, sok minden kavarog.